Megszólít az éjszaka – Második hangulatkeltő a VI. Fanfár a Hősökért táborhoz

Ahogy az esti hűvös szél végigborzolta a faóriások dús lombjait, úgy borzongott meg az ifjú félelf is egész lényében, amint ott állt a roppant rengetegben. Egymaga volt, kardja, fegyverei, kísérői sehol. Ágak recsegtek bal felől, jobbról árnyékok suhantak el a robosztus kőrisek és hársak takarásában, odafent egy hatalmas mókusféle lendült át egyik törzsről a másikra. A rengeteg belsejéből panaszos kiáltások hangzottak fel: összefüggéstelen, tompa mondatfoszlányok szakadtak ki a sűrűből, néhol sírás, máshol hisztérikus kacagás tört fel a távolból. Majd hirtelen csönd lett. A messzeségben ősi dobok hangzottak fel, ütemesen verve egyre gyorsuló primitív ritmusukat. Valami csörtetett a bozótban. Közeledett. Rá vadászott.
Jorgen gróf futásnak eredt, a félelemtől megvadulva vetette magát az erdő mindent elnyelő mélyébe. Ruházatát megszaggatták a tüskék, kezén és arcán vágásokat ejtettek az elvadult növények ágai. Minden megtett méterrel egyre erősebb lett a benne tomboló iszonyat, s a tudat, hogy az a valami ott lohol a nyomában. Egy hatalmas, tekergőző inda vágódott ki valahonnan a semmiből, a gróf éppen, hogy csak el tudta kerülni. Irányt váltott, majd futtában átugrott egy hasonló, tüskés csápot, mely a bokája után akart kapni. Elképzelése sem volt, merre szalad, egyre csak a sarkában lévő szörnyetegre bírt gondolni. Kis híján fellökte az ismeretlent, aki az iménti pillanatban lépett ki a fák közt honoló sötétségből. Az illető beesett arca, kifejezéstelen tekintete és sovány, csontos alkata arról árulkodott, hogy már ki tudja mióta járja a vadont – hosszúkás vonásai és hegyes fülei azonban nem hagytak kétséget származását illetően.
– Nem menekülhetsz. Nem futhatsz el. A rém mindenkit utolér. – közölte színtelenül.
– Eressz, bolond! Hadd menjek utamra! – rivallt rá Jorgen, miközben igyekezett lefejteni karjáról az idegen kezeinek göcsörtös markolását.
– Kár menekülnöd. Már közeleg. Ugye hallod te is? – folytatta, ugyanazzal a síron túli hanglejtéssel.
– Kicsoda ő? – kiáltotta a gróf, miközben eltaszította magától a meggyötört alakot.
– Mindenki máshogy nevezi. – mondta reszelős hangján amaz, miközben megpróbált feltápászkodni a sűrű aljnövényzetben. – Mindenki számára más külsőt ölt. Számos néven illetik itt, a rengetegben. Csak nézz magadba. Tudod, hogy hívják.
– Fogd be a szád, tébolyult bolond! – kiáltott rá a gróf, s utat tört magának a bokrok közt. Egy megmagyarázhatatlan késztetés azonban mégis megállásra kényszerítette, s akarata ellenére arra ösztökélte, hogy hátratekintsen. Ajka reszketni kezdett, ahogy üldözőjének alakja lassan kibontakozott a törzsek takarásából. Lábai megmerevedtek, képtelen volt egy lépést is tenni akár, annyira eltöltötte a rettenet. A lény lassan közelített, ő pedig nem tehetett semmit, csak várt. Az ismeretlen nyöszörögni kezdett és a földre vetette magát.
– Zord. – suttogta Jorgen, amikor a rém felé fordult.

Verejtékben úszva ébredt, végtagjai görcsbe rándulva próbáltak engedelmeskedni akaratának. Fuldoklóként nyelte a levegőt, s még percekig zihált mire tudata kitisztult a rémálom után. Megint ugyanaz. Már negyedik napja ugyanaz. Reszkető kézzel gyertyát gyújtott, majd az ágya mellé készített komlótea után nyúlt. Ujjai még mindig merevek voltak, a díszesen festett porcelán a padlóra esett és darabokra tört. A zajra kisvártatva egy aggódó szolgáló hangja szűrődött át a lakosztály ajtaján
– Ismét rossz álmok gyötörnek jóuram? Segíthetek netán?
– Nem, köszönöm. Hagyj magamra kérlek. Már semmi baj. Elmehetsz.
