1. Hangulatkeltő novella – Disputa

Doran, P.sz. 3712.

„Micsoda ostobaság!” – villant a gondolat Socratis Magister fejében, ahogy szemét mégegyszer végigfuttatta az opponens kézírásával lejegyzett tézis pontjain. Socratis alapos ember volt, a perfekcionalizmus megszállottja, aki minden Disputára heteket készült. A finom, drága papírlapok oldalán apró, gondos kézírás jelezte a tézis vitatható elemeit. Aláhúzások, kiemelések, nyilak bonyolult hálózata fedte az egész írást, mintha Socratis arra készült volna, hogy azt akár egy laikus is könnyedén értelmezni tudja. Pedig csupán a tökéletesség híve volt, az a fajta ember, aki még az íróasztalán elhelyezett kódexekhez is külön katalógust készít, naplójába pedig nemcsak a kommuna bőséges vacsoráinak teljes választékát jegyzi fel, hanem az általa elfogyasztott mennyiséget is. „A világ logikus” – szokta mondani tanítványainak. – „És ha logikus, akkor leírható, az események szigorú rendben következnek egymásból, a kauzalitás rideg törvényeinek megfelelően. Amit pedig maguk szeszélyes sorsnak bélyegeznek, az nem más, mint önnön korlátolt elméjük palástolása.”

A Nagycsarnok előterme kongott az ürességtől. A doraniak a Nagy Háború előtt is törekedtek a puritanitásra és ezzel Socratis mélységesen meg volt elégedve. Az uralkodók palotáinak giccses szobrai és hivalkodó festményei csak elvonták az ember figyelmét a jelenről, saját maga létezéséről, mintha az lenne a legfontosabb dolgunk, hogy a múltba révedjünk. Socratis persze nem volt a múltba révedés ellen, a historikusok munkáját pontosan annyira tisztelte, ahogy mondjuk a kőművesekét vagy a kútásókét. Ő maga meg volt győződve arról, hogy ama hatalmas piramis legfelsőbb fokain, mely az emberi tudás piramisa, nem ők, hanem a filozófusok és a magiszterek állnak, de azon legalsóbb szintek nélkül – lakhelyek, gabonaraktárak és ivóvíz nélkül – összeomlana a társadalom és elenyészne a tudás. De szükség pusztán azért van a historikusok munkájára, hogy a tanulatlan embernek mintát adjanak az események láncolatára, az okok és okozatok szövevényes szabályosságaira. Az igazi tudós viszont már ismeri ezen szabályokat, és a jelent ismerve állapítja meg abból a jövő egyetlen lehetséges formáját. A laikusok azt gondolják, hogy egy magiszter tüzet formál a manából és megváltoztatja a világ anyagi jellegét egy apró pontjában a térnek*, a valóság azonban az, hogy az a tűzgömb éppen ugyanúgy terem ott szükségből, ahogyan egy borsó virága kapja meg a színét a természettől. Csupán a laikusok illúziója, hogy az emberi elme felette állna a természetnek. Mégis mik lennénk mi, ha nem a természet részei? Honnan érkeztünk, ha nem a természetből?

Ráncokkal barázdált kezét végigfuttatta a tézis főbb pontjain. Albus Doctor tanúkat szólaltat meg benne. Ez volt a legérdekesebb pont. Három kalandozó (Socratis gyűlölte már a szó hangzását is), akik egyfajta tércsapdába kerültek és egy másik Pyarronba érkeztek, majd onnan visszatértek. Socratis sokat tudott Pyarronról, de mindenekelőtt azt tudta legbiztosabban, hogy Pyarron elpusztult. Az effajta visszaemlékezések hitelessége igencsak megkérdőjelezhető, főleg, ha az kalandozók szájából hangzik el. Ráadásul miféle Discursus az, ami tanúkat szólaltat meg? Hol marad akkor az ész diadala? Socratis forrongott a dühtől, amiért Albus egy falusi pörlekedés színvonalára süllyesztené le a Disputát. Nem mintha a tanúkkal gondja lenne majd. Már csak egyetlen él közülük, egy kivénhedt gladiátor, aki ráadásul igen szótlan ember hírében áll. Az ilyen egyszerű gondolkodású emberek azok, akiket Socratis egyetlen perc alatt meg tudna győzni arról, hogy minden emlékük csupán illúzió, amit a magiszterek néhány perce ültettek el a fejükben.

