Hangulatkeltő novella – II. Keleti Legendák (VIII. Fanfár a Hősökért tábor)

Sötét éjszaka borult a hegyormok közt megbúvó Jirai városára. Atsushi, az ifjú árnyvadász egy közeli sziklás bérc magasából tekintett le a környékre. Befelé figyelt, ahogy az indulatokat és kétségeket lecsillapítva összegezte magában esti küldetését. Nem ő volt az első, aki a feladatra vállalkozott, és lehet, hogy nem is ő lesz az utolsó. Nagyapjának idején még csak egyszerű földműves falu állott itt, ahol most egy nappal nyüzsgő, ám éjjel sem feltétlenül nyugodt város képe tárult elé. A hazáját ért katasztrófák miatt az élet már közel sem volt ugyanaz, mint gyermekéveiben. Mindenünnen áramlani kezdtek az emberek, haszonlesők és megélhetést keresők egyaránt. Házakat emeltek, kereskedtek, dolgoztak, élték mindennapi életüket, míg a hegyi kőfejtők munkásai értékes nyersanyagra, s sok egyéb másra nem akadtak. Ahol haszon mutatkozik, ott hamar felüti fejét a korrupció, s a tisztességes kereskedők álcája sokszor rejt alvilági figurákat, akiket egy még nagyobb és még rejtettebb szervezet bábjátékosai mozgatnak. Három szám nevével illették őket, melyek Atsushi szemében egyet jelentettek az önző erőszakkal, a csalással és hamissággal.

Figyelmét lassan ismét környezete felé irányította. Bal felől a település melletti tó hatalmas vízfelülete ásított feketén, melynek partján magányos fogadó állott, jobbra a házak aprónak tűnő fényei pislákoltak álmosan. A tücskök egyhangú zenéje, a kabócák éles ciripelése és a kócsagok távoli rikoltásai mellett a szél gyakorta megborzolta a lombokat és leveleket, neki pedig törekednie kellett arra, hogy a mozgása keltette zajok harmonikusan belesimuljanak a környező hangok elegyébe. Atsushi nekiiramodott. Siklott, szinte szállt lefelé a harmatos fű borította hegyoldalon, s olyan csöndesen olvadt össze a környező fákkal és bokrokkal, hogy közeledtét még az ijedős hegyi kecskék sem neszelték meg. Nem telt sok időbe, míg a település határát jelző fehér kövekhez nem ért. Árnyként vágott át a Jirait nyugatról határoló sűrű fenyvesen, ahol csak egy-két színes lámpás világlott a kicsiny tisztások környékén. Az éjjeli légyottokra összegyűlő ifjakat és a néhány alvó részeget gyerekjáték volt elkerülni, mindegyikük el volt merülve a maga mámorában.

 Amint az első ablakok fényét megpillantotta a sűrű tűlevelek borította ágak közt, mókus ügyességével kúszott fel egy vastag törzsön, egészen a legfelső ágakig kapaszkodva. Innen átszökkent egy kétszintes épület meredek cseréptetőjére, gondosan ügyelve, hogy a moha borította részre érkezzen. Végigfutott a tetőzet gerincén, majd házról házra szökkenve iramodott úti célja irányába. A holdak még nem buktak alá a sötét hegyvonulat alkotta csipkés láncolat mögött, Atsushi ezért árnyékról árnyékra illant, s ügyelt rá, hogy a fényforrásokat messze elkerülje. Végigfutott egy kisebb templomegyüttes tetején, melyen sárga szemükkel leskelődő macskák pislogtak rá az ereszcsatornák irányából, odalentről pedig vidám ének szűrődött ki Maneki Neko szentélyéből. A tehetősek szélesen terpeszkedő udvarházainak vonalán túl feltűnt a város urának erődje. Atsushi ebből a távolságból is jól látta a falak mentén járőröző katonákat, és a toronyban éppen pipára gyújtó íjászt, valamint a posztot váltó kapuőröket. Úgy vélte, legbiztonságosabb ha kelet felől, a gazdasági épületek irányából közelíti a komplexumot.

