Elveszett mesék: A tolvaj és a lovag története

– … a Manifesztációs Háború sikereit, mint láthattuk a korábbiakban nem a taktikai fölény, nem az utánpótlási vonalak jó felmérése és még csak nem is az alapos, tudományos felderítés hozta el, hanem a világon mindenfelé kitaszított páriákként kezelt, halk szavakkal emlegetett és sok helyütt teljes joggal rettegett társadalmi csoport: a Kalandozók! – zárta sorait Isidor de Sedierta az emelvényen és várakozóan nézett végig a termen.
Nem ovációt várt, még csak nem is elismerést a hallgatóságától. A csarnokban félkörben kialakított padokban csak alig két tucat diák ült elszórva, pedig hely lett volna tízszer ennyinek is. Az előadó, aki látszatra alig volt idősebb a hallgatóinál mégsem volt csalódott. Tisztában volt vele, hogy az általa tartott szemináriumok témája a fiatal közönség számára idegenül hat: egy távoli sivatagban folytatott háború históriáinak elemzése, ráadásul lassan tíz éves eseményeké … persze, hogy még annál is kevesebben látogatták, mint akik felvették a tárgyat.
Mégis, ahogyan a pódiumról lépkedett le izmai emlékeztették az egykor viselt teljes vért súlyára a sivatagban és gyorsan ezután felrémlettek előtte az első előadásai is, amit ezen a helyen tartott … nagyon más érdeklődés össztüzében. Az akkor még alig-alig rendezett emlékei előbb vázlatokká, majd tankönyvvé változtak a Sigranomói Egyetem könyvtárában és úgy tűnt, ennél többre a nagyhírű intézmény nem is kívánta tartani a hős veterán emlékezetét.
Pedig ahogy végignézett az üres padsorokon látni vélte egykori díszes közönségét: nemesi főket, díszes ruhás úri hölgyeket, egyenruhás tiszteket és a Szövetség titkosszolgálatának kirendelt megfigyelőit. Egyszer még azt is hallotta pletykálni, hogy toroni fejvadászokat ültettek kémnek a padsorokba, hogy a tapasztalatait megismerjék a Zászlóháborús riválisai. Akkor ezeken a szóbeszédeken nevetett, bár olykor-olykor jobban figyelte a kyr ismertetőjelekkel rendelkező diákokat. Végigsorolta az emlékek sorfalán tekintetét és meglepetésére egy makacs árnyék mégsem tűnt el végleg.
A legutolsó padsorok szélén, közvetlenül a bejárat mellett egy hetyke fiatalember ült, ruhájával is kirítt az unott iskolaköpenyt viselő fiatalok közül, bár korával nem. Divatjamúlt kecskeszakállt viselt és az út porától terhes fehér báli ruházatot. Maga mellé hasonlóan viseltes és fehér utazóköpenyét terítette a padra, melynek a tetején szinte csak odavetve pihent a koros fekete kalap. De Isidor lovag tudta, hogy gazdájának ez a holmi legalább olyan fontos kellék, mint neki Krad szimbóluma a nyakláncán.
– Hogy tetszett az előadás, gróf úr? – zökkent a lovag maga is egy padszékre.
– Mintha csak alkalomról-alkalomra tárgyilagosabb lenne … egyre kevesebb hőstettet és kiemelkedő személyes teljesítményt említenél – jegyezte meg a gróf és hátradőlt a kényelmetlen fán, hogy az belereccsent – talán elvárás lenne, hogy kurtíts az anyagon?
– Nem erről van szó – legyintett Isidor – sokszor úgy érzem már fáraszt a beszéd.
– Megértem, én sem szeretem ismételni magamat – kacsintott – csorbítja a mondandóm értékét.
– Akkor nyílván annak is jó oka van, hogy most leereszkedtél közénk, egyszerű okító-mesterek földjére. – mélyet sóhajtott és a teremből kiigyekvő fiatalokat fürkészte.
– Jól gondolod, lovag – fogta halkabbra szavát a gróf és előredőlt, hogy a másik jobban hallhassa, amit mondani készült – szükségünk van az elméd erejére és talán, de csak talán … kardod fürgeségére.
– Elmémet félek eltompítja, kardomat lassítja az itt töltött idő – megrezzent, amikor a mellette elhaladó diákok felé fordultak és félt, hogy a vizsgakövetelményekről kérdezik ismét – Miről van szó?
– Nem verhetjük nagydobra, de a múlt éjjel betörés történt a Belsővárosban. Nem akármit és nem akárhonnan loptak el: a Legendák Tornyát fosztották ki és bizony, okkal ráncolod a szemöldököd, a Legendák és Enigmák egyetlen létező példányát fújták meg. A herceg őrjöng, az udvar fejeket akar, Enika Gwon magán kívül van … szóval gondolhatod.
– Gondolom az embervadászok mindent tűvé tesznek érte …
– Nem úgy van az, most már azon kevesek közé tartozol, akik egyáltalán tudnak az esetről. Velem együtt, hogyha fél tucatnyian. Képzed csak el milyen hatással lenne a turizmusra, hogyha híre kelne, hogy az a sok ezer dalnok, bárd és igric, akik ilyenkor szép városunkat látogatnák meg a híres legendáriumért hiába fáradnának … és ez még csak a legkisebb baj.
– Gondolom. Van már bármilyen elképzelés arról, hogy ki követhette ezt el?
– Hát, elképzelés éppenséggel akad …

Diszkréten kopogtattak a fogadó egyik szobájának ajtaján. Egyébként is így tettek volna, hiszen a Belsőváros két vendégvárója közül egyikben sem engedhettek volna meg maguknak többet a szolgák, de a szoba lakója már érkezésekor magára vonta a helyiek figyelmét díszes öltözetével, fenséges viselkedésével és ezekhez képest egyszerű kéréseivel. Meg voltak róla győződve, hogy valami távoli hercegség vagy városállam rangrejtve utazó nemes hölgye, esetleg egy tiadlani hercegnő, ki tudja. De ki is merné ezt firtatni egy olyan neves helyen, mint amilyen a Smaragd Cimbalom?
