I. Hősök Napja Szerepjátékos Rendezvény

Március 16. napján szombaton kerül megrendezésre az I. Hősök Napja Szerepjáték találkozó Szekszárdon 10 óra és 18 óra között. Reméljük, hogy az esemény hagyományteremtő erővel fog bírni és egy napra nagyszerű szórakozást biztosít minden ellátogatónak. Szívesen várunk tapasztalt vén rókákat és olyanokat is akik csak ismerkednek, érdeklődnek a szerepjáték iránt. A legjobb csapatot szeretnénk egy Vándorkupával is díjazni, de természetesen a díj maga a játék.

Helyszín: Szekszárd, Vasutállomás, Máv Civil Közösségi Tér (a váróbol nyílik)
Részvételi díj: 1500 Ft / Fő (befizetési határidő február 24.)
Karakteralkotás: https://kronikak.hu/wp-content/uploads/2012/01/XI.-Karakteralkot%C3%A1s.pdf
Köszönet érte Amundnak és a krónikák.hu csapatának

A Karakterek előtörténetét minden csapattól együtt kérjük elküldeni a következő e-mail címekre: vodli.jeno@gmail.com illetve luciusun@freemail.hu . Az előtörténeteket szeretnénk díjazni 200-400-600 plusz Tpvel a karakteralkotás során, ezért megkérünk midnekit, hogy legkésöbb február 24. napjáig legyenek szívesek elküldeni. Aki nem küld természetesen elesik a fenti plusz pontoktól.

Ezen felül szeretnénk kipróbálni egy rendszert amivel könyebben rá tudnak a játékosokra készülni a mesélők. 100 pontot kérünk minden csapattól, hogy közösen osszon el az alábbi öt preferencia között(azaz százalékosan határozzák meg ), hogy lássuk, milyen játékra számítanak: Harc / Kaland / Romantika / Felfedezés / Intrika.

A részvételi díj befizetését meg lehet tenni személyesen is, vagy banki átutalással. Amennyiben utalni szeretne valaki keresse meg egyikünket, illetve bármi nemü kérdésel is lehet hozzánk fordulni:
Vodli Jenő (Shalafi):
– vodli.jeno@gmail.com
– http://www.facebook.com/jeno.vodli
– 06-70/38-138-48
Vodli Márió (Lucius):
– luciusun@freemail.hu
– http://www.facebook.com/mario.vodli
– 06-70/36-940-25

A rendezvény a facebookon: http://www.facebook.com/events/268581129936903/

————————————————————————————————

Hangulatkeltő novella:

A füst

Súlyos füstszag ülte meg a sátor környékét. Ahogy egyre közeledett hozzá, annál erősebbé vált a füst a szúrós szaga és érezte, hogy valami elkeveredik benne. Felhajtotta a sátor bejáratát fedő bőrdarabot és az arcába csapott a csípős fanyar felleg. Beletelt pár másodpercbe mire szeme hozzászokott a benti sötétséghez. Letörölte a szeméről a könnyeket amit az arcába csapó levegő csalt elő. Lassan kivette az öreg-sámán sárgás szemeit és hiányos fogsorát. Azután kezdett csak körvonalazódni a sarkain ülő, lassan dölöngélő alak. Letelepedett vele szemben a tűzhely másik oldalára, megragadott egy fadarabot, hogy rárakja, de az öreg ráemelte tekintetét és halk helytelenítő hümmögést hallatott. Megragadott egy másik fadarabot és mivel nem volt semmi reakció ráhelyezte a tűzre. Az öreg több telet élt meg mint amennyire vissza tudott emlékezni. Az anyagi világban már kezdte a teste és az elméje cserben hagyni, de a lelke erősebb volt mint valaha. Szavát senki nem kérdőjelezte meg, még maga a törzsfő sem. Az ifjú-sámán többször látta már mentorát elrévedni, de ritkán osztotta meg vele a túloldalt látottakat, akkor is homályosan fogalmazott. Merengéséből az öreg karcos torokhangú nyöszörgése billentette ki, vékony csontos ujjaival egy erszényre mutogatott. Volt valami állati, valami vad nem emberi a megjelenésében és az egész viselkedésében. Leemelte a szütyőt és a karmos tenyérbe helyezte, azonnal turkálni kezdett benne. Egy szárított növényt vett elő és kígyóként tekergőző nyelvére helyezte miközben halkan kuncogott. Elkezdte megrágni, a tanítvány meg mert volna esküdni rá, hogy a szembogara látványosan színt vált, mintha parázslana. Odanyújtott egy hasonló darabot az ifjúnak, arra unszolta, hogy rágja meg ő is. Ahogy elkeveredett a növény fanyarkás íze a nyálával olyan volt mintha pattogna a nyelve alatt, és egyszerre volt forró és hideg. Olyan volt az érzés mikor annyira elfagy valaki keze, hogy az már éget. Csendben dúdoltak ketten egy dallamot. A fiatalabb észre sem vette, hogy mikor társult be a dudorászásba, és azt sem tudta honnan ismeri a dallamot. Eközben egy mozsárban összetörtek még pár darabot az előbbi növényből, majd a folyamatosan erősödő artikulátlan nyöszörgés és dúdolás egyvelegétől kísérve a tűzbe hintették és egyszerre hajoltak a tűz fölé.

