Szilágyi János: A milleniumi férfi (novella)

Ez az írás még megboldogult Írókörös koromban készült. Hosszúsága elsősorban az akkoriban tanult írástechnikai módszereknek és tapasztalatoknak köszönhető. Érdekesség, hogy akkoriban azonos címmel egy pszichológiai diplomamunka elkészítésében is segédkeztem. Az írást később beválogatták egy rövid életű antológiába is, de őrültem neki. Az illusztráció Huszár Szilvia munkáját dicséri ugyanazon év novemberéből.

***

Ez még régebben történt, akkoriban még a ma ismert márkanevek fele idegen volt a világnak ezen a felén. Persze akkor is vettünk zabpelyhet és rágót, óvszert is. Csak nem neveztük kisboltnak az ábécéket, ahol általános bolti cikkeket árultak. Mint említettem, ez még régebben történt.

Annyira persze nem rég, hogy a részletességet bitben mérjük, de talán el lehet képzelni azt is, hogy nem volt mindenkinek két mobiltelefonja, de olyan is volt, akinek egy sem akadt a keze ügyébe. Furcsa idő volt, egy egyre furcsábbá váló világ lemaradástól rettegő szegletében.

Akkor fiatalabb voltam, kevesebb egy feleséggel és két gyerekkel, de valamivel több a szerelem illékony, ózon szagú illúziójával. Annyival mindenképpen több, hogy nem éreztem azt, amit manapság gyakran, hogy egyedül járom utamat egy kerek sárgolyón. Kevesebb voltam egy állandó munkával, amit egy olyan barátom szerzett nekem, akit akkor még nem is ismertem. Ez alapján mindenképpen szegényebb voltam akkor.

Jövőlátó képességem híján csak az érzés volt meg bennem, hogy a valaha leendő önmagamhoz képest híján vagyok földi javaknak, így a legkézenfekvőbb megoldást választottam, ami akkoriban lehetséges volt: diákmunkás lettem két lakótelep peremén. Ez akkoriban egy általános elképzelés volt, hogy a munkáért, de tényleg bármilyen munkáért, pénz járt az embernek és ő azt elkölthette, amire akarta. Persze előtte a megkeresett pénzéből még lecsippentett egy keveset a szövetkezet, kicsivel később, de kicsivel többet az állam, de azt a keveset meg, ami utána maradt belőle azt tényleg jó szívvel költhette az ember szinte bármire, tulajdonképpen üdítőre, hogy bírja a forróságot munka közben nyáron.

Sokféle üdítő volt akkoriban: hét-fel, rengeteg kóla, édes és kevésbé édes gyömbér, hegyi harmat, egzotikus és később betiltott fanták. Ez utóbbi volt a kedvencem, mert színes volt, és érezte az ember, hogy órákkal rövidíti meg a várható élettartamát minden egyes korty. Ha éjszaka egy zseblámpával fényt lőtt rá az ember, akkor az egész szobát hangulatvilágítással tudta beszórni. Az ízéről nem igazán tudok nyilatkozni, gondolom a hivatalos ízvilágot a gyári előkóstolók utolsó elhaló hörgései alapján állították össze. Minden ízében egzotikus volt.

Akkoriban találkoztam több egzotikus dologgal is életemben. Egy lánnyal, aki nem beszélt egyetlen nyelven sem, amin én értettem volna, egy videojátékkal, amiben meg kellett menteni a világot egy nőtől és egy különös figurával, akivel együtt gályáztunk egy hétig. Gályázni egyébként nagyon szívesen hajóztam volna gyerekkorom óta, de mivel ez sem vízre szánt darab volt így kevésbé lírai módon kátrányoztuk a majdani bicikli utat egy árnyéktalan, parkos sávon.

Mármint volt ott valamennyi árnyék, de az is akkor, ha mi vittük oda. Pontosabban, ha a kátránygépet a nappal szembe fordítottuk csak a vállunk égett le, a fejünk megmenekült a buggyanástól. Ketten fértünk be mögé és nyár végére már csak ennyien is maradtunk a brigádból a munkára. A többiek inkább kiélvezték a nyár utolsó hetét és én nem tudtam haragudni rájuk. Rám nem várt semmi sem, mert a lány, akinek nem értettem a nyelvét nem hívott vissza. Hallgatása nemzetközileg elismert nyelvrendszeren alapult, amihez szótár sem kellett. Mivel gumim sem maradt már a nyárra és jobb dolgom nem akadt így magamra maradtam a gőzölgő fekete sziruppal és egy hallgatag koros férfival, aki sok mindennek tűnt, csak diáknak nem.

Anyám leírása legalábbis azokról az emberekről, akiktől tartani kell, egy az egyben illet rá. Furcsa tekintet, állandó vigyorgás, oldaltáska és egy átizzadt baseball sapka tette ki vértezetét, ami valódi jellemét volt hivatott elfedni előlem. Szomorú jelenség volt, de minden további nélkül néztem volna révbe ért bölcsésznek vagy filozófusnak. Teherbírása nem volt kiemelkedő, majd negyed óránként tartott cigarettaszünetet olyan dohányból, amelynek szagától a kátrány illatosnak és ízletesnek tűnt. Füstszűrőről az ő világában persze nem hallottak, így révületben minden alkalommal le is tépte a papírcsíkok végéről a nem kívánt légvezető szivacsrendszereket.

