„Sajátos lelki alkatuk folytán az amundok viselkedésében és egymáshoz való viszonyában domináns szerepet játszanak az érzéki és érzelmi impulzusok. Ösztönös reakcióik és tudatos döntéseik egyaránt erősen alárendeltek e benyomásoknak – sokkal erősebben, mint ahogy azt az elfszabású fajoktól megszoktuk –, így az érzelem és az indulat a szemükben tökéletes és elégséges érve és mozgatórugója az egyén viselkedésének.”
Cirifischio legújabb cikkében az amundok belső világáról gondolkodik és gondolkodtat el. Megfogalmazásában már a modern amund-kép (Ynev 2.0) bontakozhat ki a szemünk előtt, de még sokmindenben illeszthető a filozófiája az eredeti koncepcióhoz is. Letöltés: Amundok (átdolgozott, bővített) _Cirifischio
Amundok – A tökéletesség eszményének rabszolgái
Ez tetszett, elgondolkodtatott. Csakúgy, mint az előző amundokról szóló cikk.
El tudom még képzelni róluk, hogy a művészetekben is otthon vannak, sőt, ha olyan a környezet (pl Erionban él :)), akkor még nagy gyűjtők hírében is állhatnak.
Egyébként az amundok az emberekhez hogyan viszonyulnak? Ha az ember elég karizmatikus (itt ugye fontos a magas szépség is), akkor őt tekintik az emberek népében kiemelkedettnek? Tehát egy diplomata 13-as szépséggel, mennek annak segédje (16-os szépség) esetében első körben magasról tojni fognak a diplomatára?
A szépség mint olyan jelenthet egyfajta névjegykártyát is? Mivel náluk meghatározó elem a hierarchiában, így a magas szépség gondolom nagyjából olyat is jelenthet, hogy én itt főnök vagyok. Még akkor is, ha nem. Én pl mindig megnézem a névjegykártyákat, amint megkapom őket, mivel rajta van általában a beosztás is. Így tudom, hogy hova sorolható a partner.
Vagy egy kigyúrt gladiátor vágással az arcán, csak győztes viadalokkal hol lehet egy amund szemében, amund hierarchiában?
Üdv!
„Egyébként az amundok az emberekhez hogyan viszonyulnak?”
Alacsonyabbrendű létformának tekintik, gyakorlatilag az állatokkal egy szinten. Ha egy amund mégis diplomáciai kapcsolatot létesít velük, akkor vagy elfogadja az ember – számára önkényesnek és értelmetlennek tűnő – státuszát, vagy egyszerűen inkább mégsem áll vele szóba. Akárhogy is, az intrikus hajlam hiánya miatt a megvetését nem nagyon fogja tudni palástolni az alacsonyabb rendű létformával szemben. Az amund értékek rendszeréhez minden esetre semmiképp sem mérik az embert, arra ugyanis az ember föl sem tud kerülni, semmilyen tekintetben sem üti meg a mércét:
Szépség: Hiába valaki a legszebb ember a világon, de az amund szépségeszménybe csak az amund „szabású” tökéletesség fér bele. Bármennyire közelítsen is az ember a saját szépségeszményéhez, az amund szemében nem eléggé kidolgozott, nem elég magas, nem megfelelő metszésűek a vonásai és a szeme, „hibás” a bőrszíne, stb. Kb. mint számodra egy satnya, hullasápadt, bandzsa, torz arcú törpe. Lehet, hogy a satnya, hullasápadt, bandzsa, torz arcú törpék közül ő a legkevésbé torz az egész világon, de ezen a szinten az ember nem igazán tesz különbséget… Így látják a tőlük eltérő fajokat az amundok. És mivel a testi esztétikum a szemükben sokkal hangsúlyosabb – és szemernyi tolerancia sincs bennük e téren -, ezért a nem amund fajok egyedeinek szépsége a szemükben nulla, ami kultúrájukban még az élethez való jogot is legalábbis megkérdőjelezi, hiszen semmilyen érzéki vonzalmat nem képes kiváltani önmaga iránt, ami az egész szociális kapcsolatrendszerük alapja (a nem tökéletes, torzult egyedek épp ezért náluk kegyes halálban részesülnek, vagy ha képesek rá, maguk választják). Épp ezért állati sorban, legfeljebb rabszolgának, vagy élelemnek tekintik az embert – az irodalmi források szerint is. Az hogy egyébként értelemmel bír, a szemükben nem egy kiemelkedő érték.
