John W. Castle: A nap papok titka – 1. rész (M.A.G.U.S. novella)

Az alábbiakban következő novella azt a hagyományt igyekszik folytatni, amikor is egy már kész kalandot vesz alapul az írója. Modulregények (és modulkisregények) voltak már a M.A.G.U.S. irodalomban. Ez egy „modulnovella” lesz, hogyha a terjedelmi korlátot át nem szakítom. Egyik személyes kedvencemet, a Rúna magazin VI. évfolyamának 1. számában megjelent azonos című kalandmodult vettem alapul. Ezt a történetet egyébként 1999 óta szerettem volna megírni.

Az előzményekről: a történet maga a korábban megismert karakter, Caleb d’Avrem életútját hivatott továbbvinni. A Lelkek című regény viszontagságai után kettős ügynökké vált és különböző kalandozócsapatokban is megfordult, mire a sors a Keleti Barbárok fövenyére juttatta a Farkastörvény című regény eseményeihez. Tiadlanban sikerül meghiúsítania az Ikrek tervezett merényletét a Dorcha ellen és igyekszik a halott grófnak tett ígéreteit betartani.

P.sz. 3692 fordulópont Ynev kontinensének történelmében. Északon a XIV. Zászlóháború, délen a II. Manifesztációs Háború előestéje. Ebben a baljós előjelekkel vérpettyezett esztendőben igyekszik a Farkas a Dwyll-Unió gyepűin elejét venni az elkerülhetetlennek. A sors fintora vagy éppen szerencsétlensége, hogy ehhez olyan bajtársat talál, akit később bárdok és dalnokok énekelnek meg, Isidor de Sedierta képében, aki viszont ekkor még csak egy fiatal Krad lovag.

/Ezúton is köszönet Fekecs Máté (Komattre) barátomnak, aki megengedte, hogy felhasználjam még szinte publikálatlan zenéit a novella egyes jeleneteinek aláfestéséhez./

Amikor annak idején elképzeltem, akkor ez a második és harmadik regényemet összekötő történet minden esetben a Sunrise, a Gonzo vagy a Production I.G. (korai) animációs stílusában elkészült rajzfilmként jelent meg előttem. Ez vezet el a Farkas Trilógia befejező részéhez, az „Életünket és vérünket…” eseményeihez. Jó szórakozást hozzá.

***

I.

Ha visszatekintek múltam egy pontján túlra csak szörnyeket látok. Emberbőrbe bújt acsarkodó, csupa fog és csupa agyar rémségeket, akik mindent megtettek, hogy magukhoz hasonlóvá tegyenek. Nehezebb pillanataimban úgy érzem, hogy sikerrel jártak, de nem csak rajtuk múlt. Találkoztam másokkal is útjaim során, akik, talán mivel nem tudtak eleget rólam, egészen másnak láttak és ez erőt adott nekem. Aztán bűntudatot, hogy áldozatuk lehet feneketlen kútba hajítva vesztegették el. Most, amikor múltam szörnyeinek egyik legősibb ellenségének fészkébe tartok eszembe jutnak ilyenek.

Az utam Tiadlanból, a Hármas Királyságból eseménytelennek volt mondható. Az ígéretemet betartottam és nem ontottam vért. Persze ennek okán a Dwyll-Unió határától idáig vesszőfutásnak is nevezhető akár az elmúlt hetek élménye. Szerencsés fickó vagyok, vagy tehetségem van a meneküléshez. Bármelyik is, a végeredmény szempontjából majdnem mindegy volt, hogy boldogultam idáig a ragyogó kék szemű és búzaszőke hajú dwoon nép földjén. Egyedül arra nem tudok gondolni, hogy az istenek pártoltak volna: pár éve egyikhez sem fohászkodtam már.

Most mégis itt állok, látótávolságra, szinte kőhajításnyira a célomtól: Davalontól. Egészen más mint amilyennek képzeltem, mint amilyeneknek mesélték. A karcsú hegyen körkörösen felfelé ölelkező városfalak szinte az égig nyúlnak, s a csúcson távolról is második napként ragyog a legendás kristály, ami a dwoon fővárosnak éjszaka is világosságot ad. Körülöttem szinte ameddig ellátni búzamezők ingadoznak a délutáni fényben, egy lelket sem látni. Üldözőim egy részét valóban lerázhattam, elorozva a sorstól egy lélegzetvételnyi békés pillanatot kettesben ezzel a látvánnyal.

Lehúzom az egyik kesztyűmet és ahogyan tovább sétálok célom felé megérintem a hajladozó buzogányfejeket. Engedelmesen susognak, ugyanaz a szél rendezi őket, amelyik a kéklő égen igazítja a felhők vonulását. Érzem, hogy a hajamba is belekap, de annyira jól esik, hogy hagyom. Mióta egy vízimalomnál egy ugrás közben elvesztettem az ezüst csatomat nem fogtam újra össze. Igaz, az arcomat is legutóbb talán Elyában raktam rendbe a merényletkísérlet után. Régi dolgok, hetekkel-hónapokkal ezelőttről. Most pedig azért vagyok itt, hogy hasonló ne ismétlődhessen meg.

