Virágkapuk ostroma – VII. fejezet – Túl mindenen (M.A.G.U.S. novella)

Az idei (igazából tavalyi) folytatásos novellánk utolsó fejezete előtt történtek új helyzetet teremtettek a csapat megmaradt tagjai számára és a hozzájuk csatlakozott kalandozóknak. Axel Ragaen váratlanul szerzett hatalmát és felelősségét kihasználva Alidax felmentésére siet meghozva az egyik legnehezebb döntését … újra. A Virágkapuk Városa megmenekül és mivel több mint a fele túléli a segítség megérkezését, ezért győzelemnek könyvelik el. Így kezdetét veheti az ünneplés, ami a Kalandozók számára a küldetésük végét is jelenti.

Logikailag befért volna még egy egész fejezetnyi akció-fantasy arról, hogyan és miként aratnak győzelmet a yankari kalózok fölött … ki a titokzatos vezetőjük és hogyan is kapcsolódik ő Axel Ragaen élettörténetébe. Ezt azonban végül nem tettem meg, mert úgy éreztem, hogy elvinné a történet fókuszát onnan, ahová most már harmadik hónapja tartó közös utazásunk során eljuttattam. Egyezzünk ki abban, kedves olvasó, hogyha egyszer nyomtatásba kerülne a történet ott majd pótolom a látványos és vérgőzős finálét.

***

***

7

Túl mindenen

 

Észak-Ynev, Quiron-tenger, Alidax; a Virágkapuk Városa. A győzelmi ünnepség olyan impozáns és szilaj volt, hogy a résztvevők akár könnyen el is felejthették volna, hogy nemrég milyen öldöklő küzdelem is zajlott a határaikon belül. Talán éppen ez is volt a cél. Az asztalok gazdagon terítve, a boszorkány nemesség ízlésesen kikészítve vonult fel. Mindegyik a legszebb ruhájában, mindegyik a legdrágább ékszereivel, legszínesebb arcfestéseivel és legimpozánsabb szeretőivel érkezett az estére.

Volt is mit ünnepelniük: a hónapokig tartó háborúságot lezáró elhúzódó ostrom kimenetele meghatározta a quironeia egészének jövőjét … bár, hogyha őszinte volt valaki magával, akkor csak annyit mondhat el, hogy minden visszatért a rendes kerékvágásba a Városállamok északi részén. A yankari kalózok megsemmisítő vereséget szenvedtek és bár az egymásnak sokszor ellentmondó híresztelések ellenére vezérüket megölték, de legalábbis súlyosan megsebesítették a tények makacs dolognak bizonyultak.

A blokádot feloldották és a vesztesek maradéka visszatért oda, ahonnan érkezett. A vesztesek sorsa már csak ilyen. Útjuk során a legtöbb korábban nekik sarcot fizető város, közöttük Caedon is, bezárta előttük kapuját és kereken megtagadott minden további alávetettséget igazoló adót a jövőre nézve. A vert had állapotát mi sem példázza jobban annál, hogy sehol sem voltak képesek ennek elejét venni és ahol megpróbálták csak tovább növelték amúgyis tetemes veszteségeiket.

A béke, vagy legalábbis amit a tengernek ezen a partján annak neveznek, visszatért a vízekre és a szárazföldi településekre. Ezért elmondható, hogy az Alidaxban tartott győzelmi ünnepély egy sosem remélt diplomáciai esemény volt, amelyen a legtöbb magára valamit is adó városállam elküldte a maga hálaadó követét … persze így is tudták, hogy egy boszorkányfészekbe készülnek, így a leghálásabbak is a legrátermettebbeket küldték.

Színes sokaság kavargott hát az Alidaxi Boszorkánykirálynő udvarában: eljöttek Ompur bankárai, fehér és kék színekben ragyogtak Nakato küldöttei, Lammoból pedig különös módon domvik papok érkeztek követségbe, akik más körülmények között nagy ívben elkerülték volna a helyet … és okkal. Ezenkívül pedig rengeteg városállami nemes és kísérete lepte el a kivilágított csarnokokat és folyosókat. A szolgák hada is alig bírta a rengeteg kérést és igényt kielégíteni, pedig különösen képzettek és tapasztaltak is voltak.

Amerre a tömeg hömpölygött, arról hallatszott legerősebben a vidám zene is. A „boszorkánykirálylány” tróntermében párok százai ölelkeztek össze táncban vagy csak kedvük kitöltésére az asztaloknál. Az emeleti terem ablakai sötét tükrökként verték vissza az odabent zajló mulatság képeit. Magasra bodorodott a füst a sokféle dohánytól és úgy látszott valóban mindenki képes önfeledten vígadni ebből a sokféle nemzetiségű és fajú tömegből. Szokatlan látvány volt.

– Alucard Ront’e Rone grófja, Szépmező küldötte, Eleronte örököse, Shentemolan előljá..
– Elég, elég. Ebből biztosan levágják ki vagyok.

Az ilanori nemes szokásával ellentétben még nem volt részeg. Magának sem vallotta be, de feszélyezte ez a látvány még akkoris, hogyha ő és társai igencsak sokat tettek azért, hogy ez az este megvalósulhasson. Vérüket hullajtották, másokét ontották … ahogy kalandozók szokták. Nem is az zavarta, hogy Axel Ragaen, a frissen hatalomra jutott kán, még külön megállapodást is kötött Alidax uralkodójával a fizetségüket illetően … nem, az még jócskán meg is haladta Dorothea eredeti ígéreteit.

Egyszerűen csak feleslegesnek érezte magát ebben a méhkasban, ahol még csak a királynő sem felelt meg a személyes ízlésének. Pedig a trónra tekintve egy fiatal és zsenge boszorkányt látott, akinek a nyakában lógó amulett jelezte, hogy Arel, a Természet és Háború istenének áldoz … Alucardo pedig ezt az istennő papjaként pontosan meg is tudta érezni rajta. Minden a legkedvezőbben alakult … és mégis hiányérzete volt. Mikor rájött, hogy mi az eltökélten az italos asztal felé indult, bár nem az volt amire vágyott volna ebben a pillanatban.

Az ital azonban legalább egy éjszakára tompította a gondolatai élét.

Elhaladt egy kisebb társaság mellett, ami fiatal és meglett helyi boszorkányokból állt vegyesen. A kör közepén pedig Inmettiel, a Hegy magyarázta átszellemülten kalandjaik mikéntjét és hogyanját kíváncsi közönségének … bár a fiatal tiadlani egészen biztosan nem fogta fel, de a körülötte álló nőket kevésbé a története, mint inkább személyes vonzotta a tekintetük alapján. Mikor a legközelebb állt a kalandozótársához még elkapta mondandójának egy kis részét.

– Egylövés Ragor történetét ismeritek? – kérdezte az asszonyokat a Hegy – Mielőtt ez történt, még nem így hívták …

A gróf tudta, hogy nagyon gyorsan innia kell valami nagyon erőset. Mentsvárként tűnt fel előtte az üvegektől roskadozó hosszú asztal és azon túl Marac il Tenebresse con Corde, aki láthatólag egy hasonlóan gorviki származású alakkal beszélgetett, aki azonban északi nemesi öltözetet viselt, sétabotot hordott és egy széles vágás nyomát az egyik szemén keresztül. Mikor pedig tudatosult benne, hogy mit a jelent az illető hosszú haja és kalapja alól kibukkanó természetellenesen hosszú fülcimpa őszintén meglepődött: a nemes félig volt csak gorviki, mert egyébként félelf is volt.

