John J. Sherwood: Százháború

Az utóbbi hetekben többször érhette az a kellemes élmény az olvasókat, hogy egy vadonatúj M.A.G.U.S. regény végére érhettek. Ez valóban újszerű élmény az elmúlt évek novelláskötetek túlsúlyában bővelkedő sorához képest. Magam részéről a felemás élménnyel lerakott Ifini éjszakák után új keletű bizalommal vettem kezembe a hírhedten elfes kötetet. Elődjébe, a Hőseposzba bizony beletört a fogam a maga idején, de bátorságot merítettem az új kiadvány látható rövidségéből. Elfekből ennyi csak nem árthat meg.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy mikor először olvastam a könyvről én nagyon fellelkesültem, tudniillik az M* mítoszban a címhez tartozó képzettársítás egy klasszikus hős tetteihez kötődik. Remélem azért, hogy Mogorva Chei honfoglalásáról, amelyig a monda szerint száz háborút vívott meg vándorló népével, olvashatok majd egyszer egy külön kötetet.

A borító legnagyobb örömömre csinos, színes és magyar is. Az újkori alkotópáros Vass Richárd és Tikos Péter kettőse, akik a borító fejlődésének fázisairól részletesen és érdemben beszámoltak már a kapcsolódó fórumokon. Magam részéről ugyan előnyben részesítettem volna azt a variációt, ahol egy elf alak feszít egy égi hajó fedélzetén, de igazat kell adnom annak a fajsúlyos véleménynek, hogy ezzel jobban sikerült fedésbe hozni a belső tartalmat a külcsínnel.

Végiglapozva a kétszáz oldalas kötetet ráakadunk egy tartalomjegyzékre és egy egyedi térképre is a történetek során regélt korból. Történetek? Valóban, a Százháború „csupán” egy kisregény, amely mellett több kisebb írás is szorong az előbbi címadó darab mellett, de csak függelék gyanánt. Mást az ilyesmi elrettentene, de talán nekem most pont ilyesmi kell. Bízva bízunk Molnár B. Gábor hangulatteremtő képességében. A korábbi definitív elf alapművében már bizonyította, hogy a Boomen örökségnek tekinthető elf-sárkány koalíció versus aquir tredt tanács koncepciót több rajongó számára is olvashatóan képes prezentálni.

Ki lehet az eddig bent tartott levegőt fújni, most is sikerül neki. Igaz, ez a M* jelenéhez képest prehistóriai kor nekem sokkal inkább tűnik sci-fi események hátterének, mint a Hetedkorhoz vezető kronológia logikus láncolatának. Legalábbis nekem kicsit visszás, hogy az eltelt több ezer év és három-négy megélt korforduló után aztán még mindig hőlégballonoznak az ynevi aviátorok, de az ilyen eretnek gondolatmenet hamar vezet a gőzgépes viták flame zsákutcájába. Legyen elég annyi, hogy fürge elf égi hajók otromba aquir rombolók ellen csatároznak sárkánytűzben, eleven lövedékekkel és persze az ősfajok mágiájával.

A címadó novella ebben a miliőben meséli el egy, az aquir horda ellenében kialakult elf szövetség élén álló két testvér csatáját előbb a kedvelt magus mumusokkal, majd egy legendás ereklye hatalmával, végül pedig majdnem egy konkrét testvérháborút kirobbantva egymás ellen. A Summarium mélyéről előcibált Százhalál lándzsa kellemes bizsergést kelthet a régi rajongókban, legalábbis a végére várnánk valami átkötést, hogyan is kerül az a forrásokban megénekelt helyére. Persze Sherwood írásai kapcsán csak az vár el bármiféle konkrétumot akinek…

Ennek ellenére a kisregény nagyon olvasmányos, lendületesen haladnak az események és nem is állunk meg szőrözni az elfek botanikáján, sem megmagyarázatlan kifejezéseken. Magam részéről a gnómok és elfek ilyen szoros együttműködését én már a Hőseposzban sem értékeltem, a megelevenedő Szilmarilok hangulatot komolyan agyon tudja vágni egy szinte hetedkori tudálékossággal beszólogató kis szörnyszülött. Bár lehet az ilyen Velias történeteknek pont a szakértők népével való szembeállítása adja meg az igazi hangulatát, nem tudom és nem így érzem.

A befejezése a Százháborúnak egyszerre tragikus, epikus és zavaros. Legalábbis nehezemre esett a több oldalon keresztül különösebb tördelés nélküli szöveg dekódolása, de aztán csak kiderült mit szeretett volna mondani vele. Más kérdés, hogy lehetett e volna ezt egyáltalán másképpen is. Kellemes élmény volt olvasni ezt a történetet, érdeklődéssel kezdtem neki a rövid írásoknak is Előbb egy meseszerű eredetmítosz kerül elénk, a Förgeteg előtti időről. Az írás alapján bizonyossággá válik, hogy a Förgeteg előttről tulajdonképpen BÁRMIT lehet írni, szóval ha valaki nem akar M.A.G.U.S. novellát írni, de mégis, annak megvan a tökéletes helye.

Ismét egy Velias és a szakértő gnóm párbeszéde áll az utunkba és az a benyomásom, hogy szerencsésebb lett volna az égi hajók leírását korábban, akár száz oldallal korábban, is megosztani velünk, tudniillik amikor megjelennek és kénytelenek vagyunk elképzelni őket. Persze Sherwood sosem a leíró részeivel tüntet és ez nem is baj, másban van az ő ereje. Hangulatkeltésnek rögtön itt van a két utolsó írása, amelyekből az első egy meg nem értett elf dalnok története és a Százháborúban is szerep jut neki, míg utóbbi egy, az el nem készült Zöld Vadász antológia írásai közül. Annak ellenére, hogy megalázóan zárja le a kötetet nagyon hangulatos volt, finom utalással Sherwood korábbi crantai írására.

Valódi függelék híján, ahol azért szívesen olvastam volna elf, gnóm és aquir kifejezések lajstromát, itt zárul a kötet egy jóérzésű ember számára. A fentiek ellenére elragadtatva tettem le a kötetet és el tudom képzelni, hogy a téma rajongói pedig ujjongva fogadják majd ezt, mert van olyan jó. Más kérdés, hogy az én képzeletemben az elf írások annyi részt foglalnak el a M* kapcsán mint itt a Zöld Vadász meséje, de kivételesen ez a mennyiség is jól esett ebből a témából. Sherwood nagyon ért hozzá, hogy inhumán fajok gondolkodását bemutassa és át is adja nekünk, ami nagyon értékes képessége.