Machenben járt a nyár

„Nem kis erőfeszítést kíván, ha rossz szokásainkat le akarjuk vetkőzni. A kecskedarázshoz kell hasonlítanunk. Még az örökbefogadott gyermek is hasonlítani fog rád, ha úgy neveled.”

 Az emelőcsigák nyögtek mellettünk minden megtett, felszínhez közelítő pillanatban. Fémbotomat markoltam és vigyáztam, hogy ne szólaljon meg a végén a kis csengettyű. Nem illett volna a pillanathoz. A mélyben ránk támadó mágikus skorpiók támadását csak kis híján úsztuk meg, a púpnak álcázott zsákom tartalma vészesen leapadt mióta leereszkedtünk az olajos bányákba. Szabad kezemmel próbáltam minél többet ledörzsölni még a szemeimből.

 Végignéztem társaimon, akik érthető aggodalommal figyelték a kabin mozgása közben utat találó fénypászmákat. A habókos illuzionista a száját harapdálta, a két kardművész testvér igyekezett minél közelebb állni egymáshoz. Még mostanra sem voltam képes megkülönböztetni őket, mert a stílus, ahogyan pengéjüket tartották és ahogyan a világot fürkésztek is azonos volt. Próbáltam legalább a sérüléseik és az állapotuk alapján valami eltérést találni, de hamar belefáradtam.

Küldetésünk kezdete óta a jelenlétük tartott vissza attól, hogy valódi képességeim szerint cselekedjek. Ha csak egyszer látnák milyen stílusban küzdök valójában és milyen módon szolgálom is valójában az uraimat akkor hamar szembe kerülnék velük és egyáltalán nem biztos, hogy ennyi megpróbáltatás után méltó ellenfelüknek bizonyulnék. Tehát a játszma folytatódik és a mérgezett pengéim is jól elérhető helyen pihennek a „púp” mélyén. Hogyha a vízhatlan zsák kitart, akkor még abban is reménykedhetek maradt az élükön elég méreg a mélységi búvárkodás után.

A szemben lévő falnál a titokzatos fejvadász posztolt. A többiek sok mindent mondtak már róla és hogy állítólag a veszedelmes Anath-Akhan tagja. Én azonban már láttam korábbi közös küldetésünkön a nyakában lógó sólyomszimbólumot, amihez hasonlóval már Tiadlanban is találkoztam. Érdekes, hogy ő pont azt titkolja a társaink elől, aminek én az álcájával leplezem valódi hivatásomat. Kaoraku ismeri a hívei szívét … más kérdés, hogy nem foglalkozik velük olyan mélységig, mint más halhatatlanok és jól van ez így.

A hátsó fal tövében kuporgott a lány, akit a mélyből hoztunk magunkkal. Összetörtnek tűnik, de ez érthető mindazon után amiken keresztül mehetett és láthatott az elmúlt időben. Ő is papféle volt egykoron és a halálhíre váltotta ki a várost lángba borító konfliktust. Ijedt kisállatként rebbent meg minden koccanásra, mikor a lift a támasztó rudaknak ütközött. Gondolom, miután innen élve kijuttatjuk még sokáig fog tőrrel is álmatlanul forgolódni éjszakánként. Mármint, hogyha egyáltalán élve kijutunk.

A kabin nagy puffanással állt meg és pillanatokig tartott mire a mélység után értelmezni tudjuk a napfényben elénk táruló látványt. Nyolc sor íjász feszített húrt a tiszteletünkre és a háttérben feleannyi nehézvértes táncoltatta a lovát. A kép előterében egy önelégült figura csípőre tett kézzel várta, hogy kiszédelegjünk elé s megadjuk magunkat. Ennyit az esélyeinkről. Kapva kaptam az alkalmon, hogy kilépjek végre a nyomasztó emelőszerkezetből és leporoltam a kissé elnyűtt szalmakalapomat is. A figura, akit csak névről ismertünk beszélt, de társaim mozgolódásából tudtam, hogy hamarosan elszabadul a pokol. Kalapomat a fejembe nyomtam és összekötöttem az állam alatt szalaggal, hogy kitartson. Jöjjön aminek jönnie kell.

