A gróf megmentése nagyobb áldozatba került, mint azt Akik senkinek sem hiányoznak gondolták volna. A Karyyal szigeten történtek azonban még nem jelentik a kalandozók küldetésének végét. Vissza kell térniük a Tengeri Kígyó Barlangjába, hogy a Keleti Barbárok leghatalmasabb kánjának segítségével felszabadítsák az ostromlott Alidaxot. Hogy ez megtörténhessen Axel Ragaennek meg kell vívnia élete egyik legnehezebb harcát a rémálmaival … egyedül.
***
6
Uram, királyom!
„Egész életünkben azt halljuk, hogy a cápa veszélyes. Aztán egyszer csak ott vagyunk a víz alatt … szemtől szemben a lénnyel, amitől félni kell … és maga a tökély. Apám egyszer azt mondta: Csak óvatosan azzal, amit a legjobban szeretsz a világon … mert ha nem vigyázol … akár el is pusztíthat!”
Észak-Ynev, Keleti Barbárok, J’Hapinia hegység északi partvidéke, Tengeri Kígyó Barlangja. Sötét hullám. Az Unikornis fennségesen hasította a zátonyok közötti láthatatlan ösvényt. Félárbóccal haladt ugyan, de ez illett ahoz a veszélyhez amit a mélyben rejtőző sziklák tartogattak neki és ahhoz a gyászos hangulathoz, ami a fedélzeten uralkodott. Akik senkinek sem hiányoznak annak ellenére is joggal megfogyva érezték magukat, hogy társaságukhoz csatlakozott Marac il Tenebresse con Corde is.
A sokat megélt tengeri zsivány Karyyal óta rajtuk tartotta a szemét, elsősorban persze a vején és annak testi épségén, de csak akkor szált át, amikor a zátonyokon kívül horgonyzó három gorviki vitorlást a vendégbarátság jegyében maguk mögött kellett hagyniuk. Ő maga is jól ismerte a kalóztestvériségek vérrel is íratlan törvényeit, hogy nem szerencsés két martalócbandát összeereszteni a zsákmány fölött, amit most kivételesen tényleg nem maguknak szereztek meg.
A zsákmány, feltételezhetően Tomatis Üllője a fedélzeten várta leponyvázva, hogy visszakerüljön egykori barbár népéhez. Alucardo ugyan többször tett rá utalást, hogy nem szívesen látja viszont a fekete anyagból készült monstrumot minden alkalommal, amikor kilép a kabinjából, de azt neki is el kellett ismernie, hogy így legalább folyton rajta tudták tartani a szemüket. A többezer éves ereklyékkel sohasem tudhatja az ember … ezt pedig Marac il Tenebresse con Corde tudhatta a legjobban.
A kortól, megpróbáltatásoktól és bizonyára a sós tengeri levegőtől gyorsan őszülő kalóz hoszzú haját copfba kötve hordta, ami kiemelte szakálla és bajsza vonalát. Szemében határozottság és valami baljós fény munkált minden alkalommal, hogyha a csapat tagjai megközelítették. Bár nem tudhatta, hogy a Ront’e Rone grófját, a vejét, még holtan hozták ki a Hiwith boszorkányszekta barlangjából, de az, ahogyan megjelent a környéken okot adott rá, hogy sejtett valamit.
A róla szóló legendák szerint és mert bölcsőjét egyszerre ringatták Shadonban és Gorvikban is, minden bizonnyal tudott egyet mást a bűverejű asszonyok működéséről. A mítoszok egyformán beszéltek orwellánus szeretőkről, felice hitű asszonyokról és végül fejvadász feleségről az oldalán. Ha valaki, akkor ő tudhatta Ynev tengereinek farkasaként, hogy mitől kell féltenie az utolsó, legénybúcsús kalandozásra indult vejét … és nem is ok nélkül.
Oldalán két szablya lógott és övén a gorviki kendőnyelv szerint tűzőtt színes szalagok adták az értők tudtára, hogy milyen módon és sikeresen képzett a használatukban. A fekete mély vízek nem hordtak a hátukon nagyobb gazfickót a Hat Város alatti Gályák tengerétől immáron a jeges Mar-Derey hulámmaiig. Ezt a hazátlan fickót még az sem törte meg talán, amikor a Szent Föld elesett előbb gyakorlati majd szellemi értelemben is. Sőt, inkább kihasználta a helyzetet és sosemvolt örökségéből olyan hozományt harácsolt össsze a Duaron-tengeren, ami minden apa és matróz ember szívét megdobogtatta volna. De ez egy másik történet …
Akkor is a fedélzeten állt, amikor látótávolságra megközelítették a Tengeri Kígyó Barlangját, Armaggon kán fészkét. A partvonal legalább olyan ellenségesen köszöntötte őket, mint ahogyan elhagyták: tüskékként meredeztek ki oldalából az eltelt korok minden itt maradt hordaléka, amit éppúgy nem kezdhetett ki az idő, mint az itt élők vadságát és szilajságát. Ahogy Marac a közeledő sziklaormot figyelte úgy lépett mellé Axel Ragaen is hasonlóan borús gondolatokkal.
Bár az út rövidebb volt Karyaal szigetének partjaitól vissza, ő mégis hosszabbnak érezte. Az ott történtek kavarogtak benne olyan élénkséggel, hogy olykor még az élete korábbi élményeivel is birokra keltek … kivétel eggyel … amire az aszisz költő utalhatott utolsó kérésével. Úgy sejtette, hogy az elátkozott sorsú bajvívó sokkal jobban megérthette őt, mint bárki azelőtt … és amennyire neki volt módja kiismerni különös bajtársát.
– Miféle hely az a Gorvik? – kérdezte a mellett álló kalózt, kapva az alkalmon.
– Régen vagy mostanában? – kérdezett vissza a félig gorviki származású férfi keresztbefont karral.
– Milyen lett a Manifesztációs Háború után? – úgy gondolta, hogy Cloud Boohen akkor járhatott ott.
– Veszélyes – vetette oda foghegyről Marac – egymással marakodó szekták, emberáldozó papok, titkos szövetségek, kelleténél több titok és varázstárgy olyanok kezében, akik nem tudták használni.
– Milyen volt a Kékarcú amund isten földreszállása előtt? – próbálkozott tovább Axel.
– Veszélyes – válaszolt ádázul mosolyogva Marac.
Ebben maradtak. Elérték a barlang bejáratát és besodródtak az öbölbe rejtett kikötőhöz. A mólók között találtak egy alkalmasat, ami mellett egy szokatlanul mély merülésű gályát készítettek fel láthatóan hosszabb tengeri útra. A kalandozók nekiveselkedtek nehéz terhük kirakodásának, s levitték végre az Unikornisról a gróf legnagyobb örömére. Láthatóan megkönnyebbült. Már a móló végén jártak hárman cipelve a ponyvába rejtett követ, amikor Axel Ragaent furcsa érzés kerítette hatalmába.
