1. Fejezet

ikor átlépte a határt, társaságot kapott. Egyet sem látott, de tudta hol rejtőznek és hogy kik ők. Ismerte arcukat, ismerte nevüket és érezte is őket, ahogy a rejtőzők is őt. Ereiben, elméjében sejlett fel az a rég nem érzett bizsergés. Mindegyik más és más, de mind épp oly ismerős, mint hazájának keserédes illata. Lassan és megnyugtatón lüktetett benne a kötés.
Az eső, mint özvegy szerető könnye, megállíthatatlanul hullott. Szürkére és egyhangúvá festve a tájat, elmosva a legélesebb kontúrokat is. A mocskos szín fellegek állni látszottak az égen, s míg szem ellátott csak ezt vizsgálhatta, fürkészhette.
Az égi áldás már jó pár napja tarthatott, hisz hátasának patája jó félarasznyira süllyedt a sárba, tovább lassítva az elcsigázott mént. Ám a lovast sem az eső, sem a gyengülő állat nem érdekelte. Viaszos csuklyája alól egyetlen egyszer sem nézett fel, mióta a Kosfejes Úr országába lépett. Haza…
Több napi rejtőzés, koplalás, virrasztás és várakozás már majdnem minden erejét felemésztette, de a döntő pillanatban keze rutinosan, s biztosan vezette a ramiera pengéjét áldozata bordái közzé. Nem tétovázott, cselekedett és sikerrel járt, ahogy azt meg is követelik tőle. A Ramie’cor nem véletlen őt küldte, ifjú kora ellenére úgy mozgott, úgy viselkedett, akár egy veterán, ki évtizedek óta járja az árnyak és Ranagol dicső útját. Kiskölyök kora óta volt a Saggia része, tulajdona. Máshol, másként élni sem tudott volna. Arra nevelték, hogy öljön parancsa, s haljon is. Lelkéből szinte teljesen kilúgozták az érzéseket, s csírájában fojtottak meg minden efféle törekvést, kemény kézzel, vasszigorral és rideg következetességgel nevelték őt. A Kosfejes akarata szerint.
Talán ötéves lehetett, mikor a Con-corga két embere megjelent ócska házuk ajtajában. Halk szavakkal, visszafogottan beszéltek apjával. Az apjával, kinek se nevére, se arcára nem emlékszik. A férfi, kinek magva volt ő, a beszélgetés végén, karon ragadta, s a két idegen elé vezette. A két ismeretlen, oly előkelőnek rémlett a gyermek szemében, mintha a leghatalmasabb urak lennének. Hófehér, büggyös ujjú ingjeik úgy virítottak, mintha csak ezüstszálakból készítették volna őket. Mellényük, melynek alja, talán a bordájukig érhetett, fekete volt akár a szén, s gyönyörű hímzés tarkította mellüket. Derekukon színes és különféle csomókkal bíró kendők díszelegtek. Az ő szemében ez a két idegen volt a született gorviki. Hajuk ugyanolyan hosszúra volt vágva, ugyanúgy volt összefogva, olajozva, s még színük sem tért el a másikétól. Orruk merészen ívelt, s szemeikből nem volt kiolvasható semmi. A gyermek szemében, mint két testvér. S az akkori elme még nem tudhatta, de közel járt az igazsághoz.