– Szokatlan élettörténet, tisztelt …? – kérdezte egy koccintás után a gróf apósa.
– Akhion, mélyen tisztelt con Corde úr – hajolt meg mélyen a félelf – Caedonból.
– Érdekes – ízlelgette a helyi borpárlatot a kalóz – egyszer hallottam, hogy caedoni nemes lettem és onnan fosztogattam hajóimmal Yankar kereskedőit … pedig furcsa módon én sohasem jártam errefelé korábban, tehát tenni sem tehettem ilyesmit.
– Minden bizonnyal egy helyi gazember használta fel kegyelmed hírnevét a saját céljaira, kegyelmes uram. Biztos vagyok benne, hogy hasonló nem fog előfordulni a jövőben soha többé.
– Minden bizonnyal – mérte végig némileg fenyegetően a nemest Marac il Tenebresse, de már inkább mákonyosan.
– Azonban a városállamom nevében engedje meg, hogy szerény képességeim szerint kiengeszteljem a nevén esett esetleges csorba miatt … volna bármi, amivel megelőzhetnénk személyes haragját és ellenszenvét?
– Kezdésnek még egy pohár ilyen – ízlelgette elégedetten nyelvével a pohara tartalmát a kalóz – aztán még majd pár rakományi ilyennel … de nem kell sietni.
– Ahogy kívánja uraságod – hajolt meg ismét udvari etikett szerint a félelf – engedje meg, hogy addig is figyelmébe ajánljam ezt a fiatal hölgyet – tolta előtérbe az eddig a mögötte álló szolgák közül a legszemrevalóbbat, aki készséges mosollyal üdvözölte a híres neves kalóz buja kézscsókját.

A gróf eleget látott és hallott, ahhoz, hogy zsákmányával egy sötétebb és magányosabb sarkot kereshessen a pihenéshez. Mindennél jobban vágyta az Unikornis fedélzetén lévő kabinja magányát … de pontosan tudta, hogy még megannyi fontos szociális kötelezettsége lesz az este folyamán: többek között a Hegy felvilágosítása az asszonyok viselt dolgai felől, illetve Axel Ragaen megsegítése az előtte álló diplomáciai magasságok leküzdésében. Erre a gondolatra figyelni is kezdte, hogy merre lehet a gladiátor.

A Virágkapuk ostroma során többször is szem elől tévesztette a nagy felfordulásban. A barbárokról sok jót el lehet mondani egy csatában, de azt nem, hogy rendezettek és fegyelmezettek volnának. Így annak a felelőssége, hogy a város védelmében lehetőleg ne okozzanak nagyobb kárt a helyieknek, mint az ostromlókban főleg Ront’e Rone grófra hárult. Axel Ragaen ugyanis olyan lelkesedéssel vetette bele magát a pusztításba, mintha csak személyes elszámolnivalója lett volna Alidax városával és népével.

Végiggondolva a toroni életútját talán éppen így is volt. Alucardo részben látta, részben pedig sejtette, hogy milyen élete lehet itt egy boszorkányúrnő testőrszeretőjének. Hogyha pedig arra gondolt, hogy Axel milyen sokáig élt és méginkább túlélt ebben a városban, akkor bele sem mert gondolni, hogy miket láthatott, tapasztalhatott és élhetett túl. Mikor végül azonban megpillantotta a táncolók sokaságában kalandozótársát úgy tűnt, hogy annak már jócskán lelohadt a harci kedve az ostrom után és egészen másfajta küzdelem megvívására készült.

– Sohasem hittem volna, hogy a szolgám egyszer majd egy megszálló sereg élén tér majd vissza hozzám megmenteni engem – lehelte mosolyogva egy forgás közben Dorothea a toroni fülébe.
– Pedig voltunk éppen annyian, hogy a lehetőség meglegyen – válaszolta szájával mosolyogva Axel Ragaen, de szemei hidegek maradtak a testük forró mozdulatai ellenére is.
– Igazán kár, hogy a legutóbbi győzelmet már nem ünnepelhetjük majd meg olyan formán, mint amilyet az alkalom kiérdemelne – engedte el a füle mellett a megjegyzést a boszorkány – Mi lesz velünk ezek után, szerelmem?
– Nem vagyok a szerelmed – lökte el magától a tánc megkívánta szabályok szerint a férfi és csak akkor folytatta, amikor ismét egymás arcába néztek – Ezek után pedig azt hiszem, hogy alapvetően megváltozik majd a kapcsolatunk természete, Dorothea.
– Dorothea úrnő, és valóban … el kell tudnom fogadni, hogy az egyik legkitartóbb és legmakacsabb csődöröm a saját életét éli majd és a Boszorkánykirálylánytől kapott jutalmával megkaphat majd minden asszonyt az egyik óceántól a másikig … a szerelem fáj.
– Érdekes, hogy ezt mondod, a Királynőtől nem sokkal több fizetséged fogadtunk el, mint amennyit tőled kaptunk volna a küldetésért. A barbároknak elegendő volt a zsákmány, amit az ellenségtől szereztek és az a néhány település, amit út közben kifosztottak. Én magam is csak a népeink békés szövetségét kértem a Alidax uralkodójától, mint egyik Fekete Hadúr a másiktól, ugye és egy személyes … de egészen apró szívességet.
– Ó, igazán? – vonta fel szép szemöldökét a nő gyanakvóan – hát akkor a fogadás ami az uralkodónk érintetlenségével kapcsolatos eldöntetett. Remélem élvezetes volt a kislány …
– Azt nem tudom – ragadta meg szorosabban Axel Ragaen a másikat és hátulról egészen szorosan átölelte – túl öreg vagyok már, hogy elvegyem fiatal boszorkányok erényét …
– Csakugyan? Axel Ragaen … kán … mindig is a legkedveltebb szolgám maradtál, a korod ellenére is … aki a nyelvével többféleképpen tudott elszórakoztatni … őrizd meg ügyes szóvirágaidat az előtted álló kihívások idejére is. Szükséged lesz rá. Én megelégszem azzal, hogy a Királynő tudja kinek köszönheti a város megmenekülését és, hogyha legközelebb ki akar majd tüntetni egy úrnőt bizalmával … akkor tudja hol talál majd – mosolyodott el elégedetten ahogyan kisiklott a férfi karjaiból a következő ütem lelépésére.
– Éppen erről akartam veled beszélni, Dorothea … úrnő – távolodott el Axel Ragaen, hogy csak ujjaik értek össze két oldalt és nem maradt közöttük semmi – szolgálataimért cserébe csupán egyetlen, apró szívesség volt a béke és a háborítatlanság záloga … tonnasúlynyi arany helyett. A Királynőtől csupán egy szolgát kértem, aki képes lesz fenntartani népeink között a diplomáciai szükségleteket … és az enyémeket is, mint mindenben alárendeltem.
– Ki volna az a szerencsétlen, akit a vadak elé lökött a Királylá … ? – kérdezte volna a szőke boszorka, de a férfi hideg tekintetéből és szavainak szokatlan csengéséből kiolvasni vérte a választ, ami megfagyasztotta a vért az ereiben.
– Te vagy az!– ölelte magához szorosan Axel Ragaen kán a boszorkányt és ezzel eltért a táncrendtől és kiléptek a körülöttük kavargó tömeg hullámzásából – Hajnalban indulunk vissza, ahol te leszel a megtisztelő Első Ágyas tisztség betöltője holtod napjáig … egy Fekete Hadúr oldalán … vagy alatt … egy másik egyetértésével.
– Miféle gonosz tréfa ez? – próbált levegőhöz jutni Dorothea ahogy lerázta magáról a kacagó toroni vaskos karjait – Gyerekes bosszú az itt töltött évekért? Mindig jól bántam veled és elengedtelek, amikor el akartál menni. Én mentettelek meg a Hullámsírból is!

 

„Nem bosszú, hanem megtorlás … harag … amiért nem másvalaki vagy. Mert a hasonló nem ugyanaz.”

– Tudom és ne hidd, hogy rossz gazdád leszek majd … talán … de csak talán a kán gyermekei egy részét is kihordhatod, hogyha jól viseled magad a többi ágyas mellett.
– Többi ágyas? Gyermekek? – kerekedett el a nő szeme a fagyos rémülettől – Ugyanúgy ahogyan azelőtt, most is megbélyegezhetlek, hogy engedelmes kutya legyél és akkor majd meglátjuk ki szolgál majd kicsodát élete végéig … koszos toroni gladiátor vagy, ágyékkötös barmokkal!
– Emlékezz, hogy egyszer már kidugram a fejem a szívem köré tekert hámodból – kezdett bele komoran Axel Ragaen és szétvonta ünnepi köpenyét, hogy feltárja a dereka köré övként csavart Fekete Lobogót –és bár nem volt még időm elmélyedni, hogy mire képes ez a többezer éves varázstárgy, amilyenhez hasonlókért nemzedékek százai meneteltek a biztos halálba népem történelme során, de valami azt súgja, hogy könnyedén elbánna egy magadfajta csinos boszorka ártó mágiájával.
– Ezt jó alaposan kifundálta – fújta ki dühödten a szemébe lógó szőke tincsek egyikét, ahogyan a férfivel együtt visszaállva a táncosok sorába egy lassab dal felvezetéséhez összeölelkeztek – de tudd meg Axel Ragaen, hogy életem minden hátralévő pillanatában gyűlölni foglak ezért és mellettem soha nem lehetsz majd boldog egy szívdobbanásnyi ideig sem …
– Helyes, a gyűlölettel tudok mit kezdeni – simította végig kedvesen a nő haját a Hadúr – még szerencse, hogy a boldogság ellentéte nem a boldogtalanság …

 

„Suttogj …”

 

Ebben a pillanatban a trónterem egyik ablaka kivágódott és nyomában friss, hideg tengeri léghuzat csapott be, ami végigvándorolt a csarnok nehéz levegőjén. Párokat borított fel, asztalokról rántotta le a terítőt, néhány gyertyatartót is felborított. Testőrök rántottak rejtett fegyvereket és ugrottak védenceik elé, szeretők rántották magukhoz közelebb társukat … sokszor éppen hitvesük oldaláról, ami későbbi párbajokhoz vezett és egy zenész lanthúrja is elpendült az emelvényen.