Valóban azért vagyok itt? Búcsúzóul még igazán hősiesen hangzott a számból elismerem, de ahogyan közeledek a falak alá inamba száll a bátorságom. Fiatalabb koromban csak egyféleképpen hallottam ezt a helyet emlegetni kiképzőimtől: minden áron elkerülni, mert a magunkfajta ellen teremtették az istenek az állandó fényességével. Nincs árnyék elbújni, minden sarkot a nyomunkat kutató naplovagok vigyáznak és a legutolsó vízhordó asszony is eleven gyűlölettel viseltet mindenki iránt, aki hazánkból érkezik. Én pedig most ide igyekszem.

Tekintettel ígéretemre és arra, hogy fegyvertelen vagyok mégis a későbbi bejutás mellettem döntöttem. Csak nem tud valóban nappali világosságot teremteni az a nyavalyás kristály a hegy csúcsán. Aztán, hogy mit kezdek magammal odabent az megint egy másik kérdés … de ez legyen majd a már bejutott és a falakon túl lévő jövőbeli énem problémája. Most élvezem az eseménytelen gyaloglást és a közeledő látványt. Elidőzőm egy madárraj vonulásán és találok egy göcsörtös, de lassan zöldbe boruló fát a búzamezőn. Máskor gondolom a földművesek pihennek meg árnyékában.

Miközben a dohányos zacskóm után kutatok kabátom zsebeiben még teli szívom a tüdőmet a vidék levegőjével. Valóban egészen más illata és íze van a vidékeknek. Más volt Tiadlan füstölős, olykor fanyar világa, más volt a tenger sóhabos kipárolgása és a nyers erőtől lüktető Keleti Barbárok hegyvonulata is. A városokban azonban már több hasonlóság akad ilyen téren, s vagy ha nem, hát akkor eltompítottam azzal a mozdulattal, amivel lassan rágyújtok és elheveredem a fatörzsnek dőlve. Lammo az Északi Városállamokban üszkös szagával maradt meg, Toron fővárosa Shulur pedig …

Nagyon remélem, hogy a kapukhoz érve senki sem fogja felismerni rajtam az ősellenségük fővárosának érzését, ami félelmem szerint életem végéig a bőrömbe ivódott. Tudom, hogy csak képzelgés ez a részemről, s hogy a távolságnak ki kellene mosni a testből mindent ami származására utalhat, de a lélekből nehezebb. Ahogy egy forró tavaszi napon is ránézek a fehéren ragyogó falakra és legbelül vacogok a hideg félelemtől, amit belém neveltek. Ellenőrzöm, de a kezem még nem remeg. Talán még van pár napom … mielőtt összeesek a végkimerüléstől … pár napom, hogy megállítsam egy Zászlóháború kitörését. Kifújom a füstöt a város képe felé. Simán!

II.

Szerencsém van. A Keleti kapuhoz érve alkonyat után az őröket sokkal jobban lefoglalja előttem egy másik jövevény. Már messziről láttam, hogy a lovon érkező idegen nemes lehet, északi erv, a kinézete alapján. Olyan büszkén tölti ki a teljes vértezetét, mintha csak háborúba indulna. A dwoonok azonban eleget nyakaskodnak vele, hogy kiféle és honnan jött. Persze részben magának kereste a bajt: nyíltan viselte mellvértjén és vállapjain is a pyarroni főisten, Krad aranykör szimbólumát. Eleget jártam már a külvilágban, hogy tudjam, idekint nem annyira egységesek a Szövetség hívei, mint odahaza hisszük.

A lovag dühödten veszi le sisakját a lóról a földre pattanva, hogy hatásosabban érvelhessen a közöst csak ímmel-ámmal beszélő kapuőrökkel. Oldalt felnyírt hajának tetejéről copfba fogta loboncát, hasonlóan, mint egyes északi nomád törzsek Tongoriában. Tagolva és hangsúlyozva lassan megérteti magát a városőrökkel. Ők még akkor is azt szajkózzák, hogy mennyire nem látják szívesen errefelé a fajtáját, amikor végre átengedik a kapun. Utána én következem, de mivel készségesen megmutatom, hogy fegyvertelen utazó vagyok és közös nyelven zarándoknak nevezem magam átengednek.

A lovag a kapu túloldalán még nem száll nyeregbe, sisakját a hóna alá csapva várakozik és végig engem vizslat. Szemből már felfedezem nyakában a szent szimbólumát is egy láncon lógva. Nincs szerencsém: az Aranykör Rend egy paplovagja lehet, akiknek persze a magamfajta toroniak levadászása az életcéljuk. Bár segít, hogy átjussak a kapunk a motozás közben, de azért jobban érezném magamat, hogyha nem volnék ennyire fegyvertelen. Tudatosan eszembe idézem, megígértem, hogy nem ölök meg senkit. Elhamarkodott ígéretnek tűnik visszagondolva …

Az őrök végül megunják a pesztrálásomat és a kapu tövébe visszatérnek kockajátékukhoz. A lovag és én magunkra maradunk a kihalt téren, ahonnan egy sugárút vezet fel a hegy csúcsán ragyogó kristályhoz, aminek fénye folyékony aranyként ömlik végig egészen a kapuig, alig hagyva sötét foltokat kisebb beugróknak, amiket a helyiek már hagyományosabb módszerekkel bevilágíthatnak fáklyákkal és lámpásokkal ha akarják. Csak mi ketten és persze a ló vetünk hosszú árnyékot magunk mögé. De hol lehetnek az emberek? Pedig ez egy főváros.