Az idősebb idegen egyszerű, minden erőlködéstől mentes mozdulattal ragadta meg, s vitte ki a házból. S ő könnyes szemmel figyelte apját, ki egy papírost vett át a másik férfitól. És azok a percek, melyben új élete felé vonszolták, szinte maradéktalanul a feledés homályába vesztek. Legélesebb kép, mely megragadt fiatal elméjében, az a látvány, mikor egy szekérre rakott kamrába vetették a többi gyermek közzé, majd a falhoz húzódva, kisírt szemekkel és némán döcögték végig az utat.
A faluba érkezés pillanata sem maradt meg benne, s az elkövetkező napoké sem, ahogy egy hatalmas pajtában várt három nap és éjjel tétlenül a többi gyermekkel.
A negyedik nap hajnalán egy ősz hajú úr lépett be a pajta áporodott levegőjébe. Fehér haja a vállát súrolta, tökéletes egyenes vonalban. Éles és mély vonásai nem tükrözték valódi korát. Bajsza penge vékonyságú volt csupán, s állán lándzsahegyként végződött hófehér állszakálla. Szemei fakók voltak, fénytelenek, mintha hályog nőtte volna be őket. Ám a vakság szülte tétova, bizonytalan mozdulatok hiányoztak az öregből. Tartása egyenes volt, erőtől és egészségtől duzzadó, mintha csak most élné ifjonti éveit. Bő szabású, smaragdzöld inget viselt, s egy fekete köpenyt, mely csak a hátára volt vetve. Derekán aranyszállal körbe vart kendők függtek, bonyolult csomókkal fűszerezve. Fegyver nem volt nála, hisz az istálló bejáratánál kevély testőrök, néma gyilkosok vártak a legapróbb jelre.
Lassan sétált körbe, meg-megállva minden kimerült és kétségbe esett arc előtt. Mélyen ülő, hályogos szemei minden gyermeket megvizsgáltak, s keltettek az ifjú szívekben félelmet. Félelmet, mely már nem késztetett senkit sírásra, csak megbénított mindenkit. Elvette a karokból az erőt, s remegést kölcsönzött a velőnek. Felgyorsította a szívnek dobbanásait, s megdermesztette az izmokat.
– Mától az enyéim vagytok.
Károgta, akár a tömegsír szélén ujjongó varjú, ki épp vacsoráját szemléli.
– Értem éltek és haltok.
A sok zavarodott ifjonti elme nem tudta felfogni mit jelentenek valójában az elhangzottak. Túl rémültek, fáradtak voltak ahhoz, hogy a vénség mondandóját megérthessék.
– A nevem Railon con Arrabettci, megszólításom Con-corga, vagy uram.
Még most is visszhangzott fülében Ura hangja, pedig északról egyre erőteljesebb szél dúdolta az elmúlás balladáját.
Múltban tett merengését egy pillanatnyi éles fájdalom szakította szét, ahogy egy tudat az övébe fúrta magát. Csak az érkezés váratlansága okozta a fájdalmat, hisz az elme, mely az ő emlékeit olvasta, oly finoman lapozta a képeket, benyomásokat, akár egy korokkal ezelőtti kódex porló lapjait. Felvillantak az Abadana-i esték, várakozások emlékképei, majd az ünnepségé, s végül a villanó pengéé. Néhány minutába sűrítve élte át újra az elmúlt néhány napot, de nem volt érkezése rendezni gondolatait. Teste ernyedten hanyatlott a ló izmos nyakára, s tudatára oly mély, s sötét köd települt, melyet a fáradtság soha nem lenne képes szőni…

