Világossá vált, hogy el kell hagynia a Városok városát. Nem a szállásán rá váró orgyilkosok vagy az utolsó nekropoliszi küldetés az élőholtakkal, hanem a nő tekintete sugallta, akinek ágyában az utolsó fél évet töltötte éjszakánként boldogan, vagy alkalmanként sebláztól gyötörve.
Később a sivatagi éjszakában is kísértette a nő szemében lapuló érzés, amivel lányát és önmagát féltette a férfi ellenségeitől. Tartozott nekik annyival, hogy eltűnjön az életükből, Kaoraku tudja talán, de pontosan annyival. Azzal, hogy árulójává lett felhajtóját lefejezve a csatornába lökje önmagának tartozott csupán. Bár három nevet is megnevezett a nyomorult, az egyélű kardot forgató férfi tisztában volt vele, hogy hazudott és az asszony lakhelyének címét csak a fejvadászokkal osztotta meg. Egyszerűen ilyen ember volt.
Előbb a kikötővel próbálkozott, de mikor az egyik móló felé néző tetőn lapuló orvlövész tarkójára rossz emlékeket idéző enoszukei klán jelét találta hennázva be kellett látnia, hogy sem erre, sem a kizárásos alapon gorvikiak által figyeltetett déli ösvényeken sem hagyhatja el Eriont. Az északi kapukra, melyeken át valaha érkezett nem is gondolt, nem is gondolhatott.
Végső megoldásként egy, a Kapuk terét övező épületrengetegben működő térmágus szolgálatait vette igénybe. Ez a renegát mágiaforgató lassan két teljes éve menekült a városőrség mentalistái elől, de egyedi módszereinek hála, melyek a mágikus erővonalak a város különböző pontjain elföldelt holtak esszenciáján való átvezetésében nyilvánult meg, ezidáig kielégítő biztonságot nyújtottak neki. A nara kardművész nem szívesen fordult az enoszukei hullagyalázóhoz segítségért, de helyzetében nem volt más választása. A sápadt bőrű szuke tudta ezt, de elsősorban üzletember volt. A kardművész pedig hajlandó volt busásan megfizetni, legalábbis nem várt el visszajárót az ökölnyi rubintból, amit ruhája belső zsebéből helyezett közéjük az asztalra.
Számos uticél szóba került, a fehér falú Új-Pyarron és az aszisz koronaváros is, de ez előbbit távolinak érezte a mágus képességeihez, az utóbbi pedig nem volt lehetséges a nara számára. Végül a szuke, finom utalásképpen, az amundok megszállta dzsad területeket ajánlotta. Delikát világ, így mondta. Az elsőre vad ötlet a házigazda teájának gőze felett merengő férfi számára egyre ésszerűbbé vált a varázsló indoklásainak fényében. A hetek óta lezárt mágikus ösvényt senki sem figyeli és az áthaladás veszélyeinek mérsékelt megnövekedése felér a nyomtalansággal. A sivatag ismeretlen veszélyei pedig eltörpültek a városnegyednyi rosszallóval összevetve. Így az üzlet végül megkötetett a föld ízű tea mellett.
A procedúra végül rövidebb volt, mint várta, bár sejtése szerint a keserű ital is része volt a varázslatnak. Előbb még a szuke sejtelmes vigyorát látta, majd a hirtelen és gyorsan rárontó sivatagot. Nagyot nyekkent a kék hold fényében fürdő homokon és másfél lábnyit csúszott egy dűne oldalán. Feltekintett az égre és megvárta, amíg zsibbadt testrészeibe újra áramlani kezdett a vér. Ösztönösen szorult meg bal keze a kardja markolatán és simított végig annak lakkozott hüvelyén. A szuke kutya jót nevethet, mikor azon morfondírozik nyakát szegte e vajon szegény bolond zuhantában. Tudta, hogyha túl is éli az utazást nem fog visszatérni csak ezért Erionba, amit egy életre a háta mögött hagyott. Marka rászorult a jobbjában tartott medálra, majd hagyta, hogy az kihulljon az elernyedő ujjai közül. Vajon elegendő időt adott a Kapuk terének zsandárjai számára, hogy a hirtelen semmivé vált városőri jelvény nyomát követve tetten érjék az átkozottat? Remélte, hogy igen.
Felemelkedett ültéből, ruhájáról lerázta az ezüst csillagport és végignézett az álmodó horizonton. Az ég alatti pislákoló fények felé vette az irányt. Úgy becsülte hajnalra érheti el a különös lidércfényeket, ott pedig, kardját szertartásos mozdulattal övébe tűzte, majd csak lesz valahogy.
A hír, hogy egy magányos idegen érkezett a dűnék közül a nap fényével együtt járta be az oázisvárost. Utolsó őrség előtt felkeltett, megzavarodott fegyveresek kezdtek cirkálni a sátorrengeteg peremén és a szeráj, a tó körül kinőtt település egyetlen valamirevaló épülete, is várakozásteljes, feszült csendbe burkolózott. Az utolsó hűvösebb éjszakai légmozgás végigsodort még egy ördögszekeret a kanyargós úton, majd felhevülve beleveszett a sivatag feletti légbe.
Egy emberöltővel ezelőtt nem állt itt még város, nem volt itt semmi sem. A karavánok is elkerülték a helyet a rossz történetek, babonás hiedelmek miatt. Pedig vizéhez a sivatagban élő népek rendszeresen jártak, hogy szomjukat oltsák, vagy sajátos szertartásaikat végrehajtsák. A Manifesztáció, a világra lépett istenség ideje előtt azt beszélték nem halandónak való hely ez: az oázis fái alatt dzsinnek múlatják az időt és vizének delejes világossága minden éjszaka birokra kel a csillagok ragyogásával, hogy elbukva a következő nap feltöltekezzen a nap erejével, míg újra vörös leplet borítanak a világra a láthatatlan, halhatatlan kezek.