 

„Hiszem pedig, hogy rám is ez vár majd egyszer a Kárpiton túl …”

 

A szolgák egymást túlharsogva igyekeztek urrá lenni a káoszon csakhogy még jobban megnövelték azt. Minden tekintet a háborúviselt város felé fordult az ablakon át, de egy szempár egyenesen Axel Ragaenre szegeződött, aki megérezte a szokatlan figyelmet és odafordult a forrásához. Egy magas vékony férfi volt, hófehér köpenyben és ruházatban, bajvívónak nézhette volna bárki. Hullámos barna haja vállát verdeste és aszisz módra borotvált szakálla és bajsza alatt bátorítólag a toronira mosolygott.

 

„Soha ne hagyd, hogy az ürességet, amit más hagyott ott kitöltse a gyűlölet.”

 

A gladiátor nyelt egyet, ahogy a szempárban felismerta azt, amiből eddig mindig csupán csak egyet láthatott. A jelenés testéhez olyan mód hajolt ölelve egy sötéthajú, kreol bőrú teremtés, mint ahogyan a boszorkány kapaszkodott bele ijedtében egy pillanattal ezelőtt. Földig érő vérvörös estélyi ruhát viselt és kezével végigsimította az aszisz csupasz orcáját. Az azonban inkább a kezében tartott poharat és annak aranyszínű tartalmát emelte Axel Ragaen felé, majd partneréhez fordult mosolyogva és lassú táncba kezdtek a megfagyni látszott vendégek között … zene nélkül … nem volt rá szükségük.

 

„Meghaltam volna érte … bármit megtettem volna … hogy megvédjem attól az élettől … ami ránk várt.”

 

– Mi volt ez, Axel? – kérdezte ijedten a belecsimpaszkodó szőke nő – A kalózok bosszúja? Mennydörgés vagy az istenek másfajta beavatkozása?

 

„Színlelj … !”

 

– Ugyan – simogatta meg bátorítólag a jövendőbeli Első Ágyas arcát Ragaen épp úgy, ahogy az előbb látta valaki mástól – Csak egy bolond esti szél volt … szerelmem.

„Látod a gyönyörű arcát ahogy én?”

– Szerelmed? – döbbent meg a boszorkány – Még sohasem neveztél így …

 

Alucardo Ront’e Rone gróf nem hallotta mit hazudott válaszként a gladiátor, mert a különös pár feloldódott ismét a táncosok között. Valahogy úgy érezte, hogy felnőtt a kánsághoz … ahhoz a valakihez képest, akit annak idején Tongoriában ismert meg … akit aztán később Erigowban élete egyik legnehezebb pillanatában látott … nagyon nagy utat tett meg a toroni. Nem tudta eldönteni, hogy ez jó vagy helyes dolog e … de mivel azt sem látta előre, hogy mi vár rájuk a Tengeri Kígyó Barlangjába való visszatérés után … így nem kínozta magát tovább kétségekkel.

Különösen mert ebben a pillanatban Inmettiel penderült elé váratlanul. Ruhája némileg hiányos volt és ő maga is részben zaklatott, de inkább izgatott volt. A grófnak két pohárral is le kellett erőltetnie a varázsló torkán, hogy érdemi beszélgetsét folytathasson vele és csak kevés sajnálatot érzett a gyorsan fogyó üvege tartalma miatt amit erre kellett pazarolnia. Az eredeti tervek szerint az ünnepség után a tiadlanit még haza kellett vinnie a hajóján jutalmával egyetemben.

– Ne felejtsd el, hogy hajnalban kifutunk, Hegy! – emlékeztette az ilanori kalandozótársát.
– Éppen erről szerettem volna beszélni magával gróf úr – húzta ki magát az erős italtól – a helyiek egészen különleges és újszerű alkalmazási lehetőségeit tárták fel előttem szokatlan mágiámnak. Úgy gondolom, hogy értékes és fontos kísérleteket folytathatnék itt, hogy a test és különböző testrészek átalakítását a tökéletesre akarom majd csiszolni.

– Úgy – komorodott el a gróf, ahogyan megpillantotta a tömegen keresztül felé tartó Marac il Tenebresse con Corda, az igazi, alakát – hát rendben van Inmettiel. De atyád emlékére kérlek, hogy vigyázz Alidax boszorkányúrnőivel … nem mindennapi asszonyok.
– Igen, én is azt hiszem – vigyorodott el a tiadlani őszintén és szélesen – Jó szelet neked, Alucardo Ront’e Rone gróf!

Az ilanori azonban már vágtatott is tovább, ki a teremből és minél távolabb amennyire lehetséges. Légszomj kínozta, ami már nagyon régen … egy egészen másfajta életben. Amikor még úgy tűnt, hogy gyorsabban múlik az idő. Másoknak ez a leszámolások és jutalmak ideje volt … de neki … mint minden kaland után … inkább az elszámolás és summázás ideje, sohasem rajongott érte és ezzel legtöbbször egyedül is maradt … mert úgy akarta … mert nem tudta megosztani másokkal. Vagyis …

 

– Jó néven vettem, hogy az este folyamán még csak nem is néztél más nőre, Alucardo – a kijárat mellett a falat támasztó kalózfejedelem hangja egyszerre zökkentette ki és lepte meg a grófot – Na, milyen volt a legénybúcsús kalandod?
– Dehát … idekint … hogy … odabent … az előbb – habogott az ilanori.
– Nemcsak neked lehetnek kisebb nagyobb trükkjeid – ragadta vállon Marac a másik férfit – és azt se felejtsd el, hogy kicsoda a lányom. Apropó …
– Már alig várom, hogy ismét találkozzak vele … de tényleg. – mosolyodott el Alucardo és meglepő módon nem esett nehezére.
– Akkor jó, engedd meg, hogy elkísérjelek a hajódig … hosszú tengeri út vezet a Duaron-tengerig ahol a mennyegző lesz.
– Valóban … hosszú – morzsolgatta tenyerével a fekete háromszögletű kalapját a gróf – és alig várom már, hogy odaérjünk.
– Helyes – indult meg a kalóz és a jövendőbeli veje a szolgákkal és vendégekkel teli folyosón – az élet rövid ahhoz, hogy ne azzal tölthessük akivel akarjuk, Alucardo …
– Valóban … – dünnyögte a gróf, de megtartotta magának a feltoluló gondolatait.

Axel Ragaen kifulladt a tánc végére és egy pillanatig sem szem elől tévesztve partnerét az italos asztal felé szédült. A válogatástól megkímélte egy előzékeny kézelő, ami rögtön egy impozáns serleget nyújtott neki és a párjával koccintott is vele. A toroni arra a homályos foltra koncentrált, ami feltehetőleg a másik arca lehetett és lassan a körvonalak egy kreol bőrű, sebhelyes arcú félelfet formáltak a szemei előtt.