2. Fejezet

z ébredés, melyet több tucatszor élt már át, fájdalmas volt, mintha csak kést vágnának az ember gyomrába. De a dohos és hűvös levegő, a pince tompa némasága bizonyossággal töltötte el, hogy újra Ura fészkében van, s számot kell adnia tetteiről.

Saját szavaival kell lefesteni újra az elmúlt napok történéseit. Őszintén és nem csak a tényekre hagyatkozva, vallani kell az átélt pillanatokról, a benyomásokról, az illatokról és mindenről, mely még életszerűbbé teszi az elmesélést.

Minden hazatérés így történt, ha a gon-corgák egyedül, vagy nagyon kis létszámú csoportban hajtottak végre fontos, vagy érdekes feladatot. Uruk kívánsága volt, s nem is éreztek kedvet az ellenszegüléshez. Így nőttek fel mindannyian, gyermekkoruktól kezdve. Ezt szokták meg, s vérükbe égetett köteléket így erősítették tovább.
A pince némaságát egy ismerős krákogás szakította szét.
– A Con-corga rád vár Scaron. – de a hang gazdája nem mozdult, s vagy ha mégis, hát Ranagol adta tehetséggel néma maradt.
Scaron lassan nyitotta ki szemét, de a félhomály még így is erősnek rémlett. Előbb ujjait, majd kézfejét kezdte el mozdítani. Szépen lassan, minden testrészét egymás után próbálta ki. Ezt az ébredést soha nem lehet megszokni. Mikor felült a szédülés úgy tört rá, mint megszállottra az őrület. De ez sem tartotta vissza, egyszerű mozdulattal állt talpra és kezdte el földre vetni ruháit, melyet megviseltek az elmúlt napok. Az oda készített ruhadarabok, mint mindig, most is tökéletesen illettek rá, s a fa dobozban ott várták a kendők. Ura címerével ellátott selymet a hajába fűzte, míg lábára a második kendő került, melyre a tisztelet és odaadás csomóit fűzték gondos kezek. Fehér ing, cserzett bőrből mellény, fekete harisnya és csizma. Tiszta, egyszerű megjelenés, melyet Uruk ilyenkor megkövetelt tőlük.
Fegyverei közül, csak ramiera-jat tűzte övébe, hisz azt soha nem hagyhatta hátra. Nem csupán fegyver volt. Hosszú éveken át sulykolták beléjük a faluban, hogy a penge jelkép és hű társuk. Vérrel és kínnal tanulták meg ezt a törvényt is, mint megannyi másikat.

A kopasz férfi, ki még mindig rá várt, türelmes maradt. Nagyon jól tudta, hogy mielőtt áll fiatal társa, hisz ő maga is átélte ezeket a pillanatokat számtalanszor. Első ránézésre csak egy köpcös, kopasz és barázdált képű útonállónak tűnt a nézelődő számára, de Scaron tudta, hogy a látszólag kötött izmok, igen fürgék és amilyen gyorsak olyan kemények is. És persze hallotta a történeteket is, melyet még ifjú korában meséltek nekik a kiképzők pihenés és tanmeseként…

Mire elkészült, testéből tovatűnt a mágikus álom fájdalmas íze. Kipihent volt, izmaiban sem tombolt a többnapi lovaglás után megszokott fájdalom, elméjében tökéletes rend uralkodott, mintha csak egy idegen kéz tisztogatta volna meg emlékképeit, benyomásait az út porától.
Egyenes háttal, emelt fővel indult meg a kopasz felé, de nem állt meg mellette, hisz tudta amaz úgy sem engedné a háta mögé.
Nem siettek, de lépteik nesze mégis ütemes volt, volt benne valami virtus, melyet csak vérük adhatott meg nekik. Ezt tanulni nem lehetett, apró mozzanatok, rezdülések, melyeket bárki Ynev földjén, csak kevélységnek láthat. S mert soha meg nem tapasztalhatják a gorviki vér tüzét, ostobák és vakok maradnak e csodára.

