Szerepjáték kritika: Koleria – a legendák szerepjátéka

Az utóbbi években ritkán volt alkalmam, hogy egy frissen megjelent szerepjátékkal térjek haza. Mégis, onnantól kezdve, hogy egy szakboltban kiszúrtam a jeltelen és ismeretlen gerincét, odáig, hogy piramisomba megtérve az ágyra rogyva olvasni kezdtem egy felfokozott lelkiállapotban lebegtem.

 Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer szerepjátékról írok majd ismertetőt, kritikát. Írtam könyvről, szerepjáték kiegészítőről, filmről, zenéről, kalandmodulról, színházról, balettről (és egy megszűnt blogomon volt kedveseimről), de effektíve szerepjáték nem jelent meg „elég” az ezredforduló óta, hogy szükségesnek éreztem volna ilyet írni.

 A Koleria első (és második) látásra sem hordozza egy ígéretes szerepjáték vonásait. Kezdve a címétől, ami igen szerencsétlen választás volt, keresztül a borítón, ami a megboldogult PC-s Clans játékot juttatja eszembe, egészen addig, hogy valaki egy személyben tartja magát egy szerepjáték megalkotójának. Nem egészséges.

 Az alcím pedig különösen gyanakvóvá tett: a legendák szerepjátéka. Közhelyes, az egy dolog, de egyik kedves magyar szerepjátékom, az Auvron – legendák földje már bír hasonló eposzi jelzővel. Igazán nem olyan nagy a hazai RPG szcéna, hogy ne lehetett volna ezt elkerülni. Gondolni sem merek arra, hogy esetleg a tisztelt szerző nem is tudott a létezéséről … vagy ami még rosszabb tudott és szándékosan hagyta figyelmen kívül.

 A szerző Hetényi Soma, akiről némi „social engineering” után kiderül, hogy Afrika szakon előadó biztonság technikus, testvérével álmodták a rendszert és a világit éveken át, párja illusztrálta a könyvet és egy hallgatója igyekezett szöveggé rendezni csapongó gondolatait. Erre a külön utánajárásra azért is van szükség, mert (ellentétben az előző években megjelent Nemundirral) a Koleria nem rendelkezik saját honlappal, csak egy FaceBook címmel.

 A könyvet a szerző előszava nyitja meg, amiből egy töredék maga a fülszöveg. Ez olvasható egy társoldalunkon is, érdemes. A szöveg előrevetíti az egész könyv stílusát és hangvételét. Igen, az egész szerepjáték egy dühös blogbejegyzés szintjén mozog, ami még ilyen rövid mennyiségben is fejfájdító. Az egész könyv 80 oldal, de időről-időre le kellett tennem.

 „Bocsássátok meg nekem, ha folyamatosan más fantasy RPG-khez fogom hasonlítani ezt a rendszert, de ennek a világnak a születése is ide sorolható. A belem fordult már ki az olyan megoldásoktól, hogy minden faluban van egy fogadó, „taverna” ami dugig van „kalandozókkal”.”

 A költészet maga. Nagyon rossz szerintem azzal érvelni egy mű mellett, hogy másokkal szemben állítjuk. Különösen, hogyha az az AD&D, aminek mostanra azért van egy reputációja, elfogadottsága … meg több mint három évtized előnye. És én még a magyar szerepjátékokkal szembeni tiszteletlenségtől tartottam …

 „Először is, mert olyan feudális RPG, ahol nincsenek csodalények már létezik, mégpedig a Pendragon, ha jól emlékszem.”

 Ez volt az a pont, ahol először megtört a lelkesedésem és elgondolkoztam, hogy kell e ez nekem. Tudniillik, hogyha én foglalkozom valamivel … annyira, hogy azt más is olvassa majd (jelen esetben ki is adta) akkor utánanézek, egy kicsit, megkérdezek valakit, aki ért hozzá, nálam jobban (jelen esetben egyáltalán). Nyilvánvalóvá vált, hogy a Koleriát innentől nem lehet szerepjátékként tovább olvasni.

 „Egy másik klisével is szembe kell mennem, a „városi őr” fogalmával. Na, ez az igazi fejlövés. A modern rendőrség ideáját elhinteni, az egyenruhába érkező „bemelegítő akció” a kaland előtt, a mesélők fegyvere rendetlen karakterek megfegyelmezésére, akik mindig felbukkannak, ha kellenek. Na neeee!”

 Megváltozott lelkiállapotomban olvasva már nem fájtak annyira a soron következő mélyen szántások. Így nem is gondolok rá, hogy gyerekkorában milyen sérelem is érhette a szerzőt „városi őröktől”. Azt felejti el itt Hetényi Soma, hogy a legtöbb világban ez korántsem a modern rendőrség, hanem egy ideális világ képéhez tartozó eszme a városőrség Terry Pratchett Korongvilágától Simon R. Green Hawk és Fischer sorozatáig (mely utóbbi az egyik kedvenc fantasy olvasmányom).