– Engedje meg, hogy bemutatkozzam, Axel Ragaen kán – hajolt meg italát a magasban tartva a férfi – Akhion vagyok Caedon városából, amely mélységesen hálás mindazért, amit a quironeia békéjéért tett.
– Részemről az öröm – köszörülte meg a torkát a kán – egyszer mintha megfordultam volna a messzeföldön híres gyógyvízek városában …
– Mintha … minden bizonnyal – mosolyodott el a félelf alázatosan – az igazsághoz hozzátartozik, hogy csak részben érkeztem a városom érdekeit érvényre juttatni, a másik célom valamivel személyesebb természetű.
– Igazán? – kérdezte gyanakvóan a toroni, amint felfedezte a férfi mögött álló merev testőrnők sorát.
– Igazán – nyugtatta a másikat kifinomult hangnemben a nemes – az igazság, hogy bizonyos értelemben mi már ismerjük egymást de azt hiszem, hogy egy másik néven jobban emlékezhet: én vagyok a „Vitéz Szabólegény”.
– Maga – kerekedett el a felismeréstől Axel Ragaen szeme – maga pénzelte Dorothea akcióját és maga volt, akitől azt az információt kapjuk, hogy merre találjuk meg Tomatis üllőjét.
– Bűnös és bűnös … igen – somolygott a hosszúhajú félelf, félgorviki – személy szerint szinte minden pénzt hajlandó voltam megadni azért, hogy a Pentád ellenére tegyek és az még a széthullása után is … nos … sok borsot tör az orrom alá.
– Maga egy igaz intrikus szürke eminenciás féle alak – hümmögte Axel Ragaen – Toronban imádnák … a bőrszíne ellenére is.
– Ebben szinte biztos vagyok … volt alkalmam nemes szülőhazája vendégszeretét élvezni egyszer. Shulur közelében áll egy Daumyr nevű torony … biztosan ismeri.
– Daumyr – minden toroni ismerte és rettegte a Hatalmasok fészkét, a félelmetes Boszorkánybörtönt – igen, elég jól ismerem … bár csak messziről volt módom eddig látni.
– Belülről kifejezetten … lakályos – vigyorodott el Akhion olyasvalaki fölényével, aki megjárta a poklot és onnan ép végtagokkal és nemiszervvel távozott – a Gáthoz képest legalábbis biztosan …
– Egyre kevésb értem, hogy miben lehetek még a szolgálatára, Akhion – bizonytalanodott el Axel Ragaen.
– Ugyan, ez csupán egy személyes találkozó … hogy bemutatkozzam. Biztos vagyok benne, hogy egy Hadúrnak is legalább akkora szüksége lehet majd a … szolgálataimra, mint egy kalandozónak. A különbség pedig talán csak az, hogy egy kánnak biztosan módja van megfizetni is azt, amit egy fegyverforgatónak … legyen bármilyen híres vagy tapasztalt nem.
– Keressen majd fel a Tengeri Kígyó Barlangjában egyszer, Vitéz Szabólegény és elbeszélgetünk – lett elege a háttérben álló pengeművészek gyilkos pillantásaiból a toroninak és inkább táncpartneréhez indult vissza.
– Biztos lehet benne, hogy majd megkeressük. És ezt itt ne hagyja, Axel Ragaen … kán – nyújtott át egy színes itallal teli kecses poharat a félelf – biztos vagyok benne, hogy partnere értékelni fogja, tudomásom szerint ez a kedvenc keveréke.
– Köszönöm – fogadta el a poharat és tért vissza Dorethea társaságába.
– Igazán nincs mit, hiszen … – bájolgott magára hagyva Akhion, a Vitéz Szabólegény és végre levette kezét az övébe rejtett mágikus tőr markolatáról. A távolban lassan ismét táncba kezdő párt, majd a vidáman ünneplő tömeget figyelte és szinte csak magának és hallgatag kísérőinek jegyezte meg – … az élet hosszú ahhoz, hogy ne azzal töltsük akivel akarjuk.

 

***

Észak-Ynev, Shanice-hegység, M.A.G.U.S. kolostor. Első Epilógus. Hogyha valaki gyalogszerrel járja a vidéket vagy akár madártávlatból kémleli sem leli azt az ösvényt, ami elvezet a kontinens legmisztikusabb helyére. Valaha Dreina istennő hívei emelték ezt a helyet azzal a szándékkal, hogy észak egyik meghatározó csomópontjává tegyék. Küldetésük azonban alapvetően megváltozott és kezdeti sikertelenségüket egy olyan cél váltotta fel, amely túlmutat olykor az istenek rendelésén is.

Ebben a kolostorban írják éjt nappallá téve a szerzetesek a Miracle Adeptia Guns Urrus Sorrate oldalait egymás után, amelyet sokan csak úgy neveznek a külvilágban: a kalandorok krónikái. Mintha csak az itt élők ráleltek valami különleges ütkőzési pontra a valóság és a sors kereszteződésénél, kezdetben csupán mellékesen kezdték el lejegyezni a kalandozók tetteit és történeteit. Idővel azonban a kapcsolat a leírtak és azok között akikről szól a végtelen történet elmélyült.

Szent révületbe mélyedt szerzetesek immáron éppúgy írják, mint alakítják is a távolban harcoló, győzedelmeskedő és meghaló kalandozók életét. A hely pedig, ami korábban szándékkal lett volna átjáróház és gazdagság fellegvára különös módon taszítani kezdte az ide érkezőket és mintha külön védekezne is ellenük mióta a valódi munka elkezdődött. Kevesen találták csak meg az utat a falak közé … és még kevesebben távoztak innen.

Mert aki betekintést nyerhet a M.A.G.U.S. lapjaiba kifürkészheti önnön sorsát és hogyha nem tetszik amit lát … éppolyan könnyedséggel alakíthat is rajta néhány tollvonással átírva ezzel megannyi életet és sorsot maga körül, mint a sajátját. A szerzetesekből, írók és őrzők lettek, akik mindent megtesznek azért, hogy munkájuk és révületük zavartalan legyen. De hogy kik ők és milyen lények azt nagyon kevesen tudják. A legvakmerőbb feltételezések szerint nem sokban különböznek másoktól …

– Nem értem, én ezt már tényleg nem hiszem el – emelkedett az asztaltól a félhosszú hajú körszakállas férfi.
– Mit nem értesz? – kérdezte érdeklődve a vele szemben dolgozó kopasz, szőrtelen arcú írnok.
– Amit írunk … ami a papírra kerül … – mutatott a pultján félig kész szövegre – az valóban megtörténik? Az valahol valakivel tényleg így történik meg?
– Furcsán viselkedsz mostanában – fejezte ki rosszallását a tarr fejű szerzetes – igyél egy kis vízet, esetleg teát. Ki kellene pihenned magadat, az elmúlt hetekben nem aludtál semmit.
– Ez nem az ébrenlét miatt van – nézett a remegő kezére a körszakállas – csak egyszerűen úgy érzem megbolundolok a négy fal között.
– Veszélyes gondolatok és szavak ez – hümmögött a másik írnok – Dreina áldása védelmez meg minket a hit ellenségeitől. Gondolj arra a múltkori gnóm tolvajra, amelyik örökre a latrina falában rekedt félig. Ugyanez a mágia nekünk sem enged kijárást innen …
– De akkor – kapkodta a levegőt akinek volt haja – honnan jön ez a rengeteg papír és tinta, honnan ez a sok szörnyű és fantasztikus történet? Sugallatok ezek, s az anyagot isteni akarat teremti?
– Mi késztetett ilyen eretnek gondolatokra ismét? Máskor is voltak már elhajlásaid.
– Ez más, ez most egészen más – szerezte vissza önuralmát a szerzetes és visszaült a helyére – olvasok a kalandozók érzéseiről, mert ÉN írok is róluk és úgy élem át, mintha velem történne, pedig nem minden igaz … és mégsem érzem hazugságnak.
– A valóság olyan törékenynek hat fáradt szemmel – helyeselt a másik – de biztos vagyok benne, hogy egy jó erős tea majd ébredés után …
– Ez nem valóság … pontosabban … ez is egy valóság. Te mikor aludtál utoljára, Emgé? Te mikor ittál utoljára abból a teából, amit ennyire ajánlgatsz?
– Kimerültél, Eszjé. Csupánn ennyiről van szó. Pihentesd a tekinteted a kilátásban – legyintett a keret nélküli ablak felé, amin keresztül élesen láthatták a lankás tavaszi hegyoldalt a kolostor oldalában – engem mindig megnyugtat és meglátod újult erővel tudod majd folytatni a munkát.
– Nem gondolkoztál még azon – csukta be az előtte álló kódexet nagy döndüléssel Eszjé – hogy talán akkor is folytatódik a Miraclea Adeptia, hogyha mi nem írjuk?
– Mit kezdenénk helyette? – kérdezett vissza Emgé – Szükség van a munkánkra és a M.A.G.U.S.-nak folytatódnia KELL.
– Megkérdezted már valaha – sétált az ajtóhoz a körszakállas férfi – hogy miért? Nem írni és olvasni akarok a kalandokról, hanem hogyha tényleg léteznek, megélni, átélni és ÉREZNI őket.
– Mi a különbség? – kérdezte Emgé, de már csak magától, mert a másik már kilépett az ajtón.