Ezek a fehér koporsó szöghúzók egyre csak gyűltek az árnyékos felén a gépnek és egyre kevésbé volt kedvem közéjük heveredni. De mivel tudtam, hogy a hét-fel legalább olyan rosszul tűri a meleget, mint én és a táskámban az is megbuggyanhat így kényszeresen fűre löktem a lucskos kaparófát és közelebb húzva magamhoz, megoldottam a tengerészzsák imitációm csomóját. Nem bírtam vele, a műanyag zsinór talán ráolvadhatott a bogra. Időm sem volt, hogy felfogjam, mikor egy svájci bicska került a látómezőmbe és egyetlen lendítéssel oldotta meg a modern gordiuszi csomót.

Első érzésem az öröm volt, hogy feltűnt az áhított zöld üveg, második mikor kicsavartam a kupakot a megnyugvás volt, hogy az ujjam nem lett a kéretlen hentes áldozata, mikor pedig a cukros szódavíz nyelvemhez ért tudatosult bennem a teljes eseménysor és prüszkölve köptem ki az ital első kortyát miközben felugrottam ültömből, nem is sejtve, hogy ezzel tizenkét perccel toltam ki várható élettartamomat.

A bicska azonban békésen csattant vissza alapállapotba a férfi kezében. Onnan egy diszkrét cipzáródással a foltos oldaltáskába vándorolt. Keserű mosollyal méregetett csak engem munkatársam a savanyú füstön túlról, amíg vissza nem ültem. Aznap nem beszéltünk, arra másnap került sor. Korábban érkeztem, mint szoktam, de ő ott volt. Ez eddig fel sem tűnhetett, mert valaki más is volt már itt ilyenkor az ismerősök közül általában, de most csak ketten voltunk. Egészkor a felügyelő is megjött és beregisztrált minket, köszönt és továbbhaladt a kerület másik felében lévő brigádok felé. Azt mondta ott már csak egy-egy ember dolgozik és ekkor furcsán méregette kettősünket. Elment és délelőttre magunkra maradtunk a veszélyes matériával.

A nevére nem emlékszem. Pedig mondta, legalábbis arra biztosabban nem emlékszem, hogy hogyan nevezte magát mint arra, hogy mondta e a nevét egyáltalán. Egyáltalán. A családjáról kezdett beszélni, ez a biztos. Arról a családjáról, amit elhagyott, de ahogyan ő mondta, nem úgy, ahogyan gondolnám. Én akkor úgy gondoltam, hogy elhagyni egy családot egyféleképpen lehet. Ő mást állított, ebben maradtunk. Elmondta, hogy a környéken élt, de akkor az más volt. Azt mondta, hogy sokat játszott a barátaival ezeken a dombokon és sokat bicikliztek az úton és örül, hogy most építheti. Nem értettem, de bólogattam ha rám nézett és megpróbáltam elképzelni, hogy itt korábban is volt út. Nehezen ment. Nem éreztem, hogy sok közös témánk lett volna. Így telt el a nyár.

Az évem gyorsan telt, pedig iskolát, osztályt és barátokat is váltottam időközben. Én valamivel öregebb, a környezetem rongyosabb lett. A nyár sem volt olyan forró ahogyan az előző évire emlékeztem. Másik lány nem hívott már vissza, amikor újra diákmunkába álltam és szerencsémre most sem kellett az otthonomtól messzebb mennem és egy kisbolt árufeltöltőjeként tengettem napjaimat. A hentes sráccal hamar összebarátkoztam, jó kedélyű és nagyhangú volt, alig pár évvel idősebb nálam. Gyakran heccelt, de néhány nap gyakorlat után már én is ugrattam a rohadt húsok miatt, amiket az idősebb vásárlóknak szánt.

Sok mindenben egyeztünk: hasonló filmeket kedvelt és éppen maga is egy kapcsolat után volt, családjától nemrég költözött el, szüleivel egyre nehezebben jött már ki. Megragadta a lehetőséget, úgy mondta. Remek három hét volt, amíg egy helyre jártunk, nem éreztem magam egyedül, amikor a főnök reggel még a kávéja előtt lehordott minden dolgozót egyenként. Valaki megőrül attól, hogy nem iszik meg valamit a megfelelő időben. Sajnos a harmadik hét végén és is nagyon felkaptam a vizet mikor egy vásárló kirúgta azt a vödörből takarításkor. Rálöktem a sörös üvegeket tartó polcra és megúsztam annyival, hogy kirúgtak. Otthon nem mondtam meg.