Itt gyakran szálltak meg látogatók, hogy rövid látogatásokat tegyenek az udvarnál vagy nemesi házaknál, az is előfordult, hogy családi perpatvarok idején városi méltóságoknak nyújtottak menedéket kíséretükkel egyetemben. Így magától értetődő volt, hogy a titokzatos hölgy is legalább ilyen fogadtatásban részesüljön. A legjobb szobát kapta, amelyik az éjszaka is csodálatos látványt nyújtó Legendák Tornyára nézett és az emeletén csak egy díszes, melegvizű fürdőhelység volt rajta kívül.
A szolga udvariasan várt és amikor nem kapott választ odabentről, a kezében tartott ezüst tálról egy papírlapot csúsztatott be az ajtó alatt, majd dolgára indult. Mikor távolodó léptei teljesen elhaltak, az ajtó csak akkor nyílt ki és jelent meg a résben maga a vendég, de küllemre már nem hasonlított arra a puccos dámára, aki a szobát kivette: testhez álló bőrruhát viselt és vörös haját bonyolult csomóban kötötte meg a tarkóján. Egyedül káprázatos arcfestése emlékeztetett arra, akinek az üzenet valójában szólt.
Megbizonyosodott róla, hogy a folyosón valóban nem jár senki majd csendesen visszacsukta az ajtót, majd halkan be is zárta és csak ezután kapcsolta vissza a keret köré felállított bonyolult csapdakoszorút. Az asztalig sétált, míg átfutotta a papír tartalmát és a váza mellé tűzve egy színesfém irattartóba az erkélyre lépett ki. A kora délutáni szellő lágyan simogatta az arcát, de volt annyira elővigyázatos, hogy szemét be ne hunyja. Arról már korábban megbizonyosodott, hogy a fogadót őrző varázs védelmében sem ő, sem az erkélye nem látszik kívülről, de nem akarta teljesen átadni magát biztonságérzetének.
Puha lábak értek földre mögötte és elmosolyodni is maradt ideje, mielőtt az övébe rejtett pengéket előbűvölve megpördült és támadóállásba helyezkedett. Látogatója nem viszonozta a gesztust, inkább az erkélyajtó deszkájának dőlt és láthatatlanság köpenyének titokzatosságába rejtőzködött. A lány nem spórolt vele szemben sem az elragadó mosolyával, amint a dobótőröket ismét visszavarázsolta rejtekükbe. Ellépett az érkezett mellett és a fal melletti asztalkán álló butéliából bort töltött két kehelybe is.
–    Későbbre vártalak, gazdag mecénásom. – mondta, szinte csak a poharának.
–    Az uraim türelmetlenül várják, hogy megszerezd a könyvet, Róka – a jelenés az asztalhoz rebbent és úgy tetszett a borral telt kehely magától emelkedik a levegőbe és szabadul meg tartalmától – szokatlanul sokat töltesz el a pénzükön a célpont közelében érdemi munka nélkül.
–    Ez csak a látszat, titokzatosságod – ízlelgette Róka a bort éppúgy, mint a hallott szavakat – minden percem értékes felderítéssel telik és a toronyhoz is egyre közelebb jutok. Te magad is láthatod – biccentett az erkélyen túli látképbe törő bíbor ragyogású épületre a távolban – minden a terv szerint halad.
–    A terv az legyen, hogy a következő teli Vörös Hold idején elhozod nekünk a Legendák és enigmák könyvét tolvajnő. Jutalmad bőséges lesz, hiszen kialkudtad, de büntetésed sem lesz szűkmarkú, hogyha csalódást okozol nekünk.
–    Jól tudom mivel tartozom nektek toroni – a lány jelentőségteljesen kioldotta az erkélyajtót rögzítő zsineget és becsukva kitessékelte az idegent az erkélyre ahonnan az érkezett.
Nem is hallott már méltatlankodást a túloldalról. Gondolta, hogy amilyen furmányosan érkezett, éppúgy távozni is képes lesz majd. Unottan lökte a tálcára a kelyhet és az ágyról felragadta törülközőjét, amibe egy téglalapalakú tárgy volt csavarva. Elvégre nincs is jobb, mint olvasni fürdés közben. Gondolatai mégis a toroni szavai körül tolongtak: addig minden rendben volt, ameddig anyagi támogatásukat kihasználva alaposan előkészíthette az akciót és valóban simán meg is oldotta neki a sok apró kérését a kémek helyi szervezete … de most, hogy már a jogosan megszerzett zsákmányát követelik tőle terhesnek érezte a részvételüket az akcióban.
Ahogy alámerült az illatos enoszukei sókkal hintett fürdővízben óvatosan maga elé emelte a koros könyvet és végigsimította a borítóból kidomborító betűket. Enika Gwon nagybecsű könyve a világ minden legendáját, meséjét és dalát tartalmazta a szájhagyomány szerint. A legkevesebb, hogy addig elszórakoztassa, ameddig a víz ki nem hűl …

Isidor fázott. Erigow utcái ezen az éjjel bár nem voltak hűvösebbek, mint így kora nyári hónapokban általában, de a föld és a Belsőváros macskakövei még emlékeztek az aljas, hosszan tartó télre. A repedésekben még ott bujkált az alattomos hideg lehetősége, amit a szeszélyes Dreina ki is használt és alkalmakkor hideg esővel borította be a Szövetség ékkövének számító várost. Talán keveselte hívei és templomai számát a falak között, nem tudni. De sokan átkozták az Aranyúrnő nevét ezekben a napokban.
Isidor a panteon felszentelt lovagja lévén ilyesmire nem vetemedett volna soha, pedig természete volt, hogy a hideget másokhoz képest kevésbé tűrte. Divatjamúlt, ütött-kopott vértezetében és medveprémes köpönyegében is fázott, ahogy egyik hírforrástól a másikig loholt a lehető legnagyobb titokban. A korábbi órákat mind azzal töltötte, hogy fortélyosan vallatta az ismertebb orgazdákat anélkül, hogy  a nagy betörésről említést tenne.
A Tudás hívéhez méltó kényes feladat volt ez, nagyon más eljárást igényelt ez tőle, mint ahogy a hangos dartoniták, Uwel hirtelenharagú bosszúangyalai vagy Kyel végletes papjai cselekedtek volna az ő helyében. Értette már, hogy a finom modorú bárd-pap miért rá gondolt a feladat végrehajtására. Tulajdonképpen hálás is volt, hogy olyan feladatot kapott, ami egy kissé kizökkenti az egyetemi papírmunkák egyhangúságából.