Furcsa érzés kerítette hatalmába Socratist. Nem először érezte úgy a Disputára készülve, hogy görcsöl a gyomra az idegességtől. Először azt gondolta, hogy csak felkavarta Albus Doctor makacs ostobasága, de rájött, hogy ennél sokkal ostobább opponensekkel és nevetségesebb tézisekkel kellett már megküzdenie. Az Egyetem számára a Disputa inkább volt oktatási eszköz, mint valódi vita a filozófiáról, a diákok pedig lelkes hívei lettek Socratisnak. Ez szintén bosszantotta a magisztert. Gyűlölte, ha a lelkes diákok egy-egy kifejezetten sikeres Disputa után őt és vitamódszereit dicsőítették és nem a nyilvánvaló érveket és az igazság győzelmét. Így lesznek a falusi pörlekedésből még mélyebbre taszítva a Disputák: vásári mutatványosok komédiái. Ez a furcsa érzés viszont nem a bosszúságából származott. Néha úgy érezte – nevetséges, mi több, szánalmasan romantikus gondolat! –, hogy opponensének tézise mintha végérvényesen belefészkelte volna magát a gondolatai közé. Mintha annak igazságtartama (vagyis annak hiánya, korholta magát gondolatban) nem a tiszta ész logikai következtetéseiből születne, hanem önmagában álló (nem! nem álló! fekvő, sőt, halott!) létező… nem! Nem létezik! Nincs benne semmi igazság!

Véresre harapdálta az ajkát. Diákkorában hosszú éveken át fegyelmezte magát és csapongó gondolatait önnön testének kínzásával. Akkoriban nem rettent vissza a korbácstól sem, éjszakákon át büntette magát így és aztán újabb éjszakákat töltött a fájdalomtól remegve. Három nappal ezelőtt ismét felmerült benne, hogy fegyelemre van szüksége, de végül megrettent a gondolattól. Félt, hogy öreg, elhagyott teste nem bírna ki egy ilyen penitenciát.

Az ablakokhoz lépett, kezével az üvegnek támaszkodva. Megszédült kissé, talán többet kellene innia. Socratis tudta jól, hogy az elméjét gyakran a testének kárára táplálja. Az előterem sarkában egy kis márványszökőkút állt, de víz nem folyt benne. Ez ismét felbosszantotta a magisztert. Mintha Dorannak nem lenne elég pénze – hogy a mágiáról ne is beszéljünk – az Egyetem karbantartására.

Persze, nagyon jól tudta, hogy Dorannak engedélye nincsen az Egyetem karbantartására. Ami pedig a pénzt illeti, Dorannak valóban nem volt pénze.

Pénze csak a Birodalomnak volt.

Odakint ködös, őszi eső szitált. Az udvart még látta, az Egyetem falai már félig a ködbe vesztek. Az istállómester egy fekete tiadort, méltóságteljes, kecses, de izmos, hosszúszőrű lovat – Socratis kancára gondolt – vezetett keresztül az udvaron. Socratis hunyorgott, hogy kivegye a nyereg alatt lobogó címert, de az esőtől megdermedt ablaküvegre rácsapott a pára, ahogy közelebb hajolt. Mogorván elfordult, majd kiszáradt ajkai jutottak eszébe. Kezét szórakozottan előrenyújtotta, ujjai között pedig szikrát vetett a nyers mana, ahogy végül kisült a puszta levegőben.

A Nagycsarnok területén nincs mágia. A szabályt a Disputák tisztaságának megőrzése érdekében hozták.

Socratis magában kuncogott egy sort. Hetven éve élt Doran falai között, és nagyon jól tudta, hogy volt idő, amikor a Disputák tisztábbak és nemesebbek voltak a mainál, miközben a magiszterek azt idéztek a Nagycsarnokba, amit nem sajnáltak.