Kiszállt a tiadlani selyemből szőtt ágyneműk fojtogatónak tűnő fogságából, meggyújtott még néhány gyertyát, majd az ezüsttel futtatott mosdótál fölé hajolt. A kijózanítóan hideg víz jólesően csorgott végig arcán, ám a tükörbe pillantva látta, hogy mély karikákat rajzoltak szeme köré az álmatlan éjszakák. Ingén vállmagasságban tenyérnyi folt vöröslött: a múlt héten szerzett párbajsérülés ismét felszakadt a nyugtalan éjszaka hatására, bár ez érdekelte most a legkevésbé.
Az egész az ereni követség érkeztekor vette kezdetét. Talán egy figyelmeztető jel volna az istenektől? Talán el kéne állnia az egész házasságtól, elnézést kérni a bárótól, s visszaküldeni bájos lányát a hazájába? Ki tudja, s jelenleg képtelenség is volna meghozni a helyes döntést. Túl fáradtnak és elkínzottnak érezte magát a gondolkodáshoz. Az ereniekben egyébként sem szabadna bíznia, tudja jól, hogy mit gondolnak a maga fajtáról. Elhúzta a súlyos karmazsin függönyt, s letekintett a kastély kertekkel, lugasokkal, szelíd facsoportokkal tarkított belső udvarára. Odalent az ereni küldöttség fegyveresei énekeltek a helyi őrség épp szolgálaton kívüli tagjaival. No igen, a bor hamar közel hozza az ismeretleneket. A díszfák és a kerti szökőkút felett áttekintett a szemben lévő épületszárnyra, ahol a báró és családtagjai kaptak szobát. Megállapította, hogy a báró és testvére már alszanak, Anton szállásának ablaka is sötéten ásítozott, csak a Ceara számára kijelölt lakosztályból szűrődött ki némi derengés. Az esketés előtt nem alhattak közös helységben, de még ruhátlanul sem láthatták egymást – így kívánta az illem. Jorgen azonban most nagyon egyedül érezte magát. Jó volta meginvitálni a lányt egy éjszakai sétára, hisz oly művelt és igazán kellemes társaság. Bár láthatóan nem hozza lázba a házasság gondolata, s úgy tűnik maga a gróf sem. Volt néhány dolog, ami a rémálmok mellett is nyugtalanította. Ilyen volt például Anton. Valamit titkol. Ahogy a lányra néz, megcsillan valamiféle fékezett sóvárgás a tekintetében. Bár egy ilyen tapasztalt figurának nem nehéz lepleznie az ilyesmit, jószerivel semmit sem lehet leolvasni az ábrázatáról. Veszélyes alak. Ki tudja, miféle titkokat rejteget.

– A gróf egyre különösebben viselkedik. – gondolta Anton, sötét szobájában ülve, az ablak felé fordított fotelből szemlélve az udvaron zajló eseményeket. Így mindent nagyszerűen láthatott, ami odakint történik, de őt nem láthatta senki. Kezében rövid pengéjű fegyverét pörgette, időnként belekortyolt az élénkítő főzetbe, ami az öreg Kamagra kotyvasztott számára, ki tudja milyen összetevőkből. A tudatlanság néha áldásos, de legalább az ízét némileg elcsapta a bárszekrényben talált likőr. Megszokta már, hogy beéri kevés alvással, s az éjszaka túlnyomó részében készenlétben áll. Ki tudja, ki fenyegetheti a bárót vagy a lányát. Egyébként is nyugtalanító álmok zaklatták, így nem is igazán bánta az önkéntes virrasztást. A rutin azt mondatta vele, idegen vidéken – még ha az egyik legjobb szövetségesről van is szó – első az óvatosság.
Felállt, körbejárkált puha talpú csizmájában, miközben egy parketta sem reccsent. Időnként gyanakvó pillantást vetett a szemben lévő hercegi lakosztályra, ahol néhány perce fények gyúltak.
– Megint nem alszik. Lehet, hogy tervez valamit? Most meg leskelődik. Ceara ablakát bámulja – űzték egymást fejében a gondolatok. – Leonid minden bizonnyal tudja, mit csinál, de azt hiszem hangot kéne adnom az ellenérzésemnek. Hiszen mégis csak egy elf származékról van szó! A báró ennyire szűk látókörű, vagy nagyra törő tervei ennyi elhomályosították az ítélőképességét? Nekem kéne emlékeztetnem rá talán, hogy a nagyapja még elfekre vadászott az ereni határvidéken?
Tett még néhány lassú kört, majd megpróbálta felidézni magában az épület alaprajzát. Ceara szobája egy szinttel feljebb és három ablakkal balra foglalt helyet. Gyorsan elhessegette az elméjébe furakodó fantáziaképeket, majd szórakozottan fordult ismét az ablak felé. Hirtelen megtorpant. Vajon eddig is hallotta a furcsa dobolást, csak nem figyelt fel rá? A lenti vigalom és a hozzá tartozó vidám zene foszlányai eddig is felszűrődtek a szobába, de ez a hang egészen máshonnan érkezett. Mintha a padló alól, a földszinti szobák valamelyikéből, vagy még mélyebbről dübörögne tompán. Akár ha a téren és időn túlról szólna.