Mégis örvendezett, mikorra végre az útja végére érve betérhetett a Smaragd Cimbalomba és itt tudakozódhatott tovább. A gróf információi szerint szálltak itt meg olyan rangos külföldiek, akik érdekeltek lehettek a rablásban, de legalábbis van a hátuk mögött olyan hatalom, amelyik nevet tud adni a „felbecsülhetetlennek” is, egy ritka varázstárgy esetén. Bár megfigyelés alatt álltak, de ez még soha senkit nem gátolt meg a galád dolgok elkövetésében.
Isidor illendően biccentett a fogadósnak, akiben egy veterán harcost ismert fel, még a Háborúból. Tudta róla, hogy a zászlaja alatt tért vissza Erigowba és jól kufárkodott a hőstettei ecsetelésével magas körökben, ameddig bajba nem sodort egy első bálozó nemes hölgyet is. A fogadó pompáját elnézve jól került ki a dologból.
Elhaladt egy hangosabb vendégekkel teli asztal mellett, ahol erv ifjak hetvenkedtek, de hamarosan elcsendesedtek, ahogyan a magas lovag beárnyékolta kompániájukat. Elég volt egy pillantást vetniük a Sedierta kard markolatgombjára és kupák lendültek a magasba Isidor tiszteletére. A lovag elmosolyodott gesztusuk láttán és továbbment a lépcső felé. Egy elésiető szolga gondjaira bízta a medvebundát azzal, hogy ne vigye túl messzire, majd súlyos léptekkel hágott fel a fogadó első emeletére.
Ott megtorpant és mintha a levegőbe szagolt volna félrefordította a fejét. Két lépést tett a folyosón, mikor hirtelen csikorogva meglendült a vértjében és egy körkörös mozdulattal kivonta lovagi kardját és az egyik ajtó fájába csapta fél penge hosszan. A toroni illatvíz az egy dolog, de fájdalmas emlékeket őrzött a hullamérgek jellegzetes illatáról. Ezer közül is felismerte őket idegen környezetben.
Kardjával együtt egy, az ajtóhoz lapult testet is kirántott a faforgácson keresztül. Lerázta a kardjáról majd a második pengéjét is kivonva az ajtó elé lépett. Istene erejét felidézve egy elmorgott imával láthatatlan falat bűvölt a lerombolt bejárat helyére, miközben a mellvértjén kívül viselt arany kört mintázó talizmánja felragyogott. A válasz nem késett sokáig.
A könnyebb célpontnak vélt lovag előtt fél tucat hajító penge állt meg remegve a láthatatlan falban majd hullott le, amint a lovag belépett a szobába. Ahogy végignézett a szobában szétrebbent toroni orgyilkosok megszeppent csapatán, ahogy azok a menekülés helyett inkább a hazájuk ellensége elleni harcot választották halálig. Egy pillanatra tiszteletet érzett irántuk és két kardjával tisztelgett nekik keresztben végighúzva őket egymáson, ahogy a szoba közepére ért.
A fejvadászok kihasználták vélt előnyüket és egyszerre ugrottak a lomhának tűnő áldozatukra. Bár a lovag legendáján nőttek fel képzésük során, de megtévesztette őket a fiatal arc és a merész kiállás. Nem tudták, hogy az örök ifjúság koros lelket takar és izmai olyan harcok tapasztalatát őrzik, amelyeket nem csorbított az idő sem. Kirobbanó erővel fogadta az első rohamot és markolattal csapta vissza falig a szemben állót, hogy egy teljes körben végrehajtott kaszálással várhassa a másik két orgyikost.
Azonnal meghaltak, még mielőtt tejes körbe pördült volna és a fekvő áldozatához fordult. Az vért köhögve igyekezett az egyik rúnás karkötőjének mágiáját segítségül hívni. A karjával együtt szelte ketté, de mentségére szóljon a fejvadásznak, hogy egy nyikkanásnyi hangot sem hallatott. Isodor fürgén pördült meg, de már csak a nyitott ablakot és szabadon vitorlázó függönyt találta a másik szobában: jól tudta, hogy a számmisztikát istenítő toroniak csak páratlan számban járnak …

A Róka legszebb álmát aludta éppen, amikor az ajtó köré szerkesztett csapdái akcióba léptek. Első körben a csengettyűsor kezdett hangos riasztásba, majd az ajtó két oldalán elhelyezett kézi számszeríjak oldottak ki és végül a szárazjég kockák csapódtak neki a padlónak átláthatatlan, tejfehér füstöt teremtve maguk körül. Ezt is csak azért, hogy az ajtón belépő ne vehesse észre a bejárat előtt szétszórt vas sulymokat és csapágygolyókat. Így tulajdonképpen a padlón elhasaló láthatatlan alak tompa puffanása térítette magához a mestertolvajt.
A jó ellátást biztosító fogadóban sem veszítette természetes ösztöneit és nem is könnyű prédaként hevert az ágyban. Könnyed utazóruhában pihent, felkészülve szinte bármilyen eshetőségre, mint amilyennek például ez is bizonyult. Mire a kései látogatója felocsúdott már ő is talpon volt és miközben a toronit fürkészte az ágya köré rejtett tolvajfelszerelését kapkodta magára. Nem lett volna kényelmes például vésőkön és kis kalapácson aludni.
A toroni dühödten csapta hátra a láthatatlanná tevő köpenyének csuklyáját és ezzel felfedte igazi arcát a lány előtt. Jellegzetes birodalminak tűnt, sötét hajzat és szürke szemek, kreolos bőr. A köpenye nélkül valóban hamar kitűnne északon a tömegből, bár Erigowban, a kyr kultúra bölcsőjének romjain épült fővárosban gyakori volt ez a küllem. A lányt nem lepte meg milyen hétköznapi ábrázata van: egy fejvadásznak csak ez válik javára.
– Add elő a könyvet, Róka! Nincs időm további játszadozásra – köpte a szavakat a szárazjég füstjében állva.
