Akiket tetemre hívtak (4. hangulatkeltő)

Ahogy behúzta a sátor ponyváját elhalkult mögötte a törzsi zene, a dobok ütemes dala és a torokhangú kántálás. Az Első Ifjúsámán végignézett az elődje szerteszéjjel hagyott használat tárgyain és állatbőrein. Ahogy közelebb lépett a sátor közepén parázsló tűzkörhöz szinte a bőrén érezte a nyughatatlan lelkeket, amik belakták a helyet. Mintha sejtették volna mi vár a fiatal sámánra.

Egy, a nemezes fal tövében talált iszákból sárga, megszáradt növényeket kotort elő és morzsolt szét. Hamvaikat a pislákoló tűzre dobta és meditációs tartásban elhelyezkedett a lassan éledő áldozóhely előtt. Próbálta lélegzetét lenyugtatni, igazodni a körülötte keringő asztrál- és mentállények idejéhez. Kitárni a tudatát és befogadni amit el kell mondaniuk, elődei minden tudását és sokkal többet is annál.

Mikor beszívta a szétáradt füstöt és a világra nyitotta a szemét egyszerre rohanták meg a múlt biztos sziklaként érezhető emlékei, a jelen eleven tébolya és a jövő bizonytalan, de sokfelé szerteágazó lehetőségei. Szemei kék izzásban ragyogtak fel és őseihez méltó dalba kezdett. Csak a szíve mélyén, titkon remélte, hogy lesz ereje elviselni mindazt, amit a szellemek akartak megmutatni neki.

Mathias Cronqvist magára maradt. Körülötte izzani látszott a levegő, ruhájának evilági részei pillanatok alatt elhamvadtak, de lángok nélkül. Feltekintett a felette lüktető szivárványszínű kavargásba. A Kristályszférák, mint ezernyi kaleidoszkóp ragyogott felette, egy kifordult tenger. Elkorcsosult emberi ösztönei parancsára mélyet lélegzett. Úgy képzelte, hogy a világ, eddigi otthona minden illatát magába szívja. Úgy képzelte látja az aranyösvényt, ami a kontinensen keresztül idáig vezette. Tudta, hogy az utolsó próbatétel előtt áll. A vámpírúr pedig nem merte bevallani önmagának sem, de rettegett.

A fémtojás tövében egy lány ült. Tekintetével az éjszakai eget kutatta. Mintha csak egy új csillagot keresett volna vagy egy olyat, ami kihuny ezen az éjszakán. Hatalmával lángra lobbantotta a nap közben összegyűjtött elszáradt gallyakat és fákat. Arra gondolt, hogy ez a hatalom sem az övé igazán. Mert nem érdemelte meg, mert nem fizetett meg érte. Mert gyenge és gyáva volt, hogy a szívére hallgasson és vállalja az utazást amellett, aki a világot mutatta meg neki és adta volna érte az életét … ha lett volna neki olyasmi. Mégsem tudta levenni a szemét a fájóan ismerős csillagokról … még nagyon sokáig.

Az asztalon álló pohár félig teli volt, de a férfi félig üresnek látta. Nem tudta, nem érezte, hogy az elmúlt harcban melyik oldalon állt … a jó vagy a rossz seregében. Nem is igazán volt benne biztos, hogy volt ilyesmi. Mégis a halottakra gondolt a Torony lábánál, a Kolostorban. Bizonyosságért sokadszor markolt rá hűséges pörölyére, amiben az új istene hatalma zubogott, de nem talált választ. Arra gondolt, hogyha nem képes dönteni jó és rossz között olyan lesz, mint a városi orgyilkosok neve: szürke. Órák óta nem szólt és a szoba másik végében lapító lány és embernagy patkány tudta, hogy nem is szabad ilyenkor megzavarni.

–          Mathias, gyere csak ide! – a csoportból kiváló fiatal fiúcska csak nemrég érkezett tanulni a varázslórendhez. Őszinte érdeklődéssel és lelkesedéssel rohant a prefektusa felé.

–          Igen, Zead mester? – a megszólított arcán széles mosoly szaladt szét. Nemrég érdemelte ki ezt a címét a végzősök közül. Nagy örömét lelte az ifjabbak kisegítésében.