A járat hűvösebb és sötétebb volt, mint az a kamra, melyben Scaron magához tért. Falra szerelt mécsesek tizenhárom lépésnyire sorakoztak a kőbe vájva, s tompa, fakó színük elárulta mágikus mivoltukat. Fényük csak arra volt elég, hogy egy karhossznyira megmutassa az öklömnyi kövek arcát. De azokét nem, melyekre tilalmas és ártó rúnák képét vésték szűz kezek. Némelyik csak ablak volt, melyen át érzékelhette a kastély mágikus véd művét irányító a nem kívánatos látogató érkezését. S voltak olyan szimbólumok is, melyek vért fakasztottak, ha gyilkos szándék érkezett a falakon belülre. S számtalan olyan véset, mely nem bírt erővel, ám a hagyomány megkívánta.
Jó néhány másik járat keresztezte azt melyen haladtak, s néhány forduló után egy szűk lépcsőfeljáróhoz értek. Scaron rutinosan indult meg felfelé, kihagyva azokat a fokokat, melyeken csapdák nyugodtak. Uruk soha semmit nem bízott a véletlenre, sem az üzletben, sem élete védelmében. Nem rettegte a külvilágot, s nem látott minden árnyban rémet, de tudta, hogy egyetlen törvény szerint kell élnie, mely a Kosfejes isten legfőbb parancsa… Ne hibázz! S Railon con Arrabettci soha sem hibázott. Mágia, acél és számtalan gon-corga védte minden lélegzetvételét. Ritkán hagyta el fészkét, de akkor is a legnagyobb titokban, s a legnagyobb gonddal. És ki eléje kívánt állni, annak sem volt egyszerű dolga. Gorvik szerte is példaértékű fegyelem uralkodott házában, s embereinek hűsége kikezdhetetlen volt…
A pincejáratokból felérkezve Scaron-t egy pillanatra elvakította a természetes fény, ám nem torpant meg egyetlen pillanatra sem. Léptei ruganyosak és könnyedek maradtak, ahogy a fogadóterem felé vette útját. Nem nézett hátra, hisz felesleges lett volna, tudta jól, hogy a kopasz követi őt hangtalan, s figyeli minden rezdülését. Mint minden gorviki, ő is eljátszott a gondolattal, hogy ezzel vagy azzal összeakaszkodva mi lenne a harc kimenetele, s szinte biztos volt abban, hogy az őt követő férfi nem sok esélyt hagyna számára. Ifjabb és mozgékonyabb volt ugyan, s tapasztalattal is rendelkezett, ám még sem adott volna magának sok esélyt.
Ahogy ura terméhez közeledtek, egyre kézzelfoghatóbb lett a fürkész mágia, mely nem csak elméjét, de lelkét is tapogatta. Nem törődtek a fürkész csápok álcázásával, hisz felesleges lett volna.
Termeken át, folyosóról folyosóra haladtak. Minden helyiség a gorviki építőmesterek, szobrászok, piktorok kezének munkáját dicsérte. Egy idegen számára túl sok és túlerőltetett lett volna a díszvilág, a megjelenés, ám épp ez tette igazán jellegzetessé, s a Scaron-hoz hasonlóknak otthonossá. A falakon festmények és fegyverek, a sarkokban szobrok és páncélok, s bársony függönyök. Oszlopok és fél oszlopok, melyek roskadoztak a díszítésektől. Faragott székek, asztalok, szőnyegek. A márvány legtöbb színe megtalálható volt ebben a kastélyban…

A dél-keleti folyosó végén egy két szárnyas ajtó várt rájuk, mely előtt két őr posztolt, ám ők mégis előbb álltak meg. A kopasz előrébb lépett, s a fali függöny mögött rejtőző egyszerű ajtón kopogta le a mai napra érvényes ritmust. Néhány szívdobbanást követően kitárult előttük az ajtó, hogy újból egy hűvös és huzatos járatba lépjenek. Hogy ki nyitotta ki az ajtót, s hogy hova lett a szűk járatban, azt soha senki sem tudta. Csupán egyetlen mécses várta a két érkezőt, melyet Scaron vett kézbe, s indult meg felfelé a lépcsőn. A fészek legfelsőbb szintjére vezetett a járat, s az ajtónál újra kísérője lépett előre. Itt már nem kopogott, csak benyitott az ajtón és lépett is a fényárban úszó terembe. Scaron is követte a kopaszt, ki már mélyen hajolt egy deres hajú férfi előtt.
– Itt van. – súgta tiszteletteljesen, s ahogy felegyenesedett tekintete az ifjú gon-corga-ra tévedt, ki maga is mélyen hajolt a ramie’cor előtt, ám nem szólt, hisz nem kapott rá engedélyt.
– Scaron, örülök látásodnak. – a mély bariton valóban őszintén csengett, nem leplezve az örömöt. A ramie’cor, sokak szerint, már épp elegendőt látott Ynev világából, s ideje fogyóban van, bár még így sem merte senki harcra hívni az idősödő fejvadászt. Jó néhány pletyka terjengett Laire tudásának mibenlétéről. Egyesek tudni vélték, hogy a mélyen ülő fekete szemeken át, kráni akarat tekint a Szentföldön élőkre, s a ramie’cor-t egy képezte ki a hírhedt mortel-ek közül. De olyanról is hallani, hogy maga a Kosfejes Úr jelölte meg Laire-t, hogy óvja Railon con Arrabettci életét. Bármi is az igazság, az elmúlt harminc-néhány évben, nem volt senki, ki túlélte volna a ramie’cor pengéjének villanását.
– Siessünk, a Con-corga már vár rád. – ám Laire baritonjába már nyoma sem volt az örömnek, választ sem várva fordult sarkon, s Scaron is követte. Uruk fogadó termébe már csak ketten léptek be.