Összetalálkozik tekintetünk az Aranykör lovagjával. Fiatal lovag, velem egykorú lehet talán. A kíváncsiságon és a gyanún kívül némi bánat is bujkál a tekintetében. Jelentőségteljesen biccentek neki, amit remélek istene fősége előtti tiszteletadásnak értelmez aztán tovább indulok a sugárúton. Nem fordulok meg, de hallom a neszekből, hogy lassan visszaül a nyeregbe és lépésben maga is ebbe az irányba indul. Átkozódom, de mostanra elfogytak az istenek és a hekkák is akiket sorsomért hibáztathatnék. Hiányzik a fegyverem, ahogy a nyomomban egy nehézlovassal a hegyen kaptatok.

A falon túl a hegy lábánál, de még a lakóházak előtt egy ősi oszlopsor fut körbe az út mindkét oldalán. Ezek nyújtanak annyi sötétséget, hogyha oldalra vetődnék akkor elveszhetnék közöttük a lovas elől. Tudomásom szerint a városnak van egy kiterjedt csatornahálózata is … azon keresztül megpróbálhatnék közlekedni is. Az oszlopok különböző nagyságúak és korúak lehetnek, világos oldalukra rótt jelek futnak végig rajtuk. Talán a dwoon nép történetét rejtik az avatott szemeknek, talán csak óvó ábrák lehetnek. Akárhogy is, árnyékuk egyre vonzóbbnak tűnik nekem miközben a ló prüszkölését szinte már a nyakamban érzem és csak párszáz lépés választ el a közrendűek házaitól.

Mély levegőt veszek és felkészülök a rugalmas elszakadásra. A hívogató árnyékok azonban megelevenednek és minden körülöttünk lévő oszlop takarásából alakok mozdulnak felénk. Egy pillanatra merevedek csak meg, ameddig a szemből ragyogó fénytől elfordulva képes vagyok felfogni a jelenetet. Nincs szerencsém, ez szinte biztos. Számítottak rám és a lovag szépen beleterelt a csapdába. Kalandom véget ér, mielőtt egyáltalán elkezdődhetett volna. Biztos valami borzalmasat tettem előző életemben.

Az egyik támadó kezéből dobótőr süvít ki, a másik kardot markolva lép elém, egy harmadik csatabárdot lengetve érkezik. A többit nem is látom, csak hallom … pompás. Mivel már félig ugrásra készültem így könnyebben ellépek a süvítő kard elől és fölötte csapva orron vágom a támadót. Reccsenés, fájdalmas szisszenés és mivel a fegyvert nem engedi el így elveszem tőle. Bal kezemmel a csuklójára markolok és miközben gyomron rúgom lefejtem ujjait a markolatról. Diadalmasan megpörgetem magam előtt szerzeményemet, mielőtt szembefordulok a távolabbról rohamozó nehézfegyveressel.

Harci kedvét megakasztom egy egyenes döféssel, amit félreért és riadtan fékez le, pedig csak a csatabárdjának a szakállába akasztom a pengét. Nem minden megdöbbenés nélkül nézi végig, hogy fegyvere a magasba emelkedik és a kard hegyén táncolva berepül az árnyékok közé, ahonnan a dobótőr repült ki pár szívdobbanással ezelőtt. A tompa puffanásból ítélve célt ér és egy test dől ki az oszlop mellé vértelenül: a bárd nyele alaposan kupán vághatta. A seszőke hajú gyalogos dühödten acsarog rám látva tettemet és együttérzően hümmögök vele mikor a hosszúkard keresztvasával arcba öklözöm és megvárom, amíg kiköpköd néhány felesleges fogat.

Megpördülök, mert nem felejtem el, hogy mögöttem még mindig egy állig felfegyverzett lovas áll valahol. Mégis meglepődöm a látványon: ahelyett, hogy cselvető társaival együtt törne az életemre inkább lovagkardjával suhogtat mindkét oldalon, hogy távol tartsa a támadókat magától. A bal karjából ráadásul a nekem szánt dobótőr markolata áll ki. Nem értem … talán máris a fizetségen marakodnának ami a fejemért jár? Őt is három ellenség szorongatja, ami előbb vagy utóbb hátrányos lesz a számára.

Az zökkent ki a nézelődésből, amikor végül a sérült oldala felől egy rövidkarddal kaszaboló markos-erős dwoon legény lerántja a földre. Visszanézek a saját támadóimra és látom, hogy az elfegyvertelenedett figura a fogatlant támogatja vissza az oszlopok közé alélt társukhoz. Ezen felbátorodva odalépek a paripa mellé és egy bátorító mosoly kíséretében térden szúrom az egyik diadalmámorba feledkezett alakot. Ránézésre északi lehet, legalábbis erv nyelven káromkodik amikor összeesik a lábaim előtt. Átlépek felette és arréb rúgom a tőrét, hogy ne adjon neki rossz ötleteket.