Önkéntelenül visszafordult a barbár gálya felé és egy pillanatra megmerevedett. Ismerős aura érzése kerítette hatalmába és szemével kutatta az indulni készülő hajót. Csak egy pillanat volt, mégis észrevették társai a hezitálását, de mostanra jól tudták, hogy ilyenkor nem érdemes szóval megzavarni a hirtelen haragú gladiátort. A Hegy átalakulva magában elbírta az oltárkő súlyát, nekik inkább csak irányítaniuk kellett. Axel végül némán visszafordult és folytatták útjukat.
Hamarosan ismerős harcosok szegődtek a nyomukba, akik egymásnak előre kopogtatva a barlangok szikláján és kurjantásokkal jelezték az idegenek érkezését, azonban megtartották a tiszteletteljes távolságot, ahogyan az fegyverforgatóknál kijárt. Marac il Tenebresse con Corde jelenléte is segíthetett valamelyest, mert többen felismerni vélték benne a déli törzsek meséiből ismert ördöngős gorviki népvezért. Két hosszú szablya kendős övvel, szokatlan tengeri viselet …
Hamarosan kupolás boltozatként borult föléjük a kán félhomályos trónterme, amit a közeledők hírére jó előre elkezdtek feldíszíteni és egyre több fáklya ragyogott fel körülöttük a romok közötti hevenyészett szállások mentén. Ismerték a járást, egyenesen a barlangi tó partján álló aranyhalmon álló márványszékhez vitték a zsákmányukat. Jól időzítettek a cipekedéssel: Armaggon kán a helyén pöffeszkedett, s állát az öklén pihentetve figyelte a közeledő csapatot.
Amikor felemelkedett a kalandozók döbbentet pillantották meg a palástjaként viselt éjfekete szövetet, ami mintha külön életet élt volna nyaldosta körbe és csapdosott vadul a szélcsendben. Még Inmettielnek sem kellett értetlenkednie a látványon, hiszen ő mindannyiuknál jobban érezte az anyagból áradó nyers mágiák kisugárzását: a Keleti Barbárok Fekete Lobogóját viselte a kán érkezésükkor. Elmondható, hogy nemcsak számított rájuk, de minden elővigyázatosságot is megtett, hogyha a kalandozók visszatérnek méltóképpen fogadhassa őket.
Az oltárkövet döndülve helyezték le a földre a legnagyobb óvatosság mellett is, majd anélkül, hogy egy szót is szóltak volna lehajtották róla a ponyvát, hogy mindenki jól láthassan az éjsötét anyagból készűlt ősi kőfaragványok barbár voltát és középen az egyértelmű rúnajelet, Tomatis nevével. Armaggon kán felemelkedett a trónról és kezével intett az aranyhalom mellett álló alaknak.
– Amennyiben nem veszitek zokon idehozattam a nagyszerű alkalomra egy orfenita mágust az Agyartoronyból, rengeteg aranyért, hogy igazolja vállalkozásotok sikerét … vagy hamisságát.
– A nevem, Srehto Evol – hajolt meg feléjük a fiatal mágus, aki ruházata alapján kevésbé tűnt mágiaforgatónak, csak a nyakában lógott egy kardot körbeölelő sárkányt formázó talizmán – az Agyartoronyban töltött éveim alatt sokat tanulmányoztam a helyi nornir maradványokat és engem küldtek rendem nagyjai, hogy a megtalált varázstárgy hitelességét ellenőrizzem.
Alucardo Ronte’e Rone kérdőn nézett a toronira, aki alig láthatóan biccentett csak, szemét egy pillanatig sem vette le a fölöttük tornyosuló kánról. A gróf engedékenyen intett a köpenyes alaknak, hogy megvizsgálhatja a nyákmányukat. Az ezüstszőke hajú mágus illedelmesen közelebb lépett és talizmánját markolva belekezdett az oltárkő múltjának feltárásába. Inmettiel érdeklődve figyelte ügyködését és mikor Axel kérdőn ránézett csak a fejével jelzett, hogy Srehto valóban azt teszi mágikus úton, amit mondott. A toroni visszafordult a kánhoz, aki nem a csapatot és nem is a követ figyelte … hanem őt.
– Szürke másom … hát visszatértél … megint – hangja sötét hullámokat vetett a barlang falain, s nem csak a mágikus zászló gerjesztette fel.
– A megegyezés szerint elhoztuk neked néped egyik elveszett ereklyéjét – intett maga mögé a gladiátor – tudomásom szerint ez Tomatis Üllője, egyike az elveszetteknek.
– Visszatértél – dörögte Armaggon – másodszor is … pedig esküvel fogadtad, hogy nem teszed … EGYSZER SEM.
– Az ereklye – emelkedett fel az orfenita a kő mellől – valóban a Tomatis nevű entitás nyomait őrzi az emlékezetében és egykor üllője volt megannyi nagyhatalmú fegyvernek és vértnek. A varázstárgy igazi és hiteles.
– Dicsőséges nap ez, nem csupán a Tengeri Kígyó Barlangjának népének, hanem minden Keleti Barbárnak a J’Hapinia és K’Harkad hegységei között. Tomatis, a Pusztító Atya ereklyéje megkerült hála Armaggon kánnak … a Népek Egyesítőjének – karjait az égnek lökte és szavát százak visszhangozták a barlangban átszellemülve – a Népek Egyesítőjének.
– A megegyezés szerint … – emelte fel a hangját Axel Ragaen, de a kán rá vetett tekintetének deleje megfosztotta a hangtól … ez már a Fekete Lobogó hatalma volt.
– A megegyezést nem veled kötöttem, Esküszegő! – Armaggon elmosolyodva fürdőzött népe imádatában és a vadul örvényló selyem mágiájában – VI. Ottlokir Cloud Boohennel léptem szövetségre és neki adtam a szavamat … nem neked. Nem látom körötökben őt. Hol van hát, hogy jogos igényét érvényesítse?
– Cloud Boohen, VI. Ottlokir király, Karyyal szigetének partjainál esett el a küldetésben, amiben visszaszerezte népednek elveszett ereklyéjét – lépett előre Marac il Tenebresse con Corde, hogy a konfliktusnak elejét vegye – magam tanúsítom ezt és mint egyik tengeri farkas a másiknak emlékeztetlek az adott szó …
– Farkas! – röhögött fel Armaggon kán – Ismerem jól a hazátlan fajtádat kóbor édesvízi eb. Ne hasonlíts engem és szabad népemet a magad fajtákhoz. Nagy szívességet tettetek nekünk … és nekem … EZT elismerem. De a szavamat én csak egyvalakinek adtam, aki NINCS ITT. De kegyes Hadúr vagyok – a Fekete Lobogó laposan terült szét a lábainál – megengedem, hogy élve hagyjátok el birodalmamat … kivéve Axel Ragaent, aki MÁSODSZOR szegte meg a nekem tett esküjét. És most mégis … egy halott embernek tett ígéretemmel nyaggatna.