– Ostobaság! – hessegette el Anton a kései fáradt gondolatokat, majd még egy kis párlatot öntött a főzethez. – Holnap beszélnem kell Cearával. Megmondom, hogy a gróf gyanús, és hogy szerintem semmi keresnivalója egy ilyen korcs mellett.

A lány mindeközben nagyszerűen érezte magát a versenyt hetvenkedő katonák, távolról érkezett vendégek és elegáns lovagok társaságában. Elkérte egy szolgálólány ruháját, haját gondosan összefogta, fejét köténnyel fedte el, vonásait pedig egy apró illúzióval változtatta meg, melyet még mesterétől tanult. A biztonság kedvéért néhány gyertyát égve hagyott a szobájában, hadd higgye csak Anton, ez a makacs kopó, hogy épp odafent múlatja az időt. Sajnálta hogy oly hamar maguk mögött hagyták Haonwell pezsgő forgatagát, de itt, ebben a vidám társaságban legalább oldottan érezhette magát, s ideiglenesen nem gyötörték kétségei, gondolatai. Néha úgy érezte, szívesen megszabadulna a tehertől, melyet a nemesi származás ró a vállára. Az asztaltársaság, ahol helyet foglalt igen távolról érkezhetett. Tagjai már kicsit felöntöttek a garatra, s jó szívvel vették a bájos cselédlány társaságát. Régről ismerhették egymást, megállás nélkül anekdotáztak, hol túlharsogni, hol túllicitálni igyekezve a másikat, s meséikbe már minden bizonnyal némi nagyotmondást is csempésztek az asztalon sorakozó üres söröskorsók.
Két nevetés közt a gróf jutott eszébe, akit láthatóan megviseltek az elmúlt napok. Várakozásaival ellentétben igazán kellemesen csalódott az ifjúban, bár szinte fojtogatta a gondolat, hogy egész életét mellette kell majd leélnie. Különösen, hogy Jorgennek jóval több év adatik majd, mint neki. Mindettől függetlenül igazán jóvágású legény, függetlenül attól, hogy sokszor látványosan zavartnak mutatkozik. Valószínűleg megviseli ez a nagy felhajtás, bár kettejük közül jelenleg saját magát érezte kiegyensúlyozottabbnak és erősebbnek. A rátörő gondolatokat egy fonott szakállú törpe incselkedése szakította félbe, aki óvatos, ám avatott érzékek számára könnyen észrevehető módon kívánta méretes kezét a lány combjára csempészni. A társaság felnevetett, amikor az egyszerű cselédlány egy elegáns mozdulattal hárította a közeledést, s egy kézcsavarással kibillentette egyensúlyából nemkívánatos udvarlóját, akit az elfogyasztott italok bódulata leszédített a padról.

Akadt persze olyan is, aki nem holmi bohém mulatozással töltötte az időt. A vendégek, a kíséret tagjai, a gróf udvartartása, de még a báró is ünnepi hangulatban volt, viszont Kamagra már túlkorosnak érezte magát az ilyesmihez. Az ideiglenesen raktár gyanánt berendezett pince hűvösében ült egy nagy halom tekercs és feljegyzés előtt. A di Makron család felmenőinek jegyzékét tanulmányozva meg kellett állapítania, a gróf valóban jó rokoni kapcsolatokkal rendelkezik. Bár meglepő, hogy itt még egy elf fajzat is kaphat nemesi rangot. Hiába, tiszteletben kell tartania a haonwelliek hóbortját, már ami a háziállataikat illeti. Szörnyű volt persze elgondolni, mit csinál majd az ocsmány elf fattyú a báró hamvas leánykájával. De mindegy is, a család érdekei megkövetelnek bizonyos áldozatokat, még ha azok ellenkeznek is a jó ízléssel. Sajnálhatja a báró, hogy Kyel csak egyetlen leány utóddal áldotta meg – milyen más lenne a helyzet, ha született volna néhány fiú örököse felesége halála előtt. Jelenleg azonban ebből a leosztásból kell kihozni a legnyerőbb kombinációt.
A gróf lekenyerezésére szolgáló ajándék azonban úgy tűnik beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Ki gondolta volna, hogy jó lesz valamire még ez a kacat, amire amúgy is véletlenül akadt rá egy ódon kincstári feljegyzésben? A báró elégedett lehet, Jorgen gróf pedig dédelgesse csak a kis játékszerét, amit ki tudja milyen ősei kalapáltak össze. Legalább nem kell gyakran találkoznia vele, elfoglalja magát a lakosztályában. Úgy hírlik… – gondolatait azonban félbeszakította valami különös nesz a pince mélyéről.