Megkerülve a lovat azért megnyugszom valamelyest. A páncélos alak már ismét talpon van és kegyetlen vágásokkal tartja távol megmaradt két támadóját. Copfja vadul rebben egyik irányból a másikba, ahogy keresztvágással zúzza szét az őt lerántó harcos kardját. A másik ügyesebbnek bizonyul, nem lepődnék meg, hogyha valamilyen vadásztestvériségnél képezték volna ki, mozdulatai kirobbanóak, mégis egy szabályos pályán mozog ellenfele körül. Egyszerre sajnálom és örülök is neki, hogy vele kerültem szembe a harc elején. De a lovag még így sérülten is alaposan megdolgoztatja.

Váratlan fuvallat érint meg és érzem, hogy loboncomat lesöpri a vállamról, így rögtön a forrását kezdem el kutatni. Belebámulok a sötétségbe és keresem magamban a furcsán ismerős érzés eredetét. A kardot félig védelmezően emelem magam elé, pedig érzem, hogy nem fizikai fenyegetésről van szó. Amikor az érzés enyészni kezd bevetem magam az oszlopok közé, hogy ne tűnjön el a nyom. Egyik árnyéktól a másikig suhanok, lassan elmarad mögöttem a csatazaj. Érzem, hogy az ösztöneim vezetnek, ahogyan egyik rovásírásos kőtől a másikig lököm magam kesztyűs kezemmel. Nem tudom miért, de valahol még a kardot is elejtem út közben.

Elérek egy pontra, ahol a legerősebb az érzés és tudom, hogy tovább már nem lenne semmi nyom. Érzékeimet valami végigfodrozza ahogyan lehajolok a kő tövébe, pedig nincsen ott semmi. Amikor kinyújtom a kezem és megérintem a még mindig folyékony árnyékot azt is megértem, hogy miért. Azért mert MÁR nincsen ott semmi. Ahogy visszahúzom a kezemet ujjaim között őrlöm a lassan evilágiasodó anyagot. Régi emlékeket idéz, Shulur távoli dohos szagát. Tehát nem egyedül vagyok itt Toronból. Talán már el is késtem tervemmel …

Felegyenesedtem és gondolataimat összeszedve elindultam az útra visszafelé. Nem tudom pontosan miért, okosabb lett volna, hogyha tervemnél maradva a csatornákban rejtőznék el. De a rajtaütés furcsa volta miatt és mert úgy tűnik, hogy Davalon kevés árnyéka is foglalt vágytam a kivilágított sugárút biztonságára. Közeledve már láttam, amint a lovag újabb vitatkozásban van a helyi erőkkel, most nyílván nehezebb volt a dolga két hullával a lábainál. A városőrök azonban pár perc elteltével igazat adtak Krad főisten hívének és a két testet letakarva tovább álltak.

Ezután nem sokkal léptem ki az oszlopok közül, lassan, ügyelve rá, hogy lépteim zajt keltsenek és persze fegyvertelen is voltam. A lovag éppen befejezte fohászát aminek nyomán a karsebéből már serkent ki több vér. Felém fordult és alaposan végigmért, de én is őt. Nem egészen pontosan tudtam, hogy minek kellene következnie ezután, hogy nem tévesztett össze talán a támadóinkkal, de amikor kardját végül letisztítva hüvelyébe lökte és felém lépett kinyújtotta a kezét.

– A nevem Isidor de Sedierta, az Aranykör Lovagrend tagja, Krad, a Tudás istenének paplovagja Erigow hercegségéből és Erigow városából. – tekintete most fáradt volt inkább.
– A nevem Caleb d’Avrem – kevésnek éreztem ezt azután, amit mondott – a Farkas.

Megráztam a kinyújtott kezét és már nem mászott vissza a nyeregbe. Késő este volt, két embert megölt, én pedig éhes voltam. Úgy tűnt, hogy mind a ketten arra gondoltunk, hogy keresni kellene egy fogadót az éjszakára. Felfelé bandukoltunk a hegyen a napként ragyogó kristály felé és nem tettünk fel egymásnak ostoba kérdéseket. Hálás voltam ezért. Ha sejtette is, hogy honnan jöttem nem tette akkor szóvá. Nekem pedig az volt az érzésem, hogy hiába a pyarroni panteon főistenének a felkent szolgája: Davalonban legalább annyira idegen és magára utalt, mint amennyire én.

Itt csak egy istent tisztelnek: Ranilt, a napot. Ha meg is tűrnek olykor körükben vagy szövetségesként mást, még békeidőben is harapós a viszonyuk szomszédjaik hitével. Egyszer azt mondta nekem egy bölcs ember „az, hogy nincs háború, nem jelenti azt, hogy béke van”. Megigazítottam gyaloglás közben a nyakamban lógó megolvadt medált, ahogy eszembe jutottak szavai. Mióta rámhagyta igyekeztem azon, amit elkezdett: meggátolni a háborút és megőrizni a békét. Néha sokkal nehezebb, mint amilyennek hangzik, magamban is. De most is sikerült tartani magam az ígéretemhez.

III.

– Megint nem tudsz aludni? – hangja csak fátyolosan jut el hozzám az erkélyen állva. Idekint a tiadlani főváros levegője mázsasúllyal nehezedik a vállamra és csak nehezen állok ellen neki a dohányfüst nélkül, úgyhogy inkább eltolva a papírfalat visszalépek a szobába hozzá.