–          Berendezkedtél már a lakószobádban?

–          Ó, igen Zead mester. A többiek nagyon előzékenyek voltak velem. Bár emlegettek valamiféle beavatást.

–          Ne aggódj, biztos vagyok benne, hogy rólad lévén szó elnézőbbek lesznek. – a fiú családja igen komoly összegekkel támogatta az egyetemet ezért kisebb előnyökben részesült. Ezek egyike, hogy egy évvel a korhatár alatt is felvételt nyert a rendbe – Más miatt hívtalak ide ifjú Mathias. Látod ott azt a fát? – a fiú néma bólintására Zead folytatta – Mit gondolsz róla?

A fiú alaposan végigmérte az előtte álló almafát, a sokszínű gyümölcseit és a koronája lombját és csak azután nyitotta rá harmadik szemét, ahogyan azt édesanyjától tanulta. Ez csak másodéves korukban sajátítják el a diákok általában. Majd ismét szabad szemmel nézte.

–          Úgy gondolom, hogy igazán kivételes fa lehet ha ilyen gazdagon és sokfélén gyümölcsözik.

–          Jól látod ifjú Mathias – kacagott fel Zead, ahogy az egyik első leckét ilyen simán megtaníthatta védencének – de nézd meg körülötte a többi fát. Lásd, hogyan korhadoznak és haldokolnak, nem is érik el a Krák-fa ágait. Azért van ez, mert a föld felszíne alatt a gyökereivel elorozza a többi növény erejét és képességeit, de a felszínen csak azt látod, hogy milyen csodálatos rend és bőség lengi körül. Elfelejtetted összehasonlítani a környezetével és ez komoly hiba. Bolond az aki a fa gyümölcsére néz, de magasságát nem tekinti.

–          Bocsáss meg Zead mester, nem felejtem el a leckét. – szegte le a fejét az ifjú Mathias és a hallottakon rágódott, miközben Zead elégedett mosollyal a harangtorony felé indult az ösvényen. Senki sem látta mikor a szemei egy pillanatra kaján sárgás színben fénylenek fel.

Odakintről víg ünneplés hallatszott, egy hazafelé tartó győztes sereg moraja. A parancsnoki sátorban azonban nem szólt vidám zene és lakója sem ünnepelt. A kopasz férfi felegyenesedett imádságából és visszahúzta zubbonyát a korbácsütésektől rojtos hátára. Elhaladt a nyitott kódex mellett, de ezen az estén belepillantani sem volt kedve és ereje. A tükörképe előtt állt meg, mielőtt még a kintről beszűrődő fényre lépett volna. A csiszolt felületre nézve így csak gleccserkék szemei ragyogtak vissza a tükörből. Az eltelt időre gondolt, az elmúlt hódításokra és térítőmunkákra. A harcra a gonosz ellen, ami mindig a jól látható vonal túl felén várta őt. A legméltóbb ellenfelére gondolt, akit a purifikátorok jóváhagyása ellenére kezdett el űzni … újra, de kicsúszott a kezei közül. Dühöt érzett és egy mozdulattal letépte a nyakában évek óta hordott ampullát és szétroppantontta. Arany színű homok szivárgott ki az ujjai közül. Arra gondolt, hogy seregével bevonul a Hit városába és kalapácsával kényszeríti térdre a fiatal bolondokat. A felerősödő kinti zenére azonban nyilvánvalóvá vált számára, hogy elkésett … évekkel. Ez a hadjárat volt a pöröly utolsó lendülete. Megöregedett és egyedül maradt. A sátortartó rúdnak támaszkodva fohászkodott Kyelhez újra … újra … és újra. De többé nem kapott választ.