 Az író által lenézett AD&D legismertebb világán például, hogyha valaki olyan mágiákat használna, mint amiket a bevezetőben megfogalmaz (Thor és hegyláncokat megrengető villámcsapás), akkor a varázslók tanácsa megkérné, hogy ne tegye. Hiszen ha a játékosnak megengedsz valamit, akkor arra fel kell tudnod készülnöd. Elegáns dolog játszhatóvá tenni a sárkányt (igen, böszme nagy és tüzet okád), de nem sok keresnivalója lesz, ha a világ nem tud rá reagálni.

 Miután elegendő mennyiséget vettem magamhoz mentális váliumomból (rengeteg feudális japánról szóló filmet kell néznem) már tényleg túltettem magam a fentieken. Más szemszögből láttam rá a kiadványra. Egy patentos, könnyen kezelhető storyteller rendszerré vált a szememben, ami az egzotikus skandináv és egyiptomi mítoszt ötvözte. Miután kifejtette ellenérzését a hagyományos „fogadó-kalandozó-városőr” középkori fantasy sztereotípiákkal szemben hirtelen megteremt egyet.

 Mivelhogy klisé nélkül nincs játék mégsem … keresztény Európa alteregóját festi itt meg nekünk. De mivel azzal egyeseket sértene, ezért Isten, Jézus és úgy kereszténység nélkül. Oldalakat „pazarol” a viking és „amund” kultúra hitvilágának tárgyalására, nem szégyelli teljesen irreleváns szakkönyvek szövegét copy-paste módon elénk csapni (abban legalább nincs annyi helyesírás, mintha ő írná), de a kereszténységet negatívan diszkriminálja.

 Helyére azonban ültetni kell valamit … valakit. Ő lesz Koler, egy hadisten, aki névadója a birodalomnak és a szerepjátéknak is. A fenntartásokkal kezelendő név eredete, egy Baktria nevű hely … ami sok mindent megmagyaráz a vírusokról. Mivel pedig Európa ezért hazánknak is van helye: Sárország néven. A szerző szerint legyünk realisták, hiszen így hívtak minket az osztrákok annak idején.

 Ez még mindig annak az embernek a realizmusa, aki hangyaembereket, sárkányokat és farkasembereket tesz játszható fajjá és egy-egy országot is ad nekik a térképen. Külön kedvencem a fajleírásokban, hogy a farkesember látása köztudottan rossz. Szegény. Na jó, azért egy hangyaember bolyvárosi kalandot játszanék. Sárkánnyal … lefújom, aki kijön. Most következzen a „tényleges rendszer” mustrája, de abban sem lesz sok köszönet.

 A karakteralkotás során kockaértékeket (1K4-1K20) rendelünk hozzá a más szerepjátékokból összeollózott képességeinkhez. Ezt a mesélővel megbeszélve és egyeztetve tesszük meg, hiszen mindenki el tudja dönteni, hogy ezen a jól látható(?) skálán egy erős viking barbár és egy keszegebb sárkány ereje mondjuk hogyan aránylik egymáshoz. Mindenki segítsen, mert én nem.

 Jól érezhető itt a szerző szándéka, hogy egy szabályoktól mentesebb szerepjátékot hozzon létre, ami „maga a stílus”. Ilyenkor jön be az, hogyha nem ismer túl sok szerepjátékot valaki, akkor nemigen kellene belevágni egynek sem a megírásába. Amit keresett a szerző az a storyteller játékok világa (World of Darkness) és azoknak is a históriásabb vállfaja (Középkor). De mivel műveletlen volt (ezen a téren) így kénytelen volt feltalálni a spanyolviaszt.

 A képzettségek fejezetét (amit következetesen elírt, képességeknek) azzal az figyelmeztetéssel kezdi, hogy ez ebben a szerepjátékban sokkal primitívebb mint más rendszerekben. Legalább nem húzzuk egymás idejét, átfutva azért rajta itt is szembeötlő az az elképzelés, hogy a mesélő és játékos kéz a kézben rohangál egy füves mezőn és együtt megálmodja a karakter képességeit, meg képzettségeit. Eddig már többször kivillan a szerző egyéni hozzáállása a meséléshez.

 A karakter külleméhez kapcsolódó tulajdonságról gyakorlatilag le akar beszélni, mintha csak könyörgésre és unszolásra került volna bele. A képzettségeknél külön kiemeli, hogy aki nem ért valamihez azt meg kell büntetni azzal, hogy egyáltalán próbálkozik és megdobhatatlan célszámot kell megadni neki. Ha nem tettem volna meg a szükséges „social engineering” köröket, akkor feltételezném, hogy a szerzőben egyszerűen fiatal korából adódóan nem fejlődtek ki az érzékenység az általános szerepjátékos problémák iránt. Ez ugyanis olyan 16 éves korban vagy afölött már megjelenik sokaknál.

 Vagy csak szerencsésebb szerepjátékos életpályát futott be, illedelmes és szót fogadó játékostársakkal, akik minden alárendelték magukat az elképzeléseinek. Édeni lehetett. Így a saját ízlésére alkothatta meg a harcrendszert, aminek a példáit olvasva már heveny fejfájásom lett. Büszkén veri a mellét a fejezet elején, hogy a rendszer mennyire gyorsabb hogy nincsen kezdeményezés … mert az megbeszélik … azt szokás. Aztán dobnak, hogy ki-kit talál el. Aztán a támadó, hogy tulajdonképpen talált e … aztán a védekező, hogy a támadó találata ért e … itt megint van valami dobás (asszem szívósságra) és végül van sebzés dobás is. Majd az ellenfél jön, ha még él.