Karizma: Minekutána az ember nem képes az amundok tudatnyitásához hasonló közvetlen emocionális ingerközvetítésre, ezért esélye sincs felérni a karizmatikusság amund mércéjéhez. Arról nem beszélve, hogy egy satnya, hullasápadt, bandzsa, torz arcú törpe karizmatikussága nem is biztos, hogy egyáltalán mérhető, legyen bármilyen tehetséges is – a külsőségek ennyire számítanak még az ember számára is. És akkor még egy amundnak! (A telepatikus kötés hiánya ráadásul nem is igazán áthidalható, mivel a pszi nem működik rajtuk, ha meg mágiával próbálkozik valaki, akkor az már nem karizma, hanem asztrális manipuláció.)
„Vagy egy kigyúrt gladiátor vágással az arcán, csak győztes viadalokkal hol lehet egy amund szemében, amund hierarchiában?”
Sehol. Nem elég, hogy hullasápadt, bandzsa, torz arcú törpe (még ha adott esetben nem is teljesen satnya), de még sebesülés is csúfítja. Az amundok körében a látható sebesülés öngyilkossági ok – nem véletlen meneth a legfőbb fegyverük. Ellenfeleiken ilyen sebek okozására törekszenek, mivel a szemükben még a halálnál is rosszabb.
„A szépség mint olyan jelenthet egyfajta névjegykártyát is?”
Nem. Fajtársak között a testi tökéletesség ösztönös vonzerőt vált ki, ami alapján természetes módon kialakul az egyedek alá-fölérendeltsége. Nem kell szavakra, rangokra fordítaniuk, ez egy teljesen ösztönösen kialakuló, személyes rajongáson alapuló rangsor. A más fajúak pedig egyszerűen értéktelenek, mivel semmilyen tekintetben nem felelnek meg az amund ideálnak, így kivül esnek az értékrendszeren.
Cirifischio!
Köszönöm a kimerítő választ, nagyjából én is így számítottam, de nem ennyire szélsőségesen.
Akkor felmerül a következő két kérdés. 🙂
1. Kiszakadt, mondjuk Erionban élő amundhoz a sivatagi amundok miként viszonyulnak? Főleg kultúrálisan értem. A szépsége mondjuk megvan, ez alapján (ösztönös rangsor szerint) valahova alacsony szintű papnak adnák. Sötétben látás, telepátia kitanulva.
2. Gondolom az amundok a hatalmat azért felismerik, és elfogadják, mindentől függetlenül. Mivel nem hülyék, csak inkább ösztönösen, asztrálból reagálnak mindenkire. Csak a példa kedvéért: 18-as szépségű dzsad-gorviki (vagy bármi, ami közelít az amund külső jegyeihez, kivéve persze a szemet) ember, magas szintű varázsló vagy hadvezér. Első körben ugyebár rabszolga kaszt, mivel nem amund. De még bizonyíthat? És elismerhetik nem-rabszolgaként? Persze nem egyenrangú egy amund hadvezérrel, vagy pappal, de mégis…
A Renegátot olvastam még csak, ami valamennyire leírta az amundokat regényben (meg ugye a törvénykönyveket), és ez alapján a második pontra azt mondanám, hogy valahol elfogadják, ha valaki kivételesen tud teljesíteni. Persze ettől még nem lesz egyenrangú, de nem is kezelik (rab)szolgaként. A könyvben az amund az aquirt gyakorlatilag vetélytársként kezelte, ami azt jelenti, hogy egy szinten van veled, vagy feletted. Márpedig az egy amund pap volt. Az aquir pedig ugyebár nem éppen szép látvány.