Azonban mikor a kék szemű ördögök rászabadultak az emberek városaira és egymás után igázták le azok addigi otthonait a sivatag népe ilyen rosszhírű helyekre kényszerült az amundok elől, akik láthatóan maguk is elkerülték a különös oázist mely az idetelepült dzsadok nyelvén különös hangzásra, ezzel együtt többféle jelentésre lelt. A menekültek sátrai egészen a vízpartig értek néhol, de egy-egy masszívabb agyagépület is kitűnt a tarka vászonrengetegből.
Az idegen megkerülte az oázistavat. A serény őrök önhibájukon kívül nem figyeltek fel az árujukat komótosan pakoló kofák sorfalába vesző, hideg elől köpenyébe burkolódzó férfira. Mikor kellő távolságra ért a fegyveresektől és lassan az éjszaka emléke is elhagyta végtagjait megállt egy pikkelyes törzsű fa tövénél és oda leheveredve meditálni kezdett. Megpróbálta kizárni a sivatag delikát világát tudatából, a túlérett gyümölcsök lassan terjedő illatát, a sátrak ponyváinak takarásából felé villanó pillantásokat és befelé kezdett figyelni. Harmadik szemének kinyitásakor megszédült az oázistó felszínéről áradó ragyogástól, de állta ezt a fényt és elfordulva tőle a környező szellemtesteket kezdte felfedezni.
Anyagi teste keresztbetett lábakkal, a fa törzsének vetett háttal pihent. Ha egy, a slanok ösvényén járó látta volna így, lehet, hüledezve fordult volna el, de az idegen hosszú, az edzőtermektől távol töltött évek gyakorlatával levetkezte diszciplínái életidegen szertartásosságát. Ez egyike volt azon áldozatainak melyeket életéért, ezért az életért, hozott. Lakkozott kardhüvelyét vállára hajtotta, olyan módon, hogy bármelyik pillanatban kivonva azt talpra ugorhasson. Erre azonban nem volt szükség. Érzelmeiből gyúrt teste lassan, komótosan mozdult odaát. Óvatosan közelítette meg a pislákoló elméket, érzékelte csupán azt a néhány kutató szándékot, amellyel tudatosan járták körül az elméjére font közönykoszorút.
A nő testét ekkor pillantotta meg. Érzékelésének zenitjén tűnt fel, hatalmas napkorong. Létezésének sugarai körbetáncoltak az alaktalan tudatok felszínén és vonzották az önmagukra ébredt szellemtesteket. A férfi fekete hodályként emelkedett a napkorong szférájáig, hogy lássa, megláthassa őt. Az érzelmek és vágyak szülte testek másképpen léteznek, más törvények szerint is élnek. Az anyagi világ misztériumainak egy része itt mutatja meg igazi arcát, itt válik kézzelfogható valósággá. Ahogy a fekete pikkelyes test közeledett a hamis égitesthez az egy pillanatra megfagyott és elhalványult, de csak hogy újra, újult erővel ragyoghasson. Immáron egy bizonyos lélek felé.
A kardművész szemei kinyíltak, előbb csak résnyire, hogy a tó felszínének ragyogása ne vakítsa el, majd felegyenesedett és lerázta a port köpenyéről. Az emeletes épület felé fordult, szemével az ablakrések mélyéből figyelő pillantásokat kutatta, majd a függönnyel fedett bejárat felé indult. Elég időt hagyott az idegen hírének elterjedéséhez, gondolta és azzal a mozdulattal félrecsapta köpenyét, hogy övébe tűzze kardját. Elmosolyodott amikor megérezte kezének remegését a keresztvason. Tudta, hogy hamarosan csillapítania kell szomjúságát, mindkettejükét, és azt is tudta, hogy egy ilyen helyen módja is lesz rá.
A lány ott volt, olyan hatást keltve mintha mindig is a sivatagból kinőtt városhoz tartozott volna. Vagy már régebben itt volt, lélekként lakva be az üres teret, míg az első emberek testet álmodtak volna neki. Vágyálmaik testét.
Mikor az út homokjával terhelt belépett a drapériákkal védett helységbe mindenki felé fordult. Az arcok őszintén tükrözték viselőik gondolatait arról, hogy ki lehet ez a vadidegen, milyen föld szülötte és milyen messze jár az őrjárat. Ideérne, ha az érkezett távoli ég alatt fogant bosszút teljesíteni jött vagy sivatagi démonok megszállottja?
A nara tekintete lassan haladt végig a bentieken és egy élő szobor arcán pihent meg. Tekintetük találkozott, amikor valahol egy pikkelyes fenevad üvöltött fel, odakint pedig felkelt az ibarai nap. Az őrség megérkezett, de idegenre nem találtak. Egy nemrég érkezett fegyveres férfi ugyan falnak támasztott kard mellett poharazott egy éjszakai pillangóval, de az ilyesmi hétköznapi, s mint ilyen, veszélytelen. Maguk is betértek, hogy időszerű kráni fekete levesüket elfogyasszák és egymás vállát lökdösve biccentsenek a pár felé. Lám, a város hamar meghódította a barbár hordát.
Percek teltek el és nem szólaltak meg. A férfi a csésze pereme felett pillantott végig a lányon. Mert úgy akarta, a virágillatú tea gőzén át is minden porcikáját élesen láthatta. Gesztenyebarna bőre vonalait papucsba bújtatott lábától a fehér szalaggal deréknál megkötött könnyű ruhán át a finom orcákig megcsodálta. Éjsötét hajzuhatag koronadíszeként ragyogó szemek. Mégis ösztönösen elkerülte őket pillantása. A rítusokat levedlett szellemének mélyéről eredő védekezés, a villám sújtotta fától és tűztől eredő félelem okán nem nézett a szemekbe. Hátradőlt, mintha csak a tea ízét engedné elterjedni tagjaiban. Lehunyta a szemét, szinte csak véletlenül érintette a falnak támasztott kardhüvelyt, hogy tudja, hogy ott van, hogy tökéletességéből erőt meríthessen.
– Már nem érzek homokot a számban – kezével szertartásosan tartotta a teáscsészét.