 „Kaoraku valódi természete a dolgok kétélűségében rejtezik.”

Pillanatok teltek el a térváltás óta, mikor végre realizáltam, hogy mi is történt. Sikerült fél kézzel behúznom magamat a pentagrammába és társaimmal együtt ismét Tiadlanban voltunk. A varázsló a földön heverő testek között járkált és az állapotunkat vizsgálta. Nem sokon múlott, hogy még volt mit egyáltalán. A szemem előtt még mindig a sírok háttere előtt byzonként rohamozó nehézvértes gyalogos képe lebegett és az emlékre virtustáncot jártak a még nem sérült izmaim. A hátamra küzdöttem magamat és nem törődve azzal, hogy valaki hallja e megjegyeztem, hogy én most egy kis időre lepihennék.

Miután összetettebb mondatokra is megint képes lettem később felébredtem a gyógyító alvásból. A többiek is ott lábadoztak még, elsőként persze küldetésünk célpontján akadt meg a szemem. Sokkal jobb állapotban volt már, legalábbis annyira mindenképpen, hogy dühös és haragos pillantásokat vethessen felém. Ádázan mosolyogtam a gondolatra, hogy tulajdonképpen megérdemlem, de valami hibázott a képen és egyre aggodalmasabban forgattam a fejemet: valaki hiányzott.

Sehol sem láttam a fejvadász-papot. A csapzott hajú illuzionista még talán mindig a sérüléseitől kábán csak tőszavakban mondta el, hogy a palota előtti síkon maradt. Lehunytam a szememet és láttam magam előtt a Tharr-pap kezéből kirobbanó tüzet, láttam ahogy kioldom az utolsó előtti füstgránátomat, ami elfojtva a testünkön lobogó lángokat. Látom a fűből ragadozóként kiugró fejvadászok arcát, ahogy a lány kezét megragadva rohanunk bele a mellvéd magasságából érkező nyílzáporba, a távolban rohamra induló lovak nyerítésére. Kinyitom a szememet és valóban volt rengeteg alkalom, hogy a társunkat szem elől tévesszem.

Magukra hagyom a gyógyulókat, hogy végre jelenthessek az uramnak. A szakadt és véres tunikát csöpögő batyuként viszem magam mellett és helyezem el térdelve gazdám előtt. Hallgatom a dicséreteit és a kételyeit, de gondolatban messze járok és mikor megosztom vele az emlékeimet, tapasztalataimat és érzéseimet az elmék között nyitott kapukon ő is elkomorul. Szó nélkül egyenesedem fel és hagyom, hogy az elősereglő szolgák a batyuba csavart varázstárgyakat nézegessék, azonosítsák. Véres zsákmány … de minden zsákmány ugyanolyan véres.

A belső kőkertbe lépve felfrissít a hamis tél hideg szele. Az idézett viharfelhőből lassan hullanak a hópelyhek az éppen koncentráló tanítványokra. Botom csengettyűjével ébresztem őket és elengedem az önkínzó próbáról. Magamra maradok és bokáig gázolok a hideg hóban, mégsem foglalkozom az érzéssel. A kert hátsó részében találok néhány követ még egy ládában és csendben mormolva munkához is látok. Egyik kő a másikra kerül és örök egyensúlyt hozok létre, ami mégis olyan illékony mint maga az élet.

Emlékül halott társamért, elrebegek egy imát, hogy az istene bánjon vele könyörületesebben, mint ahogy velem Kaoraku tenne fordított helyzetben. Mert nem sokon múlott. Sohasem múlik túl sokon, de a végén valaki mégis valaki fekszik és valaki áll. Imám végén mély levegőt veszek és elbúcsúzom társam lelkétől. A kertben több tucat hasonló kőkupac áll, rezzenéstelenül és lassan belepve hóval. Mert végül mindig valaki állva marad és valaki nem.

„Azt mondják, akkor követjük az őszinteség ösvényét, ha mindennapi életünkben olyanokká válunk, mint a halottak.”

(a kiragadott epizódok Lay Balázs kalandmester meséjéből származnak, az általa megálmodott Machen nevű településen, az Északi Városállamok területén)