Elkönyvelte magában, hogy úgyis vissza fog jönni. Később. De a később is olyan relatív. Mostanában amúgyis furcsán kezdett el viselkedni … hajat és szakállt növesztett … olykor más hangon és dialektusban beszélt … néha rajtakapta, hogy magában. Miközben erre gondolt észrevette, hogy nem ír … sem ő … sem aki elhagyta a szobát, mégis hallani az a furcsa zajt. A terem szokásos alapzaja nem változott, toll sercegett papíron és a hang a másik pulpitusa felől érkezett.

 

Felkelt a székéből és átsétált a másik asztalához. Egészen közel hajolt a csukott kódexhez, amin két nagy aranybetű hírdette a történet tulajdonosának nevét: A. R. Különösnek tartotta és nehezen katalogizálhatónak, mégsem ódzkodott az eljárástól. A sercegés egyre hangosabb volt, hogy a végén már a fülét a bőrkötéshez kényszerült nyomni, de akkor sem hallott mást, s elszörnyülve egyenesedett fel a bizonyosságtól:

 

a kalandorok krónikái önmagukat írják.

 

***

 

Erion, Városok Városa, Torozon Tavernája. Az ivóban nagy volt a hangzavar, ahogyan a kontinens különböző pontjairól visszatért kalandozók egymásnak túllicitálva próbálták elharsogni, hogy mi történt velük legutóbbi küldetésük során. A hangulat az este leszálltával a tetőfokára hágott és amikor a korosodó igric az emelvényen, már a saját halk hangulatkeltő dallamait sem hallotta úgy ítélte meg, hogy ideje szünetet tartania.

Elhaladt egy csapat dartonita mellett, akik komor vértezetükben mégis hevesen vitatkoztak a prófétájuk legutóbb kalandjáról, egy kisebb kitérő után a sarokban belehallgatott, amint egy csapat éppen az új goblin tolvajuk ügyességét élteti, s csak akkor mosolyodott el mégis, amikor az egyik asztalnál egy fényes páncélzatú lovag még egy kört kért társainak, akik láthatólag még olyan fiatalok voltak, hogy a varázslójuk szakálla sem serkent ki.

Még vissza is nézett rájuk, elkapta csillogó tekintetük fényét és szinte hallotta a gondolataikat, amint azt várják, hogy egy szürke csuklyás megbízó életük legnagyobb, valójában első, kalandjának részleteibe beavassa őket. Magában kuncogva fordult vissza útirányába és feltekinte meg is pillantotta a kis faasztalt a fülkében, ami azonban várakozásival ellentétben nem volt üres. Egy fiatalember foglalta el, aki ráadásul hetykén a fekete kalapját lengette a kezében.

Szigorú tekintettel magasodott a merész alak fölé és jól végigmérte, de az állta a tekintetét és pillanatokig fenyegetően méregették egymást, hogy a környező asztaloknál is megérezték a két aura egymásnak feszülését. Ahogyan aztán összenevettek és egymás kezébe csaptak az éppúgy meglepte a leselkedőket, mint a felhőtlen nyári napon felhagnzó mennydörgés. Az idős bárd elhelyezkedett a fekete kalapossal szembeni székre, utóbbi pedig teljesen szembefordult az érkezettel.