– Démoncápa – Axel Ragaen hangja elmélyült a visszafolytott dühtől – nagyon sok áldozatot hoztunk és vért ontottunk azért, hogy tartsuk az ígéret ránk eső részét …
– Amit sikerült is megtartani – megnyalta ajkait, mintha csak a szóba került vért ízlelgetné – de a legnagyobb tetteknek is ára van, Szürke Másom. Előbb te tartsd be … ígéretedet … esküdet … és add életedet, amiért visszapofátlankodtál az én földjeimre és vízeimre, a mi világunkba … és az Ő életébe.
– Hol van Ő? – kapta fel a fejét erre Axel Ragaen – Hol van Lágy Eső, a lányod?
– Biztonságban tőled és esküszegéseidtől – röhögött fel a hatalmas barbár, hogy a Fekete Lobogó lángokként ugrottak fel körülötte – egy hajóval indult … éppen most a kikötőből, hogy férjéhez vigye.
– Biztonságban tőlem … – nyíltak ki teljesen Axel Ragaen szemei előbb értetlenül, majd elkomorulva – … a férjéhez.
– Mondtam neked egykoron … olyan vagy, mint én – hörögte Armaggon kán – te is csak egy cápa vagy, de a sekély vízekben ragadva. Elpusztítasz mindent és mindenkit, aki a közeledbe kerül … azokat akik valóban a véredre szomjaznak és azokat is, akik a javadat akarnák.
– Nem vagyok cápa …
– Láttam rajtad az ősök jelét, amit nekem szántak – folytatta a kán – népem hite szerint megpillantjuk azt a valakit, aki majd egyszer életünket elvéve a helyünkre lép … a Szürke Mást. De én – kiáltotta a Démoncápa és jobbjával az aranyy halomból kiálló hosszú nyél felé nyúlt – Armaggon kán vagyok! A Népek Egyesítője! A Keleti Barbárok Fekete Hadura! A Lobogó Kiválasztottja! Engem többre és magasabbra rendeltek az isteneink … minthogy egy sehonnai, hazátlan kivert kutya áldozata legyek!
– Armaggon … ez őrület – kiáltotta Marac – hallottam már az északiak lobogóiról és az elvette a józan eszedet!
– Otthonomban sértegetsz hitetlen gorviki? – markolt rá a nyélre a kán – Hát legyen, hogyha végeztem a Szürke Másommal halhatatlan lényemmel immáron elveszem a te életedet is és hajóidat, embereidet és assszonyaidat!
– Nem vagyok cápa … – Axel Ragaen lehajtott fejjel kereste magában az érveket, amiket sohasem és nem talált rájuk, mert sohasem léteztek.
– Menjünk innen Axel! – rántotta meg a vállát a gróf és a toroni látta, hogy mögötte a mágus és a varázsló is milyen tanácstalanul néz össze, de egymás méricskélve – Elég volt a vérontásból.
Az ilanori szavait nagyon távolról, szinte a víz alól hallota. Az ereiben lüktető vér és elf méreg a legrosszabbkor elegyedett össze a Hullámsír maradék áfiumaival. Tudata hátrasüllyedt teste legmélyére és ott volt … ott ahová a legkevésbé sem vágyott éber óráiban: otthon. A gróf figyelmeztette erre, a költő megpróbálta elmagyarázni neki mit tegyen, az íjász pedig tudta, hogy milyen az elme legmélyén hullámzó rémálmok közül a legrosszabb partra sodródni.
Toron fövenyén járt megint. Gyerekként nézett fel az égre, ami a Vértenger vörösében lüktetett. Körülötte magas fű, szél borzolja őket, de nem csak az. A szálak közül kiemelkedő kígyó feje Cloud Boohené … fogai barátságosan villannak … mosolya örök maradást ígér. Rohanni kezd, menekül, távolban felerősödő gyerekdal felé, ami megint azt az átkozott Tharr hitű mesét ismétli csak.
„Egy asszony három fiáról, akik közül egy feleséget talál, a második hősi halált és a harmadik hitetlensége révén a vértengerre száll.”
Próbált másfelé rohanni, de mindenfelé csak erősödött a dal. A fűben térdre rogyott, pedig emlékezett, hogy ez még sohasem hozott enyhülést. A földön azonban nem volt egyedül: egy róka borzolta mellette a szőrét, a fején különös fekete háromszög elszíneződéssel. Arcvonásaiban a grófra ismert és mikor a dúvad felugrott ő is, hogy kövesse. Ahogy a fűből kiálló rókafarokra koncentrált rohanás közben észre sem vette, hogy elhalkult a Tharr zsoltár.
A semmiből, a vérszínű horizont alatt feltűnt egy rengeteg és rohamosan közeledett. A fák közé érve megtorpant, mert a róka is. Kérdőn nézett rá, de az csak okos fejével biccentett és Axel Ragaen követte tekintetét. Az erdő mélyéről fehér paripa léptetett ki elé és hosszú nyakát meghajtotta, hogy a gyerek elérje sörényét és megsimogathassa. Az állat szemeiben a Vágtató jégvirágtól meggyötört tekintetére ismert. „Mert nincs két egyforma szempár.”
A ló nyakába kapaszkodva küzdötte fel magát, pedig akkor még soha nem tanulta, hogyan kell. A paripa megfordult vele és mélyebbre kezdett vele vágtatni az erdőbe. Axel visszanézett, ezüst hajszálai között még elkapta a rengeteg peremén a farkát csóváló róka körvonalait. De mást is megpillantott a sűrűben: nyurga, vékon test rohant vele párhuzamosan, aminek nem tudta kivenni alakját … és ő mégis felismerte benne Ayalát, akitől lovagolni tanult … és mást. „Sajnálom.”
Oldalba rúgta a fehér paripát, de hogy csak gyorsabb iramra sarkallja. A fák úgy suhantak mellettük, ahogy korábban az évek, egyik a másik után, egyformán és közöttük, mintha sírból kelnének ki vagy ágyakból legyőzött ellenségek és kedvesek arcai villantak fel. Axel azonban úgy vágtatott, hogy mindegyikkel kikerülte a találkozást, mindegyiket nyugodni hagyta … hogy neki is békéje legyen tőlük.
Majd az egykori harcostársak következtek, amint sorfalat álltak rohanása mellett … közülük sokról tudta, hogy hol és hogyan halt meg, másokat még életben tudott, de nem érte jöttek … hanem miatta. A paripa felágaskodott a sorfal előtt és Axel Ragaen lecsúszott a hátáról, hogy egyedül tegye meg a hátralévő utat. Sóhajok, hazugságok és szavakká formált álmok zengtek a fák között és körülötte.
Kiért a fák közül egy fekete vízű tó partjára. Itt minden csendes volt és nem értette, sohasem járt még itt … sohasem érezte még ezt a békét … de a jelenben létező Axel Ragen igen. Tekintetével kereste a csend forrását … és megtalálta. A víz fölött lebegett fehér fényként „mert a fehér tűz éget a legforróbban” cseppekként hullott alá a sötétségbe és a gyerektestű férfi elszédülve gázolt térdig a vízbe a csoda láttán.