– Átkozott patkányok. Sosincs nyugtom tőlük. Majdnem olyan rosszak, akár az elfek.
Megpróbált visszatérni munkájához és újfent elemrülni a családi relációk szövevényes rendszerében, azonban az imént hallott hang ismét megállást parancsolt serény számításainak.
– Ki van ott? – kérdezte mogorván, fejét tekergetve az irathalmok felett.
Halk, elfojtott kacagás volt a válasz. Kamagra kezéből kihullott az írótoll. Lassan felemelkedett székéből, balja az övében nyugvó tőr felé mozdult. Mindig magánál tartotta, pengéjét pedig gondosan mérgezte, számítva a legváratlanabb fordulatokra.
– Alantas tréfát űzöl bárki is legyél, s megízleled a pengém ha rögtön abba nem hagyod  a faragatlan tréfálkozást! – Szavait tompán visszaverték a pince penészes falai, válasz nem érkezett. Az egyik sötét oldaljáratból érkező huzat felkapta és szerteszórta az asztalon heverő papirosokat, szétterítve őket a teremben. Kamagra mereven állt, fegyverét szúrásra készen maga elé tartva. A földön heverő százaz lapok egyszer csak megreccsentek, mintha valaki rájuk lépett volna. Az aggasztó az volt, hogy Kamagra nem látott ott senkit. Még egy lépés, még egy reccsenés. Majd egy újabb. Valaki mintha közeledett volna. Valaki, aki ott volt, de a vén szürke eminenciás számára mégis láthatatlan maradt.
– Talán csak az érzékeim játszanak velem. Le kéne pihennem, túl sok időt töltöttem idelent. Tőrét folyamatosan maga előtt tartva lassan eltávolodott az asztaltól, s a felfelé vezető képcső felé vette az irányt. A teremre csönd ereszkedett. Bármilyen öregnek is érezte tagjait, a vén Kamagra most mégis fiatalokat meghazudtoló gyorsasággal iramodott fel a biztonságot nyújtó, kivilágított felszíni folyosókra.

A férfi és nő egy asztalnál ültek, menedékükbe csak alig hallhatóan jutott el a város soha nem csituló éjszakai lármája. A szárított levelekből készített füstölők illata kellemesen betöltötte az egyébként apró szobát, a tücskök éjjeli szerenádja feledtette a kellemetlen távoli zajokat. Társaik már nyugovóra tértek, a várakozás feszültsége azonban éberen tartotta kettejüket
– Mennyire vagy meggyőződve arról, hogy helyesek a megérzéseid Havard?
– A legteljesebb mértékig. Révületemben és álmomban is szólt hozzám. Amit oly sok éven elveszettnek hittünk, most itt van.
Egy darabig ismét szótlanul ültek. Hosszú életük során megszokták, hogy nem hamarkodnak el semmit, és nem beszélnek fölöslegesen.
– S mondott még valamit? – törte meg a csendet a lány.
– Igen, Liluth. Hogy az ereninek sok bűn szárad a lelkén. Nem pont neki, hanem apja apjáénak. De oly mindegy is, ezeknél a kérészéletűeknél. Az apák vétkeiért pedig a fiak kötelesek megfizetni.
– Aggódom, Havard. Több mint száz fegyveres, és megannyi külhoni. Nehéz dolgod lesz, ha revansot akarsz.
– Engem nem ez bánt. Jártunk már hasonlóan nehéz küldetésben. Én mástól félek.
– Mitől?
Ismét csend következett. Valaki hosszasan, panaszosan felköhögött a szomszédos helységből, percekig tartott míg rohama csillapodott.
– Larva corniger. – tagolta Havard az ősi szavakat. – Azt hiszem joggal tartok tőle, s ezért vagyok oly óvatos.
– Akkor jól gondoltam. – hagyta jóvá a lány, társa tekintetét keresve. – Sokan kísérelték meg használni, de a legtöbbjük odaveszett. S én sem kockáztatnám meg, hogy ott rekedjek.
– Ez esetben szükségünk lesz valakire, aki elhozza nekünk.
– Kikre gondoltál?
– Nem tudom pontosan. Közeleg a dal havának ünnepe. Rengetegféle ember és szerzet megfordul ilyenkor odabent a városban. Csak találnunk kell valakit, aki megfelelően alkalmas lehet egy ilyen feladatra.
– Valóban képes lennél megbízni bennük? – kételkedett a lány.
– Csak ameddig feltétlenül szükséges. Ha eljön az idő, színre léphetünk.
– És színre kell lépnünk holnap is – vágta el Liluth az egyre kellemetlenebb társalgást. – Ideje elűzni a nehéz gondolatokat.
Finoman közelebb húzódott társához és egy gondolattal eloltotta az asztalon világító gyertyát.