– Alucardo Ront’e Rone gróf … régi tanítványom és harcostársam – mosolyodott el a zenész joviálisan, kora ellenére még nem volt ráncos különösebben és tokája is engedelmesen rendeződött át az arcán akarata szerint.
– Sinemosi Pakáj mester … régi mesterem és barátom – válaszolt kedvtelve a gróf és levette kezét az asztal lapjáról, hogy feltűnt alóla egy régi véset a következő szöveggel: „A Világ Közepe”.
– Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar viszontlátlak … azt mondtad, hogy a teendőid jó ideig lekötnek majd. Persze, azután, hogy hallottam Alidax mesés felszabadulásáról sejthettem volna, hogy a „teendőid” végére értél … vagy legalábbis egy részének.
– Jól értesült vagy mint mindig Pakáj mester – bólintott Alucardo – hogy van a tündéri kedvesed, Muniu kisasszony?
– Soha jobban, engedelmesen és hűségesen vár engem Tiadlan földjén palotájában, ahogyan mindig – gyanakvóan felhúzta a szemöldökét – emlegetett is mostanában, hogy régen látott és mégis úgy tudom, hogy jártál a rizsporos arcú ervek földjén …
– Csak átutazóban – legyintett az ilanori – és nem, nem volt módon meglátogatni az úrhölgyet.
– Hallottam a veszteségeidről Toron partjai mentén – váltott témát gyorsan az igric – részvétem a társaid miatt. Cloud Boohen nagyapja még szívbéli jóbarátom volt, igaz, ő nem volt király. Szervezetünk alapítói között tisztelhettük azonban az aszisz méltóságot. Az unokája is igen tehetséges volt …
– … abban amit csinált, igen. De egy költő akkor hal csak meg, hogyha elfogy a mondanivalója és akkor hal csak meg IGAZÁN, hogyha életművét elfelejtik. VI. Ottlokir azonban hagyott olyan nyomot maga után, hogy a következő generációk is emlegessék … így vagy úgy.
– Legyen az álma könnyű – hajtott fejet Pakáj mester – úgy tudom közel álltatok egymáshoz …
– Valaha a barátom volt … még Gorvik előtt … azután megváltozott és ahogy előtte, úgy utána sem hajlott a tanácsaim megfogadására.
– És Egylövés Ragor? Az ő halála is ilyen … elfogadható volt a számodra?
– Mielőtt megismertem még nem így hívták – komorodott el a gróf – éppen ebben a városban szerveztük be egy tehetséges női kémünk segítségével annak idején. Amennyire a jégvirág hatása alatt volt akkorban … és a felesége halála után is … kétlem, hogy egyáltalán tisztában volt vele, hogy az Északi Titkosszolgálat ügyében járt el. Kiváló ügynök volt …
– Íja sose tévesszen célt – hajtott fejet ismét a koros mester – de nem csak a Titkosszolgálatra gondolsz, igaz e Ront’e Rone? A Kóborlók Rendjére célzol.
– Sokat tudsz a világ dolgairól úgy, hogy szinte csak a Sinemosban halászol vénember … de valóban, sokszor nem csak a Szövetség ügyének rendezésére kerestem fel. Sokszor tett nagy szolgálatot a Rendnek … és arról talán maga soha nem is hallott. Az ő ügyét elrendezted a megbeszéltek szerint?
– Természetesen, a lánya egészen taníttatása végéig nem fog hiányt szenvedni semmiben. Az apjával eddig sem tartotta a kapcsolatot, így nem fog neki feltűnni a hiánya. De azért minden születés- és nevenapjára küldök neki valami szép ajándékot, hogy higgye apja még életben van … bár úgy tudom nem kedvelte különösebben. Nem baj, én szeretek ajándékokat adni.
– Köszönöm, Pakáj mester. Örülök, hogy ez rendben lesz – bólintott a gróf és az egyik szolgálónak intett, hogy hozzon neki még egyet és a beszélgetőtársának is valami hűsítőt.
– Éppen azon gondolkoztam, ahogyan összeválogattad az embereket erre a küldetésre – merengett hangosan a sinemosi – tudom, hogy mind közel álltak hozzád az elmúlt évek során így vagy úgy, de mégis … tudtad, hogy ez egy öngyilkos küldetés lehet könnyedén. Mégis végigjátszottad a szerepedet és hagytad, hogy meghaljanak. Talán valami harag élt benned velük kapcsolatban?
– Arra gondolsz, hogy túl sokat tudtak e a dolgaimról? Meglehet, de nem haragudtam rájuk. Egyszerűen csak tudtam, hogy mindannyian életük olyan szakaszában vannak, amikor nem számít nekik, hogy élnek e vagy meghalnak … túl sokat éltek … és így ők voltak azok, akik …
– … Senkinek sem hiányoznak – mosolyodott el Pakáj mester – Tudod grófom, már akkor is éreztem, amikor megismertelek, hogy több rejtőzik az alkoholizmusod és a mosolyodot mögött, mint bevallod … kegyetlenség, számítás, manipuláció …
– Bagoly mondja rókának … mesterem – vigyorodott el kihívóan Alucardo és hagyták, hogy közéjük a szolgáló letegye az újabb poharakat és üvegeket, a korábbiakat pedig elvigye – mindig helyesen döntöttem és a céljaim tiszták voltak … az áldozatomra mindig szükség volt …
– Az eredmények téged igazoltak, Ront’e Rone … eddig és ez alkalommal is: visszaált az ismert és megszokott rend a quironeia déli partjaira évtizedek után, Alidaxot megszelidítetted Boszorkánykirálynőjét lekenyerezted, a Hiwith boszorkányokra és fedőszervükre komoly csapást mértél, a Keleti Barbárok Fekete Hadúrává pedig egy külvilági szövetségesedet helyezted …
– Arra igazán nem számítottam, hogy Axel Ragaen párviadalba bocsátkozik a kánnal … azt még kevésbé, hogy legyőzi őt – mentegetőzött az ilanori.
– Mi is volt a valódi neve? Megvan, Achula cwa Rasher am Shín … milyen közönséges és hétköznapi név ez a császárságban … talán valami vidéki pietor famíliához illik leginkább … vagy ahhoz sem. Az ’achula’ ráadásul, hogyha jól emlékszem, toroniul annyit tesz, mint …
– Cápa – komolyodott el a gróf – azt jelenti toroniul, hogy cápa.
– Apropó cápák – mosolyodott el Pakáj, amint megérezte, hogy fölényben került a beszélgetésben – a sinemosba eljutott pletykák alapján a barbárok új kánja a párviadal megnyerése után a cápáktól hemzsegő véres vízből nyugodtan és bántatlanul sétált ki …
– Mire célzol ezzel? – vonta fel a szemöldökét Alucardo.
– Hogy te is jelen voltál akkor és úgy tudom, hogy Arel istennő papjainak, mint a Természet őrzőinek, nem okoz gondot néhány oktalan állat befolyásolása a színpadi hatás kedvéért …
– Ezt sem megerősíteni, sem pedig megcáfolni nem tudom – dőlt hátra a székében a gróf és zavartan töltött magának az üvegből, leküzdve a késztetést, hogy megérintse a nyakában lógó Arel szimbólumot – Axel Ragaen kán úgy gondolom, hogy méltó hordozója lesz a Fekete Lobogónak … és jó vezetője a népnek, ami őt választotta erre.
– Milyen jó … hogy a történelmet a győztesek írhatják meg. – göcögött magában Pakáj – de igaz, ami igaz. Te és a társaságod nekünk is nagy terhet vettetek le a vállunkrók a yankari utódállam helyrerakásával. A Vitéz Szabólegény különösen hálás volt, mert ez neki személyes ügye valamiért … biztos mert helyi lakos. A FILOZÓFUSOK rajtam keresztül szeretnék kifejezni hálájukat és megbecsülésüket.
– Hogyha ez nem titkos társaságok közötti együttműködés … akkor nem tudom mi az – mosolyodott el őszintén Alucardo Ront’e Rone gróf és koccintott a vele szemben ülő igriccel – Remélem a megegyezés másik fele is elrendezésre került …
– Természetesen, miután látványosan lezajlott ellened a sikeres merénylet északon a halálhíred elterjedt a Titkosszolgálaton belül és a Szövetség már el is kezdte a tanácskozást az utódodról. A világ nagyobbik részének szemében halott vagy … megint. Meggyőző alakítás volt, elismerem … de ahogy hallom Karyyalban is megismételted.
– Tükör és füst játéka csupán – húzta ajkát félmosolyra a gróf.
– Másnak tartogasd az efféle válaszokat, régi tanítványom – lobbant őszinté Pakáj – hallottam a szóbeszédről, hogy Arel kegyeltje vagy és halandó testben születsz újjá az istennő rendelése szerint minden hajnalban újra, újra és újra. Mégha hinnék is az ilyen pórnépi legendáknak, a saját hírszerzőimnek kénytelen vagyok … Akár angyal vagy akár halandó, valami más okán vagy itt.
– Ezt sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudom – vonta meg a vállát Alucardo – és nem is akarom …
– Bármi legyen is az igazság életedről és halálodról biztos vagyok benne hogy valami vagy valaki távol tart téged a Kárpittól … Vajon mi vár rád odaát, ami miatt inkább a halandó élet fájdalmait választod inkább? Hallottam egy háború előtti esetről veled kapcsolatban – figyelte a gróf arcát, de azon nem tükröződtek érzelmek – a Dwyll-Únióban … egy alföldön álló házról – csak az ilanori tekintetében gyűlt meg valamelyest az ivó fénye vetette árnyék – ami üres és a közelében álló csendes dombról – halk nesz volt, amint a gróf körme az asztallapba mart önkéntelenül, de Pakáj folytatta – a domb tetején pedig egy magányos fa alatt …
– Halgass – sziszegte Alucardo fenyegetően – különben legközelebb valóban meglátogatom Muniu kisasszonyt és miközben átadom „üdvözletedet” kegyesen a fülébe suttogom majd egy Krad könyvtároslányka nevét …
– Honnan … honnan tudsz te róla? – rökönyödött meg a sinemosi elkerekedett szemekkel.
– A Filozófusok lebecsülhetik az Északi Szövetség Titkosszolgálatát, kihasználhatják a kalandozókat, fittyet hányhatnak az istenekre és elkerülhetik a démonok bosszúját is … de a Kóborlók Rendjének valódi hatalmáról fogalmatok sincsen és ÁLMODNI SEM merhettek róla.
– Hmm, sokáig azt reméltem, hogy a Virágkapuk ostroma után felkérhetlek, hogy csatlakozz te is sorainkba … tapasztaloddal és képességeiddel átvezethetnéd a Ynev civilizációit a következő VilágKorba … de ha te inkább a múlton rágódsz és régi sérelmekből táplálkozol inkább, minthogy ésszel és logikával építs egy jobb világot … azt hiszem hiába is fáradnék.
– Mondtam, hogy megérdemelt pihenésemet töltöm majd el a küldetés után … hogyha pedig igaz, amit mondtál és valóban betartottátok a szavatokat … zavartalanul. Ne vedd személyeskedésnek Pakáj mester, de hogyha bárki megzavarja a „békés öregkoromat”, s gyilkosokat küldenek utánam, esetleg a szeretteim halnak bizonytalan és tisztázatlan körülmények között meg, akkor tudni fogom ki vezette nyomra őket, mert csak neked mondtam el és akkor visszatérek … beváltani a fenyegetéseimet.
– Mit csináljunk, hogyha valóban szükségünk lesz rád? Nem csak nekem … északnak … az embereknek … a világnak?
– Akkor mondjátok meg Isidor de Sedierta lovagnak, hogy az Igazság Palotájában keressen meg …

Nem búcsúztak el egymástól. Ilyen régi barátok, mester és tanítvány között nem is lett volna illő. Az igric kiitta a poharát és úgy döntve, hogy szünete véget ért visszaindult az emelvény felé. Alucardo egészen addig követte tekintetével, ameddig egy szürke csuklyás alak ki nem takarta, amint váratlanul leült a fiatal kalandozók asztalához. Elmosolyodott és egy pillanatra elképzelte milyen képtelen hazugságokkal bírja majd rá őket arra, hogy valódi céljait elérje rajtuk keresztül.