– Ennyire hosszú ösvény vezetett idáig? – kapott a lány mosolyogva a lehetőségen, hogy nem kérdezett a másik.
– Mikor legutóbb ihattam hasonlót, az volt hosszú – az üres edény aljára meredt – az első csésze teára nem is emlékszem.
– Nem volt emlékezetes? – ajkai ízek emlékét hozzák vissza, cseresznyefák dalolását.
– Nem annyira mint az utolsó és nem annyira mint ez – végül letette – Mi ennek a városnak a neve?
– Refitanda, az elfeledett istennő könnyei.
Azt, hogy a közös nyelvet kedvesen törve használta még elviselte. De amikor a semmiből lett város nevét, anyanyelvén mondta ki, hangja is lágyabb, mégis tudatosabb lett. Miféle sivatagi démonok szállta nő ez? Miféle álmok foganta vágyak idézték az élettelen pusztaságba? Ki lehet ő?
– Refitanda – mosolyodott el a lány – mert az első telepesekkel érkeztem árván.
– Tessék? – nem remegett meg a hangja, utóbb erre büszke volt.
– A nevemet kérdezted.
– És te válaszoltál?
– Mást vársz tőlem talán?
– Mivel tartozom a teáért?
– Tőlem kaptad.
– Többek között.
– Tessék?
– Megfizetem a mai napodat – nem vett tudomást a lány színlelt meglepetéséről – és az éjszakád is, ha úgy alakul.
Nyílnak virágok itt is. Van, amelyik úgy hervad el, hogy élő ember soha nem is látja. A történelem dzsad vezérei és jann, ahogyan az amundok nevezték fajuk ősellenségeit, sejkek nem ok nélkül indítottak egykor kisebb seregeket, hogy díszkertjeiket és háremeiket a sivatag ilyen és ehhez hasonló kincseivel szépítsék. Ha egy távoli város leányainak híre eljutott a baldachinos trónokig vagy egy ritka virágról meséltek a Mélysivatagból megtért karavánok tagjai ugyanúgy háború robbant ki a hittestvérek között, mintha csak valós sérelem érte volna valamelyiküket. Az amundok inváziójában is kezdetben lehetőséget láttak, hogy seregeiket egymás ellen indíthassák. Évszázadok és évezredek óta éltek így, vérükben volt a harc, a versengés és a szépség szeretete.
Ilyen volt ez a lány is. Sivatag lángoló poklában szárba szökkenő gyönyörű virág, amely tudatában volt értékének és élvezte, ha kegyeiért versenyeztethette a férfiakat. Gyönyörrel hódolt a győztesnek és önként adta mindazt, ami más korban királyok, uralkodók jussa lett volna. A Kék Hold Istene letörte a dzsad urak dölyfét, megismertette velük a sivatag törvényének legrégebbi passzusát: csak az lehet valóban tiéd, amit képes vagy megtartani. Évszázados falak omlottak le, emberöltők óta nemesített rózsakertek sorvadtak el a nap hevében, védelem nélkül az ember és a virág sem él meg a sivatagban.
Nem meglepő hát, hogy egy ilyen tünemény csak egy ilyen helyen, ilyen korban lehetett önmaga. Ezért is áldozatokat kellett hoznia, de önmaga hozta meg a döntéseket és a dzsad lány számára ez egyet jelentett a szabadsággal. Mint kihalt pusztákon kóborló huri, aki csak egy éjszakára köti magát a halandók világához, úgy élt a lány is napról napra. Most, hogy a Városok városába nyíló kapu lezárult, az oázisvárosba áramló embertömeg révén minden éjjel, akár többször is az emberi világhoz kellett leszállnia. Hálás volt, amiért az idegen nem ezért fizette az idejét, és úgy viselkedhetett, ahogyan ritkán, látszólag a talaj felett járva ragyogott, csak a férfi követte csendesen árnyként.
A napot a tó mellett töltötték, többször körbeérve lépteikkel. A lány, hasonlóan valódi dzsinnekhez, mesélt neki. Hangja szikla között futó patak csobogásaként hatott, a város zsivajos világa után megnyugtatta a kardművészt. Távoli, élettel és lélekkel bíró zúgók világát idézte benne, nem is figyelte miről és mit mesél a lány. Pedig az idegen harcost megbabonázó hang ezer és egy történetet elmondott, két kézzel válogatta a távoli vidékekről idegyűlt népek legendáit, megmásította őket, ahol fontosnak érezte vagy más befejezés tetszett neki, emberi sorsok történetét ferdítette el, hogy újabb mesébe vezethesse át a talán sosemvolt hősöket, tragikus szerelmeket. A férfi hallgatott, a tó vizének fodrai közé festette meg képzelete a repülő városok, daloló ékszerek, a csillagfényből kovácsolt kardok színes világát. Neki nem, a lánynak tűnt csak fel, hogy a kopott markolatú penge mozdulatlanul pihen közöttük és nem a férfi ujjai között. A lány boldog volt, mert úgy érezte megszolgálta a fizetségét.
A férfi fizetett, alkonyatig a tóparti teasátrak ponyvája alatt ült és csak este tért vissza a szerájba, hogy lepihenjen. Másnap reggel kereste szemével a lányt az elfüggönyözött helységben, de a pödört bajszú inas azt mondta, pihen még, kora hajnalig táncolt és szórakoztatta a vendégeket. A kardművész arca nem tükrözte érzelmeit, de a tó vizére kitekintve csak annyit mondott végül, hogy előre kifizeti a lány idejét, ha csak neki áll rendelkezésére ezután, amíg itt van. Az inasnak ezt még meg kellett beszélnie a tulajjal, így arra kérte a narát várjon, amíg előadja a kérését a hátsó szobák valamelyikében pihenő urának. Egy erszénynyi okot bíztak rá, hogy így tegyen. Erion piaci világát a sivatagi világ mintájára, maguk a dzsadok építették fel, legalábbis egy ottani mondás szerint, így biztos volt benne a háziak elértik szándékát. Amund diktatúra ide vagy oda.