De el nem érhette … lábai mintha kátrányba ragadtak volna minden lépésnél erősebben tartották távol a fehér fényként hulló lágy esőtől. Ekkor hallotta meg a a morajlást a távolban, túl a fényen és a megtalált békén. Már azelőtt tudta, hogy mi az mielőtt meglátta: a tó sötét vízéből született sötét hullám, ami hömpölyögve közeledett és nagyobbodott, ahogy közeledett hozzájuk … „pedig még sohasem volt hozzá ilyen közel.”
Tudta, hogy mi fog történni, hogy eléri őket: a tó fekete enyaga volt mindaz, ami elválasztotta őt attól a jelentől, ahonnan ide érkezett, a külön töltött idő minden hordaléka, fogja azzá tenni, aki akkor, abban a sosem ismert jövőben lesz, ahol már nem érintheti meg a tiszta fényt, anélkül … bemocskolja. Nem számít, hogy milyen és mennyi nevet visel, nem számít, hogy mit tesz a legjobb szándékkal. „A sötétségben állva a legtisztább a fény, ott van rá a legnagyobb szükség.”
De ára van … minden döntésnek … minden esküvésnek és fogadalomnak … minden be nem tartott ígéretnek … minden hazugságnak … minden jóval szemben áll odabent egy legalább akkora gonosz. S mindez közeledett a sötét hullám képében, hogy a gyerekből Axel Ragaent csináljon, egy középkorú elaggott gladiátort és hogy a fényt … „NEM, AZT SOHA NEM.” … nem teheti tönkre. Nem olthatja ki és nem törheti el.
„Ékszer a lelked … gyermek … hova rejtselek … ékszer a lelked … félek … eltöröm fényedet.”
Egyetlen dolgot tehetett. Az egyetlen dolgot, amit a legjobban utált, amit a legritkábban tett és amit minden kalandozó olyan félve tesz, hogy tudják utána már nincsen visszaút. Talán más világokban még mélyebb és mágikusabb hatása is van ennek … a barbár természeti népeknél biztosan … Tongoriában egyenesen halállal bűntetik, hogyha visszaélnek vele. Nem volt más választása: elfordította tekintetét a fényről, visszahúzta a kezét és szembefordult a föléjük magasodó sötét hullámmal …
… és kimondta a valódi nevét.
– A nevem ACHULA CWA RASHAER AM SHÍN! – az önébresztés kilökte a rémálomból és a testében a mérgek elegyét sokkal veszedelmesebb anyag váltotta fel, ami azonnal átlökte őt a fegyverforgatók által olyan jól ismelt állapotba, a Vas Idejébe – Készülj a halálra, Démoncápa!
Armaggon kán megmerevedett a mozdulat közben és egy pillanatra az arany halom alján álló toronira nézett. Meglátta a tekintetét és ebben a pillanatban még a múltbéli pillanatnál is tisztábban látta benne a szürke mást. Egy pillanatra a halálfélelem keltette hatalmába, de aztán a Fekete Lobogó újabb önbizalmat pumpált bele és erőt a karjaiba. Mire az a féreg fegyvert ránthatna ő már lerohanja majd és bezúzza a koponyáját … mert ő a Népek Egyesítője, mert ő a Keleti Barbárok Hadu…
Axel Ragaen, született Achula cwa Rashaer am Shín azonban nem is próbált fegyvert rántani. Helyből rohant neki az aranyhalomnak és karjait mellső lábaknak használva mászott fel egyre magasabbra. Armaggon elkeseredetten rángatta az évek óta nem használt fegyvere nyelét, ami valahol mélyen beakadhatott a pénzérmék közé … vagy valami régebbi vérrel szerzett zsákmány egykori tulajdonosának szelleme tartotta vissza. A barbárok babonás népek …
A toroni üvöltve esett neki a kánnak, hogy kettejük súlyával szabadítsa ki a halom alá ragadt fegyvert és hármasban bukjanak át a domb túloldalára. Csengő aranyzuhatagban ölelkeztek össze gurulás közben és bár kevesen látták, de tépték és ütötték egymást ahol érték estükben is. A palástként hordott Fekete Lobogó tehetetlenül csavarodott közéjük, utánuk pedig egy embernyi fegyver csúszott egészen a mélybe, a barlangtő hűs vízébe csobbantak együtt.
Pár szívdobbanásnyi ideig a felszín alatt tartották egymást ütlegeikkel, de végül mindketten felbukkantak, mire a lassan ocsúdó nézősereg a féli a vízbe borult halom túloldalára ért. Axel Ragaen üvöltve csapta ki fekete mechanikus csatacsillagát, amit az oldaláról akasztott le … de csak csapta volna, hogyha a precíz kahrei műszer jobban bírta volna a nedvességet. Káromkodva babrálta, miközben Armaggon haragosan kiemelkedett előtte a vízből és kezében az eddig elveszett fegyvere nyelét markolta.
Shadleki buzogány … Ynev legrettegettebb zúzófegyvere a Sheraltól északra ritkaságszámba ment és nem is volt kétséges, hogy a Démoncápa egykor valamely portyázása során szerezhette trófeaként. Négy irányba álló baltaél meredt ki a hosszú nyél végének súlyos fémfejéből, amivel még egy teljesvértes lovagot is ki lehet téríteni a hitéből és kibontani páncéljából … akár egy csapással is. Armaggon karján táncolt jártak az izmok, ahogyan a rettenetes fegyvert megpörgette, hogy lerázza a vízet …
… és félelmet csempésszen vele ellenfele szívébe … sikeresen. Axel Ragaen csak halott erről a szörnyű szerszámról, pedig világ életében maga is a nehezebb eszközöket részesítette előnyben. Olyannal sem találkozott soha, aki egyáltalán forgatta volna. Armaggon elégedetten a kiváltott hatástól lecsapott egyszer, kétszer és háromszor is … minden alkalommal eltalálva a toroni gladiátort. Az első sebet a vállán szerezte, a másodikat az oldalába kapta, de mindkét baltaél beleállt, a harmadik csapás a gyomrán érte és messzire repítette hanyatt a sötét vízben.
Csak az mentette meg életét, hogy ahogy mindig, úgy most is viselte brigantin vértezetét, bár ez sem enyhítette azon a fájdalmon amin érzett és a hatáson, amikor az üvöltésre nyíló szájába beáramlott a barlangi tó zavaros, piszkos víze. Mégis sikerült valahogy felülnie és így legalább fejét a felszín alá küzdenie, csakhogy láthassa a rohamozó Armaggont. Oldalra gurult, de a sekély vízben sokkal lassabban sikerült a tervezettnél és az egyik baltaél végigvágta a hátát.
– Méghogy nem vagy cápa – röhögött fel a kán, hogy végre egy kis levegőhöz jutott – élő ember még egyetlen csapásomat sem élte túl. Te meg itt szűkölsz és csak várod a halált … tőlem.
– Nem vagyok cápa … – köpte ki a szájában maradt vízet Axel pár lábnyira ellenségétől.