Az ágy túl alacsonyan van az ízlésemnek, mégis a kemény matrac szélére ülök le. Ránézek és szemérmesen magára húzza a vékony takarót. Nem gyújt fényt, a tetőablakon bejutó csillagok ragyogása elegendő világosságot jelent neki is, hogy tisztán lásson, ahogy ott kuporgok a combjai mellet. Tudom, hogy védtelensége csak álca, hogyha akarna bármikor megölhetne ő maga vagy a házban fáradhatatlanul őrködő kardművészek bármelyike. Arcfestése nélkül, kibontott hajjal mégis egy gyámoltalan kislánynak tűnik a szememben.

Ezt persze nem merem kimondani neki, bár viselkedésemből sokszor érezheti. Ilyen szavakkal megsérteni a tiadlani harcművészek királynőjét bárki másnak botorság volna. Egy magamfajta pedig talán csak álcázással, láthatatlanság köpenyével és hónapok tervezésével láthatná őt ilyen helyzetben. A Hármas Királyság egyik alappillére, Toron ellenségeinek egyik legnagyobb szövetségese, a tiadlani Dorcha azonban úgy dorombolt mellettem éjszakáról-éjszakára, mint egy rugalmas kismacska. Persze, hogy miért az is egy másik történet volna.

– Mióta megmentettél nem láttalak még aludni, Farkas. – szemei sötét csillagok egy fehér égbolton.
– Nem adtál rá, túl sok alkalmat – mosolyodom el, de hangomból tudja, hogy csak a megállapítás élét akarom tompítani és most nem sikerül – az utazáson gondolkodtam csak el.
– Nem kell elmenned. Vannak diplomaták és slanek, akik önként vállalkoznának az útra Davalonba.
– Ez így van, de a veszélyre, amire figyelmeztetnem kell a dwoonokat csak én tudom felkészíteni őket.
– A klántársaidra – komorodott el Dorcha – az Ikrek újabb merényletére egy Vörös Hadúr ellen. Évezredek óta tart már ez a harc és mindig voltak Zászlóháborúk. Eddig mindig győztünk.
– Hogy mondhatsz ilyet? Több háborút Toron is megnyert. Most pedig a Dúin elvesztésével a hazád is sebezhetőbbé vált.
– Csak a toroni történetírók szerint nyertek háborút. Ha így volna talán már nem volna Tiadlan sem. A Dúin valóban elveszett és a Vörös Lobogója is szabad préda, de ettől még a kardmesterek és a seregek ugrásra készen várnak. A különbség csak annyi volt, hogy mellette nem volt olyasvalaki, mint te …
– Ha tovább maradok veled újra célponttá válsz – igyekeztem annyira határozott lenni, amennyire egy nyakláncos férfi pucéran csak lehet – azok után, ami Lammo-ban történt rám is vadásznak. Ha elmegyek, azzal kevesebb okot adok nekik rá, hogy visszajöjjenek érted.
– Ha azt hiszik megijeszthetnek, akkor nem ismerik hatalmamat – duhogott a fiatal nő dühtől remegő karokkal – ha háborút akarnak, akkor tőlem megkaphatják. De akkor mellettem kell maradnod, hogy minél többen jöjjenek.
– Nem – hátamra fekve bámultam a fehér csillagokat fekete égbolton tovább – el kell mennem, hogy megvédhessem a dwoonok Vörös Hadurát. Ismerem a klánok eljárásait ami megelőzi az általános mozgósítást és a háborút. Minden városban, minden Hadúr fészkében megpróbálják elhinteni a káosz magvait és itt már megtették a maguk dolgát. Davalon van a legközelebb, az a másik szomszédos ország. Hogyha ott sikerül meghiúsítanom a tervüket talán … késleltethetem a fegyverkezést. Talán a háborút is elkerülhetjük.
– Te csak egy ember vagy Farkas, nem gondolhatod, hogy a te döntéseidtől ennyi minden függ.
– Hogyha semmit nem teszek háború lesz. Ha a legkisebb esély is megvan az ellenkezőjére, akkor nem lehetek rest és tétlen. Ha senki nem üldözi a bűnöst, akkor a gonosz nyer …
– Mi az ami téged űz? Mi az ami nem hagy nyugodni éjszakákon át és a karjaimban sem?
– A gondolat, hogy olyanoktól kelljen megvédenem téged, akik nem voltak tétlenek és nálam tapasztaltabbak, ügyesebbek és képzettebbek. Ismerem a módszereiket, fel tudom fedezni őket ott, ahol más nem látja őket. Egyszer majd ezért is meg kell fizetnem az árat, de addig is … meg kell próbálnom annyi jót tenni a képességeimmel, amiket kaptam amennyit tudok.
– Ígérj meg nekem valamit Farkas – csuklott el a hangja a lánynak – ne terheld jobban a lelkedet, mint amennyire szükséges. Hogyha idegenben vagy hazámban is jársz, ne vedd el azok életét, akiket megvédelmeznél. Davalonban sem látnak majd szívesen, de hogyha valóban hiszel azokban a dolgokban, amiket mondasz nem szabad kioltanod ártatlan életeket. Megígéred?
– Megígérem.