– Honnan érkezett ide, kardművész?
– Al Avdalból, ahol a testvérpár uralkodik.
– Messze van. Messzebb, hogy hátas nélkül elért volna ide.
– Repülő szőnyegen érkeztem a közelbe, ott megszűnt a szőttes varázsa és én most ott vagyok.
– Hazudik, kardművész, ez pedig ritka egy olyantól, aki slan kardot forgat.
A hátsó szoba levegőjében kráni feketeleves, dohány és áfium illata keveredett. Bíbor füst szállt fel a parázstartóról, ahogy a rádobott növények feketedni kezdtek. A nagytestű férfi két párnán könyökölt, és a többin feküdt. Az asztalon álló vízipipa szárát a mereven ránéző férfi felé nyújtotta, aki elfogadta azt, de csak némi hezitálás után vette szájába a szipkát. Mélyet szívott a barack ízű füstből és csak lassan, élvezve fújta ki az orrán. A szeráj tulajdonosa elmosolyodott az őszinte reakción.
– Furcsa szerzet vagy. Mióta élsz a Nyolc Vadonban? – hanghordozása megváltozott, nyoma sem volt vádló szándéknak. Őszintén kíváncsivá vált, hogy a távoli Niaréből érkezett mióta járja a hazáján kívüli földeket, melyeket a niarei nép egyöntetűen nevez Nyolc Vadonnak és tart kerülendőnek. Élőben soha nem is találkozott senkivel, aki onnan érkezett, de a sivatagból idekeveredett emberek anekdótáiból elég sok minden hallott. Azonban a találkozás a kalandos történetek halk szavú hőseinek egyikével váratlanul érte.
– Egy ideje már – erioni telek képei suhantak el előtte, a hóval borított háztetők emléke – nem tartom számon, ami elmúlik körülöttem. Kéréssel érkeztem és nem követeléssel, miért akartál hát látni?
– Refitanda – más volt ez az ő szájából, mintha itatóból inna az ember forrásvíz után.
– A lány vagy a város?
– Mindkettő – a férfi visszavette a pipaszárat és az üvegburokban bugyogni kezdett a víz – Ugye te sokáig éltél Erionban?
– A varázsgömböd csalhatatlan.
– Ezt a kiejtést bárhol felismerném. A népe nehezen birkózik meg a közös nyelvvel, és ön sem kivétel – kettejük közé fújta a füstöt – Bár amire kérni akarom, nem igényel öntől különlegesebb retorikát.
– Még csak egy napja érkeztem…
– És máris a lány hatása alá került, igen. Ne érezze magát rosszul, a legjobbakkal is előfordul. Nem, nem úgy értem – hessegette el a szavai által felvázolt lehetőségek egy részét – de láttam, hogy kivel mit tesz a lány és talán, még akarnia sem kell igazán. Pénzért csinálja persze, mint a többiek, de ő más. Mindig is más volt. Különösen a másik idegen óta.
– Másik idegen? – tekintette fel a nara és a malacszemek mélyére nézve megértette, hogy a másik csőbe húzta. Azonban nem volt akaratereje ahhoz, hogy gondolatait más irányba terelje – Miféle másik idegenről beszélsz?
– Néhány hónapja történt, nem sokkal miután a mentátot elrabolták. Még a kapuzárás előtt, az utolsó kalandozó csapattal érkezett át. Ismeri a fajtát: éjsötét köpönyeg a déli napsütésben, hátra szíjazott csupasz pengék és kriptákból guberált varázstárgyak. Dereng valami?
Mentátok, ez a Dúlást túlélt Titkos Testőrség néhány tagja által alapított erioni szervezet az utóbbi években egyre agresszívabban vette ki a részét a város életében. Karizmatikus vezetőjük közvetlenül a herceg balján ült és minden fontosabb tisztség mellé helyeztek egyet a tanítványai közül. Így a Kapuk terének mágusait is a kapuk másik oldalán szolgálatot teljesítő mentátok biztosítottak arról, ha a mágia fenntartása veszélyes a Városok városa szempontjából. Egy időben a herceghez hű nemesi családok mindegyike mentátokat fogadott a házukba a déli Fehér Páholy, vagy az északi Doran varázslói helyett. Egy mentát elrablása így egyet jelenthetett az adott terület elszigetelésével.
– Nem tartod őket valami sokra.
– Valamikor voltak valakik, valamikor véghezvittek nagy tetteket. De azóta, csak dudvaként nőnek fel az igazi hősök meséinek árnyékából. Mikor pedig rájönnek, hogy már nem maradt olyan tájék, ami nem viselné kezük nyomát a saját fajtájukat kezdik el ritkítani. A igazi hősök elfáradtak és meghaltak, vagy eszükre tértek és olyan fiakat okítanak, akiket nem a legyőzhetetlen nehézségek elébe menésére nevelnek, hanem arra, hogy kell, aki él is a világon.
– A másikról beszéltél.
– Többek között – az asztalon álló serlegek közül egy öblösebb, dísztelenebbet szólított magának és bort töltött bele – Ugyanazt a szamárlétrát járta be, mint te, úgy hiszem. Meglátta, megszerette és utána a halálba ment érte. A társaival együtt indult a sivatagi banditák után. Egyesek szerint az amundokkal kollaboráló törzsek közül valók, a vezetőjük legalábbis Manasénak hívatja magát.
– Milyen eredeti.
– A lényegen nem változtat. Egyikük sem tért vissza a sziklák közül és a lány egy könnycseppet sem ejtett. Higgyen nekem, a szakmájának mestere és egy hajítófát sem ér annak az élete, aki a kegyeit keresi.
– Mire akarsz kérni tulajdonképpen?
– Hogy hozza vissza a mentátot.
A kardművész félrenézett és a falon megpillantott két súlyos handzsárt. Keresztben falra aggatva, csupasz pengékkel, de valami mégsem volt rendben velük. Erőltette a szemeit, hogy élesebben vehesse ki a fegyverek körvonalait és egy pillanatra a lélegzete is elakadt: a kardok két élre voltak fenve. A nara felnevetett és a dzsad vele kacagott.
