A Repülő Tőrök Klánjáról, elsősorban férfitársaimnak (filmkritika?)

Az ezredfordulón váratlanul került a filmrajongók érdeklődésének kereszttüzébe az ázsiai filmekkel karöltve az úgynevezett wuxia stílus. Ez az alapvetően harcművészetekről szóló műfaj jól illeszkedett a kilencvenes évek akcióorgiáin nevelkedett közönség nyugati alkotásokkal való túltöltekezésére. Cserébe azt is elnézték nekik, hogy nem átalltak többről is szólni alkalomadtán, mint jól megkoreografált harcokról és színészi kvalitásokkal kevésbé bíró, de atlétikus szereplők test-test elleni konfliktusáról.

Kétségtelen, hogy az áttörést Ang Lee epikus Tigris és Sárkányának Oscar díja hozta el, ami után már mozikban is élvezhettünk ilyen filmeket (egy ideig). A bevált receptet pedig hamarosan felhasználta a Hős is sikeresen, hogy némi kínai propagandával higítsa fel, az utolsó ilyen nagyobb port kavart alkotás pedig a Repülő Tőrök Klánja lett. Bizonyos spirituális értelemben ezek így egy szokatlan trilógiát alkotnak, egymástól teljesen független történetekkel (de Zhang Ziyi jelenléte állandó).

Nem állítom, hogy kapcsolatom a művel eddig felhőtlen volt. Pedig a premier hetében láttam moziban egyik száműzetésem közben. Évekkel később újranéztem, de a felemás szájíz megmaradt. Most azonban, amikor ismét gyűjteményembe fogadtam a kétlemezes verziót más eszközöket is bevetettem, hogy egyszer és mindenkorra megfejtsem a film különös voltát és ezzel letudjam végre ezt a régen húzódó vitát magamban. Sikerült.

Ameddig a Tigris és Sárkány emberi sorsok és döntések története volt, miként keresztezik egymást és hogyan viselik a szereplők a tetteik következményeit addig a Hős később a filozófia, államelmélet és hit kérdéseit feszegette. Míg előbbi egyértelműen fegyverezett le annak idején, utóbbival mindig csak veszekedni tudtam és érvelni egy-egy jelenete és szereplőinek következtetése ellen. A „trilógia” záródarabja egy egészen más állatfaj.

Legalábbis nem lehet ugyanúgy értelmezni és értékelni egy olyan filmet, amely tulajdonképpen egy vizuális kinyilatkoztatás. Két férfi vágyálmaival kezdődik és a vége egy nő lelkében játszódik. Még ha akkor is, hogyha ez így nincsen kimondva a filmben, a dialógusok és a szavak általában csak megtévesztenek ebben a műben. Nem az a fontos és nem azt kell figyelni, hogy mi történt a filmben hanem az számít, hogy milyen érzelmek mutatkoztak meg egyes szituációkban.

Mellesleg egy jótanács azokra az ismert szituációkra, amikor partnereinknek mutatunk be számunkra fontos és meghatározó filmalkotásokat és (természetesen) azt szeretnénk, hogy azonnal úgy rajongjanak érte, ahogyan mi. Bár mi azt remélnénk, hogy rögtön utána testi jutalomban kell részesülnünk érte és ez olykor meg is történik azt javasolnám férfitársaimnak, hogy NE kezdeményezzenek ilyenkor együttlétet. (Ha kell utasítsuk is vissza, ha pedig közben folyamodnának ehhez a mű elodázása céljából előbb utóbb úgyis megszabadulunk tőlük.)

Gondoljunk bele, hogy nekünk olykor több évnyi előnyünk van az adott mű értelmezésében és feldolgozásában. Elég csak arra gondolnunk hányszor láttunk valamit, amit ilyen fontossá vált számunkra. Nem várhatjuk el, hogy a másik azonnal ugyanúgy fog érezni vele kapcsolatban. Viszont ha várunk és adunk neki (is) időt a feldolgozáshoz (legalább egy napot) akkor átélhetjük azt a fajta élményt a következő alkalommal, mintha a filmmel magával szeretkeznénk. Javaslom próbáljátok ki.

