Gallowwalkers – Penge a vadnyugaton

Tűző nyári nap és radar alatt maradt filmérdekességek … ilyen ez a nyár. De nem baj, többek között azért vagyunk, hogy az ilyen alkalmakkor felkavarjuk az állóvizet kissé. Wesley Sniper elveszett filmje még a börtönbe kerülése előtt készült, de ezidáig érintetlenül porosodott egy polcon. Vajon miért?

Hát nem azért, mert ez egy filmművészetet megreformáló alkotás lett volna … hogy valaki csak magának akarja megtartani és ehhez hasonló napokon személyes mozitermében nézegesse. Ó, nagyon nem. A Gallowwalkers (valaki próbálja meg lefordítani, hogy ne hangozzon viccesen) azon filmek csapatát gyarapítja, amikor látszólag a rendező és barátai néhány sorrendbe nem rakott szalvétára felskiccelt forgatókönyvvel kirohannak a legközelebbi sivatagba és peyote fogyasztás közben hagyják forogni a kamerákat.

Én pedig már nagyon régóta vártam ezt a filmet. Ó, igen. Cowboys vs Zombies … Convict vs Undead … és más hasonló fellengzős címekkel is lehetett volna fémjelezni, de nem, én csak vártam türelmesen, hogy a vadnyugati Penge bekopogjon. Így esett, hogy amikor feltűnt végre képzeletbeli célkeresztemen alig tudtam aludni az izgalomtól, míg meg nem nézhettem. És lőn …

Poros pusztaság képei fogadnak minket és rögtön céltalan erőszak(olás) jelenetei. Láttunk már rosszabbat is, mire feltűnik a főcím már pontosan tudja mindenki, hogy mire is számíthat a filmtől (meg az előzetesből is egyébként). Aztán van egy vizuálisan erőteljes nyitány, ami ha jól vettem ki, akkor a Volt Egyszer egy Vadnyugat ikonikus elemeire válaszolgat, de mindenképpen megkapó a glam-zombi cowboyok lassan becsalinkázása egy vasúti taligán, amit egy keleti figura kullóz.

Aztán a film egy kicsit elszabadul … jelenetek követik egymást különösebb történet nélkül, még több öncélú erőszak és múltba merengés, olykor egy-egy sivatagi állókép és az egész összhatás olyan, amitől az elmúlt évek modern művész westernfilmjei egymás után ülnek le egyessel, mondván ők sem értik. Mi sem, de ez senkit se zavarjon meg a szórakozásban … merthogy ugye a filmek arról is szólnak olykos.

A Gallowwalkers pedig sokkal jobban működik ’80-as évek stílusban megtekintéshez. Vér literszámra, színes és érdekes ellenségek tűnnek fel, ÉRTELMETLEN dialógusok hangzanak el és közben valaki lő, valaki meghal, de ez mind-mind olyasmi, amit a bevezetésben megjelölt „sivatagba vonulós” filmektől elvárhatunk és engem személy szerint meglep, hogy évente mégis rendre készítenek egyet (nekem).

A legszörnyűbb az, hogy a történet rengeteg lehetőséget tartalmaz, rengeteg olvasatra adna lehetőséget, mert igazán jó ötletek is vannak benne (a bevezetésben felvetett apácáktól kezdve, az átkozott cowboyon át, a semmi közepén álló húsüzemig), de a rendező és a forgatókönyvíró szakmailag keservesen híján van azon képességeknek, hogy a saját ötleteiket jól használhassák fel és ki.

Óhatatlanul eszünkbe jutnak hasonló, de (többségében) jobban sikerült alkotások, mint amilyen Stephen King Sötét Torony ciklusa vagy filmek közül a BlueBerry, de játékokban is ott van a Darkwatch és rengeteg képregény … ez utóbbi médium felé olyan erősen hajlik a matéria, hogy bár nincs tudomásom róla, de nem lepődnék meg hogyha ez egy képregény script lett volna.

Ami igazán szórakoztatott végig, az Wesley Snipes játéka volt. Lehet, hogy csak durci volt vagy rosszkedvű, de annyira komorra és komolyra vette a szerepét, hogy el tudtam neki hinni, hogy a történet problémái nyomasztják. A vele szembe állított főellenség sokszor túljátszott, giccses tevékenysége szórakoztatott olykor, de nem sok ereje volt, mivel a film felénél derült ki számomra, hogy fogalma sincs mi a célja.

Nem csodálkoznék, hogyha ebből a vacakból kult film lenne pár éven belül … bár a hasonló Burrowers horror-western is mélyen a radar alatt maradt … ennek az üzenete és pozitívumai talán jobban láthatóak. Akárhogyan is, kerüljétek el messzire a filmet, mert nekem nagyon-nagyon tetszett.