Persze a módszereivel nem értett egyet, de a hatalmát elismerte. Azaz valahol bizonyított az aquir.
Messor: a Renegátot nemrég olvastam újra magam is, külön figyelgettem az ilyen amundos részeket. A pap (ahogy kivettem) azért fogadja el az aquir szövetségest mert a főpapok „tanácsa” és Amhe Ramun közös tudata döntött úgy, hogy elfogadják őket, mint szövetségeseket a háborúban. A pap többször is meditál azon, hogy emiatt ő még nem lehetne jó főpap, mert nem lát át olyan szövevényes dolgokat és okokat, amik ilyen döntéshez vezethetnek. Amikor pedig az aquir valódi alakban nyilvánul meg akkor pedig szabályosan viszolyog tőle (más kérdés, hogy a saját falidémonai sem matyóhímzések a leírások szerint, de azokkal kapcsolatban nincsenek is rossz érzései).
Gulandro,
Igen, valami rémlik, csak én már régen olvastam. 🙂
Viszolyog, de a hatalmát asszem elismerte, sőt, a tudását is „csodálta”, hogy képes olyan körmönfont tervezt kieszelni, hogy a Tersiust feláldozzák. AMire azt mondta, hogy ő sosem, meg miért nem megy oda, azt mondja meg, hogy „dögölj meg!”, és idéz magmát a szemébe. 🙂
Igen, a falidémon megint érdekes kérdés. Gondolom azért a falon a rajzolat még lehet valamennyire „szép”, azaz nem démoni, csak az asztrállény az, ami kérdéses. De mivel az asztrállénynek nincs teste, mondhatni bármilyen alakban meg tud jelenni a saját síkján. A fizikain persze meg ugye meg sem jelenik. Meg gondolom az amundok úgy kezelik az asztráldémonokat, mint az embereket… rabszolgaként.
Üdv!
1. Mint írtam is, noha a szépség a legmarkánsabb összetevője az amund ideálnak, távolról sem az egyetlen. Ha ezen megfelel is, attól máson még elbukhat. Mivel az ideált alkotó tulajdonságok csak részben ösztönösek, más részben tanultak (erről is írtam a cikkben), ezért egy kiszakadott amund könnyen leírhatja magát a kulturális különbségek miatt.
2. Erősen csak szerintem (!): a válasz nem. Nem amund, ezért soha nem lehet egyenértékű egy amunddal. Mivel elsősorban érzéki-érzelmi alapon viszonyulnak a környezetükhöz, a racionális érvek (mint pl. a bizonyítás esélye) kevésbé hangsúlyosak. Ha egy közös cél érdekében együtt akar működni vele, akkor elfogadja az illető „hozott” státuszát (még ha értelmetlennek is találja a nem amundok státuszszerzésének módját), ha meg nincs ilyen célja, akkor semmi jelentősége számára, hogy egy kívülálló a maga köreiben mit csinál, hiszen az csak egy állat – legfeljebb, ha különösen veszélyes állat, jobban odafigyel rá, amikor szembekerülnek.
Cirifischio,
Köszi a válaszokat, nagyjából erre számítottam a leírások alapján, de ugye a szélsőséges eseteket is érdemes megnézni, meg az egyéb furcsa lehetőségeket. 🙂
Még egy kérdésem lehet? 🙂
Emberi (vagyis inkáb nem-amund) művészettel hogy állnak? Mivel főleg az érzelmeikre hagyatkoznak, első benyomások alapján döntenek sokszor, gondolom fogékonyak a művészetekre. Művészeti alkotások esetén az alkotó kultúrája csak a meghatározó, hiszen valszeg nem is ismerik őt az amundok. Tudom, a kultúrális különbség nagy, de mondjuk egy homokvihar-gömb (a hógömb mintájára) vicces lehet ajándékba. 🙂
Zene? Szobrászatról lehet fogalmunk, főleg a gólemeket szeretik, festményeknél meg a falikat. 🙂
„Még egy kérdésem lehet? :)”
Hogyne, akár több is. Örülök hogy sikerült eszmecserét ösztönöznie a cikknek. 🙂
„Emberi (vagyis inkáb nem-amund) művészettel hogy állnak? Mivel főleg az érzelmeikre hagyatkoznak, első benyomások alapján döntenek sokszor, gondolom fogékonyak a művészetekre.”