A lány nem szólt többet. Talán azokra gondolt akikről beszéltem. Akik velem ellentétben a klán mélyebb misztériumaiba is bepillantást nyertek, akiknek hatalmáról még ő, a harcművészek százai fölött parancsoló királynő is csak képzelődhet. Ha nem is tudtam, hogy hogyan, én azonban tudtam, hogy mikre lehetnek képesek. Ha maradtam volna talán már én is több-kevesebb lennék egyszerre, mint ember. Hajnal előttig öleltem a lányt és kevés szóval búcsúztam tőle el. Nála volt az élőfém kard is, ami jó szolgálatot tett az érte folytatott küzdelemben, de nem vihettem magammal.

Elya nyugati kapuján kilépve néztem csak vissza és magasra emelkedő napra nézve tudtam, hogy mostanra ismét festett arcú nemes asszony, akinek hatalma van mások élete és halála fölött. Rám pedig újabb éjszakák vártak. Nappal rejtőzködés a tiadlani majd dwoon őrjáratok elől és csak alkonyat után rohanhattam, hogy behozzam a kiesett időt. Így sem voltam mindig biztos benne, hogy sikerül elérni a célt. De ki lehet bármiben is biztos a vihar előtti csendben?

IV.

A fogadó amit Isidor lovag választott hagyományos davaloni építészetre vallott. Egy nagy helység, egy nappali az épület központja, aminek a belmagassága megegyezik az épület teljes magasságával. Ez az étkező és az ivó, innen vezetnek lépcsők fel a szobákhoz. A szobák előtt galériaszerű folyosók futnak körbe minden szinten, amelyről a központi helységre lehet látni. Három emeletes, felülről valószínűleg napot formázó építmény volt, ami a Hajnalpír néven működött vendégváróként. Ahogy észrevettem inkább a magunkfajta külországiak látogatták előszeretettel.

A kései vacsorát a szobáinkba kérettük, amelyek egybe nyithatóak voltak ugyan, de külön bejárattal. Az erkélyek háromszög alakúak voltak és lenézve róluk úgy sejtettem, hogy felülről a ház egy napkorong stilizált mását adhatják ki a hegyen élőknek. Bolondok ezek a dwoonok. Legalábbis bolondulnak az istenükért. Persze, melyik nép nem. A fürdőben kényelmes rézkádakban forró víz várt ránk és el is merültünk bennünk. Rajtunk kívül nem volt más, a helyiek tényleg nem használják ki az esti órákat.