Fürgén átmászott a bejárat előtt várakozó szekerek hasa alatt, elkerülve a bóklászó katonák útvonalát, majd az egyik kordé takarásából átcsúszott egy nyitva felejtett, pincébe vezető szellőzőnyíláson. Noha természetes fény nem jutott el a lenti termekbe és járatokba, s a fiú pusztán szaglása, hallása, és finom tapintása által tájékozódhatott, de ez sem akadályozta meg, hogy hamar rá ne leljen az erőd belsejébe vezető veretes fenyőfa ajtóra. Apró szütyőjéból két kis horgot vett elő, melyekkel alig húsz szívdobbanásnyi idő alatt megoldotta a régi zár nyelvét. A folyosót, ahová érkezett főtt rizs és sült hal illata lengte be – közel lehetett a konyhához. Érzékei ezúttal sem hagyták cserben, s még idejében felfigyelt a lépcsőfordulóban szuszogó őr horkolására. Balra vette az irányt, a fal mellett osonva megkerülte a méretes kondérok felett izzadó szakácsot, és a szolgálólányok éjszakai szállása mellett, a raktárból felfelé vezető lépcsősoron keresztül a fenti árkádok takarásába érkezett.

Útja a középső udvaron vezetett keresztül, azonban ez a szakasz szolgáltatta ki leginkább az illetéktelen tekinteteknek. Figyelmesen várt, hogy a járőrök útvonalát megismerhesse, ám a kert gondosan metszett fái közül beszélgetés foszlányai ütötték meg fülét – alighanem egy kisebb társaság ülhetett a sövények közt. Néhány szolgáló érkezett, akik lámpásokat és tálcán aszalt gyümölcsöt hoztak a vendégek számára, ám a közelben maradtak, a további rendelkezések esetére. A belső teret barackfák virágának édes illata töltötte be, a füvet pedig a korábban lehullott mandulavirágok szirmai tarkították. Atsushi kiszűrvén tudatából a zavaró tényezőket, koncentrálni kezdett. Bensőjét és egész lényét a közömbösségre, a környezettel való együtt-rezgésre hangolta. Egy lett a fákkal, az oszlopokkal, de ő volt kertben álló szobor és a leveleit bontogató cédrus is. Ő volt az ugató kutya, a kőkerítés mentén elsurranó pocok és a könnyedén röppenő szentjánosbogár. Testét jótékonyan betakarta az árnyak leple, s mint a füst az éjszakában, úgy osont keresztül az udvaron, teljes jelentéktelenségében.

Átsuhant néhány kifejezéstelen arccal bámuló íjász mögött, akik legfeljebb valamelyik szolgálónak vélhették, már ha egyáltalán szükségét érezték volna, hogy figyelmet fordítsanak rá. A belső udvar átellenes részéből egy másik bejárat nyílt, s az itt talált szűk lépcsőt megmászva Atsushi a fenti termek valamelyikébe jutott. Nem ismerte az épület alaprajzát, mégis minden egyes újonnan felfedezett helyiség újabb részlettel járult hozzá a fejében összeállni készülő mozaik teljességéhez. Óvatosan félretolta az ablaktáblát, majd miután meggyőződött róla, hogy az épület árnyékos oldalára érkezett, az ereszcsatornán fölfelé araszolva tette meg az utat a következő szintig. Innen egy erkélyre szökkenve fülelni kezdett, érkezik -e valamilyen nesz a lebegő függönyök takarása mögül. A hálókörlet lehetett ez, az úr személyes beosztottjainak szállása. Miközben átvágott a szobán, tekintete átfutott az alvó kardforgatókon – nem, nem értetek jöttem. Ugyan csak néhány mozdulatába került volna, hogy örökre elhallgattassa őket, most erre nem volt idő, s nem is ez volt a feladata. Ma éjjel sokkal nagyobb vadra vadászott.

Újabb folyosókon haladt keresztül, majd a kétszárnyú ajtó oldalain strázsáló őröket egy zsebében hordott kavics okozta zajjal, majd a galambok búgását utánozva elcsalta a bejárat közeléből. Szerencséje volt, az ajtót nem zárták, s mire a katonák visszatértek ő már egy újabb kivilágítatlan lépcsőn szaladt felfelé. Egy toronyba érkezett, melyet minden oldalról széles, nyitott tornác szegélyezett. Egy darabig ismét várt, fülelt, szimatolt, de semmi gyanúsat nem érzett. Óvatosan lépdelt, kerülve a deszkapadló reccsenését. A szél fuvallata mellett csak a papírból készült lámpaburának ütődő rovarok zaja dobolt ütemesen, s Atsushi tulajdon szívverését is hallani vélte, amint vérét egyre gyorsabban kezdte pumpálni ereibe. Tompa léptek zajára lett figyelmes valahonnan a szemközti ajtó irányából, melynek nyílásában egy idősebb rónin alakja jelent meg. A testőr körülnézett, majd a korlátnak támaszkodva szemlélni kezdte az alant elterülő tájat.