Ez egy nagyon érdekes kérdés. A cikkben van egy mondat („Gondolkodásuk mély és összetett, s noha gyakran felfoghatatlanul absztrakt ideák mentén működik, értelmük semmivel sem marad el az emberitől.”), ami eredetileg tartalmazta azt is, hogy „művészetük magasan fejlett”. Aztán átgondoltam a kérdést és ezt kihúztam.
Pedig az alapján, amit te is írsz, elsőre logikusnak tűnne a művészetekre való fogékonyságuk. Ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az amundok nem általánosságban rajonganak a szépségért (mint pl. egy Toreádor a Vampire-ban), hanem önnön tökéletességük bűvöletében élnek, saját szépségeszményüket hajszolják határtalan fanatizmussal. Ebbe a másféle szépség iránti fogékonyság csak rendkívül korlátozottan fér bele. Ezzel összevág az is, amit az irodalom a művészetükről mutat: viszonylag egyszerű, fejletlen, nincs térábrázolás, stb.
Úgy gondolom, körükben az önmagáért való művészet ezért nem jellemző, csakis a funkcionális művészet. Használati tárgyaik, környezetük esetleges művészi megmunkálását legfeljebb az inspirálja, hogy az ezáltal is szolgálja, kiemelje, megvilágítsa a használója megjelenését, tökéletességét, stb. Ezért használják lehetőség szerint a legnemesebb anyagokat (arany!) a használati tárgyaikon, ezért viselnek ékszereket, és legfeljebb ez indokol bármiféle művészinek nevezhető díszítettséget az általános környezetükben is. Egy méltatlan környezet, vagy használati tárgy ugyanis rontja az egyén saját összhatását is (mint egy ronda keret egy szép festményen), az ideális környezet, vagy eszköz ellenben kiemeli azt.
Ebből fakadóan nyilván fejlett esztétikai érzékük van, sőt valószínűleg van valamiféle esztétikai minimumuk is, amit a használati eszközeiknek el kell érniük (kivéve a meneth-t, ami eleve a rútság szándékolt szimbóluma), de az elsősorban a fenti szempontok mentén alakult ki.
Az alkalmazott művészet tehát egyáltalán nem idegen tőlük, de az, hogy önmagában csak a művészet kedvéért művészkedjenek, szerintem igen. Valószínűleg nettó időpocsékolásnak találják, hiszen a lehető legtökéletesebb alkotástól, önnön testüktől venné el az időt.
Ezen felül a képi és térbeli ábrázolás sem idegen tőlük (mint festészet, szobrászat, kőfaragás, amiket más esetben hajlamosak volnánk a művészet körébe sorolni), de azok sem művészeti, hanem elsősorban funkcionális alapon, ezért nem is fejlesztették magasabb fokra az ábrázolástechnikájukat – csak amennyit az esztétikai minimum megkövetel (az egyiptomiakhoz hasonlóan évezredek óta változatlan technikai eszköztárral dolgoznak). Falfestményeik és szobraik ezért „csupán” önnön nagyságukat hirdetik, esetleg történeteket, történelmet mesélnek (vagy az idézést szolgálják), de e tartalomtól elválasztva, önmagukban számukra kevés értéket hordoznak.
Úgy gondolom, hogy a külső (nem amund) alkotásokat is ugyanezen elvek alapján ítélik meg. Ha képes lehet a számukra fontos funkciók ellátására (magyarán nem önmagában gyönyörködtet, hanem a használóját, birtokosát, viselőjét, netán annak környezetét, stb. emeli ki), akkor képesek lehetnek értékelni, ha ellenben e funkcióra alkalmatlan az adott műtárgy – netán még el is halványítaná, nem a legtökéletesebb fényt vetné az amund test esztétikumára -, akkor a tárgy értéktelen, vagy akár sértő.