– Ez hamarosan kiderül – pörgette meg újra két kézzel feje fölött a shadleki buzogányt a barbár – a cápák nem bántják a sajátjukat … viszont a vér szagára hamarosan mind ide özönlenek.
Igaza volt. A barlangi tó mélyebb részen már látszódtak a közeledő háromszög uszonyok, amik a harcolók felé közeledtek. A toroniból ömlő vér mind odavonzotta őket. A parton állók elragadtatott hangokkal adták tudtára egymásnak, hogy ők is látják a hamarosan istenítéletet hírdető lények közeledtét. Axel Ragaen felemelkedett és egy utolsó elvetélt próbálkozást tett csatacsillagja kinyitására … sikertelenül.
Armaggon dühödten az utolsó rohamra indult … csak az nyert Ragaennek pár szívdobbanásnyival több időt, hogy a Lobogó láthatóan még mindig megtagadta a hatalmát viselőjétől … és hogy a kán láthatóan az évek óta tartó jómódban láthatóan régebben szorult rá, hogy közvetlen harcban kelljen részt vennie és az is biztos volt, hogy akitől a shadleki buzogányt szerezte … nos … nem adta vele a fegyver forgatásának tudományát, amit az idősebb barbár vezér puszta erőből igyekezett pótolni.
De ezt is csak azok vehették észre, akik nem voltak járatokar a vas idejének élet-halál harcaiban, nem álltak a shuluri aréna homokján évekig úgy, hogy minden pillanat számítson … nem mentek ölre Gro-Ugon vasporral felhintett mezőin egy kifüstölt kutyakoponyáért. Axel Ragaen azonban igen … élete az elmúlt évtizedekben csak küzdelem volt … mert ő így döntött. Ha most meg is kell fizetnie ennek az árát.
Ekkor döbbent rá, hogy a barlang mennyezetén tátongó rés alatt áll, hogy a külvilág fényében élesen és pontosan láthatja a közeledő ellenségét és a vérére nyüzsgő küzeledő cápákat. Tenyerét egy pillanatra arca elé tartotta és a fajdalmain keresztül is érezte a bőrére hulló lágy eső érintését. „Mert velem vagy akkor is, amikor senki más.” Elmosolyodott és hogyha Armaggon észre is vette, már nem tudta megfékezni rohamát.
Axel Ragaen hirtelen benyúlt az övéig érő vízbe maga mellett és zordan elvigyorodott … talán kiáltott is. Izmai megfeszültek és másik kezével is a balja után nyúlt, miközben a shadleki buzogány már olyan közel suhogott, hogy hallani lehetett a fém sziszegését a levegőben. A parton állók azt látták, amint a végső csapás előtt a gladiátor megadóan a vízbe hajol … talán ezért sem tudták aztán értelmezni pontosan, hogy mi is történt.
A Vas Idejében nézve persze valamivel több akadt: mikor Axel Ragaen kirántotta a kezét a vízből egy sikamlós test vége volt benne, ami szürkés bőrben folytatódott, háromszög alakú uszonyban és amikor a rohamozó Armaggon felé fordította többsoros pengeéles fogazatban végződött ádáz és gonosz szempár után. Ha más nem is tudta volna, ez a sokat megélt barbárt is döbbenetre késztette és szinte tehetetlenül nézte, ahogyan a felé hajított cápa kiszakítja a kezéből a shadleki buzogányt ráharapva a hosszú nyelére.
Armaggon kán elképedve nézett előbb a fegyverével együtt a sötét vízben eltűnő cápa teste után majd vissza ellenfelére, amelyik dühödten ugrott felé, szinte a levegőben úszva mindkét kezét előre lökve. Ujjai vaspántokként szorultak a döbbent barbár nyaka köré és a lendülettel ledöntötte a lábáról, hogy a víz alá került. Csak a hadonászó keze kereste az izmos karok végén az ellensége arcát, eredménytelenül, mert a toroni még meg is harapta az ujját, miközben a felszín alatt tartva a kánt folytogatta tovább. A mágikus lobogó összecsavarodott sarkai polipkarokként tapogatoztak ugyanúgy Axel Ragaen nyaka után, de nagy részükt a hatalmas férfi teste alá szorult a barlangi tó alján.
A megdöbbent nézősereg percekig nézte, ahogy a csendben csak a víz lucskos vonaglása hallatszik és a gladiátor zihálása … aztán már az sem. Ahol a kánjuk teste volt már buborékok sem emelkedtek fel a vízből, csak Axel Ragaen állt egyedül és zordan a barlangi tó vízében derékig, körülvéve az egyre közelebb úszó háromszög uszonyokkal. Mint akinek már nem számít, hogy él e vagy meghal úgy indult a part felé sétatempóban, de a cápák nem közeledtek hozzá, inkább ott maradtak ahol korábban állt.
Mikor elérte a tömeget már hallani és látni is lehetett, ahogyan a vízben lakmározni kezdenek a ragadozók a talált húson. Nem tartott sokáig és a véres vízből kiemelkedő bőr és rongydaraboktól a lények visszatértek a tó mélyebb részei felé. A tömeg pillanatokig némán nézett a győztesre, mintha csak azt mérlegelnék, hogy kinek van joga ezek után megenni vagy egyáltalán vérét venni bosszúból. A csendet az orfenita mágus törte meg:
– A barbár törvények szerint, amit megölsz az a tiéd – lépett a toroni mellé az ezüstszőke férfi – Meghalt Armaggon kán, éljen hát Axel Ragaen kán!
Felkiáltását újabb döbbent csend követte, de ez másfajta volt, inkább a nagyobb lélegzetvétel előtti.
– Meghalt Armaggon kán, éljen Axel Ragaen kán! – zengte a trónteremben minden barbár.
– Na jó, most már tényleg elismerem, hogy ezek más szokásokat követnek, mint minden más kalóz – jegyezte meg Marac il Tenebresse con Corde a barbárok reakcióját látva.
– Ezt bevallom, hogy még én sem láttam előre – csóválta a fejét a gróf mosolyogva, ahogy a partra lépő Axel Ragaen vállát csapkodta.
– Most akkor … nyertünk? – kérdezte értetlenül Inmettiel.
A barbárok felváltva harsogták a toroni nevét és a kiáltás átterjedt a terem szélére is, majd visszhangozni kezdett a barlangokban is. Azok, akik elkezdték sorra térdre borultak csuromvízes toroni előtt, aki még mindig elképedve állt társai között. Senki sem akadt, aki az orfenita megállapítását kétségbe vonta volna és mivel átkozottul fáradt volt, az első alkalmas helyre leroskadt … ami egy márványtrónus volt az aranyhalom tetején.
– Mi az első parancsod, Axel Ragaen kán? – kérdezte az orfenita mágus, aki láthatóan jól értette a helyiek ész- és nyelvjárását is.
– Hogyha kívánod, akkor megállítjuk a kifutó gályát a kikötőből – vetette fel Marac il Tenebresse con Corde – Csak egy szavadba kerül …
– Lágy Eső … – suttogta Axel Ragaen, mintha csak egy álomból ébredne és a környezet, illetve ahová érkezett nem vált ki belőle akkora undort, mint korábbi alkalmakkor.