Mire Refitanda felébredt már két hátas volt felnyergelve a szeráj előtt. A testes dzsad könnyű kaftánban támasztotta a bejárat oldalát. Arcán hamis mosoly játszott, ahogyan a dromedárral szemező kardművészre nézett. Az néhány pillanatig méregette az állatot, majd a különös nyeregbe tornászta magát. Néhány elfojtott szitkot köpött a makrancoskodó hátasnak, de végül felülkerekedett a nehézségen.
– Nekem ennél jóval több idő kellett ehhez – lépett ki egy bőrvértes férfi a reggeli napfényre.
– Az utolsó valamirevaló szerencsevadász a Sheral innenső oldalán, kardművész. Becsüld meg a társaságát – mutatta be a vigyorgó dzsad a magas harcost, a nevek tisztázását rájuk hagyta. Régi felhajtó trükk.
– Senki társasága nincs ellenemre lovag uram – biccentett a nyeregben ülő és a lovagnak nevezett követte a pillantását saját fegyverövéig, melyről egy méretes, tompa végű gyíkleső lógott le.
– Nem úgy van az, ahogy hinné – megtapogatta a lovagkard bőrmarkolatát – nemesi rangomat az utolsó hűséges hátasommal egyetemben hagytam a tenger másik oldalán. Immáron csak Lans Maholtiként, de állok szolgálatára.
– Utsutso vagyok, klán híján megkérlek, érd be ennyivel.
– Így teszek – csapott kinyújtott markába a kardművésznek – indulhatunk, amint összerakom az acélöltönyöm.
Eltűnt az ajtórésen keresztül, hogy helyébe a lány érkezzen. Értetlenül meredt az elkomoruló tulaj arcára majd a nyeregben ülő narára. Szemében naprobbanásként tükröződtek az érzelmei. A nő a legveszedelmesebb sivatagi bestia egy eltökélt férfi számára, akármelyik isten is teremtette párjául. A férfi leereszkedett hozzá a nyeregből és olyan közel lépett, hogy csak ő hallja, amit mondani akart neki.
– Hazámban van egy történet arról, hogy Kaoraku nem mindig óvta népemet. Előtte magunk álltunk, halandókként démonokkal szemben. A sötétség korában minden esztendőben áldozni kellett a névteleneknek, hogy a többi ember tovább élhessen, akárcsak egy esztendőt is. Minden évben valaki elvesztette a barátját, lányát, testvérét vagy a szerelmét. Egyik évben mégis beöltözött egy fiatal az áldozati ruhába, hogy a névtelen fejét vegye és megmentse szerelmét. Borzalmas harc árán, de győzedelmeskedett a gonosz felett önmagában és rajta kívül is, de ez elemésztette a lelkét és soha sem térhetett vissza a megváltottak népéhez. Mondják, az olyan férfi, aki vakon cselekszik azért, aki fontos neki ennek a démonná vált léleknek a hatása alá kerül. Utsutsonak nevezik az ilyen gonosz szellemet hazámban.
– Őrült vagy, ha azt hiszed, ezzel elérhetsz valamit. Holdkóros vagy, mint ez a vénember itt vagy a másik, aki fémpajzsok mögé rejti szégyenét – a lány tekintetét kibomlott fekete haja takarta el.
– Régóta nem hiszek már – a kardművész keze megszorult az övébe tűzött hüvelyen – Régóta nem járom a megismerés ösvényét.
– Mégis eljutottál ide, mégis eljöttél hozzám.
– Ezért kell minél hamarabb elmennem innen – megragadta a lány vállait és a szemeibe nézett.
– Félsz tőlem – úgy mondta, mintha csak ekkor fogta volna fel – Félsz, hogy a sejtelmes életed hazugságai már nem mentenek meg sokáig attól, ami a sárkányt táplálja odabent – tenyerét a férfi szíve felé tette és felszegte fejét, hogy a sötét szemekbe nézhessen – Kétféle élet létezik csupán, amelyik egy másikat folytat tovább a sajátja helyett, és amelyik új utakra, új ösvények felfedezésére késztet. Előbb utóbb választanod kell.
A férfi válaszolni akart, de a lány átölelte. A nara ösztönösen visszaölelt és beszívta a lány hajának reggeli illatát. Lehunyta a szemét és magához szorította a törékeny testet. Nem tudta eldönteni melyiküknek volt erre nagyobb szüksége akkor.
Késő délutánra érték el a sziklasivatagot, amerre a dzsad útmutatása szerint a rablók tanyája volt. Nem sok szót váltottak, a déli hőség elvette a kedvüket attól, hogy fárasszák a nyelvüket. Különösen mivel a „lovag” indulás előtt még magába öntött néhány kupicával abból a rettenetből, amit egy hátsó teremben tartottak a háziak is. Így mire elérték a kőcsipkés táj határát az előbb ingujjra, majd félmeztelenre vetkezett harcos már turbánként viselte nemesi szabású ingét.
– Leshetnek ránk ezen a tájékon, slan?
– Nem vagyok slan. Nem látnám sok értelmét ide előretölt helyőrséget tenni, főleg ha nem várok ellenséget.
– Ki az, aki a világnak ezen a táján, ebben a korban nem vár ellenséget?
– Olyasvalaki, aki viccesnek tartja egy szent állat nevét viselni az amund területeken.
– Igen, valahogy mindig elfelejtem, hogy egy komplett őrült karmaiból igyekszünk kimenteni valakit, aki lehet, hogy már halott. Te emlékszel, hogy néz ki az a mentát?
– Állítólag egy hóhajú férfi, nem öreg, de nem is fiatal, csupasz képpel, de az eltelt idő alatt már lehet marconább a fizimiskája.
– Egy kyr, egy toroni a mentát?
– Nem, csak korán őszült. Állítólag – egy ideig csak az állat szőrös nyakát és a szíjakat bámulta – Lans…
– Igen?
– Te miért fogadtad el az öreg kérését?