Ablaktalan, dísztelen falú, berendezetlen terem volt. Talán ha egy tucat harcos elfért volna itt. A sötét teremben csupán két fáklya ontotta langymeleg fényét, az egyetlen bútordarab két oldalán. Railon con Arrabettci egyenes tartással, emelt fővel várta a két érkezőket. Trónusát, melyet bármely király megirigyelhetett volna, fekete fából faragták, s ezüsttel beszőtt párnákkal tették kényelmessé.
Laire aprót biccentett a Con-corga felé, s jobbjára állt. Scaron, ahogy gyermekkorában tanították a kiöregedett gon-corgák, letérdelt ura előtt, pontosan tizenhárom lépésnyire, ramiera-jat markolattal a klángróf felé, helyezte a földre, s merőn bámulta a fegyver hegyét.
– Scaron…- suttogta ízlelgetve a vénség, s fénytelen szemei kedvtelve pásztázták az előtte térdelőt.
– Nézz rám. – lehelte csöndes parancsát, miközben óvatosan, szinte már szertartásosan simogatta lándzsahegyhez hasonlatos szakállát. Arca, bőre alig vénült azóta, hogy Scaron először látta abban a bizonyos pajtában, még gyermekkorában. De a Con-corga hályogos tekintete elárulta a jó megfigyelőnek, hogy az ősz gorviki több emberöltőnyi időt töltött a Fátyol ezen oldalán.
– Értesültem sikeres utadról hű vadászom. – a vénség óvatos, szinte már szolid mosolyra húzta ajkait. Suttogó hangja, tekintete, megjelenése és kisugárzása mindig tiszteletet váltott ki a gon-corgakból. Hogy ez is Ranagol ajándéka lett volna, vagy az örökkön árnyak leple alatt jelenlévő Holdkos hatalmának bizonyítéka, soha senki sem firtatta. De mindenki, ki Railon grófnak dolgozott apjaként tisztelte, félistenként rettegte a vénséget, ki magával a Kosfejessel kötött paktumot.
– Láttam, amit te láttál, éreztem az illatokat, hallottam a hangokat, átéltem a megkönnyebbülésed, mikor pengéd, akaratom szerint húsba mart… – a fürkészek, kik átvizsgálják a hazatérő fejvadászokat, mindig előbb jelentenek, mint a küldetésből visszatértek. De a klángróf mindig szakított időt arra, hogy meghallgassa emberei elbeszéléseit.
– Laire! – csattant fel parancsolón és váratlanul a vénség, ám hályogos szemét egyetlen pillanatra sem vette le az előtte térdelő gon-corgáról. A megszólított szertartásos léptekkel indult meg Scaron felé, kezében egy bíbor kendővel, melynek két sarkára három és kettő görcsöt fűztek fel az ügyes ujjak.
– Állj fel Scaron és vedd magadhoz a Sien-ortaknak járó kendőt. Hord halálodig az Arrabettci dinasztia ajándékát. – Laire oly halkan beszélt, mintha csak halálos ítéletet sóhajtana egy barát fülébe.
Scaron lassan tért magához, s némi tétovázás után állt talpra, hogy értetlen tekintettel nézzen szembe mesterével, majd urával. Remegő ujjait lassan, szinte félve fonta a kendő köré, mely immáron kiemelte társai közül. A hatalom címerét kapta meg, az erő és tudás jegyét… melyet tudta jól, hogy nem érdemelt ki. Még nem.
– Sien-orta! Engedelmességgel csak nekem és Laire-nek tartozol. A másik négy Sien-ortaval egyenrangú vagy. A te városod mától Medera. Feladataidat Laire fogja ismertetni… – sziszegte vészjóslón a gróf, s jobbjával távozásra szólította fel a két fejvadászt. Arcának minden barázdája, testének minden apró rezdülése üres volt és kimért. Scaron és mestere egyszerre hajoltak földig, s litániaként válaszolták búcsújúkat.
– Ranagol akarata szerint.
Nem tétováztak, sarkon fordultak, s azonos ütemű, gyorsaságú léptekkel hagyták el a sötét termet. Nem szóltak egymáshoz, míg az épületet el nem hagyták.