– Csak egy szavadba kerül … barátom – hajolt hozzá Alucardo Ront’e Rone – ha jól vettem ki, fontos neked annak a hajónak a … szállítmánya.
– Most akkor … vége van? – kérdezte Inmettiel, a Hegy, egyre jobban eltanácstalanodva az eseményektől.
– Nem, tiadlani. Nincsen még vége – emelkedett fel az új kán határozottan – Azért jöttünk ide, hogy a keleti barbárok segítségét kérjük a boszorkányok megsegítésére. Első parancsom, minden asszonynak, gyereknek és férfinak a Tengeri Kígyó Barlangjában, aki csak szaggatásra képes, hogy készüljön fel a harcra és amikor ez megtörténik elindulunk Alidaxba!
– Dehát … a hajó – vetette közbe a fiatal mágus – el fog indulni hamarosan.
– HALLOTTÁTOK AKARATOM! – kiáltott Axel, hogy a barlang minden zugában hallják, talán még a széttépett Armaggon is – Irány Alidax!
Hogy mondandójának súlyt adjon dühödten lökte ki maga előtt a csatacsillagot, ami viszont most, talán mert már száradt valamelyest, engedelmesen kinyílt akarata szerint és jogarként ragyogottt a kezében fekete fényt verve a fáklyák fényében. Társai engedelmesen elindultak teljesíteni kérését és hamarosan mindenki aképpen kezdett el készülődni … hiszen a barbárok portyára indultak új kánjuk akarata és döntése szerint.
– Ragaen kán … ha egy szóra megengeded – lépett oda hozzá Srehto Evol, a mágus.
– Figyelek rád, orfenita – válaszolt Axel.
– Elődöd … Armaggon … talán emlékszel … tartozik az Agyartoronynak a hitelesítés árával.
– Mennyi volna az a … tartozás? – kérdezte a toroni.
– Nem több mint tíz arany – válaszolt az orfenita.
– Ahhoz, ami Alidaxban vár ránk elkelne a rendetek támogatása is.
– Az … valamivel többe kerülne, Axel Ragaen kán.
– Tudom – bólintott és egy nagyobb aranyhalmot az orfenita elé rúgott a dombról – remélem ez elegendő lesz … a tartozásra is.
– Minden bizonnyal, kán. Minden bizonnyal – mosolyodott el Srehto és meghajolt, de nem a pénzérmékért.
– Számítok rátok, mágus – biccentett az új kán – legyen ez egy gyümölcsöző kapcsolat kezdete.
– Én magam is azt hiszem … Hadúr.
Axel Ragaen elindult a szedelőzködő alakok között, de úgy járt, mintha maga is egy szellem volna. Sokan, ahogy ő, még fel sem fogták az események súlyát, csak azt tették, amit emberöltők óta: engedelmeskedtek a kán parancsának. Léptei öntudatlanul vezették ki a trónteremből, át a kanyargós folyosókon egyre mélyebbre és magasabbra a Tengeri Kígyó Barlangjának útvesztőjében … új hazájában és birodalmában.
Amikor kiért a teraszra, csak akkor döbbent rá, hogy hová érkezett meg. A tenger felől érkezett lágy eső még mindig zuhogott, ő pedig magányosan állt a falból kiálló sziklán. Odalent sötét hullámok ostromolták a bevehetetlen falakat, próbált olyan messzire látni a tengeren, hogy meglássa és megértse a jövőt, ami rá várt ott. De a fellegektől nem látott messzebbre, mint a zátonyokszírtek éles pereme.
Percekig állt ott, ameddig meg nem pillantotta a barlang szájából kibukkanó gályát. Ilyen távolról nem láthatta a fedélzetet, így hát érezte inkább. A számára legértékesebb terhet, amit minden szívdobbanással egyre messzebbre sodornak tőle a hullámok és anélkül, hogy bele mert volna gondolni, hogy hová és miért felidézte magában mindazt, ami a Hullámsírban történt ébredése óta történt vele és azokat, akikkel találkozott, amiket mondtak neki.
A szeretőt, aki a halálnál is rosszabb sorstól mentette meg. A grófot, aki egy új célt adott neki a küldetés képében. A varázslót, aki arról a félelméről beszélt, hogy milyen elmenni az életünk legnagyobb, talán egyetlen lehetősége mellett a boldogságra. Az íjászt, akit olyasvalaki mentett meg a függőségből, akit aztán el kell veszítenie a sors rendelése szerint. A barbárt, aki pontosan tudta, hogy milyen és micsoda őt, s mindent megtett ami erejéből telt, hogy megállítsa.
Végül a költőre gondolt és arra amit tőle kért. Megmutatta neki milyen, hogyha hagyjuk a múlt sérelmei miatt kitölteni magunkban gyűlölettel és haraggal az üresen tátongó sebek helyét … és hogy hová vezet ez az ösvény. Arra a veszteségre gondolt, amit a másik átélt, a legszörnyább lehetőségre mind közül és arra, hogy mindannyiuknak kimondatlanul is igaza volt abban, hogy mi az egyetlen mód annak elkerülésére, hogy elveszítsük azt, ami a legfontosabb a számunkra.
Egyszer már meghozta ezt a döntést. Csak akkor még nem tudta volna megfogalmazni magának ilyen tisztán, ilyen egyértelműen, ennyire őszintén szembenézve magával és önnön érzéseivel. Mert hagyta, hogy az élet sötét hulláma átromboljon felette és rajta, de csak rajta … másnak nem okozhatott ezzel fájdalmat. Neki nem maradt veszíteni valója … most látta csak, hogy mennyit veszíthet a másik azzal, hogyha bevallja neki azt, amit sohasem mondott el …
… hogy mennyire …
Némán állt a sziklateraszon, ameddig a gálya el nem tűnt a lágy esőben, a Lágy Esővel. Lehunyta a szemét és hagyta, hogy a testéből távozó vérrel minden méreg és áfium távozzon az esővel, végül pedig elkeveredjen a könnyeivel. Mikor megint kinyitotta a szemét még utoljára látta az ereiben lüktető érzések utolsó érzéki csalódását és tudta, hogy többé álmai nem viszik azokra a helyekre, ahonnan üvöltve ébredne legszívesebben. A látványtól és az érzéstől elmosolyodott.
Mert körülötte lángra lobbant az eső.
***
Erion, Városok Városa, Torozon Tavernája. Intermezzo. A valóság olyan törékeny. Sokan azt hinnék, hogy minden szobának van ajtaja. Népszerű tévhit. A lakosztálynak azonban nem volt. Ablaka is csak egy keskenyebb, ami megakadályozta, hogy valaki illetéktelenül bemásszon rajta. Amennyi fényt beengedett a szobába évtizedes poros bútorokat világított meg, mégis úgy tűnt, mintha csak reggel hagyta volna hátra valaki.