 Ezt olyan három oldalban magyarázza … de utána még van pár ábrás rész is a túlerőre és a (figyelj) karddal támadás különböző változataira. Minden apróság (pl. lefegyverzés, harcban beszéd) továbbra is a mesélővel megbeszélendő belsőséges dolog. Én mondjuk elképzelem, ahogy a játék papírjai fölött egy hevesebb játékos az alkalomra elrángatott bökőjével magyaráz a hasonlóan karddal érvelő mesélőnek és némi vér pettyezi be a Koleria lapjait …

 Ezután következik a mágia, ami a bevezető tanulsága szerint valami egészen túlvilági dolog ahhoz képest, amit megszokhattunk. Nahát leírásokat vagy konkrétumokat itt sem kapunk, a különböző vallási és mágikus hagyományok követőinek az általános képességeiről kapunk itt képet és megtudhatjuk, hogy létezik az Asztrál világ, ami egy nagyon flash hely. Amúgy sem vagyok a mágia feltétlen híve a szerepjátékokban, itt pedig kifejezetten zsibbasztott a mellébeszélés. Nézz utána könyvekben, beszéld meg a mesélőddel … bla, bla, bla.

 Eljutunk végül a tényleges mesélőknek szóló fejezethez. De minek … hogyha az egész könyv igazából egy nagyon szabad szájú stílusban előadott ego trip volt? Igazából itt még valamennyire vissza is vesz a stílusából és ad használható tanácsokat és mintha felderengene a számára is, hogy lehet, hogy néhány gondolata nem az első a szerepjátékos történelem során … Sejtésem szerint itt már gyanakodhatott, hogy komoly hibát vétett összességében.

 Nem is cifrázza túl a dolgot, a következő fejezetben ugyanis (Ragnarok) elpusztítja gyorsan Koleria egész világát úgy, ahogy van. Hú … már megijedtem, hogy én ezzel még játszani is fogok. A világvége elolvasása után rögtön kedvem is lett volna pedig … ejj. Mondjuk az én Egyiptom rajongó lelkem el tudott volna képzelni egy kis aktivitást a piramisos istenek részéről és beavatkozást a világvégébe, de ne zavarjuk meg a „mestert” alkotás közben.

 A világ elpusztult és még a könyvnek sincsen vége. A következő fejezet már egy tényleg tiszta, kijózanodott ember vallomása a felhasznált irodalomról. Mert a Koleria szerepjátékban még ez a rész is személyes hangvételben van előadva. Nem baj az egyébként, túl vagyunk rajta.

 A könyv mégsem ér véget. Egy rakás példakaraktert találunk a kötet végében, sajnos kép nélkül, pedig a helyük láthatóan megvolt. Itt aztán találunk a hegyi vadásztól az őssárkányig mindent. Sőt, általános jellemükről és világban betöltött szerepükről is hangulatos leírást kapunk. Szinte sajnálom, hogy itt a könyv végén árválkodnak a legigényesebben megfogalmazott és megírt sorok.

 Az utolsó előtti hajtás után egy két oldalas Koleria térkép tárul elénk. Jah, Európa … kicsit elnagyolt Skandináviával … meg van egy komoly Középfölde beütése is. De alapvetően nem csúnya … ha nem egy ilyen könyv végében lenne, akkor még hangulatosnak is tartanám. Végre becsukjuk a könyvet, hogy a bevezetőből kiollózott rövid szöveggel nézzünk szembe … abban a stílusban, amiből mostanra már eleget kaptunk.

 Mi itt a tanulság? Hogy ezt így nem. Sem a stílus, sem a tartalom nem felel meg egy szerepjátéknak és nem csak 2011-ben, egyáltalán. Óva intek és féltek mindenkit, hogy a szerepjátékot ebből vagy egy ilyen könyvből ismerje meg. Nem is igazán lehet, hiszen annyi energiát fektet arra a szöveg, hogy elhatárolódjon más művektől, hogy önmagában nem is érthető.

 Egyik ismerősöm (aki ezt pénzért árulja) kifejezetten úgy nyilatkozott, hogy ez nem szerepjáték, hanem egy szerepjátékos formában előadott személyes hangvételű „hogyan meséljünk”. A felvetés érdekes, hiszen akkor a szerepjáték egy külön kifejezései forma volna, ami az utóbbi évek egykampányos érzületeitől nincsen is olyan messze filozófiailag. Csak a játék realitásától.

 Én örültem volna a legjobban, hogyha egy regény áráért kapok egy önmagában is használható fantasy storyteller rendszert, aminek a háttérvilága a vikingek és fáraók világát ötvözi. Milyen faszán hangzik már … helyette ezt kaptam. Az általános szerepjátékokkal szembeni igényeimet már nem is említettem meg fentebb. Talán ha majd egyszer lesz egy szerepjáték-író cikksorozat …