– Nem tudom, hogy miről beszélsz … – kezdett volna szabadkozásba, de villogó tekintete elárulta, amint az asztalon felejtett legendáriumra nézett. Ma éjjel már nem várt látogatót.
A toroni felhördülve ugrott a zsákmányért egy tigrisbukfenccel, nem kockáztatta, hogy újabb alattomos akadályokba lépjen a padlón. A lány gyorsan reagált, de mégsem olyan hirtelen, ahogy a másik. Mire az asztalra csaphatott volna a könyv már a láthatatlan alak szellemkarjaiban pihent és azzal együtt rohant a kitárt erkélyajtó felé. A lány dühödten kapott utána, de csak a levegőt markolta.
Kétségbeesésében egy garottot hajított utána, mert a sötétben összetévesztette a bola húrjával. Sziszegve káromkodta el magát és a fejvadász után ugrott. Már csak az erkélyen érte be és sikerült legalább a köpenye grabancát megkaparintania. A mágikus anyag nem szakadt el ugyan, de a földreeséskor valamely bog meglazulhatott, mert engedelmesen foszlott le a férfiról. Az az utolsó pillanatban fedezte fel álcája elvesztését és szabad kezével elkapta a ruha anyagát.
Az erkélyen állva huzakodtak a Vörös Félhold fényében, szinte táncoltak miközben kötélhúzás szerűen kerülgették egymást. A lány mind a két kezével cibálta a köpenyt, az orgyilkos egyikben a könyvvel, a másikban a mágikus szövettel forgott. Pár szívdobbanásnyi idő telt csak el, mégis többnek tetszett a számukra. A lány végül kivárta a megfelelő pillanatot és hirtelen engedett a fogásán.
A toroni hangos, meglepett kiáltással zuhant hanyatt az erkély korlátjának és mivel zsákmányát nem engedhette el, megkapaszkodni sem maradt ideje, keresztülzuhant rajta. A Róka fürgén a korláton termett és az esési lehetőségeit mérlegelte a félhomályos kertben. Áldozata a napfény színét magukba gyűjtő azáliák sorába esett és hacsak nem a szúrós rózsalugason tervezett kiszabadulni, akkor még volt pár lélegzetvételnyi pillanata utána ugrani.
Kinézett magának egy jobb pontot a sövénybokrok között és lendületet vett. Fejjel előre ugrott, hogy zuhanás közben majd kiegyenesedhessen. Lehunyta a szemét, hogy ne szédüljön meg és két emeletet így töltött el, majd az első szint magasságában forgásba kezdett. A szemét kinyitotta, de nem a várt falat, zsaluzott ablakokat vagy esetleg döbbent vendégek arcát pillantotta meg. Még mindig fejjel lefelé ereszkedett, amikor tekintete összeakadt az üres ablakban álló Isidor arcával.
A fiatal arc mélyén nyugvó koravén tekintetben szinte azonnal elveszett és még arról is megfeledkezett egy pillanatra, hogy egy halálugrás kellős közepén tart. Kapálózni kezdett, igyekezte magát legalább a legbiztonságosabb pozíció közelébe juttatni. A lovag kinyújtotta felé a karját és lehunyta a szemét. A zuhanás megtört és lágyan ereszkedett a rózsák mögött tornyosuló sövénylabirintus egyik falára.
Hallotta, hogy az áldozata ekkorra már magához tért és a zsákmányával egyetemben kitört a kertből zajos csattanások keretében, de mégsem foglalkozott most vele, csak a legendás lovagot fürkészte, aki lassan visszahúzódott az emeleti szobába. A lány pár pillanatig ötlettelenül feküdt a puha növényágyon, majd vállat vont, lehuppant egy kis ösvényre és elindult rajta a fogadó ajtaja felé. Miközben lesöpörte magáról a levél- és ágmaradványokat arra gondolt, hogy milyen furcsán is alakult ez az éjszaka.

Mikor a Róka belépett Isidor de Sedierta már egy sarokasztalnál ült és egy ezüst kupából kortyolt valamilyen seritalt. Medvebundája egy közeli fogason lógott és láthatóan nem vett tudomást az emeletre igyekvő szolgákról. Elég volt a tulajdonossal összenéznie, hogy az tudja mi történhetett odafent és legmegbízhatóbb embereit küldte kitakarítani a szobát. Egyiküket ácsért küldte, hogy reggelre ajtó is legyen ismét a keretben.
A lány megfáradtan rogyott egy szembelévő székre és bólintással fogadta az elé kihozott hasonló tartalmú kupát. Úgy tűnt nem bántotta különösebben, hogy alaposan felépített álcája mostanra semmivé vált a fogadó szolgálói előtt. Tekintetével a lovag arcát fürkészte és próbálta felidézni magában a legendákat, amiket erről a férfiról hallott. A Manifesztációs Háború hős tábornoka, a Szövetség Kalandozó diplomatája, aki az előző Zászlóháború nyitányaként egymaga döntött romba egy toroni határerődöt.
Nehéz volt a több évtizedes történetek főszereplőjeként gondolnia az előtte ülő ifjúra, de mégis: arcvonásait ezer közül is felismerte volna Enika Gwon könyvéből, amit pár órával ezelőtt végigpörgetett. Úgy érezte a lapok közüli legenda lépett ki, hogy ezen a balsorsú éjszakán segedelmére legyen. Nem akart adósa maradni hálaszavakkal, de mégsem jöttek megfelelő gondolatok a nyelvére.
Szerencséjére a lovag törte meg előbb a csendet, mikor sörével végezve copfra kötötte a feje tetején meghagyott haját és mélyen sóhajtva a tolvajlány szemébe nézett. Hallott már róla, tudta, hogy egy Kalandozó varázstárgy-gyűjtő, így nem érezte kényelmetlenül magát hazai pályán, lovagrendjének egyik legnagyobb erősségének tőszomszédságában.
–    A nevem Isidor de Sedierta, Krad felavatott lovagja. Róka úrnő, hogyha nem tévedek.
–    Jobban szeretem, hogyha így neveznek lovag, valóban – bólintott tisztelete jeléül és a kupára nézett – hálás köszönetem a kései hűvös italért – megnyugodva letudta magában a hálálkodás szavait.