– Gróf úr, nem számítottunk rá, hogy ilyen hamar viszontlátjuk itt – kedves hang érkezett az asztalához és az ilanori udvarias mosollyal feltekintett a gazdájára.
– Nagyságos Eve Torozon kisasszony, örül a szívem, hogy ismét vendéglátását élvezhetem, ugyanakkor … bánatosan kell bevallanom jövetelem célját – egyenesen a fogadósnő szemeibe nézett, ami sokat látott már a többszázéves taverna vezetése során – attól félek, hogy fel kell adnom bérleményemet és a továbbiakban nem járok majd ide ilyen … gyakorisággal.
– Sajnálattal hallom, kedves gróf úr – szomorodott el a nő arca és egy pillanatra úgy a tekintetén, mint a nyakában hordott medálon átsuhant egy különös csillanás – igaz, hogy nem mindig fizetett időben, de tudtam, hogyha ismét feltűnik rendezi majd a tartozását.
– Igyekszem mindig betartani az ígéreteimet – bólintott Ront’e Rone tovább mosolyogva – előbb vagy utóbb legalábbis. Engedelmével még egy alkalommal használnám az ajtót, hogyha megengedi.
– Boldogan várjuk vissza, gróf, hogyha esetleg meggondolná magát a jövőben – tette a férfi vállára a kezét a nő, de éppolyan gyorsan el is kapta – engedje meg, hogy egy üveg itallal ajándékozza meg a ház búcsúzóul.
– Egy igazi ajándékot a Városok Városában balszerencse volna visszautasítani – az ilanori még elkapta a távozó nő kezét egy pillanatra ültében – nekem pedig csak az ön boldogsága számít.

 

Eve Torozon távozott a Világ Közepétől, hogy intézkedjen a gróf utolsó üvegéről és a taverna más vendégeiről. A férfi egyedül maradt az asztalnál és még egyszer utoljára végighordozta tekintetét az ivó gyülekezetén. Arra gondolt, amikor még maga is olyan volt, mint ők, amikor nagyapáikkal osztozott a Taverna hosszú padjain lelkesen várva a veszélyesebbnél veszélyesebb küldetéseket a furcsábbnál furcsább megbízóktól. Aztán arra gondolt, amikor ez megváltozott … örökre.

Felszedelőzködött és elindult a félemeletre vezető lépcsőhőz. Útban érte el a szolga, amely egy ránézésre is régi boros üveget hozott neki ezüst tálcán, amit hálásan átvett. A dugó fölött eltekintve megpillantotta Eve Torozon tekintetét a söntés mögött, amint két mozdulat között őt figyelte. Önkéntelenül összemosolyogtak és tekintetük elég volt ahhoz, hogy a szavak jelentette rácsok elpattanjanak. Elindult felfelé a lépcsőn.

 

Nem nézte a tetejét, csak a fokokat. Ahogyan egymás után szedte őket magában mégis messze járt, régen: Ilanorban … a család birtokán … a grófság rengetegében … szinte hallotta a száz és ezer paripa patájának dobogását a távolban. Aztán a Szövetség már városaiban, a Maszkok Ünnepén, majd Erionban már Kalandozóként, emlékezett az előző Torozonra is fiatalon. Emlékezett az Erigowban történt kalandjára … vörös és kék hold váltakozására … emlékezett a törpék szigetére.

A fokok lassan váltották egymást és tudta, hogy egyre jobban közeledik az utolsó valahol fölötte. Emlékezett tovább, igen, a Dwyll-Únió füves pusztáira … melyek Szépmezőre emlékeztették … emlékezett a kis házra … emlékezett a dombra. Emlékezett a háborúra és a fájdalomra, emlékezett a toroniak kegyetlenségére, önmaga tehetetlenségéra … pedig milyen távolinak is tűnt … szinte egy másik életben. Emlékezett Lammo-ra, emlékezett egy toroni fejvadász fiúra

 

… emlékezett a saját halálára …

 

Minden ami azután és azóta történt szempillantásnak tűnt inkább. Úgyis elérte már a lépcső tetejét. Maga sem tudta volna megmondani, hogy hányszor látta és használta már ezt az ajtót. A térmágia minden alkalommal meglegyintette halandó testét, de az ital valamelyest minden alkalommal tompította az átkelést. Kinyitotta az ajtót és a mögötte tátongó félhomályban csak alig ismerte fel a hajója kabinját. A fogadó körvonalai elbizonytalanodtak körülötte, ahogyan becsukta maga mögött az ajtót.

Az ivó hangja örökre elhalkult mögötte és most bele sem mert gondolni, hogy miért. Az ablakon kitekintve a Duaron-tenger hullámait látta a vörös hold fényében és tudta, hogy az Unikornis biztonságos kikötőben van a többi kalózhajóval együtt. Egyre növekvő ürességet érzett, amely az alidaxi ünnepség óta csak nőttön nőtt benne és nem tudta, hogy mivel csillapíthatná … amikor majd már az ital sem segít igazán.

– Férjem uram! – hangzott a váratlan felhívás a kabin mélyéről és körülötte lobogva gyúltak boszorkánylángok.
– Hogy … hogy te itt? – kérdezte a gróf meglepetten – hiszen a szertartás csak holnap lesz.
– Gondoltam, hogy neked ma még inkább szükséged lehet rá, mielőtt holnap már csak teherként gondolsz rám – vonaglott a széles ágyon macskaszerűen a gorviki nő – és bevallom nekem is szükségem támadt rám ma éjszaka …
– „Kinek kell a zene és ugyan kinek kell ez a szerelem, ez a bennem mélyen szóló dal.”
– Mondtál valamit? – ült fel a Tértolvaj és a kezében két kristálypohár termett – Látom hoztál valamit, amivel kitölthetnénk ezeket itt…
– Igen, valóban – lépett közelebb az ágyhoz a gróf – ajándék volt …
– Egy másik nőtől nem igaz? – csattant a boszorkány kérdése és vele párhuzamosan a két pohár is széttörve a padlón.
– Igen, de búcsúajándék … – nyugtatta a lepedő szélére ülve a férfi, hogy megküzdhessen a régi dugóval.
– Akkor rendben, az mindjárt más … elvégre a legénybúcsún is jó és hűséges fiú voltál – dorombolt az asszony és körbefonva hátulról a férfit két újabb pohár termett a kezében.

A dugó engedett, a hajó billegett, a kristály csilingelt és az ágy megremegett. Túl mindenen és távol a szárazföldtől a gróf úgy vesztette el a szabadságát, hogy tulajdonképpen nem is bánta és ezáltal talán nem is veszítette el igazán. Ez volt az utolsó éjszakája, hogy elveszett társakról és győztes küldetésekről álmodhatott volna, de a vörös bor és a forró testek egyvelege megakadályozta ebben. Igaz, így a rossz dolgokra sem tudott gondolni és azokra, amiket az ajtón kívül hagyott.

Mindannyiunk múltja egy üresen tátongó lyuk. Az egyetlen esélyed, hogy megfordulj és szembenézz vele. Azonban ez olyan, mint megcsókolni a halott kedvesedet. A sötétség vár rád az ajkai között. Vágyunk a szenvedésre, hogy meghalhassunk a számunkra fontos dolgokért: a szerelemért, a helyes döntésekért. Megéri? Azt mondani, hogy sohasem hazugság volna. Mert néha lehet egy kis szerencséd. Olykor valami jó is kisül a dolgokból … valami amit tudod, hogy nem érdemelnél ki egy millió év alatt sem.

Valami, ami aztán képes okot adni a folytatásra.

 

***

 

Észak Ynev, Sirenar határvidéke, Tongoria. A távolban ragyogó smaragd rengeteg élesen választotta el a vidéket a köves, kietlen síkságtól, ahol olykor csak egy-két levéltelen kóró hajladozott a szélben. Veszélyes vidék volt ez egy magányos vándor számára, de aki az úttalan úton közeledett felverve a port tapasztalt és veszedelmes kalandozó volt … egykoron legalábbis. Nő volt, sötét haja a hátát verdeste, bőrvértje sok csatáról és nélkülözésről árulkodott. Hátán a feszes testéhez rögzített tegeze félig volt csak tele, jelezve, hogy a senkiföldjén keresztül vezető útja nem volt eseménytelen.

Amikor a magaslatról először megpillantotta a közeledő rengeteget elbizonytalanodott, de erőt vett magán és egy pillantás erejéig sem fordult vissza. Keze megszorult a hüvelybe dugott kecses kardja markolatán és eltökélten a fákat szemlélte. A szélben lobogó haja alól kilógó fülei egyértelművé tették tiszta elf vérét, bár ruházata már sokkal inkább tükrözte a halandó emberek és más fajok között töltött éveket.