A Fogadócsarnokban nincs mágia – a vendégek biztonságát meg kell őrizni. Az Egyetem körüli udvar területén nincs mágia – veszélyes a környezetre nézve. A Szarv-toronyban nincs mágia – a mágikus gócpont nem biztonságos. Ezeket és még tucatnyi más szabályt, amit az elmúlt cirka két évtizedben hoztak, Socratis egyedül a Birodalom félelmének a számlájára tudta írni. Nem mintha bármi gondja is lett volna ezekkel a szabályokkal. Egy mágustól elvehetik a mágia használatának a jogát – de a tudásán ez semmit sem fog csorbítani. És be kellett, hogy vallja magának, Doran bizonyos értelemben véve tisztább, de legalábbis nyugodtabb, és minden kétséget kizáróan logikusabb lett, mióta a magiszterek inkább az elméleti, mint a gyakorlati ismeretek megszerzésén fáradoztak. És Socratis szerint ez így volt a legnagyobb rendben, ahogy ő szokta mondani, „Taníts meg valakit arra, hogyan használja a mágiát, és tanítványodul kapsz egy varázslót. Tanítsd meg arra, hogy mi a mágia, és a tanítványod egy isten lesz!” Az ilyen kijelentésekre roppant büszke volt, és ezen mit sem csorbított, hogy ez utóbbit három hónapig csiszolgatta, mire elhangozhatott először egy zsúfolt előadóteremben.

Ismét belenézett a jegyzeteibe.

Párhuzamos valóságok és alternatív történelem – lejegyezte Albus Albericus Doctor s.k.

Az első fejezettel szemben tulajdonképpen semmi komoly kifogásolnivalója nem akadt. Albus historikus volt, és bármily megvetéssel is köpte általában ezt a szót Socratis Magister egy-egy diskurzus során, azt el kellett ismernie, hogy historikusnak kiváló. Munkája első felében a Nagy Háború egyes legfontosabb, Albus által csomópontoknak nevezett eseményeket ismertette, majd részletesen bemutatta, hogy azok hogyan vezettek el a végkifejletig. Logikus, követhető, ráadásul igen szórakoztató stílusban leírt, kifogástalan elemzés volt.

Aztán elővette ismét a csomópontokat, és beleillesztett az események sodrába egy-egy úgynevezett disszonanciát. Albus meggyőződése szerint a kalandozók pont attól válnak a történelem formálóivá, hogy önmagukban hordozzák ezt a disszonanciát. Itt Socratis sűrűn teleírta a széljegyzetet kérdéseivel: miféle szubsztanciáknak tekinthetjük magát a disszonanciát? Önálló létezők-e? Relatívak vagy univerzálisak? Analógiák!!! – jegyezte fel három gondosan kanyarintott felkiáltójellel a legvégére. Filozófusok neveinek hosszú sorát jegyezte alá, akiknél nem szerepel ez a fogalom, ráadásul filozófiájuk egész rendszerét kellene megváltoztatni, ha elfogadnánk ezt a megközelítést. Albusnak velük is küzdenie kell a mai Dispután!

Socratis önelégülten nézett ki ismét az ablakon. Micsoda magasztos Disputa lesz ez! Albus Albericus, a történész, szemben a történelem összes filozófusával, akiknek védőbeszédét ő, Socratis Magister mondhatja el.

Legszívesebben be sem engedte volna az Egyetem polgárait a vitára. Az ilyesmi nem a laikusoknak kell, hogy szóljon, hanem az univerzális igazságnak. Előre undorodott a Főrektor kézszorításától, miközben azzal az alantas selypítéssel dícséri őt kiváló teljesítményéért.

Odakint valami történik. Az eső kicsit erősebben záporozott, ezért, ha lehet, még kevesebbet látott az udvarból. Emberalakok álltak, hosszú köpenyekben, és egy másik alakot rángattak az udvar közepére. Az valamiféle csuhát viselt, lehetséges, hogy talárt, Socratis nem látta túl jól. Persze, megtehette volna, hogy elméjének erejével felerősíti az érzékelését, de a Disputa előtt nem kívánta elméjét fárasztani vásári trükkökkel. Bármelyik pillanatban megszólalhat a gong, és akkor ő beléphet a Nagycsarnokba, hogy fényes győzelmet arasson végre az Igazság.