Egy pillanatig mintha egy alagútban zuhantak volna de nem lefelé hanem felfelé. Erős szorítást érzett a karján, valami tartotta, mintha valami védte volna. Egy szürkés vöröses fény derengését vette észre a szeme sarkából de mikor odafordította a fejét az már nem volt ott, de újra meglátta a szeme sarkából. Mindig a látásának a perifériáján mozgott de sosem láthatta meg, így hát maga elé meredt felvette a jól megtanult pozíciót és újra dúdolni kezdte a dalt. Érezte, hogy valami közeledik hozzá és hogy mestere még itt van vele. Jelenlétét erősebben érezte mint eddig valaha. Majd mint mikor követ dobnak a nyugodt tóba úgy hasított bele az éteri csendbe egy rekedtes, gurgulázó sikoly. Kinyitotta a szemét és maga előtt látta azt amit eddig csak éppen megpillanthatott azt a szürkés ragyogást, úgy gomolygott mint a sátor tüzéből felszálló füst. Abban a füstben volt a mestere és csak sikított, agonizált a fájdalomtól ahogy szép lassan eggyé vállt vele és feloldódott benne.

Ijedtében hátraesett, megpróbált feltápászkodni de a lába elzsibbadt attól, hogy túl hosszan ült a sarkain. Az ifjú-sámán kúszva húzta ki magát a sátorból. Szemét bántotta a nap ragyogó fénye. Vaksin hunyorgott és ki tudja mennyi idő kellett mire látása és elméje annyira kitisztult, hogy észrevegye, az egész törzs ott áll előtte és őt nézik. Szemükben megfoghatatlan tisztelet és  félelem egyvelege. A törzsfő lépett elé, lábai mint valami húsoszlopok meredeztek előtte, felkapta az ifjúsámánt mint egy rongybabát.

–          Mond mi történt? Három napja hallottuk meg a sikoltást a sátorból, és csak most hallgatott el. Tudni akarjuk mi történt?

–          A szellemek – mondta végtelenül elgyengülve, már ahhoz is meg kellett erőltetnie magát, hogy ezt a pár szót ki tudja nyögni – a szellemek alakot öltenek.

Ezután a teste elernyedt és magatehetetlenül aláhullt az álmok tengerébe. Csendes pihentető alvás következett, de nem a teste volt fáradt hanem az elméje, aminek napokra van szüksége, hogy kipihenje magát. Utolsó éber pillanataiban a törzsfő döngő hangját hallotta még beszűrődni mikor vastag sziklafalon át hall az ember valami surrogást.

–          Halottátok az öreg-sámánt a szellemek alakot öltenek!

Éljenzés és kurjongatás foszlányai jutottak el hozzá, majd a teljes csend. Teste pedig elmerült a sötétség vizében és csak lágy cirógatást érzett magán mint mikor arcát a füstbe temeti az ember.

Vodli Jenő

Shalafi del Necro