A székre levetett utazóköpeny, az asztalon egy áttetsző üvegben háromnegyedik töltött aranyszín folyadék … hogyha ennyit kibírt csak égetett szesz lehet. Mellett két pohár, de csak egyikből ittak. néhány szétszórt és félig teleírt papíros. Beszáradt tintatartó, bevetetlen ágy. Mégis van valami, amit megőrzött ez a régen ki nem nyitott szoba: egy illatot … ami pontosan olyan, mint akkor volt, amikor még valaki tartózkodott itt.
„Miért van az, hogy abban bízunk meg a legjobban mindig akitől a legjobban félünk?”
Azé a reggeli ébredés illatta, ami soha nem történt meg talán. Mert a világ csak ott, túl az ablakon zajlott tovább, idebent volt egy pillanat, ami örökre itt maradt és talán fog is még. A falon csupasz hely jelzi, hogy talán itt, talán ott volt valaha egy hely, ami átvezetett máshová. Most már nem … nyomok sem vezetnek az öreg szőnyegtől a porban egyik sarokba sem. A kései fényben megcsillan egy ott felejtett acél gitárhúr a porban … elszakadt.
De hamarosan este lesz és a sötétében, mint annyi minden más, talán ez a szoba sem létezik majd megint … hajnalig. Pedig a falakon túl hallani az élet zajait, hogy mások tesznek és vesznek, hogy sírnak és nevetnek. Ez a taverna második legdrágább szobája, mégsem lakik benne soha senki … talán mert valaki jó előre kifizette … örökre. Vagy talán ez is csak egy költői túlzás … mint maga a szoba … ajtó nélkül.
„Miért van az, hogyha megváltozik, mert megváltoztatjuk … akkor elveszítjük?”
***
Észak-Ynev, Quiron-tenger, Alidax; a Virágkapuk Városa. Faer tűzvarázsló volt, aztán kalandozó lett és most nagyon remélte, hogy még az is maradhat. Ahogy átvetődött egy rommá lett fogadó egykori falán a nyomában lihegő yankari kalózok elől úgy érezte, joggal, hogy órái éppen úgy meg vannak számlálva, mint az őt körülvevő városnak. Mögötte a kőfalon szikrázva vástak el üldözői hajítóbárdjai … mert már túlságosan közel jártak.
Ebben a pillanatban már nagyon sajnálta, hogy a hajnali ostrom első csatájában szabadjára engedte mágikus hatalmának nagy részét és egy lángoló poliplényt idézve tartotta távol a nekik rendelt falrésztől a támadókat. A mellettük álló bástyák egymás után estek el és csak arra lettek figyelmesek miután a tűzállat elenyészett, hogy már minden oldalról átcsapott rajtuk az ostromlók serege.
Társaitól nem sokkal később szakadt el, amikor kétségbeesetten próbálták kivágni magukat a frontvonalról. Mágiája folyamatosan apadt, ahogy falakról lecsorgó koromfoltokká változtatta a rá és barátaira támadókat. Most sem lankadhatott, mert tudta, hogyha körülveszik már nem lesz ereje visszavágni nekik és sohasem találja meg a többi kalandozót, hogy együtt valahogy … megvethessék a lábukat … talán utoljára … nem így … nem egyedül levadászva.
Lángkardját kivonva ugrott ki a düledék alól és két alak éppen ekkor ért oda fedezékéhez. Kiáltva lendítette fegyverét, hogy az egyiknek sikeresen levágja a fejét, de a másik rögtön elhulló társa helyére lépett és a lándzsája nyelével visszakézből állon vágta a tűzvarázslót. A szédülés az egykori fogadó tartóoszlopáig penderítette, de kardját akkor sem engedte el. Jó kiképzést kapott annak idején a katonás Ordanban.
Össze kellett szednie magát, ezt jól tudta. Kábán szembefordult ellenfelével és ekkor mérte fel, hogy a nehézvértes alak már a komolyabb kihívások közé tartozik a városra támadó seregből. Csupán a kardjával nem fog célt érni vele szemben. Egy lélegzetvétellel tudatosította magában, hogy testében már egy cseppnyi mágikus energia nem maradt, de elméje még tiszta volt és erős, akár a folyót kettészelő magányos szikla. Vándorlásai során szívesen foglalkozott keleti filozófiákkal is.
Elméjében felidézte azokat a pletykákat amiket a yankari kalóz testvériségről hallott … miként állhatnak ellen sikeresen a boszorkányok praktikáinak. Remélte, hogy részben igazak lehetnek ezek, ezért teljesen más megközelítéssel próbálkozott szorult helyzetében. Szellemi energiáit fegyverré formázta elméjében és felidézte az ordani központi torony közepén a mélyből az égbe lövellő forró tűzoszlop emlékét.
Mikor mindezt az érzést egyszerre zúdította rá ellenfelére egy pillantással az egy pillanatra megmerevedett. Érzékelte, hogy valami megváltozott, hogy a szúrós tekinteten kívül valami mást is kapott a vele szemben álló szalamandra köpenyes férfitól. Először csak megborzongott, majd tett még egy tétova lépést. Azután fájdalmasan felüvöltött. A testhőmérséklete úgy ugrott az egekbe, mintha húznák. Legbelül forrt a vére és szemei elkerekedtek, ahogyan vörös erek futották be őket.
Faer diadalittasan elfordult áldozatától, mert a látvány nem szórakoztatta, csak az eredmény érdekelte. Mögötte a yankari saját testébe forrva olvadt össze a páncéljával miután fülén és orrán dőlni kezdett a vér és üvöltésével csak magát folytotta meg, ahogy a habos belső szervei próbáltak a lávaként sercegő nyálával elkeveredni. Nem volt szép látvány … de ez az egész háború kezdett elmérgesedni.
Nem élvezhette sokáig a győzelmet, mert amerre fordult hamarosan onnan is egy csapat vértes közeledett felé. Káromkodni sem maradt ideje, inkább egy ellenkező irányt választva rohanni kezdett. Mostmár teljesen kimerült volt, mágiája mellett elméje is üresen kongott és ettől egyre bágyadtabbnak és fáradtnak érezte magát. Szinte botladozott a hadszíntérré változott utcákon, ahol korábban örömködve és nagyzolva haladtak csak társaival.
Hallotta maga mögött a horda üvöltését, ahogy a hátrébb lévő épületeket prédálják fel. Sikolyok, halálhörgések, a helyiek kétségbeesett próbálkozása, hogy az életüket megvédjék a martalócoktól … mindhiába. Faer úgy érezte veszített … az úrnő akit szolgáltak már bizonyosan halott, ahogy az a többi száz kalandozó is, akik más-más boszorkány zsoldjában álltak és védték a várost hetekig utolsó lehelletükig, ahogy csak tudták.