– Hosszú történet lenne – mintha a fogai is összekoccantak volna a gondolattól – szokásos shadoni történet naív fiatalságról, hősködésről és árulásról. Dióhéjban annyi, hogy el kell jutnom innen északra, amilyen gyorsan csak lehet, és ezeken a szörnyetegeken nem menne.
– Ha túléljük meghallgatnám majd a meséd.
– Mert te szívjóságból vagy itt?
– Olyasmi – hunyorított, hogy a sziklák árnyékában felfedezze az esetleges orvtámadókat – mondjuk úgy, hogy Refitanda érdekében teszem mindezt. Legalábbis azt hiszem.
– A város vagy a lány? – kérdezte a lovag, mikor egymás mellé vezette a dromedárjaikat.
– Van különbség? – nézett vissza a másikra, egy mosolyt mímelve.
– Hallottam én is a másik srácról – kioldotta a kulacsa a szíját és nagyot húzott belőle – Szerintem nemes dolog amit csinálsz.
– Örülök, hogy kettőnk közül legalább te így gondolod.
A tanyát végül könnyebben megtalálták, mint hitték volna. Igaz, végül mégis fogtak egyet a rablók közül, de Lans még időben elébe vágott, hogy az elérte volna hátasát. Örömmel pattant a szerzett ló nyergébe és látszólag felfrissült a megszokott mozdulatoktól. A kardművész örömmel nézte a lovat és lovasát, ahogy visszavágtat felé, de gondolatai az elmúlt napok körül jártak. Magában próbálta újra felépíteni mindazokat a gondolatokat és érzéseket, amik ehhez a pillanathoz vezették el.
A lángoló cseresznyevirág fáktól a tintakék tenger partjának bűnbarlangjaiig, a menekülés zavaros képeitől Erion monumentális kapujáig, egy névtelen asszony ágyából a keresztberakott pengékig, minden ehhez a ponthoz sodorta. Felismerte a Városok Városának legnevesebb dzsad arénájának névjegyét a kétélű handzsárok képében. Azt is megértette, hogy csak akkor lehetett belőlük valakinek kettő, ha vértelen harcban szerezte meg őket ellenfeleitől. Annyi bizonyos, hogy valaha a dzsad nem akármilyen gladiátor volt és az is, hogy sokra becsüli a másik életét éppúgy, mint a sajátját. Ez olyasfajta bölcsesség, amit nem oktatnak városok vívótermeiben és mint ilyet, mindig sokra tartotta az emberekben. Vagy az egészet csak ő hitte így és a világ csak meghagyta ebben a tudatban.
A shadoni visszaért és továbbindultak. Alkonyatkor vették észre a vékony füstcsíkot az égen, melyet követve a búvóhelyre leltek. Egy kiszáradt folyómederben felhúzott hevenyészett sátrak és néhány kennel volt a tábor mindösszesen. Addig vártak, míg a vörös hold elérte a zenitjét, mert tartottak tőle, hogy a rablók éjközépkor továbbállnak, hogy máshol húzzák fel tanyájukat. Sivatagi bandáknál jellemző volt ez a módszer a haragos fejedelmek vagy ebben az időben az amund járőrcsapatok ellenében.
Úgy tervezték, hogy Lans a tábor keleti, kennelekkel teli oldalát járja be, míg a nara a sátrak rengetegében próbál szerencsét a fogolyszabadítással. A lovag végül csak kormozott sodronyingjét öltötte magára az indulás előtt és hosszú tőrt tűzött övtokjába. Egy menhír mögött némán elbúcsúztak és a maguk irányából közelítették meg a vörös fényben fürdő tábort. A kardművész előbb lopakodva araszolt a ponyvák szélig majd a réseken keresztül próbálta felmérni kik lehetnek odabent. Minden sátorra vagy hetven szívdobbanásnyi időt szánt, ezzel egyszer azt is kockáztatta, hogy egy szőrös mellényt viselő őr észrevegye, de végül időben elérte a menedéket jelentő vérszínű árnyékokat.
Egyik sátorba betekintve nem hallott egyenletes szuszogást, inkább csak halk nyögéseket, így némi hezitálás után bemászott az alacsonyan kifeszített ponyva alá. Odabent a sötétben csak egy test feküdt, körvonalaiból ítélve gúzsba kötve. Megkockáztatott még egy kis fényt és feljebb emelte a sátor szövetét. A földre terített csomós pokrócon egy fehér hajú, meggyötört férfi reszketett, szemei fennakadtak, amikor a hold vörhenyes fénye elérte őket. Magán kívül volt, a kardművész biztosra vette, hogy napok óta tömhették ajzószerekkel, eltompítva ezzel mentális képességeit. A nyakában megcsillanó ezüst medalion egyértelművé tette kilétét a nara számára. Hüvelyéből néhány arasznyira kivont karddal megoldotta a lábakat és kezeket rögzítő csomókat és megpróbálta felnyalábolni a magatehetetlen férfit.
Amikor kiértek a sátor elé már tudta, hogy baj van. Hatodik érzéke pörölyként sújtott le elméjére és ő ösztönösen kardja után kapott szabad kezével. Lila villámként hasított a vörös fényben fürdő tájban kivont kardja. Előbb az ég, majd a föld felé fordított ívelt pengéje hegyét, vannak szokások amiktől nehéz szabadulni, majd maga mellé engedte amint megpillantotta a vele szemben felsorakozott íjászokat. Minden nyílhegy élesen csillogó pontnak tűnt előtte az elmosódott háttér előtt. Mikor az elsők felé robbantak az éjszaka néma csendjében éppen belélegezte a levegőt. Hullócsillagokként hasították a közöttük hullámzó teret, tüdejében rezgett a beszívott valóság egy része és kardja szinte maga után húzta az öntudatlan kart. Megérinthette volna a kirepült nyílhegyeket, ha akarja, de mégsem tette. Félholdat festett a levegőbe, két csillag kihunyt a zuhanás vége előtt, de a harmadik akadálytalanul ütötte át köpenyét, hogy égve csobbanjon testébe. Összekoccantak fogai a rárontó fájdalom hatására és ugyanakkor el is ernyedt a teste, de sem a kardot, sem a reszkető mentátot nem engedte el.