Újabb év telt el, vészesen közeledett az évezredforduló. Állítólag a számítógépek megőrülnek és világvége lesz. Nem féltem, mert nem volt otthon számítógépünk. Nehezen vánszorgott az év, felajánlották a lehetőséget, hogy a nyár végén javítóvizsgát tegyek, mert a reál és humán tárgyak egyikéből – másiéból nehezemre esett bejárni év közben. Nem volt könnyű első és utolsó órán rávenni magam, hogy ott maradjak, nem is mindig sikerült. Így ebben az évben lemondhattam a munkáról és a plusz pénzről. Nem mintha összefüggene, de abban az évben egyetlen olyan telepi lány sem akadt, akivel együtt alhattam volna. Ha más nem is, ez feszültté tett engem. Különösen mivel egy temetésre is el kellett mennünk. Az időközben átadott betonos részen őrjöngtünk a haverokkal, akik hasonlóan nem találtak szórólapozást egész nap. A temetés persze más volt: keresztapámat temettük, akiről halvány emlékeim voltak csak. A temetés után egy öltönyös elegáns úr jelent meg és részvétét nyilvánította, azt hiszem. Többek között említette, hogy hagyott rám bizonyos tárgyakat az öreg. Mindig értékes ajándékokat küldött ünnepekkor, ő azonban sosem jött el, egyszer úgy éreztem jobban számon tartja a születésnapomat, mint anyám és apám. Most mégsem voltam képes magam elé idézni az arcát.

Egy fekete lakkdobozt hagyott rám. Csak akkor nyitottam ki mikor magamra maradtam a szobámban. Egy óra volt benne, egy igazi svájci bicska és egy napszemüveg, számomra ismeretlen márkából. Izgatottan csatoltam fel az órát és realizáltam, hogy nem jár. A digitális ébresztőmmel akartam összehangolni, amikor heves rosszullét jött rám. Folyni kezdett körülöttem a szoba. Mikor végre elmúlt a borzalmas fejfájásom, kimentem inni egy vizet és mikor a tükörbe néztem már tudtam, hogy az életem sohasem lesz ugyanolyan többé.

Mármint számomra természetes volt, nagyon is az volt, de tudtam, hogy másként néznek majd rám ezután az emberek. Furcsa érzés volt tudni, hogy mindenki másképpen fog rám nézni mostantól. Az sem zavart, hogy én nem léphettem át azt a bizonyos küszöböt a többi emberrel, aki lélegzet visszafojtva várta, hogy a gépek megőrüljenek és eljöjjön a világvége.

Tudtam, hogy nem lennék képes abban a világban élni és ez így volt jó. Még aznap éjjel elhagytam az otthonomat és keresztapám lakásán húztam meg magam, hamarosan pedig az év elkezdődésével rengeteg szabad diákmunka várt rám. Az idő gyorsabban telt mint amire számítottam, de tulajdonképpen nem számított.

Fiatalabb voltam, amikor hentes voltam a boltban és idősebb, amikor a bicikli utat kellett kátrányoznom. Meg-megdöbbenve szemléltem magamat kívülről és hol gonosz tréfáimmal, hol beszélgetéssel próbáltam szóba elegyedni magammal. Annyi előnyöm mindenképpen volt, hogy tudtam mikor hol leszek, és mit hogyan érzek. Tudtam magamnak segíteni, amikor hiányát éreztem volna ilyesminek. De egy idő után ebbe is beleuntam, mert éreztem, hogy alapvetően semmin sem tudnék változtatni. Én sem akartam és a másik én sem. Az óra mutatóit kedvem szerint állítottam előbbre és hátrább és bizonyos időn túl vagy korábban mégsem merészkedtem. Olyan volt az, mint a négysávos út a házunk mögött: nem vágytam tudni mi van azon a zajon és bűzön túl, az is elég volt, ami elért belőle.

Úgy terveztem, hogy legutoljára megismerem hogyan kezdődött. Remek barátságban lettem apámmal, olyanban, amiben fiakánt sosem lett volna részem. Kiváló figura volt még korábban és hűséges társa anyámnak még akkor is, amikor nem volt benne teljesen biztos kitől van a fia. Egyik gyanúsítottja én is lehettem volna, de én tudtam, hogy ez nem lehetséges. Így csak itattam, amikor anyám miatt búsult és együtt ünnepeltük meg a születésemet. Véres esemény volt, de örömkönnyektől sem mentes, Csak úgy bugyogtak ki a napszemüvegem mögül a forró, sós könnyek mikor megmutattak magamnak. Akkoriban szoktam rá nagyon erősen a cigarettára. Nem is tudom megmondani pontosan mikor vettem le az órát és tettem a fekete dobozba. Az biztos, hogy egy hosszabb, jelenben való tartózkodásom alkalmából történhetett.

Éreztem a kort és nagyon kényelmes lett a lány, akinek már értettem a nyelvét is. Fiatalabb volt persze, sokkal. Nem minden bűntudat nélkül beszéltem le arról a srácról, akivel a hetekben találkozgatott és utána már vissza sem hívta többé. Tudtam, hogy a története végül csodálatosan fejeződik be és békésen, biztonságban. Az ezredfordulóhoz közeledve pedig már azt is tudtam, melyik az a határ, amit én nem léphetek át büntetés nélkül. Nem is tettem, elégedett voltam az élettel és reméltem én is az leszek vele, ha egyszer eljutok idáig.

2009.