Első emlékem a hideg. Ahogy a téglaház előtt állunk, sorban, mindannyian. Arra nem emlékszem, hogy éhes voltam e, pedig valószínűleg igen. Mindig éhesek voltunk. Mégis a hidegre emlékszem a legjobban. Az a nap más volt, onnantól kezdve éreztem, hogy reggel felkeltem és a folyosóra lépve összemosolyogtam a kosfejjel a falon. Rongynyuszi velem volt ott a sorban.
A nevelőnek nem emlékszem az arcára, csak a nyakáig begombolt fekete mellényére … és a pálcára. A zsákruhán keresztül fújt a szél … de hideg volt. Arcom még égett a fájdalomtól, mikor este durván levágták a hajamat a késsel, amivel a halat pucolták ebéd előtt. Csak Rongynyuszi ad meleget.
Milyen vékony voltam és milyen kis vékony. Ugyanolyan mint társaim, név nélkül álltunk együtt a sorban. Semmi sem különböztetett meg tőlük. Talán csak a didergés. Valaki sírni kezdett, hideg volt, hajnal előtt, fáradtak voltunk. A nevelő segédei járnak körbe, közöttük egy görnyedt hátú öreg. Sorra mutogat ránk és akkor a segédek nyakunknál fogva meggörbít minket.
De nem vagyunk tetvesek, este gondoskodtak róla. Fogainkat is megnézik, durva bőrkesztyűvel nyúlnak a szánkba, egészen hátulra. Elérik a síró gyereket is, kemény csapásokat kap, mondják neki, hogy majd lesz miért sírnia. Kilökik a sorból és az egyik nevelő elvezeti. Többé nem láttam, igaz, többé, egyik társamat sem láttam viszont. Rongynyuszit sem, miután kitépik a kezemből és az öreg elvisz.
„Hagyd meg a hangod, az arcod, hogy ne maradjak egyedül. Ez az én jutalmam. //
Itt ez a föld, ez a hely és egy mosoly néha sikerül. Látod, itt maradtam. //
Hagyd meg a hangod, az arcod, hogy ne maradjak egyedül. Ez az én jutalmam már.”
Nagy utazás. Ma már nem tudom, hogy honnan indultunk, de azt igen, hogy hová tartottunk: egy gyönyörű helyre. Sarkamat megemelve láttam csak ki a kocsi függönye sarkát megemelve, mikor az öreg elszenderedett. Virágok, mezők, erdők szaladnak el mellettünk játékosan, bárcsak Rongynyuszi látná ezt. Nyerítést hallok, de nem a mi lovainkét. Fényes páncélos emberek jönnek szembe deli méneken.
A pacik lábai között kutyák csaholnak, a nyergek oldalára madarak szíjazva, hátra egy-egy elejtett állat. Talán vadászatról megtért lovagok lehetnek. Sisakuk eltakarja az arcukat, de fémes hangon kacagnak és vállukon velük nevet a kosfej, ahogy ragyog a napfényben. Még nem tudom ekkor, hogy mi vár rám, de addigi életem úgy foszlik le rólam, mint a rossz érzés, mint ahogy a didergés múlik el a nap melegétől.
Az etikett órák fárasztóak, de kevesebbet vernek hibáimért, mint mikor zsákruha volt rajtam. Tiszta vízzel mosdatnak meg, még tisztábbal, mint amiből addig ittam. Rám is szólnak, amikor megpróbálom. Az egyik szolga felsikkant, valaki tévedett. Nem fiút hoztak el. Nem értem. Megtanulok késsel és villával enni, mint régen a nevelők. Azt mondják nem baj, fiú kellett és fiú leszek.
Bemutatnak az ifjú úrnak, akivel utána játszanom kell. Olyan sötét a szeme. Játékai durvák, de hozzá vagyok szokva az ilyesmihez. Az mégis bánt, amikor helyette engem büntetnek meg, hogyha hazudik, eltör valamit vagy pontatlanul végzi el a feladatait. Néha még sírok is emiatt, de a kosfejes mosolyára gondolok és egy idő után … megszokom ezt is. Elismerést látok az öreg szolga szemében, amikor észreveszi, hogy a másnak járó feddést milyen szótlanul tűröm eztán.
Együtt vívunk a sötét szemű fiúval, hajunkat egyformán rövidre nyírják. Néha én vagyok ügyesebb, néha ő kerekedik felül erejével. Múlik az idő. Címerrajzokat tanulunk meg felismerni, szépek, színesek, bonyolultak, tetszenek. Annyiféleképpen lehet meghajolni és nekem mindet megtanítják. A köszöntések, mint egy külön nyelv, tolul az ajkamra ösztönösen az ajkaimra. Vannak esték, amikor a fiú szobájába visznek és megmutatnak neki meztelenül, megérint és használ, rajtam tanul.
Az idős mester az ilyen órák után elégedetten simogatja meg a rövidre nyírt hajamat és azt mondja, milyen jó is, hogy annak idején mégis egy lányt hozott el. Máskor sosem ér hozzám. A táncórákra adnak rám csak másfajta ruhát … hosszabbat, bonyolultabbat, fent szűkebbet, alul szélesebbet. Ezek jobbak, mint a testi órák, pedig a fiú legalább olyan erőszakos ilyenkor. Úgy vettem észre azonban, hogy miután együtt lovagolunk ki egyforma ruhában vadászni kicsit nyugodtabb általában.