Feltekintve a vörös fátyolon át meglátta az íjászok mellett a harcosokat és azok lábainál a sivatagi kutyákat. Kifújta az elrongyolódott levegőt és kardját maga előtt vízszintes, védekező állásban tartotta. Nem tudott és nem akart azon gondolkozni miként vehették észre és hogyan cserkészték be. Nem számított az út, ami a jelenig vezette el, az ösvény folytatása volt egyedül fontos.
– Bízd rám őket, harcos – az erőtlen hang a karjaiba kapaszkodó férfitól jött, aki ekkor támaszkodott fel a vállán két lábra és az íjászok elé lépett, testével takarva a sebzett kardművészt – Hozzájuk még van elég erőm.
Mintha szél kelt volna a folyómeder falai között, a csapzott hajú férfi kiegyenesedett kínzóival szemben. Azok erősebben markolták pengéik markolatát és megfeszítették az újabb íjakat, de sem támadni sem lőni nem mertek. Ez elegendő idő volt a hóhajú férfi számára, hogy akaratát a megfelelő alakra formálva a megfelelő irányba terelje. Ereje kevés lett volna még, a kábulatból ébredve, hogy a harcosok elméjét zavarja meg, testüket használja hús-vér fegyverzetnek, de nem is volt rá szüksége. Az iskola, mely megtanította az erejének felismerésére és használatára régi metódusokon alapult, amelyek még tisztelték a módszer, az eszköz stílusosságát és előtérbe helyezték azt a gyakorlatiassággal szemben. Mikor az első harcos felordított a többiek nem is értették még, de mikor a második kutya kapott megvadulva gazdája karjai után már nem tudtak a kiszabadult fogollyal foglalkozni, mert egy falkányi négylábú esett nekik a legváratlanabb irányokból és módon. A távolban felhangzó kiáltások és ugatások tanúsága szerint a bűbáj, ha ugyan az volt, nemcsak a közelükben lévő kutyákat vadította meg. Állatok martak azon kezekbe melyek táplálták őket.
– Talán parancsolsz az állatoknak, mentát? – mosolyodott el a kardművész, hogy tompítsa a karjában lüktető fájdalmat.
– Ugyan, csak elhitettem velük, hogy finom és ízletes az emberi hús – a férfi vicsora őszintébb és kegyetlenebb volt.
– Utsutso! Megtaláltalak végre te ádáz! – robbant keresztült egy sátron a shadoni. Kezében tőre helyett egy szablyát szorongatott, amit nyílván út közben vett magához.
– Én pedig az emberünket Lans, siessünk a tevékhez.
– Arra nincs időnk, inkább kerítsünk a közelből lovakat, amíg nem akarnak velünk foglalkozni a korcsok helyett – széles ívben ellépett egy, a rőt árnyak közül kilépő lándzsás útjából és fekete csíkot ejtett rajta a halántékától a háta közepéig – Biztosan nem kyr?
Már a fennsíkon jártak mikor a vörös hold lenyugodni készült a horizonton. Két lovas vágtatott az éjszaka síkján, egyik nyergében egy bő kaftánba csavart férfi is ült és az előtte ülő shadoniba kapaszkodott. A kardművész valamivel előttük nyargalt és szemével vadul kutatott a tájon valami rejtekhely vagy menedék után. Nem voltak illúzió arról, hogy mennyi idejük lehetett, míg a táborban maradottak egy üldözőcsapatot állítanak ki. Ebből éltek, ez volt a mesterségük is. A kardművész tudta ezt mégis meglepődött mikor az előtte mozgó árnyékvilágból hirtelen egy homályos foltból lett sebesen közeledő élő lövedék. Egy vigyorgó arcot látott csak és egy éles villanást, mikor a lova nyihogva zuhant el és csak ügyessége mentette meg, hogy nem az átvágott nyakú ló alá szorult. A homokra zuhant és görnyedve húzta maga alá lábait, hogy meggyőződjön róla nem törtek.
Egyik fülére süketen emelkedett fel mikor mellé ért a másik hátason Lans és a mentát, de rájuk üvöltött, hangosabban, mint akart, hogy nyargaljanak tovább. A kardhüvelye valahol elveszett a homokon, csupasz pengével állt a fekete sivatag síkján és összeszorított fogakkal várta a következő rohamot. Két lélegzetvétel múlva érkezett meg a levegőből: a mágikus szőnyegbe kapaszkodva egy elszánt harcos érkezett, kezében egyenes kardot markolva csapott le a magasból. Élesen felkacagott mielőtt a kardok összecsókolóztak volna és a szőttes vízszintesen továbbszáguldott. A kardművészt majdnem hanyatt lökte a lendület, de megvetette lábát a dűne lejtős oldalán, hogy legalább egyfelől ne érhesse a váratlan támadás. Megpróbálta rendezni lélegzését, de a repülő szőnyeg hamarabb fordult ezúttal. A gyengén felemelt kardja felett testébe vágódó acél ereje is földre lökte, a sebből agyába toluló fájdalom pedig majdnem teljesen lebénította. Gurulni kezdett a homokon, minél távolabb ettől az eszelőstől és a mágikus eszközétől. Hasra érkezett és igyekezett minden megmaradt mentális erejével eltűnni a világ elől, bal fülével hallotta, hogy valahol felette prédára lesve elzúg egy repülő rongycsomó.