–    Nincsen mit hölgyem, reméltem, hogy hasonlóan békés körülmények között válthatok veled szót és – tekintetével követte az asztalra lassan ereszkedő kupáját – hogy még itt érem, mielőtt sietős léptekkel távozna szép városunkból.
–    Bocsásson meg lovag, de késő van a mellébeszéléshez, engem az éjjel kár ért – kezdte a lány, aki lassan érezte magán, hogy mégiscsak álmából ugrasztották ki nemrég – és egy igen komoly kár.
–    Krad lovagjaként kötelességemnek érzem, mint a panteon főistenének szolgája, hogy segítségére legyek – Isidor úgy döntött belemegy a játékba, a lánynak nem kellett tudnia, hogy pontosan látta mivel zuhant le az utolsó toroni az erkélyről.
–    Egy nagyon értékes grimoire, ami a családom birtokában volt az idők kezdete óta elragadtatott tőlem a Vörös Hold idején – hangja macskaszerűvé és kérlelővé vált, úgy gondolta megpróbálja a lehetetlent és Krad rendíthetetlen lovagjával szemben beveti női bájait – vissza kell szereznünk, amilyen hamar csak lehet.
–    Önnel vagyok hölgyem és számíthat karom erejére, hitem támogatására – Isidor fészkelődni kezdett, mert teljesen védettnek mégsem érezte magát ilyen fegyverekkel szemben.
–    Önnek van elképzelése arról, hogy merre próbálkozhatna valaki elhagyni a várost ilyen későn, hogyha mihamarabb elhagyná a várost? – kérdezte a Róka, remélve, hogy megtudhat valamit a város híres őrzőinek felkészültségéről ilyen esetekre. Ez később is hasznos lehet a számára.
–    Nos, éppenséggel vannak olyan források és csatornák, amiken keresztül elindulhatunk – Isidor gondban volt, mert mióta visszatért Erigowba a legkevésbé sem foglalkozott távozó kémek útvonalainak felderítésével – esetleg kezdésnek megpróbálkozhatnánk a kocsisok hálózatával.
–    Ez nagyon frappáns gondolat – lelkendezett a lány – biztos vagyok benne, hogy ilyenkor sok készséges fuvaros jár a Belsőváros falain ki és be is.
–    Arra nem lesz szerintem szükség – jegyezte meg a lovag és lehúzta a kupa alján maradt habos sört – éppen a ház előtt állt meg egy batár ahogy látom.
S valóban, az ablakok előtt ekkorra már egy kivilágított kocsi állt be, várva a fogadóból érkező vendégeket. A lovag előzékenyen meghajolt, mikor a hölgy felegyenesedett és prémes köpenyét vállára vetve követte a fogadó kijárata felé. Összetalálkozott a tekintete a fogadóssal és a sörökért a megszokott ár többszörösét szurkolta le aranyban, letudva ezzel az emelet helyreállításának költségeit. Bele sem mert gondolni, hogy mi lesz a testekkel miután ők távoznak.
Annyira elmerült ezen gondolataiba, hogy nem is vette észre a bakon ülő kocsis kaján mosolyát, amit a széles karimájú viseltes fekete kalapja alól megnézte magának a különös párt, akik utasaiként léptek fel a batár oldalán a bélelt kocsi belsőbe. Elégedett ilar rikkantással csapott a lovak közé.

A kocsi látszólag békésen gurult végig a Hercegi Palota kertjei alatt. Külső szemlélőnek úgy tűnhetett, hogy egy fiatal pár légyottját tölti a szándékosan lassan hajtott batárban, ahogyan egymás pillantásait gyakrabban keresték, mint a messze földön híres látványosságokat, amiket a kyr kori épület együttes még ezen a kései órán is biztosítani tudott. A Vörös Hold az utolsókat rúgta a Belsőváros falai fölött, mikor a vadaspark területére értek.
Róka gondolatai valóban sokkal inkább újdonsült társa körül forogtak, mint a kialakult helyzeten. A lovag nagyon a helyzet ura volt, tudta hol van és mit csinál, mégis tekintete olyan messzibe révedő volt, amikor ritkán kitekintette az elhaladó kertekre, mintha gondolatban nem is ott volna. Nagyon más volt, mint amilyennek a legendás véres hadicselekményei alapján elképzelte volna, békésen ült a kocsiban mellette.
Párszor elképzelte amint egy kanyarnál kivetődve elgurulna egy csábító bokorig és beleveszve az éjszakába a helyi nemesi házak kincsestárában vigasztalná magát valamilyen Korok óta ott pihenő ereklyével, de tekintete és gondolatai is folyton megállapodtak Isidor mellett: olyan nyugalmat árasztott ez a férfi magából, mintha csak egy filozófiáról társalgó aszisz falanx követné minden lépését.
Szokatlan érzés volt ez tőle, megnyugodni egy férfi oldalán, amikor a legalkalmasabb időszaka érkezik az éjszakának a betörésre … mintha csak nem is az ő gondolatai lennének ezek. Harmadszor láttamozta végig a rekeszekben pihenő tolvajfelszerelését, felkészülve bármilyen akcióra, amibe ez a paplovag csak beleviszi. Úgy érezte, hogy a két súlyos lovagkard mellett remek kiegészítés lenne az ő hajítófegyver arzenálja akár egy toroni légióval szemben is.
Isidor gondolatai valóban csapongtak, de nem csak a vonzó tolvajlány jelenléte miatt. Időközben sikerült kapcsolatba lépnie a bakon vezető gróffal is és a szellem nyelvén társalogtak arról, hogy mi lenne a legmegfelelőbb következő lépés. A gróf szerint nem juthatott még ki egy ilyen varázstárggyal a toroni és mágiával sem juttathatja ki a Palota közeléből. Valami egészen profán megoldáshoz kell folyamodnia hirtelen, hogyha sikerrel akar járni.
Az már biztos volt, hogy a kocsisok laza szervezete nem akadt rá a nemesi házak között az idegenre. Az is bizonyos volt, hogy sem a Hercegi Vörös Lovagrend, sem pedig az Aranykör központja felé nem menekülne még egy esztelen toroni kém sem. Így csak egyetlen lehetőség maradt, amitől Isidor egy pillanatra megszédült még ültében is: a Sigranomói egyetem. Ő is hallotta mendemondákat arról, hogy magas rangú hallgatók ismernek olyan ösvényeket, amik a számukra tiltott városrészekbe vezetnek.