Egy magányos torony keveredett elé és ő ösztönösen elkezdte mászni a lépcsőket. Hallotta a kopókat a torony tövében tanakodni, hogy ki menjen először utána a még mindig veszedelmesnek vélt ellenfél után … ha tudnák. Nem várta meg a vita végét, inkább egyre magasabbra és magasabbra hágott a görcsösen kanyarodó és facsarodó toronyban, aminek eredeti funkciójáról ebben az állapotában fogalma sem volt. Elérte a torony tetejét, elérte az út végét, végigtekintett az alatta lángoló városon.
Sogron bizonyosan kedvét lelte volna a látványban, hogyha tudja, hogy hívei tették … de nem így volt. A lerontott városfaltól a Virágkapu terén át a kikötőig dúltak a harcok és lángoltak a házak. Még a vízen is úgy látszott, hogy felrobbant a naftaraktár és a tűzben álltak a mólók. Mégis, mintha csata lett volna több hajó között … biztos valaki kétségbeesésében így próbált elmenekülni … ahogy régen nem sikerült senkinek.
Elfordulva a szomorú látványtól látta, hogy lent még mindig nem döntöttek a sorsa felől. Felkacagott a sanyarú helyzeten és valamit talán le is kiabált nekik … valami fenyegetőt … valamit elkeseredten. Süvítő hangot hallott és feltekintve egy lángolva közeledő katapultlövedéket pillantott meg, ami ívesen pontosan felé repült. Nem döbbentette meg, egész életében a tűzhalálra készítették fel, lehunyta a szemét és kitárt karokkal készült fogadni a sogronitáknak legméltóbb halált.
De csalatkoznia kellett. A lövedék a torony közepét kapta telibe és vele együtt rombolta le a földig. A zuhanás szenzációját hamar kioltotta az érkezés fájdalma, de sajnos eszméletét mégsem vesztette el, így végigélvezhette a gyötrelmes fetrengés minden pillanatát a macskakövek és a romok között. Hallotta az utcán állok kiáltásait, biztosan az ő balszerencséjén múlatnak. Akkor kezdett ebben kételkedni, amikor a halálsikolyok és a földöntúli üvöltések is elkezdődtek.
Rávette magát, hogy előrébb húzza magát és kinyissa végre a szemét. Az utca vérben úszott … de kivételesen a támadóékban. Hatalmas, embernél másfélszer vastagabb és magasabb izmos férfiak … és nők kétkezes fejszéket és vad, ágas-bogas fegyvereket lengetve tépték és marcangolták a yankari kalózokat. Hosszú hajuk palástként lengett nyomukban, ahogyan őrjöngve örülten a harci láztól mészárolták az ostromlókat és egyre csak vonultak el szorult helyzete mellett egyesével, tízesével, sokasával … egy egész pusztító seregnyi barbár!
Kimászott a torony maradványai alól és elfogadta egy vaskesztyűs barbár kezét. Valami köszönésfélét motyogott, majd feltekintett a megmentőinek egyikére. Középkorú, hófehér hajú és körszakállú férfi volt, egyértelmű kyr vonásokkal és testi erejét leszámítva nem hasonlított a körülöttük örvénylő keleti emberek áradatához. Valamilyen sötét palástot viselt, kezében pedig egy fekete csatacsillagot markolt. Tekintete valamilyen különös delejtől lángolt és haját felborzolta a lángokat is tápláló szél.
– Ki vagy te, idegen és kik ezek a harcosok veled? – kérdezte Faer, ahogy lélegzetéhez tért.
– Axel Ragaen kán vagyok – válaszolt zordan a toroni gladiátor – ők pedig az én népem.
– A Keleti Barbárok – döbbent rá a tűzvarázsló – hát mégis sikerült elhívni őket!
– Sikerült – vicsorodott el Axel Ragaen – Fogd a kardot és tarts velünk …
– Felmenteni a várost, uram? – kérdezte Faer ahogy felnyalábolta a földről a fegyverét.
– Igen – tekintett a távoli paloták felé Axel Ragaen kán – vagy csak szétszaggatni!
– Uram, királyom … – nyelt nagyot a kalandozó.
***
Intermezzo. A Sheral hegységtől délre, Taba-el-Ibarától keletre, Duaron-tenger, Hirokin Birodalom.
– Még mindig nem hiszem el, hogy rávettél erre, te ördöngős amund – kiáltotta a sötét hajú bárd, akinek fekete köpenyét úgy cibálta a tengeri szél, hogy elkeseredetten kapaszkodott csak a kötélzetbe.
– A te szádból ez kifejezetten kedvesen hangzik, kosfejes imádó Jerich – a kormánynál álló páncélos alak láthatóan nagyon élvezte a sebességüket és halántékig metszett acélkék szemeivel a horizontot kémlelte.
– A Fehér Toronyban kellett volna maradnom! – zsörtölődött a Jerichnek nevezett férfi – vagy a Feketében.
– Ugyan, elég sok áldozatot hoztál, hogy megszabadulj onnan – kacagott az amund.
– Ez mondjuk igaz – a kráni sötét bárd felnézett a vitorlákra, amiket a vad szelek dagasztottak.
Hajójuk kecses volt és aprónak látszott a végtelen tenger kékje mellett. A délelőtti nap szinte égette a fedélzetet, a távolban csak vékony szürke sávvá változott a biztonságot jelentő part. A lélekvesztő sokkal inkább volt alkalmas partmenti utazásra, két-három személynek, mint bármilyen hasznos kereskedelmi célre vagy éppen mélytengeri kutatáshoz. Még mindig nem egészen értette, hogy honnan vette a másik az őrült ötletet, hogy ezzel kimenjenek.
– Azért ugye azt te is tudod Nu’Golie, hogy nem vagy a legjobb úszó … – próbált érvelni a kráni.
– Mint ahogy a legtöbb fajtámbéli nem az – bólintott vissza az amund – de ne aggódj, ha ezzel felborulunk, akkor egyformán süllyedünk le kavicsként a tenger fenekére.
– Megnyugtató – dörögte Jerich és jobban kapaszkodott mikor egy hullám megdobta őket – Mi a neve ennek a hajónak egyáltalán? Időm sem volt megnézni, mielőtt elráncigáltál magaddal …
– Ha annyira érdekel – kacagott fel Nu’Golie a Hirokin Birodalom Muad Mundája – akkor hajolj ki és olvasd le magad.
– Azt hiszem, hogy inkább kihagyom – zsörtölődött tovább a bárd és sikoltott, amikor élesen megdőltek egy kanyarban az amund kormányos legnagyobb örömére. Csak ő tudta, hogy a hajó szent neve minden bajtól megvédi őket az ég alatt. Különösen, hogyha a nap ilyen magasan és fényesen ragyog felettük. Mert valóban nem szeretett úszni … csak tudott.
„Mióta az eszemet tudom vonzanak a cápák. A legtitokzatosabb állatok a földön. Egyszer a sámánpapokkal nyomon követtünk egy cápát, amint 99 nap alatt, 11 000 mérföldet úszva Toron nyugati partjaihoz nem ért. Miutány ennyi veszélyt és nehézséget vállalt az úttal és ilyen hatalmas távolságot tett meg visszatért oda ahonnan indult. Fogta magát, megfordult … és hazament.”