A kocsma olyan volt, mint mindegyik Abaszisz kisebb városaiban: kopottas fénye régmúlt időkre emlékezett. Nehéz tölgyfa asztalok, sok nadrágtól fényesre csiszolt padok, időrágta söntéspult, mögötte nagydarab, zsírosarcú kocsmárossal. Az ivó vendégköre vegyes képet mutatott. A pultnál egy két és fél láb magas troll iszogatott egy szakadtgúnyás orkkal, aki mint mindenhová, ide is magával hozta szagát, nomeg szöges buzogányát.

Egy másik csoport az ivó közel harmadát elfoglalva duhajkodott, középpontban egy józannak nem nevezhető törpével, aki az asztalon állva éppen ősei egyik dalocskáját skandálta bőszen.

Tarin bátor bajnokai,
sziklajárat harcosai,
barlangmélyi törpe hősök,
büszkék rájuk derék Ősök,
csupasz állú embernépek,
lábunk nyomába se értek,
eszünk, iszunk, mulatozunk,
jó söröcskét kortyolgatunk.
Döng, döng, döng a bánya,
szikrát bömböl érc pofája,
Zúg, zúg, zúg a tárna,
csákány zuhog kő falára.

 Az a néhány ember, aki nehezményezni merte a: ,,csupasz állú embernépek” szakaszt, gyorsan lebeszélték a többiek, akik a törpével énekeltek. Érvként széklábakat és súlyos fakupákat használtak. Az eszméletlenek később magukhoz térvén lelkesen énekeltek a törpével. Nem volt más választásuk.
– Kohercsmárosss!!! Sört ide, ha mondom, te puhos zsírpárna, vagy … – sajnos nem tudta befejezni a mondatot, mert időközben az apróság lepottyant az asztalról, ahol eddig állt. Rá se hederített az incidensre, csupán korsójának állapotát ellenőrizte, majd elrikkantotta a döntő szót:
– Mindenki az én vendégem! – ami valahogy így hangzott: mintenhiázénfentékm. Ezzel megindult a roham a söntéspult ellen, az idült alkoholisták egyszerűen elsodorták az útjukba kerülő asztalokat és padokat, függetlenül attól, hogy azon tartózkodtak-e esetleg, vagy nem.

A kocsmáros pillanatokra lebénult a meglepetéstől, ennek következtében a türelmetlenebbek kiadós verést helyeztek kilátásba. Kocsmárosunk vérig sértődött. Sztenori hangja számumként süvöltött végig a kocsmán.
– Tünés hazafelé részeg csürhe! Majd én megmondom, mit kaptok, ha még mindig itt lesztek, mire kettőt pislantok! – azzal meglengetett egy eddig a pult alatt lévő, igencsak veszedelmes kinézetű furkósbotot.

A tömeg megszeppenve elhallgatott, tanácstalanul nézték az asztal alól kikászálódó törpét. A törpe értetlenül nézte a kocsmárost.
– Sört! – böffentette.
– Frászkarikát! – így a kocsmáros. A törpe felállt. Minden szem kettőjükre tapadt. Ekkorra a társaság nagyjából három pártra szakadt: volt a törpés-párt, a nyugodtan szórakozni vágyó – párt és a mindig, mindenhol jelenlévő kivárjuk a végét – csapat. Ők voltak legkevesebben. A törpe fenyegetően dülöngélve lépett néhányat, nagyjából a pult mögött elhelyezkedő kocsmáros irányába. Aztán megállt, teliszívta tüdejét, kidüllesztette mellkasát, és harciasan felszegte állát.
– Sört!
– Majd, ha fagy!
A törpe egyszerűen hozzávágta a korsót a kocsmároshoz, aki sebzett vadként elüvöltötte magát. A feszülten várakozóknak ez lehetett a jel, a csatába hívó harsonaszó a harc megkezdésére. A kocsmáros pillanatok alatt másfél tucat pofont kapott, kicsavarták kezéből a botot, és valaki ülepen billentette. Elszabadult a pokol. Asztalok, székek borultak, korsók repültek, széklábak, öklök duhogtak, fájdalomordítások, káromkodások hallatszottak a kavargó emberkupacból. A heves rohamot könnyedén megtörte a troll és az ork egyesített ereje. A két izomagyú egészen az ivó közepéig szorította vissza a csürhét. Az első hullámban kihullottak immáron felfegyverkezve tértek vissza a csatába: ki korsóval, ki széklábbal, ki pedig husángokkal csépelte szorgosan a szörnyetegeket. A hátráló páros azonban erősítést kapott a pult irányából: a kocsmáros és utolsó csepp alkoholáig hűséges emberei felvették a harcot a támadókkal. A csata lassan kezdett állóháborúba átmenni. A kocsmáros és emberei a pult előtt barikádozták el magukat, onnan hajigáltak mindenfélét a bősz támadókra. Aki megpróbált átjutni az asztalok halmazán, azt kézitusában szorították vissza. A támadók ellen-barikádot alkottak a maradék bútorból. Heves dobálódás, kevés eredménnyel. Az egészet a sarokba szorult semlegesek sínylették meg legjobban, mert rájuk mindenki haragudott, valami érthetetlen oknál fogva. Az érthetetlen okot egy szürke utazó szolgáltatta, aki a hátuk mögül időnként hol ezt, hol amazt a csapatot hajigálta vehemensen, okot adva ezzel a visszadobásra.