De miért nem gongattak már? Meddig tartja a Rektor a megnyitó beszédet?

A tömegből odalent egy, a többieknél némileg magasabbnak tűnő alak lépett elő. Karját felemelte, és egy… egy nyílpuska! Socratis gyomra összeszorult. Nem látta a nyílvesszőt, de a taláros alak összeesett az udvar sarán. A többiek befelé indultak, rendezett sorban, akár…

Socratisba villámként csapott a felismerés. A Nagycsarnok ajtajához rohant, de az zárva volt.

Mikor zárták be? Mióta történik mindez? Kérdések záporoztak Socratisban és legnagyobb döbbenetére a „Miért?” csak jó sokára bukkant fel a tudatában. Akkor, amikor már sejtette a választ. Az előterem ajtajához rohant. Innen csigalépcső vezet le a főfolyosóra. Ahogy résnyire nyitotta, már hallotta a katonák lépteit. Riadtan nézett körbe, hogy keressen valamit, bármit, amivel eltorlaszolhatja az ajtót, de a doraniak puritánsága így bosszulta meg magát.

A szökőkút.

Nehéz márványtömb, ahogy Socratis nekifeszült, érezte, hogy a szíve mellévert egyet. Elméjének erejét kinyújtotta izmai felé, a tudatát kiterjesztette minden izomrostra, minden ízületre és ismét nekifeszült. A katonák léptei már a csigalépcsőről visszhangoztak. Ahogy néhány ujjnyira elmozdította a szökőkutat, egy mély üreget vett észre alatta. „Ostobaság! Nem férek be!” – futott át rajta a gondolat, de rájött, hogy a tudatalattija, bármily szeszélyes és nevetséges gondolat is, de nem ezért vette észre az üreget. Leoldotta a nyakában lógó nehéz ezüstláncot – minden magiszter rangját jelző ékességet, amit Socratis egyébként megvetett, és csak a Disputák alkalmával öltötte fel, hogy szigorúan megfeleljen az egyetemi szabályzatnak – és néhányszor átvetette a folyosóra vezető ajtószárnyak fogantyúi között. Tudta, hogy ez egyáltalán nem védheti meg, de legalább időt nyerhet vele.

Talárja zsebéből pennát és egy fiolányi tintát kotort elő, majd a földre rogyva remegő kezekkel vetette Albus Doctor tézisének elejére:

„Mindez az igazság, az istenek legyenek irgalmasak lelkemnek – Socratis Magister, s. k.”

Háromszor feszültek neki kintről az ajtónak. Kiáltoztak. Az ő nevét kiáltozták. Keserves reccsenés hallatszott és Socratis gyomra ismét görcsbe rándult. A jegyzeteket összekötözte talárja zsinórjával és a köteget az üregbe hajította. Elméje még úr volt izmai fölött, így a márványtömböt vissza tudta tolni a helyére. Szerencsére a szintén márványból készült padlón az nem hagyott nyomott. Socratis hátralépett, ahogy az ajtó ismét reccsent, ezúttal faforgácsot szórva. Az ablak felé nézett és arra gondolt, ha átvetné magát rajta, hamar túl lenne az egészen.

Aztán egyszerre végtelen nyugalom telepedett rá. Hirtelen nem is értette, miért cselekedett úgy az elmúlt egy percben, ahogy cselekedett. Miért gondolta, hogy a katonák az életére törnének? Miért gondolta, hogy Albus Doctor tézise miatt akarnák megölni? Nem lehetséges vajon, hogy csak ki akarják menekíteni? Micsoda gyerekes ostobaság, ha bárki látta volna, úgy végérvényesen nevetség tárgyává lett volna az Egyetemen, önmaga paródiájává, saját filozófiájának élő cáfolatává. Micsoda logikátlanság, micsoda…

…disszonancia.