A khatif még sohasem érzett ilyesmit. Örök életűként lassabban reagált, de tudta, hogy erélyessége útjába semmi és senki nem állhat. A völgy fölött jelent meg és magasról lezúgva érkezett a havas mezőre. A Kék Hold nemrég vette át az égen az uralmat és ez nehezítette a látását. Érezte azonban, hogy egyetlen tudat, egyetlen lélek lépett be a birodalmába, amire egyetlen válaszlépést ismert: maximális büntetést. A szembe lévő fasor mögül ki is lépett az idegen. Dölyfösen, mintha övé lenne a világ. Kezeiben a Birodalom fejvadászaihoz hasonló, de torz pengéket forgatott. Láthatóan nem félt, ütemes léptekkel közeledett a khatifhoz. Talán táncolt? A nagyhatalmú lény megszokta, hogy látványa is rémületet, páni félelmet kelt ellenségeiben. Egy pillanatra megtorpant és átvizsgálta a helyzetét.  A döbbenettől majdnem fuldokolni kezdett. A környező fák közül egymás után léptek elő az idegenhez hasonló lények. Egyre többen lettek és jelenlétükkel szinte fojtogatták a Fekete Határ őrét. Az első idegen már majdnem kardtávolságra ért tőle mikor kinyitotta szemeit. A Kék Hold fénye ragyogott fel a tekintetében ami, Ranagol gonosz vicce, viszonzásra talált a többi idegen felragyogó kék szempárában. A khatif felfogta, hogy egy ezer testű, de egy tudattal bíró lénnyel néz szembe és azt is, hogy ebben a harcban nem lesz esélye. Mégis küzdőállásba helyezkedett az idegennel szembe, aki lovagi előzékenységgel fogadta el a kihívását. A Kék Hold szenvtelenül ragyogott fel fölöttük.

Kihalt és romos kastély. A bálteremben testek lebegnek, vérük megfagyva veszik őket körül, mint csillagpor. A trónon ülő férfi lassan megmozdul, kitekint a betört ablakokon. Az űr sötétjébe bámul és lassan megjelenik a látóterében a Satralis. Ismerős formái és színei szórakoztatják, míg el nem halad az ablak előtt. A palota napról napra, évről évre távolodik a bolygótól. Az idő és a távolság értelmét vesztette, de ez sem számít többé. Győzött. Ameddig el nem tűnik a látvány a másik életére gondol: az első mesterére, a legjobb barátjára, az első szerelmére és a legnagyobb ellenségeire. Végül a lányra gondol … akivel megosztotta a menekülés és tervezgetés reményekkel teli hónapjait. Halhatatlanságában ez az idő semminek tűnhet, mégis, mintha ezek lettek volna létezésének legfontosabb napjai. Átfutott az agyán a keserű érzés, hogy lehet tévedett. Talán maradt még harc amit meg kellett volna vívnia, cél amit elérhetett volna és valami … valami amiben hinni lett volna képes. Ez nem győzelem, de nem is az amire vágyott. A kilátóablak nyílásában hamarosan felragyogott a közeledő napóriás és a halhatatlan lény vágyakozva gondolt a pillanatra, amikor végül találkoznak majd.

Az Első Ifjúsámán oldalra dőlt. A felkavarodó portól megrezzent az eddig békésen figyelő élőhalott bagoly. Odabent iszonyatos harc dúlt és a fiú egy nagyon veszélyes dologra készült. Felfogta, hogy ezt a tudást nem lesz képes befogadni és uralni, ebben a formájában sohasem. Lassan fogyatkozó életerejét egy utolsó mágia létrehozására gyűjtötte össze: a megszerzett tudás- és emléktenger hullámait lassulásra késztette és tudatában felelevenített egy jégtömböt, ami az egész óceánt tartalmazza. Egyszer látott ilyet, a part felé kalandozva gyerekkorában, egy heves nomád lány oldalán. Sokat gondolt arra a jéghegyre és most az érzelmeket és érzéseket egy ilyen formába gyúrta össze. Miközben haldoklott azt remélte, hogy az utána jövő Második Ifjúsámán megérti majd a döntését és az utánuk jövők bölcsen, lassanként fogják felfedezni maguknak ezt a tudást. Elmosolyodott, ahogy arra gondolt, hogy milyen árat fizetett és mennyi életet élhetett át ilyen rövid halandó élete folyamán. Mikor meghalt a szemei lecsukódtak és a bagoly a sátor tetején röppent ki. A többi ifjúsámán és a nomádok benyomultak, abban a reményben, hogy új vezetőjüket találják majd. Csak az ifjúsámán elégedett, halott mosolya sejtette velük, hogy itt több történt, mint mások számára látható.