Egy pocakos, díszes kaftánba öltözött kereskedő megpróbálta szép szóval lecsendesíteni a harcolókat. Óvatlanul kidugta fejét az asztal mögül, majd sürgősen lebukott egy viharos sebességgel közeledő boroskancsó elől, ami utóbb a mögötte álló cserzővargát találta szemközt, aki kancsalító szemekkel előredűlt, egyenesen a kereskedőre.

A pocakos sürgősen kilökdöste a sanyarú sorsú vargát az asztal mögül, majd megkaparintotta a kancsót és visszahajította. Hirtelen felhorgadt benne a rég elfeledett harci szellem. Szemei vadul csillogtak, kecskeszakálla harciasan meredezett előre. Válaszul néhány fakupa, egy fél asztal és egy igen büdös bakancs érkezett.

A kocsmáros már aléltan pihent a kármentőben, görcsösen szorítva egy lekvárkeverő fakanalat. Helyére hitvese lépett, látva ura bukását, a konyhából szerzett fedőkkel, húsvillákkal, kisebb lábasokkal és egyéb konyhai felszerelésekkel színesítve a levegőben közlekedő tárgyak kavalkádját.

A törpe kikandikált a torlasz mögül, felmérendő a csata alakulását, de sörön edzett reflexei sem tudták megmenteni a kocsmárosné képébe csapódó mosogatórongyától. A zsíros húslé, meg a ki tudja még miféle mocsok szaporán lecsordogált a ruházatán, majd ágyékánál otthonosan elterpeszkedett, okot adva ezzel némi félreértésre. Ekképp meggyalázva törpénk úgy döntött, elég a szórakozásból. Egy asztalt megmarkolt, pajzsként maga elé tartotta, majd megtépázott csapata maradékának rohamot vezényelt.
– Utánam cimborák, éljen a sör!
– Hurrá!! – ugrott fel egy kiszáradt torkú hadfi, majd lehanyatlott a szürkeruhás hajszálpontos dobása nyomán.
– Hegyibe emberek! Huj, huj, huj!
– Hajrááá! Ááááá! – ez utóbbit a kocsmárosné csiholta ki egy húsklopfoló precíz célbajuttatásával, amitől a már több sebből vérző lepényárus végképp lemondhatott maradék férfiasságáról.

A védők minden elképzelhetőt a rohamozókhoz vágtak, valaki a kocsmárosné derekát markolta meg, végső fegyverként próbálva bevetni az asszonyt. A kocsmárosné hangosat visított, majd hirtelen beleharapott az illető fülébe, ekként adva tudtára, mennyire nem szimpatizál az ötlettel.

Időközben a kocsmáros is eszmélni kezdett. Felnézett a fölötte terpeszben elhelyezkedő feleségére, s amit látott, attól végképp magához tért.
– Jól vagy, apjuk? – tudakolta oda sem nézve a hűséges hitves, egy alig használt fülcimpával a szájában.
– Hát, ahogy így elnézem… nem is tudom.
Gyorsan felkászálódott, hogy a döntő roham visszaverésénél segédkezzen. Fakanalával hősiesen küzdve sorokat döntött le felesége oldalán, aki két kopasztott kacsával támogatta urának harcát. A túlerő azonban minden hősiességük dacára legyűrte őket. Hiába harcoltak oroszlánként, a szétfolyt szesz szagától megmámorosodott alkoholistákat nem lehetett megállítani. Bár az utolsó pillanatig minden bajuk forrását, a törpét próbálták elérni, bosszújuk beteljesületlen maradt. A semleges sarokból ugyanis a pocakos és a szürkeruhás zárótüze leterítette a honi büszkeség e két bástyáját is.

A csatazaj ekképp győzelmi ricsajba fordult, majd hangos gugyogásba, ahogy az első kézre eső hordót megcsapolták.