Megegyeztek, hogy az egyetemi kollégiumok felé fordulnak a kocsival, majd megszüntette a telepatikus kapcsolatot. Szemeit inkább a mellette pihegő lány szépségein pihentette. Arra gondolt, hogy mikor is engedte meg magának két világmegmentés között, hogy engedjen az érzéseinek egy nővel kapcsolatban. Elszomorító enumiráció volt ez. Annyi csata és ütközet, véresre forduló konfliktus, miközben eredeti ifjúságát vándorutakon fecsérelte el kétes Kalandozótársakkal miközben a majdnem biztos halál felé meneteltek …
Olyan hosszúnak tűnt az út, ami idáig vezette el, ehhez a kocsiúthoz és ehhez a lányhoz. Odakint a Vörös Hold az utolsót kacsintotta egy bástya árnyéka előtt, mintha csak a vágyak és ösztönök istennőjeként unszolná, hogy engedjen érzéseinek. Egy hirtelen ötlettől vezérelve a válláról lehúzta a bundát és engedélyt kérően a lány fölé tartotta, mintha csak azt tudakolná, hogy igényli e a hideg ellen.
A Róka tekintete kiismerhetetlen maradt, de sem ellenkezőnek, sem bosszúsnak nem tűnt. Ahogy azonban az Éjközép beköszöntött Isidor számára a Hercegi Palota minden csillogásánál ragyogóbbnak tetszett a lány szemének fénye és medvebunda lassan betakarta mindkettőjüket. A dolog filozófiailag tiszta sor, hiszen a szerencsevadászok is egyfajta kutatói a tudásnak, az ismereteknek, az ismeretlen felderítésének, mint Krad paplovagjai. Hogy egy kései órán, egy hajtóvadászat közben ezek találkozzanak egy meleget adó állatbőr alatt az tulajdonképpen természetes.
A bakon ülő gróf csördített egyet az ostorával és elégedetten szemlélte a palotakert túloldalán feltűnő egyetem tornyait. Éjközép óráján a park egyes virágai különböző színben ragyogtak fel, kiadva maguktól mindazt a fényt, amelyet a nap folyamán fogadtak magukba. Ez mindig megnyugtatta a kocsist és mint ilyenkor egy dallamos ilar románc sorait dúdolta csak úgy magának, miközben a fénytelen eget fürkészte a fellegek homályos kuntúrja között. Most sajnálta először, hogy nem hozta magával a hosszúnyakú lantját is erre a rövid utazásra.

A Sigranomói Egyetem északföld egyik legnagyobb tanintézménye. Erigow Belsővárosának déli kapujától keletre terül el, egy kisebb tengerszemet körülvéve. A tó körül állnak a fontosabb épületek, könyvtárak, szentélyek, kutatóintézetek és a diákok kollégiumai. A tóra benyúló déli kis félszigeten áll az egyetem központja, a tanszékek, a nagyobb előadok és a hivatalok nagy része. Nappal egy zsongó, élettel teli vidék ez, amelyik éjjel sem alszik.
Parkjaiban álmatlan diákok kószálnak, ünnepségektől hangos a tópart. A hallgatók minden alkalmat kihasználnak a mulatozásra, születésnapokat, eljegyzéseket vagy otthoni ünnepnapokat. Mikor a kis csapat batárja megközelítette ezt az épületegyüttest éppen egy ilyen tavaszbúcsúztató zajlott, amiről Isidor tudta, hogy a diákok a híres Negyed Ünnepet ülik meg éppen. Ez a hagyomány abból fakadt, hogy immáron már csak 4444 tanóra van hátra valakinek a tanulmányaiból.
A vigasság már túl volt az éjközépi tetőpontján, így sok kisebb csoport poroszkált vissza a saját lakrészébe. Az ifjak között néhány fiatalabb tanár is feltűnt, akikhez másnap Isidornak lesz egy-két keresetlen szava. Elhagyva a hangoskodást a part mellé kanyarodtak, ahol a sétányon csak néhány magányos diák görnyedt a súlyos tankönyvei fölé és a kocsikerekek hangos zörgésére sem kapta fel a fejét.
A batár megállt, a lovag kiszállt és lesegítette a hölgyet is, aki sokkal inkább tűnt harcra kész nagymacskának, mint dámának. A kocsis sokat tudóan biccentett nekik, majd szavak nélkül jelzett valamit Krad hívének, aki zavartan igazította meg a mellvértjének makrancos csatját a vállvas alatt. Miközben a gróf lassan beleveszett a part menti látképbe a páros magára maradt.
Együtt nézték végig, ahogyan a Kék Hold ellipszise lassan felmászik az égre a tó vízének tükrében is, majd elengedték egymást és a paplovag imádságba kezdett. Azonban nem bűnbánó, esdeklő és bocsánatkérő rigmusokba, hanem iránymutatást kért istenétől, célpontként pedig a mágikus tárgyat jelölte meg. Alig pár szempillantás múlva már céltudatosan felegyenesedett és a központi épületek felé mutatott vaskesztyűs kezével.
–    A könyv a félszigeten van – tekintetével a gyéren megvilágított épületeket pásztázta – ha minden igaz, akkor valahol a régi tanulószobák környékén kell keresni.
–    Van valami oka, hogy ezek már „réginek” számítanak? – kérdezte a lány tettetett érdeklődéssel. Maga is töltött pár évet hasonló helyeken anno, hogy világi ismereteit pallérozza.
–    Volt valamikor régen egy félresikerült idézés, amikor még magas mágiát is oktattak ezen falak között – hagyta hogy a lány arcán szertefussanak az érzések a történet hallatán – de szerintem csak valamelyik rektornak kellett több hely a saját laborjainak kibővítéséhez.
Elhaladtak több nagyobb hagymakupolás dormatórium között és a félsziget belső parkjába jutottak. Itt az egykori kyr építészet monstrumai álltak, egykori halott istenek átalakított templomai. Egy kisebb liget állt itt, szigorúan megtervezve és felcímkézett fákkal, amik arról tanúskodtak, hogy Ynev melyik részén honos az adott növény. Itt nem lófráltak diákok szabadon, csak a távolban imbolygott egy apró fénypont, ami a tavat pásztázó őrszemekhez tartozhatott.