A sirenari határig hátralévő utat már eseménytelenül tette meg és amikor már tudta, hogy az őrök íjainak hatósugarán belül lehet, akkor jól láthatóan távol tartotta kezeit fegyvereitől. Íja leajzva himbálózott a vállán, tőr azonban a megszokott módon a csizmaszárban lapult. Így közelítette meg a fák jelentette sávot. Nem látott sehol elfekete, de tudta, hogy ezen a vidéken ez vajmi keveset jelent valójában és sokan vesztették már el életüket azért mert bíztak az érzékelésükben.

Mert ami fontos, az a szemnek láthatatlan.

Igaza volt és amikor már kőhajításnyira ért a szélső fák ágai közül három alak ugrott le fogadására felajzott íjakkal és kivont fegyverekkel, ahogy az egy idegenből visszatérő elfnek kijár. Két fiú és egy lány volt, mindannyian fiatalabbak az érkezőnél. Ő azonban nemcsak ezt tudta, de fel is ismerte őket. Számára az idő másképpen telt hosszúéletűként és ahogy egy pillantást vetett a felé közeledőkre megnyugodva leeresztette karjait és elmosolyodott: „Gyermekeim, hazajöttem.”

***

 

Erion, Városok Városa, Torozon Tavernája. Második Epilógus. Az ablak nélküli szobában meglódult az idő. A porszemek a levegőbe emelkedtek és mintha türelmetlenül táncolnának köszöntötték a változás mágikus szelét. Egyszer csak a csupasz falon megjelent egy ajtó, körvonalai mintha mindig is a fához tartoztak volnna éppolyan korosak voltak, mint a szobában az összes bútor, s a kilincsén ugyanúgy megállt a por. De mindez talán csak egy pillanatig tartott.

 

„Hol van még a reggel?
Az álom nem sok jót ígér.
Meglibben a függöny,
Szólít egy hang, hozzám beszél.”

 

Az ajtó egyszer csak kinyílt és a keretben megjelent Eve Torozon karcsú alakja. Az ivó hangjai és zsivalya talán pillanattal utána törtek csak be a szobába. Ennyi idő után azért nehéz utat találni egy ilyen közegbe. Végighordozta a tekintetét a látszólag sebtében itt hagyott szobán, pedig tudta, hogy azt még valamikor az apja adta ki a fiatal ilanori gróf számára. Megpillantotta az asztalon álló aranyszínben ragyogó üveget és a két poharat mellette az asztalon. Csak az egyikben volt már ital.

 

„Egy véletlenen múlik, s
túl vagy már mindenen.
Pár lépés és fent vagy,
jól nézd meg hogy hova lépsz!
Megcsúszhat a lábad,
egy rossz mozdulat és kész.”

 

Nem ment be a szobába. Már az is eléggé felkavarta, hogy érezte a szobában terjengő illatot. A levegő, éppúgy, mint a szobában, a több mint tíz évvel ezelőtti világból maradt még itt, amit aztán a költséges térmágia elzárt a világ elől. Egy új szolga lépett mellé alázatosan és kérdezte meg, hogy mikor kezdhetik el a szoba kitakarítását. Anélkül, hogy a nő ránézett volna parancsolta, hogy amint új lakónak van rá szüksége. A szolga távozott, de ő még pár pillanatig a nyitott ajtóban maradt, hogy még egyszer utoljára beszívja keblébe a múlt levegőjét.

 

„Még itt vagyunk, még álmodunk,
még élünk! Csak találgatunk,
hogy miért vagyunk, hova érünk.
Csak az éj, csak a végtelen ölel át.”

 

***

***

 

Axel Ragaen kán a kezdeti nehézségek után sikeresen megtartotta hatalmát és sokáig azon munkálkodott, hogy a barbár törzseket egyesítse a Fekete Lobogó alatt. Udvarában gyakori és szívesen látott vendégek voltak Kalandozók a világ minden tájáról, akik gyakran régi harcostársai voltak. Hetven esztendős korában, nem sokkal Első Ágyasa temetési szertartása után egy elf csapat járult a színe elé, akiket egyedül fogadott. Távozásuk után nem sokkal felkerekedett és elhagyta a Tengeri Kígyó Barlangját, sokak szerint az általa sokat emlegetett Becsület Arénájának keresésére indult. Gyermekei közül a legrátermettebbnek Raul Ragaen bizonyult, feltételezhetően Első Ágyasától született, aki apja nyomába eredt, hogy megkeresse és a hegyek közé már mint a Fekete Lobogó kiválasztottja érkezett meg. Ő vezette be népét a XV. Zászlóháború viharos éveibe később.

Inmettiel, a Hegy évekig „vendégeskedett” Alidaxban. A Boszorkánykirálynő védelme alatt állva mentesült a helyiek ártó praktikáinak egy részétől. Hazájába visszatérve azonban hamarosan újabb kalamajkába keveredett és árulással gyanúsították meg. Doranba menekült, ahol valami félreértés miatt a Filozófusok kémjének nézték, ami után az Északi Szövetség más államaiban próbált szerencsét. Kalandozó évei alatt sok különös figurával találkozott és nem egyszer csak ő maradt meg a csapatokból. Végül Gianagban telepedett le, miután egy varázspárbaj megnyerése után nem tudta már visszanöveszteni hiányzó végtagjait. Ennek ellenére családot alapított és hírneves kalandozóként sokan keresték fel tanácsért és történetei lejegyzéséért. Egyesek csalódottan távoztak …

Marac il Tenebresse con Corde atyai kötelezettségeit letudva felkerekedett, hogy végigkalandozza a Keleti Városállamok ismeretlen vadonját. Különös, hogy alakját a későbbi korok inkább mint felfedezőt és világutazót jegyzik, mint véres kezű kalózt. Több olyan települést is megtalált újra, amelyik a Manifesztációs Háború ismeretlen vesztesei voltak. Egy időre nyoma veszett a Tiltott Vidéken járva, de végül visszatért a Duaron-tenger szigetvilágán kialakult gorviki menedékbe. Még tervezte, hogy idős kora előtt kihajózik egyszer a Keleti-Óceán titkait kifürkészni, de erre már egészségi állapota miatt nem volt képes. Unokái, szerettei, családja körében helyezték örök nyugalomra a Tengeri Farkasok szokásai szerint. Özvegye, egy bukán nő, nem sokkal a szertartás után követte élete párját a Kárpiton túlra.

Alucardo Ront’e Rone gróf névleg soha sem hagyta el többé a Duaron-tenger öbleit, azonban mégis különös mendemondák járták arról, hogy alakja különös módon fel-feltünedezik a különböző pontjain, akik közül egyesek imposztornak bizonyultak később. Felesége halála után azonban bizonyosan visszatért a világba és aktívan részt vett a XV. Zászlóháborúban is. Ekkor jegyezték fel, hogy az elfekkel vívott SÁRKÁNYHÁBORÚS harcok után közvetlenül látogatást tett Sirenarban is, ahol egy bizonyos Ayala Isobelle néven ismert egykori kalandozónőt kérdezett a halandók világában töltött éveiről és egy bizonyos Axel Ragaenről. A beszámoló szerint az elf így válaszolt:

 

„Olyanok számomra azok a napok, mintha csak egy álomra próbálnék visszaemlékezni. Talán mert az is volt …”

 

Alucardo Ront’e Rone későbbi sorsa és élete ismeretlen.

„Zöld mennydörgés hasítja majd át az eget délről,
a Vörös Sárkány öröksége tíz lelket emészt majd el.
A Havas Szentek ajándékkal és vérért jönnek le a hegyről,
Öt halál csillapítja Antoh szomjúságát.
Békére talál végre a Veszett Vad,
felébred álmából a Fehér Oroszlán,
s a Koboldrejtek sem őrzi többé már a titkát.
A Sakálkirály sírja betemetve marad,
Égbe emelkedik az Elveszett Erőd,
S visszatér az is, aki a nap sebében eltűnt.
Elherdálják majd a Dúlás Kincsét is,
mire testvér lesz a Róka és Kos megint.
Legyőzőre talál a Sólyomszívű angyal,
kinek barátját a néma hegy nyelte el.
Utoljára kinyílik a Romlás Kapuja,
S megkezdődik majd a Sárkányok Smaragd Háborúja.
Mire a kilenc haláltalan temploma szétszéled,
megmutatkozik végre a Kék Sík Ura.”

VÉGE