Aztán eljön az a nyár. Egy másmilyen nyár. Távoli rokon érkezik, egy másik fiú. Vele is táncolok, de mást nem, pedig szeretnék. Az ő szeme más, melegebb, világosabb, tisztább. Az ifjú úr észreveszi, hogy másképpen táncolok vele és más vagyok a közelében. Nem viseli jól. Egyszer a kertben kezd el kiabálni velem, hogy az ő tulajdona vagyok. A távoli rokonnal gyakran vívnak, de egyszer komolyra fordul a dolog és azután sem állnak le, hogy a mester kétszer is rájuk szól. Vér folyik.
A család aggódik, a család tanácskozik és a család dönt. A távoli rokon legjobb helyen lesz egy expedícióval a távoli sivatagban. Kosfejes páncélos lovagok oldalán indul el, akik isteni hatalommal bírnak. A búcsú rövid, de reménykeltő. Ha egyszer visszatér akkor minden más lehet majd, ha egyszer ő is olyan ragyogó páncélt viselhet akkor talán …
Minden most kezdődik el
Ahogy dobban a szíved
Minden most kezdődik el
Ahogy hinni sem mered
Nem ringatlak már soká
Nem ringathatsz már soká
Meneküljünk máshová!
Az ég fölé, a föld alá..
Minden most kezdődik el
Aztán úgyis menni kell
Elfordul rólunk a fény
Aztán nincsen több remény
Sohasem hallok róla többé. Senki nem mond semmit, de mindenki napról napra idegesebb. Telnek a hónapok, de lassan és fájdalmasan. A sötét szemű fiú játékai eldurvulnak, nem elégítik ki az esti órák, a vívás és a vadászat. Érintése is kínzás … bőrszíjak … pengék … kések és tűk. Ez már nem a tanulása része. Ez már az amire ő vágyik őszintém tőlem: a fájdalmam. A nehéz napok rémálmai összekeverednek a mendemondák lidércnyomásaival.
Amiről korábban azt hitték, hogy a szomszédos dzsad nép távoli belháborúja végülis egy gonosz sivatagi isten akaratnyilvánításának bizonyul … és amelyik hazánk felé fordult seregeivel. Azt mondják a határnál vannak, de én úgy képzelem a kirurgus asztalán sebláztól szenvedve, hogy a kastély körüli fák tövében lapulnak a démonok. Sokáig fekszem betegágyban mire visszatérhetek kötelezettségeim teljesítéséhez.
A búcsú gyerekkori barátomtól rövid. A család péncélját viseli és arcán az első szőrszálak nevetségesen szerteállnak, de szemében nem változott a sötétség. Sohasem látott fájdalmat helyez kilátásba, hogyha egyszer visszatér. Lovagok élén vágtatva indul el és tűnik el a kertkapun túl … örökre. A sivatagi isten gonoszsága hatalmasabb volt a mostoha testvéreménél. Megváltóm, én sötét szabadítóm.
A család gyászba zárkózik be és én tudom, hogy ez az egyetlen, az utolsó alkalom, hogy szabad lehessek, mielőtt a gyászuk haragba fordul és valakin, aki emlékezteti őket veszteségükre, kitölthetik a fájdalmukat. Elhagyom Warvikot, a szomszédos Gorvikba menekülök. Sokáig csinálok nehéz és rossz dolgokat, mielőtt egy helyen … a Rózsa nevében megszán egy öreg és anélkül, hogy hozzám érne felszolgálói állást ad. Szegény öreg, szegény kedves öreg.
Telnek az évek. Az öreg állapota rosszabbra fordul, kora képtelenné teszi, hogy vezesse az üzletet. Demencia, az ápolásomra szorul, ahogy egykor én az ő útmutatásaira. Amit nem tanít meg nekem ameddig még ép az elméje, azt megtanulom magamtól a gyakorlatban. Új hírek érkeznek Warvikból, egykori sötét megváltóm seregei a tartomány szívéig hatoltak. Ott azonban megtorpantak.
A rettegett Gát leomlása pedig kimosta őket a tartományból és az országból is. Rengetegen meghaltak a sivatag démonain kívül is, százak és ezrek haltak meg az áradásban. Egyszer felsorolták, hogy milyen birtokokat lepett el a sár és a víz, talán örökre. Ekkor hallom hosszú idő után újra a gyönyörű hely, a virágok és fák otthonának a nevét. Felidézem a címerrajz színes görbületeit és betűit … majd elfelejtem örökre.
Egy emléket mégis nehezebb elengednem mint a többit. Azt a tiszta és világos tekintetet, a mosolyát és a hangot, ahogyan megígéri, hogy visszajön és elvisz engem magával. Hinni akartam neki … csak úgy tudom elengednem ezt az emléket, hogy megesküszöm, többé soha senki ígéreteit nem hiszem és fogadom el. Nem is engedem meg majd nekik. Hiszen immáron enyém a szabadságom, enyém a Rózsa neve, de a hajamat még mindig rövidre nyírom.
Hol is vagyok? Egy szalmaszál nagyon
helyezkedik a csontozott uton;
kis, száraz nemzet; izgágán szuszog,
zuzódik, zizzen, izzad és buzog.
De fönn a hegyen ágyat bont a köd,
mint egykor melléd: mellé leülök.
Bajos szél jaját csendben hallgatom,
csak hulló hajam repes vállamon.
Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén
szerelem szólal, incseleg felém,
pirkadó madár, karcsu, koronás,
de áttetszõ, mint minden látomás.