Isidor határozottan rátért egy ösvényre, amelyik a park közepe felé vezetett. Róka felismerte rajta az egykori kyr romok alakzatait kiadó vonalakat, mert valóban, nem kevés időt töltött hasonló intézményekben. Egy ormótlan épülethez közeledtek az erdő fái alatt, amit már azúr fényben ragyogott be a hold: egy újjáépített ősi kút volt, amelyik még el volt zárva így, a kitartó tél után.
Kiszáradt medencéjébe szinte hangtalanul ereszkedtek le, a lovag egy rövid ideig kalimpált a lábaival a mélység fölött mielőtt szilárd talajt érzett volna. A márvány szökőkútrendszer felé vették útjukat, aminek oldalában egy mélyre vezető akna tátongott. A rávaló rács mellett feküdt akkurátusan kicsavarozva, jelezve, hogy jó nyomon járnak az üldözők. A lovag a járatot méregette és újabb imába kezdett.
Róka unottan kifújt egy tincset a szeméből és addig valami elfoglaltság után nézett. A kút oldalában egy újabb betoldást, egy rozsdás csövet vett észre és rajta egy leláncolt csapot. Lopva az imájába merítkezett lovagra nézett, majd kaján mosollyal húzta elő felszerelése szükséges darabjait a munkához. Lazítgatta, tisztogatta a csapot, mielőtt a kis kalapáccsal és a vésővel leverte volna a láncokat.
A cső mélyéről túlvilági hörgés szakadt fel, ahogy a levegőt kiszorítja valami távolról meginduló irdatlan tömeg. A lovag addigra végzett és a tenyerén egy ökölnyi fénygömböt egyensúlyozott, majd a tolvaj mellé lépett és kérdőn nézett rá. Az elnéző félmosollyal fordult felé és végigsimította a mellvért fémjén a kezét, ahogy visszaindult a lejárat felé.
A lovag egy ideig értetlenül nézte a csövet és annak a mélyéről érkező gurgulázó hangokat, majd, olyan arckifejezéssel, mint aki nem tud a világ rendjének folyásán változtatni a lány után ment.
Valahol a külső- és a belsővárost elválasztó fal alatt érték utol a zsákmányukat. Egy kisebb csatornakamrában, ahol az is láthatóan tanácstalanul forgatta a kezében gyűrt térképet. Azonnal szembefordult üldözőivel és szemében dühödt elszánással vágott a földhöz két apró üvegcsét is, amelyekből szemet és torkot maró füst szállt fel. A lovag egy kiáltásával elbűvölte a légmérget és rohamra indult.
Róka ennél körültekintőbb volt és a fal mentén kötéltáncolva igyekezett ellenfelük háta mögé kerülni és annak a zsákjából visszaszerezni a könyvet. A szűk hely nem kedvezett a lovag taktikájának és félig a csatorna vizében gázolva a rohama sem volt a leghatásosabb. A szokatlan körülményekre is kiképzett fejvadász azonban nem jött ettől zavarba és így az erőik nagyjából kiegyenlítettnek voltak nevezhetőek.
A lovag súlyos vágásokat indított meg ellenfele ellen, hogy az kimozduljon védekezéséből, de a rövid és keresztvas nélküli pengékkel úgy siklott ki mindig a teli csapások elől a toroni mint egy kígyó. Úgy tetszett nem is arra játszik, hogy ellenfelét megsebezze, inkább talán arra, hogy kifárad és egy óvatlan pillanatban a vért fontos résén szúrhatja be a nyársszerű kardtőrét. Azt sem engedte, hogy a lány tisztán a háta mögé kerüljön.
Róka pedig helyezkedett és maga is megpróbálta becélozni a fejvadászt, de sohasem akadt olyan pillanat, hogy dobótőreit abban a tudatban engedhetné útjára, hogy biztos nem találhatja el a vadul küzdő lovagot. Elégedetlenül horkantott egyet, amikor az egyik háta mögötti járatban rohanó léptek zaját hallotta meg. Ekkor értette meg, hogy a toroni csak azt várta, hogy a felmentő sereg megérkezzen.
–    Isidor, még többen jönnek! – kiáltotta a vértes lovagnak, aki úgy tűnt tejesen belefeledkezett a küzdelembe. A lány hangjára mégis felkapta a fejét és még azt is hagyta, hogy a fejvadász egy suta vágása lepattanjon a vértjéről.
–    Merről, Róka, merről? – egy féloldalas vágással kardlappal pofánvágta ellenfelét, aki azt hitte nem figyel rá a lovag. A sok évtizedes tapasztalatba beletartozik az is, hogy aljas bajvívótrükköket tanuljon az ember.
–    Erről – hallgatózott a lány, de aztán finom érzékei mást is jeleztek neki – meg erről is. Minden irányból Isidor! – a visszhangokon túl is hallotta, hogy mindenünnen futó léptek töltik meg a járatokat és kétségbeesett, ez nem az a hely volt ahol egymaga feltarthat többtucat mérgezett pengéjű orgyikost.
–    Kerülj mögém, MOST! – kiáltotta a harci láztól félvakon a lovag és szembefordult a járatokkal, amelyekhez lassan a földre vitt ellensége is igyekezett elkúszni.
A lány engedelmesen besorolt mögé és együtt néztek szembe a mélyből kiáramló fegyveresekkel. Legalább egy tucat türemkedett be a helységbe, de még több látszott mögöttük. Isidor biztosra vette, hogy a mélyben, már a falon kívül hozott létre valamelyik kém egy térkaput, amin keresztül már otthoni szakaszokat is be tudtak vetni az akcióban, különösen a hatásos belépése után a fogadóban.
Elszántan széttárta a két karját és azokban a két lovagi kardot ellenségei előtt. Egy pillanatra ismét a sivatagot érezte a vascsizmás talpa alatt, felszabadított harcosok légióit a háta mögött és egy olyan ellenséget maga előtt, amiről mások azt mondták, hogy legyőzhetetlen. Akkor túlordította a háromfejű oroszlán seregét, most pedig a földalatti csarnokokat járta be harci kiáltása.