– Honnan jöttél, Caleb d’Avrem? – kérdezte a lovag, amikor az illatos habok már elég távol űzték tőle a sugárúti vérontás képeit.
– Messziről, Sedierta uram – a meleg víz engem is őszinteségre késztetett, ilyesmivel bezzeg nem próbálkoznak nálunk a klánok quertorai – legutóbb Tiadlan földjén jártam.
– Mi hír a távolkeleti Hármas Királyságban? – kérdezett vissza – mindig is vágytam oda.
– Sok teát isznak – válaszoltam – nemrég elvesztették a Vörös Hadúrukat, a Dúint.
– Valóban? – látszott, hogy meglepte a kérdés, még a szappan is megállt a kezében – Különös, Erigowban is nemrég ölték meg toroni Ikrek a Vörös Herceget. Éppen erről hozom a hírt.
– Akkor mondhatjuk, hogy én pedig Tiadlan követe vagyok – vágtam rá, de magamban elképedtem. Ezek szerint sokkal gyorsabban haladnak a tervek végrehajtásával mint gondoltam. Mit képzeltem … a Dorchának igaza volt. Talán már akkor elkéstem, amikor indultam.
– Az a medál a nyakadban … nem látszik keletinek. Látom fontos, hiszen még a fürdőben sem veszed le – jegyezte meg a lovag, akinek aranykört formázó szem szimbóluma a ruháin pihent, de kézközelben.
– Egy … barátom hagyta rám. – forgattam ujjaim között a megolvadt fémdarabot – most inkább egy farkasfejre hasonlít, legalábbis a keleti barbárok szerint mindenképpen. Eredetileg azonban …
– … sólyom volt – keményedett meg Isidor de Sedierta hangja, pedig oldalra nézve láttam, hogy lehunyt szemmel élvezi a fürdőt egyik kezét hetykén a kád peremén tartva. – Ismertem az eredeti tulajdonosát. Elárulod nekem, hogy mi lett vele?
– Meghalt … Lammoban – vallottam be és újra az a hideg költözött a tagjaimba, mint Davalon megpillantásakor – feláldozta magát egy társamért és értem. Különös ember volt, Szépmező szülötte. Úgy hívták …
– … Alucardo Ront’e Rone gróf. – emelte ki másik kezét a kádból a lovag és azzal együtt a vízes lovagkardját is – Nem mondasz el mindent Caleb d’Avrem, a Farkas. De amit mondasz, az legalább igaz. A ma este történtek után pedig be kell érnem ennyivel.
Hallgattunk. A víz lassan hűlt csak ki. Be kellett látnom, hogy a lovagnak igaza volt: látszólag a városban csak egymásra számíthattunk. Láthatóan közelről ismerte a grófot, akiről tudtam, hogy mielőtt megismertem komoly múltja lehetett. Azután pedig egyre-másra tűntek fel olyanok, akik ilyen vagy olyan módon ismerték őt. Így nem lepődtem meg Isidor viselkedésén, talán csak azon, hogy ha hazugságon kap vagy esetleg úgy gondolja, hogy több közöm is volt volt a halálához azon nyomban megöl ott helyben.
– Holnap, hogyha semmi sem jön közbe audienciát kérünk a Ranil lovagrend nagymesterétől, Lord Ral da Rangától, a Dwyll-Unió Vörös Hadurától. Te elmondod neki, hogy mi történt Tiadlanban és én is a magam mondójákát az Erigowban történtekről. Davalon még nem veszi olyan komolyan fenyegetést, mint szükséges volna. – szólalt meg ismét Sedierta.
– Milyen minőségben vehetnék részt egy ilyen magas rangú megbeszélésen? – kérdeztem őszintén. Mondanom sem kell, hogy a torkomban dobogott a szívem a gondolatra, hogy egy újabb ynevi hatalmassággal ismerkedhetek meg, akit maximum a klánom íjásztábláin láthattam addig a gyakorlótéren.
– Mint az Északi Szövetség titkosszolgálatának tagja. – mosolyodott el Isidor de Sedierta. Én pedig tudtam, hogy ezen az éjszakán sem fogok tudni majd elaludni. Ha eddig nem akarták volna egykori klántársaim a véremet venni ezek után sorszámot kell majd húzniuk, ha oda akarnak férni hozzám mérgezett tőreikkel.
– A ma esti rajtaütésről – próbáltam terelni a képtelen témát – nem értettem teljesen, amit a városőrökkel beszéltél aztán. De ha minden igaz kettővel kevesebb ellenségünk van már a városban.
– Igaz – bólintott a lovag – a városőrök szerint egy kisebb bűnbanda, akinek a tagjait a környék csapszékeiből bárki toborozhatta. Mégis, hat támadó elég komoly fegyvertény lehet bárki más ellen, hogyha kitartóbban küzdenek. Nekem mégis úgy tűnt, hogy feltűnően hamar meggondolták magukat.
– Hét támadó volt – osztottam meg vele zavaró gondolataimat az estéről – csak a hetedik hamarabb kereket oldott, mielőtt még megmutatkozhatott volna. Én is azt hiszem, hogy nem minket vártak ma este az oszlopsorok között. De akkor vajon kiket?
– Érdekes, éreztem valamiféle vajákosság jelenlétét a támadás előtt, de utólag azt hittem csak valamelyik hagymásat vacsorázott vagy az ősi oszlopokból árad. Valami nyálkás, valami hideg, valami …
– … sötét érzés. Félek annak az előjele, hogy ami Erigowban és Tiadlanban történt itt is megismétlődhet a közeljövőben. Ami pedig, azután következik elkerülhetetlenül …
– … a háború. – fejezte be a gondolatomat a lovag – Tudod, a nyakláncán kívül van valami más is benned, ami a grófra emlékeztet. Ilanorban, Szépmezőn úgy tartják, hogyha egy dalnok meghal, akkor a lelke két részre válik és az egyik sólyom alakban az égbe száll, hogy örökké a szabad legyen.
– A másik pedig a földön marad, hogy farkas képében bosszút álljon érte. Nekem is mesélte ezt a gróf.
– Nos, Caleb d’Avrem, hogyha a régi meséknek és Alucardonak igaza volt, akkor azt hiszem van mitől tartaniuk az ellenségeinknek, hogyha újra próbálkoznának.

V.

A szobámba visszatérve magamra maradhattam cikázó gondolataimmal. Előbb rendbe hajtogattam ruháimat, amik még mindig árasztották magukból a vándorlás illatát, erdőkét és a búzamezőkét. Mikor ezzel is végeztem elhelyezkedtem az ágyon hátamat a falnak vetve a thaner-sys koncentrációs pózába. Addig figyeltem az odakint emelkedő és süllyedő holdakat, ameddig légzésem végre alkalmazkodott az akaratomhoz. Éjközép beköszöntével az addig csendes város szinte temetővé változott, a hegy csúcsán ragyogó kristály is küszködhetett a sötétséggel, mert fénye olykor elhalványult, olykor felerősödött.

„A régi álmok még jó álmok voltak”

Hallottam a szomszédból a lovag egyenletes szuszogását. Hallottam az ivóból, ahogyan az utolsó edényeket is összeszedik a háziak, majd végigjárják az emeleteket. Hallottam, ahogyan egy madár száll felettem valahol a tetőre és pillanatokig mozdulatlanul figyel valamit, majd tovább rebben. Hallottam a saját szívverésemet, ami végre használhatóvá lassult. Magam elé emeltem a tenyeremet és figyeltem az enyhe, de tényleg csak nagyon gyenge remegését és elégedetten ejtettem vissza az ölembe. Még pár napom van.