Fertályóra múlva együtt ivott barát és ellenség, meg persze a semlegesek, a troll és az ork a pultot támasztották, a szürkeruhás a részegek között kóválygott, a törpe pedig másfél pintes kupát ölelve gajdolt valamelyik asztal alatt. Mikor elfogyott a sör a hordónyi készségből, újratöltötte, majd üveges tekintettel körbetekintett. Pillantása a trollon állapodott meg. Óvatosan lavírozva megközelítette, majd lábujjhegyre állva megbökdöste a derekát. A troll barátságosan nézett lefelé.
– Iggyá! – nyújtotta oda kupáját a törpe.
A troll elvette, majd tovább folytatta beszélgetését az orkkal. A törpe kicsit tanácstalan volt, majd legyintett és másik kupa után nézett. Most a szürkeruhást vette célba.
– Igyá te is.
– Köszönöm. – elvette a sört, majd kedvesen mosolyogva ráöntötte a törpe fejére. A törpe pillanatokig csak hápogni tudott, majd veszélyes mértékben elkezdett vörösödni a feje.
– Megöllek te mocsok…
A szürkeruhás könnyed eleganciával ellépett az előrelendülő törpe elől, majd kikapta egy részeg kezéből a rézmozsarat ( a kocsmárosné féltve őrzött kincsét ), és a benne lévő borral tetőtől talpig végiglocsolta a törpét, eztán két kézzel fogva a mozsarat a törpe feje fölé tartotta.
– Szundi.- csak ennyit mondott, és bűbájos mosollyal eleresztette. Nem számolt azonban a törpe rafináltságára. Miután elengedte a mozsarat, a törpe hirtelen kinyúlt, megragadta a szürkeruhás lábát, és pont oda húzta, ahová szerinte a súlyos mozsárnak érkeznie illett. Hogy jól számolt, arról a felcsapó fájdalomüvöltés tájékoztatta, ám ekkor már részeget meghazudtoló fürgeséggel robogott a pult felé. A szürkeruhás közben fél lábon ugrált, felbukott egy alvóban, talprakecmergett és a kis piszok után nézett.
A törpe időközben gesztusokkal értésére adta a trollnak, hogy őt éppen meg akarják nyúvasztani és sürgős segítségre szorul, mire a troll az ölébe ültette kis védencét, aki pozíciója biztonságából, lábát lógázva boldogan vigyorgott a közeledő szürkére. Tömzsi ujjaival még pá-pát is intett neki. Aztán hanyatt esett. Elfelejtette, ha már a törpe részeg, és ráadásul magasan is van, illik neki kapaszkodni.

A szürke ruhás kéjesen megállt a hanyattfekvő törpe felett.
– Lám, lám, lám. Egyszer fenn, másszor lenn. Igaz, törpe uram ? – közben a gatyakorcával matatott. – Nincs is finomabb egy jó, langyos fürdőnél.
– Ne. Csak ezt ne! Ne merészeld, mert…- hogy mi történt volna, sosem tudjuk meg. Ekkor ugyanis megjelent az a tünemény a lépcső tetején, ami megmentette törpénket a teljes megszégyenüléstől.

A jelenség jó embernyi magas, kétkarú, kétlábú , egyfejű elfszabású volt. Testét tetőtől talpig toll borította. A fején valami madárféle sisak, vagy inkább csuklya trónolt, bal kezében közepes nagyságú botot tartott, amit mindenféle vacakkal ékesített. Volt azon tükördarab, drót, zsinórra fűzött gyöngyök, régi kulcsok, kis rágcsálók koponyái és számos egyéb. Tollruháját hasonló kacatokkal ékesítette, bizonyítva ezzel az ízlések különbözőségéről alkotott véleményt. A lépcsőfordulóban megállva szemügyre vette a csatateret. Konstatálta a szerte heverő részegeket, az összetört berendezést, a kifolyt szeszt.

A szürkeruhás szája kissé elnyílt, a csodálkozástól mozdulatlanná meredve leste a csodálatos tüneményt. A törpe is feltápászkodott a földről, immár teljes figyelmét a madárembernek szentelve ácsorgott a szürke mellett. Néhány pillanatig csak ámultak, nem győzve betelni a látvánnyal, majd lassan egymásra néztek. Aztán elkezdtek röhögni. A röhögés megállíthatatlanul tört föl belőlük, elsöpörve mindent, ami csak útjába állhatott. Hömpölygött, gurgulázott, ott rezgett a levegőben, kényszerítve a mámoros nyerítésre mindenkit. Könnyezve borultak össze, egymást támogatva visítozva röhögtek és röhögtek. Harákolva kapkodtak levegő után, aztán egymásra néztek és újra kipukkant belőlük a vad, fékeveszett jókedv. A végén a földön kötöttek ki, összegörnyedve pihegtek, el – elkaccantva magukat.