Akkor a homokvihar-gömböm elbukott… 🙁 Pedig mekkora ötlet lett volna lenyűgözni egy amundot. 🙂
Azért remélem ez a szépség- és tökéletesség-üldözés nem olyan, mint egy nagy halom testépítő… Mondjuk amolyan Ronal a barbár kategóriában. 🙂
A művészet terén ez most elgondolkodtatott, és kicsit keresgéltem a neten az egyiptomi művészetről. De gyakorlatilag tényleg nincs olyan festmény, vagy szobor, ami ne a személyt emelné ki, vagy annak valamilyen dicső tettét mesélné el. Bár vannak mindennapokról szóló falfestmények és domborművek is, de ugye ezek megint nem önkifejező alkotások.
Olyan kimerítő volt a válaszod, hogy most hirtelen nincs több kérdés. 🙂
Vagyis de. Lesz még folytatás? 🙂
„Akkor a homokvihar-gömböm elbukott… 🙁 Pedig mekkora ötlet lett volna lenyűgözni egy amundot. :)”
Nem feltétlen bukott el. Az amundok is egyéniségek, ki ilyen, ki olyan. Amellett, hogy (szerintem) általánosságban ilyenek, egyes egyedek még minden további nélkül kilóghatnak a sorból, és rendelkezhetnek az átlagosnál fejlettebb (vagy kevésbé fejlett) művészi érzékkel/érzékenységgel.
„Azért remélem ez a szépség- és tökéletesség-üldözés nem olyan, mint egy nagy halom testépítő… Mondjuk amolyan Ronal a barbár kategóriában. :)”
Nem valószínű. 🙂 De a testkultusz központi kérdés, így annak nyilvánvalóan hódolnak is. Valószínűleg nem is keveset.
„Lesz még folytatás?”
Tőlem nem valószínű (legfeljebb a fölmerült kérdések – kérdéseid 🙂 – alapján egy 2.0-ás bővítést tudok elképzelni).
Viszont Gulandro elvileg tavaszra ígéri a maga feldolgozását a fajról (egyébként egymástól függetlenül dolgoztunk, az ő anyagai nekem is újak lesznek).
Hm, egy gyönyörűen kivitelezett tükröt pl. biztos imádnának, vagy mondjuk egy trónust, amin rettentő jól mutatnának. 😉
Ahoy,
a felvetett kérdéseitek jóvoltából kikerült a cikk egy bővített, 2.0-ás verziója, ami tovább szóvi a faj misztikumával kapcsolatos kérdések tisztázását.
Emlékszem, mikor először olvastam Agatha Christie-től az És eljő a halál-t, azt mondtam, wow… ez mekkorát üt. Szokásos plot, szokásos jellemek (nincs új a nap alatt) de a – legalábbis könnyűirodalom szintjén – hiteles setting felmagasztalta a művet.
Aztán eszembe jutott egy netes m* írás; címére nem emlékszem, de arról szólt, milyen egy szabvány toroni közember egy napja.
Szóval – csapongás off – kellene egy hasonló iromány, ami leírja egy A4-es amund unalmas, átlag napját… neadj egy olyan „kaland” ahol sima, amundvárosi amunddal lehetne játszani, mondjuk a virágkoruk idején… szóval nem manifesztációs kaland, nem emberek közt nevelkedős, nem sivatagból kitörős, gorvikmegtámadós, nem kalandozós, hanem „otthoni”.
Vii: a kőszilánk blogon Cirifischionak van egy pont ilyen írása Kránnal kapcsolatban, szóval nem hiszem, hogy távol áll tőle a téma. Nem titok, hogy én is egy olyan amund képre vágyom, ami élhető az ő számukra is. Még ha az eredeti források értelmezésén kell is hozzá csavarni egyet (vagy kettőt …). 😉