A szél iránya hirtelen megváltozott, s egy váratlanul jött heves léghullám aprót taszított Atsushi testén. A padló megnyikordult. A cserzett arcú rónin felkapta fejét, s a hang irányába nézett. Elsőre nem láthatta meg az árnyékba burkolózó ifjút, azonban Atsushi nem tétovázhatott. Nem kockáztathatta, hogy most, a célegyenesben közvetlen küzdelembe bonyolódjon. Ellökte magát a faltól és a korlátig szökkenve végigfutott a hosszú deszka peremén. Az őr kiáltásra nyitotta száját, ám ideje csak a meglepetésre volt elég, kardját már nem ránthatta elő. Az ifjú kezéből kirepülő csillagok egyike a szívébe, egy másik pedig a torkába fúródott. Atsushi még idejében megragadta a mélység felé lóduló testet, s könnyedén a padlóra helyezte. Végre itt volt, s végre úgy tűnik semmi sem akadályozhatta meg terve kivitelezésében.

Belesett az ajtó alatti résen, majd miután meggyőződött arról, hogy nem jár más a teremben, belépett a gazdagon díszített helyiségbe. Az alacsony asztalon két teáscsésze gőzölgött, a város ura tehát még ébren lehetett. Az éjjeli ragadozó puha lépteivel közelítette meg a teremből nyíló kisebb szobát, ahonnan gyér fény szűrődött ki. Feszülten figyelt, koncentrált, a végletekig feszítve érzékelésének határait. Odabent valaki ült, s papírokat rendezett. Az illető férfi – ezt könnyedén megállapíthatta az általa használt illóolajok és az erős szaké szagából. Atsushi egy pillanatig várt, lecsitította elméjét, majd egy pár pillanatig tartó rövid meditációt követően elrugaszkodott.

Még volt ideje megpillantani a neki háttal ülő férfit, ám érezte, hogy a küszöbre lépve teste egy leheletnyit megsüllyed. Hallotta még a működésbe lépő mechanikus szerkezet kattanását, a jól kivitelezett kitéréshez azonban már nem maradt elég ideje, vitte előre a lendület. A fali kárpitok takarásából két számszeríjvessző hasított keresztül a szobán a bejárat irányába. Atsushi megtántorodott, amint a becsapódás ereje hátravetette. Mellkasához kapott, s lassan térdre rogyott. Maradék lélekjelenlétével lecsillapította az éles fájdalmat, ezáltal tudata megszabadult a sebek okozta tompa bódulattól. Az asztalnál ülő férfi lassan felegyenesedett majd megfordult. Kopaszodó homloka felett haját hátrakötve viselte, arcszőrzetét csak kétoldalt, az álla mentén kanyarodva hagyta meg. Tekintete nem árult el haragot, sem meglepetést, egyfajta egykedvűséggel nézte a fiút, amint az ott térdelt pár lábnyival előtte. Az asztal szélén álló szakés pohárért nyúlt, majd lassan belekortyolt az italba.

 – Ki küldött, árnyvadász? – szólította meg a fiút mély bariton hangján. – Ki akarja ezúttal a fejemet? A szomszédos tartományok urai tán szemet vetettek a jól jövedelmező üzletemre? Vagy netán besúgót kéne keresnem az embereim közt? Esetleg a városi csőcselék bérelt fel, vagy valamelyik kereskedelmi partnerem akar eltenni láb alól? De várj csak. Szerintem te önálló érdekből jöttél. De lám, mint ahogy elődeid, úgy te is elbuktál.
Atsushi dacosan hallgatott, a férfi pedig felhúzta a maradék szakét, miközben ráérősen a holdfény által megvilágított hegyormot nézegette, melynek oldalát megannyi, ember vájta mélyedés torzította.
– Sötétlő hegyek… – idézte találomra egy költemény kezdő sorát.
– Réti füvön dereng még, némi félhomály – fejezte be a fiú az ismert haikut, nehézkesen tagolva a szavakat.
A férfi ajka mosolyra húzódott, s lassan megindult a fiú felé.
– Hidd el, nem neheztelek rád. A tieid és a mieink sosem fértek meg egymással errefelé. És bizony mindig csak egy maradhatott, ezt a szabályt diktálták felmenőink és a történelem.
– Katashi – nyögte a fiú utolsó erejével – legalább az embereket kíméld meg. Jól tudod, veszélyes játékot űzöl.
– Talán igen, talán nem. – válaszolt a nevén megszólított férfi. – De ebben a játékban kizárólag nyerni érdemes.
Lassan előhúzta tőrét a tokjából, a holdak fénye megcsillant a csupasz pengén.
– Elismerésem ifjú, hisz oly sokáig eljutottál. Azonban vésd eszedbe: vannak ellentétek, melyeket nem csitít le sem idő, sem politika, még akkor sem, ha a világ arca megváltozik. Most pedig, indulj őseidhez…