„Nem váltak mind valóra”

A küldetésem változó természetére gondoltam: a lovaggal együtt sokkal több esélyem lesz, hogy felhívjam a figyelmet a veszélyre. Talán már tudnak is róla, hiszen a veszély már pályatársaimmal együtt Davalon falain belül van. Hideg logikával gondoltam végig, hogy csak a legjobb és legtapasztaltabbat küldhettek egy ilyen feladatra, akinek képességei kétségtelenül a sajátjaim felett állnak. Szemtől szembeni küzdelemben soha sem vehetném fel vele valószínűleg a versenyt … talán el sem jutnék addig, hogy pengét akaszthassunk. Hiányoznak a kardjaim.

„Az idővel együtt elmúltak”

Aztán eszembe jutott az idő, amit a Keleti Barbárok között töltöttem. Tény, hogy vándorlásaim során szert tettem néhány olyan képességre, amivel nem rendelkezhetnek az otthoniak. Talán ennek sem volt kisebb ára, mint amit ők fizettek meg emberségükkel a hatalomért. Talán olykor túlbecsülöm a klán kiképzőinek képességeit, hiszen többször bizonyosodott be, hogy a külországiak nem minden esetben védtelen az Ikrekkel szemben. Ott vannak rögtön az északi embervadászok. Kemények.

„De örülök, hogy voltak”

Utoljára arra gondoltam, hogy mi van akkor, hogyha a saját klánomból küldtek valakit. Valakit, akit ismerek. Még nem kellett eddig olyasvalakivel harcolnom életre-halálra, akivel korábban együtt jártuk ki a halál ösvényét. Mármint kellett, de akkor is csak az derült ki, hogy szerencsés menekülő vagyok. Mi van akkor, hogyha ŐT küldik? Akkor veszítettem. Évezredekig heverhetnék thaner-sys koncentrációban, hogy kiheverjem azt a találkozást. Reméljük a legjobbakat.

Erősödött bennem az a régi ismerős érzés, hogy máshol kellene lennem, mást kellene tennem és másokkal. Nyugtalanná váltam, idegessé. Vannak éjszakák, amikor a meditációk sem segítenek, abból a távoli, másik életből. Gyötört a lehetőség, hogy döntéseim önzőek voltak és tévedtem. Különös, általában a Vörös Hold fényénél törnek rám kétségek. Most mégis az acélkék égi szem pillantása okozta ezt. Talán a színek és a kozmikus rend is megváltozhat. Bennem mégis más hullámokat vet.

Kétszer fél órát gyakoroltam a szobámban a formagyakorlatokat és az állásokat. Pihenésképpen a sarokba görnyedtem közben. Igyekeztem úgy helyezkedni, hogy minden lehetséges behatolási pontot lássak közben a szobában. Bejárati- és erkélyajtó, könnyebben mozgatható gerenda a plafonon és az átjáró a lovag szobájába. Bármikor jöhetnek, hiszen már a városban vannak, már a városban vagyunk … hiszen már én is itt vagyok.

Lépések közelednek és a holdfénynél könnyebb súllyal érintik a padlót odakint, mégis elhaladnak a szobám előtt. Isidoré előtt állnak meg. A tolóajtóhoz térdelek és amennyire lehet félrehúzom, hogy belássak hozzá és hogyha szükséges egy lökéssel bent lehessek. Az ajtaja nesztelenül kinyílik és egy napköpenyes alak vonul be rajta, csendesen. Végighordozza a sötétben is parázsló szemét a berendezésen és megállapodik a lovagon. Nyakában felfénylik a Ranil szimbólum és hazája dwoon nyelvén mormog el valamit.

Mint aki elégedett tette eredményével lép az asztalhoz és helyez el rajta egy borítékot. Látom a fehér papíron a pecsét sötét foltját, mint szeplőtlen bőrt szennyező vérfoltot. Az idegen fesztelenül mozog a szobában, abban a hitben, hogy senki sem hallhatja és láthatja éppen. Ez az ő városuk, minden oka megvan fölényesnek lenni. Csodálom a lovag bizodalmát a helyiekben, hogy valóban nem ékelte ki az ajtaját egy tőrrel. Én sem, de nekem nincs is rá nagy szükséges és még mindig fegyvertelen vagyok.

Ranil papja dolga végeztével kilép a szobából és hangtalanul becsukja maga után. Erre a lovag is fordul egyet a vánkosán, de nem ébred fel. A szellemszerű léptek távolodnak a folyosón és én is visszatolom az ajtót a helyére. Vonz ugyan a gondolat, hogy kifürkésszem a levél tartalmát, de arra gondolok, hogy szükség van bizalomra. Nekem is, hogy meg tudjak bízni valakiben itt. Isidior de Sedierta lovag tűnik erre a legalkalmasabbnak. Az erkélyajtón kilépve bámulok a hamis fényben úszó várost.

Nézem, ahogy a davaloni torony csúcsán ragyogó kristály miként hívja ki és viaskodik a Kék Hold fényével. Mint egy néptelen makettváros fölött perlekedő gyermekek. Távolban látni a városfal kontúrjá a mélyben, s ha megerőltetem a szememet, akkor a kőkörök sora is kivehető valamennyire. Tervem egyszerűnek hat az éjszakai csendben: felhívni a helyiek figyelmét az Ikrek jelentette veszélyre, segíteni nekik megkeresni a beszivárgott fejvadászokat. Lehetőleg a lovagot is életben tartani. Sokat tudhat a grófról, akinek úgy érzem még mindig tartozom. Én … a Farkas.

(folytatása következik)