Fekete sárkányként lebegett a semmi felett, a tökéletes semmi felett. Érezte testének egyes részeit görcsbe rándító fájdalmat, de minden erejével az asztrálteste egyben tartására koncentrált. Tudta, hogyha felkel a kék hold ki lesz szolgáltatva ellenfelének. A fekete sárkány szárnyait testéhez szorítva lebegett és kereste a világot maga körül, fájdalmasan lassan talált rá. Méregzöld hüllőszemekkel nézett a magasba, körbe, hogy meglássa a lelkek igazi arcát. Előbb csak káprázatnak hitte a gomolygásból alakot öltő testet, de végül felismerte, hogy megtalálta akit keresett. Az asztrálsík láthatatlan fátylai mögül egy mítikus lény lépett ki a harc síkjára. Négy lábával a megelevenedő és eltűnő valóságon járt, de jóval a sárkány felett. Mind a három fejével a magasba tekintett, oroszlánsörénye lángolni látszott a homályos háttér kontúrjai előtt. A manase megmutatta valódi arcát a prédának.
Fájdalomtól kábán vonszolta magát feljebb a homokos talajon. Kardját használta támasztéknak a lehetetlen terepen és elfelhősödő tekintetével az éjközép sötétjébe burkolózott eget figyelte. Tudta, hogy a másik rá vadászik, nem ered a menekülők nyomába. Őt akarta, rá vadászott a több síkon jelenlévő idegen. Felért a dűne tetejére és végigtekintett a halott tájon. Valakinek ez a hely az életet jelenti, valaki ezért a földért ontja saját és mások vérét. Mindenkinek van egy hazája, amiért képes lenne ugyanerre, miért lenne ez kivétel. Stabil állást vett fel a bizonytalan homokon, kardját két kézre fogva maga mellé emelte fejmagasságba, valahonnan a négy irányból meghallotta a süvítő hangot. Lehunyta a szemét.
Lángoló fák, mélykék tenger, ősöreg kövek, homok és vér. Ez volt az élet és ez az ösvény vezetett el odáig, ahol most van. Ennyi jutott neki és talán ennyit érdemelt. Semmit sem bánt meg, semmit sem kellett megbánnia. Miért? A Manase felordított mielőtt lecsapott volna a mozdulatlanul álló célpontra. Mert megismerhette a lányt, a sivatag szépségét szimbolizáló lángoló napot. És ott volt a nap. Tűzkígyók által körbe és körbe futva emelkedett fel a fekete sárkány mögött. Kitárt, tépett bőrszárnyait éles kontúrokkal festette meg a három torkából felordító manase előtt. A sárkány odaát felordított, mikor az anyagi síkon a Manase üvöltése sikollyá torzult.
Pengéik szikrát hányva csaptak össze, de ezúttal a kardművész olyan közel tolta testét a másikhoz amennyire tudta. Nem törődve a derekába hasító fájdalommal megragadta a szőnyeg szélét és maga felé rántotta. A Manase egyensúlyát vesztve zuhant le a továbbszáguldó szőttesről és hangosan csúszott le a dűne oldalán, ahol a kardművész korábban felmászott.
A nara utána ugrott és maga elég tolt karddal siklott a szürké színűvé tompuló homokon. Odalent a homályban már várt rá a másik és egyenes, kétélű karddal kinyúlva a slan-kard felé ismét összecsattantak a dűnék felett felemelkedő kék hold palástja alatt. Arcuk egy lélegzetnyi távolságra sodródott, a kardművész az északiakra jellemző sápadt arcba és a gleccserkék szemekbe tudott nézni. A Manase összeszorított fogakkal köpte felé a szavakat:
– Te vagy az új kardoskodó ágyas igaz? – fogást váltott az abbitacél kard markolatán – Kétféle élet létezik csak, ugye? – hisztérikusan felnevetett mikor a szabad kezével kikapta övéből a görbe tőrt – Az egyik véget ér ma éjjel!
A fekete sivatag árnyékai egyre csak fogyatkoztak az acélszín hold ébredésével, már csak a dűnék tövében volt néhány folt, amelyik őrizte az éjközép utolsó pillanatait. Mikor az új égitest fénye beragyogta az utolsó árnyékfoltot is összeölelkező testeket világított meg, amelyek közül egy, valószerűtlenül lassan, a homokra zuhant.
A shadoni hajnalhasadtakor érte el az oázisváros határát. Egészen a szeráj kapujáig vágtatott és csak akkor szállt le a nyeregből mikor a kiszaladó szolgák bekísérték az alélt mentátot. Előbb egy fürdőt és egy italt kért, majd, hogy induljanak ki lovasok a kardművész után. Egészen addig nem nyugodott meg, míg a kiküldött felderítők vissza nem tértek azzal, hogy több mérföldre a sivatagban egy harcos közeledik, gyalogszerrel. A lovag harsányan felnevetett és mindenkinek fizetett egy italt.
A nara pár órával később valóban elérte a tavat ölelő várost. A csupasz kardját maga mellett vonszolva a homokon gyalogolt el a tópartig és ott leroskadt. Kinyújtotta kezét a víz felé, hogy igyon, de megelőzték. Karcsú kezek emelték kiszáradt ajkaihoz a hűs folyadékot és ő hálásan nyeldekelt.
Mikor a nap már a legmagasabban állt, a város piacterén újra megelevenedett a Városok városába vezető mágikus út. A város szélét jelentő sátorrengeteg megritkult, de odaátról is érkeztek szerencsevadászok és kereskedők. A szeráj ablakából csendben poharazgatva figyelték az eseményeket az éjszaka hősei és egy éjszakai pillangó. Refitanda a nara vállára dőlt, vigyázva, hogy a friss kötést ne bántsa, míg Lans az asztal túlsó feléről csak talányosan mosolygott. Megígérte, hogy nem fogja nagy hírét kelteni a hőstettnek Erionban, legalábbis egy ideig. Egy ilyen nemes tett, mint mondta, nem maradhat titokban, míg lovagok élnek a világon.
Mikor végül elment, felöltve díszes vértjét lépett át a kapun, nem egy életre búcsúzott el a kardművésztől. Az belátta, hogy nem telhet el sok idő, mire az oázis menekültjei elhíresztelik erionban a magányos kardművész történetét, aki legyőzte a szörnyet és megkapta a fele királyság helyett a királylány kezét. Azonban mikor a lány szemébe nézett rádöbbent, hogy maradni fog, amíg erejéből telik. Ezzel tartozott neki és önmagának is.
2008.