–    GYERTEK! – zengte ugyanazzal az éllel hangja a vad táncba hívó szólamot, amivel a Zászlóháborúban keleti barbárokat hívott párviadalra, Kalandozó korában pedig Orwella híveit ritkította.
–    Elnézést lovagúr – szakította félbe a lány a hősi pillanatot és övénél fogva lerántotta Isidort a csatorna kövére.
A támadók elsőre értetlenül álltak az események előtt, rohamuk meg is torpant, majd felneszeltek arra a morajra, amit eddig hangoskodásuk és a lovag kiáltozása elnyomott. A Belsőváros felőli járatból iszonyatos víztömeg közeledett hömpölyögve és zúzva feléjük. Átívelt az összeölelkezett pár fölött és teljes erővel csapódott a toroniak összegyűlt kis seregén. Szétszórta őket és szabad utat engedett a középen még mindig tápászkodó fejvadásznak, aki védekezően tartotta maga elé a kezét mielőtt férfiatlan sikolyát elnyomta többezer mázsa víztömeg: az ősi kyr kút gyűjtőmedencéjébe elfolyt esővíz rohama.
A mélyben egy idéző kör közepén egy külországi varázsló meditált éppen, amikor eljutott a tudatáig a felülről csurgó nedvesség. Meglepődve tekintett fel az ősi ciszternában, hogy ráébredjen a felé zuhanó ember- és víztömeg látványára és mielőtt elmosta őt és térmágikus rajzolatait még egy utolsó méltatlankodó vicsorral adhasson jelet nemtetszésének.

A hajnal első fényei átsütöttek a kis park közepén álló szökőkút fodrozódó vizén. Szemközt egy padon furcsa pár ült, egy teljes vértes lovag és egy ázott verébként vállára hajló bőrruhás tolvajnő. A korai órán elsiető diákok nem is vették őket észre, sem az alattuk növekvő víztócsát. Remélték, hogy a nap első sugarai majd megszárítják őket és addig is lesz okuk még egy kicsit élvezni egymás társaságát.
A kút vízének felszínén megsárgult pergamenlapok úsztak, egyre többet dobott ki a mélység és lassan kisebb-nagyobb csomókban gyűltek össze a peremnél. Ezt sem vette észre senki … jobban mondva, majdnem senki. A fák közül lassan, tisztelettudóan kilépdelő férfi egy szomszédos padra heveredett le és feltolva fekete karimájú kalapját sokatmondóan a lovagra pislogott.
Az lassan kihámozta magát a félig alvó lány karjai közül és még mindig csöpögve átült a gróf mellé. Egy ideig szótlanul nézték a felszínen úszkáló könyvlapokat, figyelték, ahogyan a nap fénye szivárványt tör a felcsapódó vízpermeten, majd visszahullott tekintetük is a lapok közé. A lovag nem tudta, hogy mit mondjon, a gróf csak csóválta a fejét, de nem látszott dühösnek.
–    Emlékszel még, amikor a szivárvány színei megfordultak? – tette fel a kérdést fehér köpenyét igazgatva.
–    Emlékszem, ott voltam – sokat sejtető tekintette nézett a másikra – de többen voltunk ott.
–    Tudom, emlékszem – zárta le a témát egy kisebb hallgatással a gróf, majd a tárgyra tért – a Szövetség hálás neked azért, amit az éjszaka tettél érte. A jelentésemben is azt írtam, hogy meggátoltad, hogy az értékes varázstárgy toroni kezekbe jusson.
–    És azt hogy a grimoire végleg elveszett? – bökte ki a kérdést a lovag, ami az elmúlt órákban kínozta.
–    Végleg? Ugyan – a gróf levette a kalapot és hetykén lengetni kezdte maga mellett a padon – hogyha Enika Gwonnak annyira hiányzik majd megírja újra, de ha engem kérdezel – kivárt ameddig a lovag figyelmét magára vonta – ráfért már volna arra a könyvre, hogy új történetek kerüljenek bele. Nagy ez a világ Isidor, minden nap történik benne valami fantasztikus.
–    Te olvastad? – a lovag ismét a lassan semmivé omló lapokat méricskélte.
–    Párszor. Minden életemben legalább egyszer – elmosolyodott a saját viccén – Elvégre bárd is volnék valahol az angyali külsőm mögött.
–    Mi lesz a lánnyal? – Isidor nagyon megerőltette magát, hogy ne nézzen a másik pad felé, talán, hogy megkímélje magát attól a látványtól, hogy mostanra már üres.
–    Na látod, őt például kihagytam a jelentésemből – a lovag kérdő tekintetére úgy gondolta válaszolnia kell – elvégre mi is megérdemeljük, hogy néhanapján velünk is történjen valami fantasztikus. De ha nagyon aggódsz érte, mint szent ember akkor bízd rá Kornéliusz barátra, hogy vigyázzon rá az úton. Tőle aztán biztosan nem kell féltened – kacsintott sokat tudóan.
–    Máris indulsz gróf? – kérdezte a lovag most, már vidámabban, amikor látta, hogy a kalapos szedi össze a köpönyegét a padról.
–    Tudod, hogy szokták, mondani: valaki, valahol éppen kalandozni készül. Ott a helyem.
–    Krad adjon választ minden kérdésedre, gróf.
–    Arel vigyen harcba és adjon erőt befejezni azt, lovag.
A két fegyvertárs egymással szemben állva rázott kezet mielőtt a gróf elhagyta a parkot. A lovag a még mindig alvó lány arcát fürkészte, hogy milyen hangulatban lesz, amikor felkel, hogy vajon mit mondjon majd neki. De egyvalamit biztosan tudott: ott akart lenni, amikor ismét kinyitja majd a szemeit.
Óvatosan visszalopta magát a lány karjai közé és tovább nézte, amint az ősi kút víznyelőjében több ezer év legendái és meséi folytak le. De mosolygott, ahogy a gróf szavai jutottak az eszébe és biztos volt benne, hogy lesznek új történetek és lehunyva a szemét hagyta, hogy a lány testének melege elűzze az állandó hideg érzését. Hagyta, hogy kivételesen vele is történjen valami fantasztikus.

NINCS VÉGE