Kint még mindig esett szakadatlan, a mocskos szürke fellegek rosszindulatúan takarták és nyelték el a nap minden erőtlen sugarát. A föld már annyira felázott az elmúlt napok esőzéseitől, hogy lápként fogta vissza az óvatlanok csizmáját, s cuppogva engedték tovább a lovak patáit is. A vár védfalain csak elvétve lehetett őrséget látni, mind védett helyre bújtak.
– Ez hogy lehet?- Scaron kezében tartotta a bíbor kelmét, ujjai is bele fehéredtek a szorításba. Fekete szemeiben értetlenség lángjai táncoltak, s a mindig magabiztos tekintet helyet csak a zavarodottság foszlányai csillogtak.
– Ne szorongasd, kösd a hajadba, hisz ez a te városod is immáron! Mától rangod van és hatalmad. Viselkedj is úgy. – súgta bocsánatkérő mosollyal Laire, majd megindult a kapuőrség felé. Nem nézett hátra, csak válla felett vetette oda az ifjúnak szavait.
– Erruh-hoz címzett fogadóba menj, majd én is csatlakozom. – hangját az eső eléggé letompította ahhoz, hogy más ne, csak az ifjú hallhassa, s érezze belőle, hogy többről van szó, mint egyszerű dorbézolásról.
A bíbor kendő szomjasan nyelte el az égből hulló nedvességet, s egyre sötétebbé vált. Egyre sötétebbé, akár a Sien-orta gondolatai…

(Legnagyobb örömünkre a nemrég felhangzó felhívásunkra válaszul egy tehetséges fiatal író, Zewir yd Agron, rászánta magát, hogy a gorviki vértestvériségeket bemutató folytatásos regényét nálunk közölje le. Írásaiban eddig ismeretlen információkat tudhatunk meg ezeknek a szervezeteknek a felépítéséről, működéséről és eszközeiről is, mely utóbbiak sokszor a hideg acélon túlmutató eleven emberek.)

Zewir yd Agron: A sziget (első és második fejezet)

3 thoughts on “Zewir yd Agron: A sziget (első és második fejezet)

  • Ahoy,

    kicsit hard-core, hogy az első két írás is fejvadászos, de tény hogy ez a legnépszerűbb kaszt az “intermediate” fokozatú játékosok között (gyk.: akiknek már eszükbe jut írni is). Ennek megfelelően az írásban akadnak vicces szótévesztések, illetve több az idegen szavakkal nagyotmondás mint az akció de türelmesen kivárom, hogy mi sül még ki ebből. A tanító karaktere szimpatikus eddig.

  • Nem szeretem a Gorvikiakat, de a történet érdekesnek ígérkezik… érdeklődve várom a fejleményeket 😉

  • Amund: az idegen szavak túlzásba vétele valóban szembetűnő így a honlapon olvasva, pedig hidd el, hogy százszor átolvastam mielőtt el mertem volna küldeni. A szótévesztések, a helyenként feltűnő kusza fogalmazás is csak azt támasztja alá, hogy van még mit tanulnom az írás terén. köszönöm a kritikát=)

    Phinix: Ígérem érdekes lesz a folytatás ( és remélhetőleg hibáktól mentes) és dolgozom a folytatáson, csak meló mellett kevés időm jut rá=(

    Ranagol legyen veletek =)))

Vélemény, hozzászólás?