A jelenés tudomást sem véve az őt ért atrocitásról leballagott a lépcsőn, odasétált a pulthoz és magától értetődő módon kiszolgálta magát. Azután kupáját markolva háttal a pultnak támaszkodott és szemügyre vette a két vigyorgó renitenst. Felismerte körülöttük azt a különleges, semmihez sem hasonlítható aurát, ami csak a kalandozók sajátossága. Lassan elmosolyodott és kortyolt a borból. Kalandozók. Sok helyen inkább bajkeverőknek hívják őket. Mint például itt is. Mert nem értik őket. Nem tudják, milyen az, ha csak a ma van, és a holnap csak egy lehetséges, ködbe burkolódzó eshetőség. Hát ma kell élni. A mának és a mában. Holnap pedig kezdeni kell előröl. Ezért nem tudott haragudni rájuk, mert Ő tudta mindezt. Egy volt közülük.

Megvárta, míg a két részeg elszunnyad, addig gondolataiba merülve ácsorgott, majd felvitte őket a szobájukba. Reggel majd beszélnek. Mert van miről beszélniük.

*

  Reggel frissen, kipihenve ébredtek, a másnaposságra utáló jelek nem jelentkeztek rajtuk. A szürkeruhás ébredt utolsóként, azt is csak azért tette mert néhány lépésnyire alatta egy felháborodott törpe ordított egy még felháborodottabb kocsmárossal. Élvezettel hallgatta a párbeszédet.
– Micsoda??!! Én jóindulatúan meg akarom téríteni a kárt, te pedig nyerészkedni akarsz rajtam??
– Még hogy nyerészkedni?? Összetörtétek a berendezést! Kilocsoltátok a bort, és ezért két aranyat soknak találsz?? Az életem munkája ment tönkre!
– Két arany! Hát mit képzelsz te erről a koszos kócerájról, ami még egy verekedést sem bír ki? Legfeljebb öt ezüstről lehet szó!
– Istenek, ez meg akar engem ölni! Meggyaláztátok a családom otthonát! A feleségemet még most is ápolni kell! Legalább másfél arany csak az orvos!
– Locsold le a feleségedet egy vödör vízzel, mondják az csodákat tesz. Ehhez egyébként sincs semmi közöm! Legfeljebb hét ezüst.
A kocsmáros hisztérikus nevetése tisztán hallatszott az emeleten.
– Há, Há, Há ! Azt hiszed megúszhatod ennyivel? Kihívom a városi őrséget, ha nem fizetsz!
– Legyen egy arany te hiéna! Egy rézzel sem több! És ne kísértsd a szerencsédet tovább, vagy Kadalra mondom, orrba váglak, de rendesen!

A párbeszéd tovább folyt odalenn, de már nem olyan hangerővel, mint eddig , mert a felek kezdtek lassan megegyezésre jutni. Gyorsan magára kapta utiruháját és lekocogott reggelizni.

Az ivóban viszonylagos rend uralkodott. A megmaradt bútorokat felállították, a törmeléket kihordták az ivóból. A fal mellett a madárember fogyasztott jóízűen valami sültet, a törpe pedig zsémbelve éppen most kapaszkodott fel egy üres székre a madárember asztalánál. Egyébként üres volt az ivó, a csapos épp most tűnt el a konyhában, ételt hozni a törpének. A szürke ruhás lassan odalépkedett az asztalhoz és leült a szemben lévő székre. A törpe éppen a kupájában lévő borból kortyolgatott, csak égkék szeme követte éberen az érkezőt.
– Engem Arzénnak hívnak. – közölte a szürke ruhás . Haját a tarkóján összefogta, így nyilvánvaló volt az elfekkel való rokonsága.
– Zrumf Bo Wakkar a nevem.- húzta ki magát a törpe, láthatóan büszkén.
– Kölyök. Ez az én nevem. – mondta a madárember.
– Mondd csak, honnan jöttél? – kérdezte Wakkar.
– K’harkadból. A Puszták Népének fia vagyok.
– Aha.- mondta bölcsen Arzén.- Hát, ha már így találkoztunk, ihatnánk is valamit, nem?
A törpe buzgón bólogatott. Hát így kezdődött.

Belfegor: Így kezdődött…

3 thoughts on “Belfegor: Így kezdődött…

  • Gratulálok a szerzőnek! Nagyon régen olvastam utoljára, valahol a neten. Pártalan darab, az egyik legjobb novella, amihez valaha szerencsém volt!

  • Helyenként érdekesen fogalmaz és kicsit befejezetlen. De ezzel együtt vagy éppen ezért jó választás volt szerintem ezzel indítani az YK anyagainak publikálását.

  • A fogalmazásmód és az írás is remek ízvilággal rendelkezik, az adja az erejét sztem. Amolyan félparódia jellegű, engem kicsit a Káosz-Worluk-Skandar Graun vonalra emlékeztet 😉 . Mindenesetre nagyon hangulatos novella.

Vélemény, hozzászólás?