Az ajtó szilánkokra tört, ő pedig nem is látta a katonákat a fűrészporszagú felhő mögött. A szívénél érzett ismét egy szúrást – talán az izgalomtól megint félrevert egyet? – aztán végtelen gyengeséget és végtelen nyugalmat, ahogy teste élettelenül a márványpadlóra hullott. Ha volt is nyom, amit az elhúzott szökőkút hagyott, azt végérvényesen elfedte a halott magiszter karmazsinvörös vére.

A férfi, aki belépett, hófehér palástot viselt, fekete páncélján egy üvöltő mantikór. A Császár jelvénye. A mögötte érkező tiszt alkarja megemelésével tisztelgett előtte.

– Pietor, az egyik egységünk átkutatja a magiszter szálláshelyét, két emberemet utasítottam, hogy kutassák át a könyvtárat és semmisítsék meg a történész minden irományát, mint Őfelsége ellen összeesküvésre uszító iratot.

– Erre igazán semmi szükség nincsen – mondta nyugodtan a palástot viselő férfi. – Foglaljanak le minden példányt a Párhuzamos világok…-ból. Ezekre a Császárnak még szüksége lehet.

– Igenis, Pietor.

– Parancsnok? – fordult a katona felé szórakozott mosollyal az arcán a férfi.

– Igen, Pietor?

– Maga szerint ez az összetört, vén magiszter képes lenne megtörni a Császár örökké tartó hatalmát? Nem kell igazán nagyban gondolkodni, nem az Északi Szövetség újjászületésére gondolok, vagy akár Doran Tartomány felszabadulására. Csak apró repedésekre. Mit gondol? Nyugodtan, őszintén válaszolhat. Tegyük fel, hogy nincs az öreg szívében mérgezett nyílvessző. Képes lett volna rá?

– Nem, uram. Senki sem törheti meg. Kyria Örök.

– Kyria Örök – bólintott a Pietor. – Ön igazán bölcs ember. Leléphet, parancsnok.

A katonatiszt szalutált, majd sietve elhagyta az előtermet. A Pietor arcáról lehervadt a mosoly. Gondterhelt léptekkel sétált a magiszter mellé, páncélkesztyűs kezével óvatosan végigtapogatva a talárját. A kézirat nem volt nála. Pedig nála kellett, hogy legyen. A Pietor tudta, hogy Socratis Magister minden Disputára gondosan végigjegyzetelt példánnyal érkezik. Szegény bolond nyilván elrejtette valahol, amikor megtudta, hogy érte jönnek.

A Pietor arra eszmélt, hogy szomjazik. Hátrafordult és szemügyre vette a száraz ivókutat, arcára pedig ismét szórakozott mosoly ült. „Mit is mondott Albus? Disszonanciák.” De a Pietor tudta, hogy ez nem az ő feladata lesz. És bármennyire szerette volna is, de jól tudta, hogy a Császár hatalmát egyhamar senki nem törheti meg. De a remény, amit Albus Albericus tézise felkeltett, már csillapíthatatlan lánggal égett a Pietor hűtlen szívében. Nem akarta félrehúzni a nehéz márványtömböt. Jól tudta, hogy eljön majd a nap, amikor egy ifjú, tehetséges varázslótanonc, egy közönséges tolvaj vagy egy egyszerű egyetemi szolga megteszi majd, és mindez megváltoztatja a világot.

Igen. Toron fényes diadallal megnyerte a Nyolcadik Zászlóháborút, azt, amit az egykori északi birodalmak Tizennegyedikként tartottak számon. Igen. Kegyetlenül tiporta el a Dwyll Uniót, tette örökkön égő máglyává Davalont, hozzáláncolva a főpap lelkét a Nap-templom romjaihoz. Kíméletlen vasöklével zúzta szét a Szövetséget és aquir hordák martalékává tette az öreg kontinens legészakibb régióit, miközben a megcsonkított Niarét koncként dobta oda Enoszuke Császárának. Ork hordák lakják ma Ilanor mesés rónáit, míg a tiadlani hegyvidék kopár pusztaság lett, ahol egykori szerzetesek élőhalott lélekként leselkednek az óvatlan bemerészkedőkre. Igen. Kyria újjászületett, hatalmasabb mint valaha, és Északot ismét a tisztavérű kyrek uralják.

De nem kellett így történnie.