Visszatérve a filmhez kell megjegyezni a precízen megkomponált látványban fontos résztvevőt: a háttereket. Más filmekkel ellentétben itt nem egyszerűen díszletek és megfelelően összeválogatott színes ruhákról van szó: tulajdonképpen textúrák. Továbbra is vallva a vizuális kinyilatkoztatás mivoltát hívom fel a figyelmet arra, ahogyan a négy évszak észrevétlenül váltakozik (csakhogy mégis észrevegyük) és azt, ahogyan a színek tényleg kifejezik a néma karakterek lelkében tomboló pillanatnyi (beállításnyi) érzéseket.

A színészi játékkkal kapcsolatban is meg kell jegyezni, hogy helyén kell tudnunk kezelni a kultúrális különbségeket. Hiszen a keletieknél már maga a rezzenéstelen arc szemjátéka is jelentős, itt pedig hogyha valaki mosolyog az nem azt jelenti, hogy eszébe jutott egy vicc, vagy a gázsiján elmélkedik, hanem kifejezi azt, amint a karaktere tulajdonképpeni extázist él át.

Általában beszélni kellene egy filmnél a történetről is, de itt a jelentősége kimerül abban, hogy léte csak azért indokolt, hogy lehessen valamit a borító fülszövegébe írni. Ha valaki esetleg empatikusabb egy Van Damme rajongónál, akkor lehet azt mondani, hogy ez egy titkos történelmi társaságokról szóló bonyolult árnyjátékok szövevénye, amelynek folyamán egy vak lányt igyekszik átverni a korabeli hatóság, hogy a titokzatos Repülő Tőrök Klánjának nyomára bukkanjon. A kérdés, hogy képesek vagyunk e ezen túl tekinteni és akarunk is e filmekkel kapcsolatban.

Kétségtelen, hogy eredeti nyelven kellene nézni (mint mindent), de beismerem, hogy a kínai nyelvtudásom „rozsdás” és a felirat is csak elvonná a figyelmet a látványról (azt meg ugye minek). A Tigris és Sárkány még archaikus mandarin nyelvű is volt, de a „trilógia” második két része már „csak” kínaiul van. A magyar szinkron legalább vállalható. Így nehéz filmnézés közben tőmondatokat jegyzetelni. Ekkor vettem észre például, hogy fordítva vettem fel a szobapapucsomat (de nem mertem foglalkozni vele).

A film másságára vonatkozóan például el kell mondani, hogy az újranézés többletismeretével felvértezve megállapíthatjuk, hogy az első valódi harci jelenet, amelynek tétje van, tehát vérre is megy csak a film 45. percében veszi kezdetét. Ez a tény már önmagában is túlmutatóvá teszi az alkotást a wuxia műfaján belül, olyan területre téved tehát a nézővel együtt, ahol film és annak befogadója még sohasem járhatott. Ha harcművészeti alkotásként kezeljük, akkor tulajdonképpen itt véget is ér és romantikus filmként folytatódik.

De mi nem kezeljük most annak, hogy mélyebbre merülhessünk az elmondhatatlanban. Kezdjük felfogni, hogy a sokszor kimért elrendezés a „vásznon” inkább teszi hasonlatossá színházi előadáshoz, mint mozgóképhez. Ilyen például a két férfi főszereplő állandó külön beállítása a kép két ellentétes oldalára még akkor is, hogyha egymással beszélgetnek. A szereplők helyett amúgy is sokszor a jelenetek beszélnek, amire ékes példa, amikor a ló megáll a fehér fák előtt.

Elismerem, hogy ez talán túl sok is lehet egyszerre. Így én is megszokott módon igyekeztem értelmezni a látottakat: szerepjátékosan. A már régebben kidolgozott íjművész kasztomat (riyai) azonosítottam Szél karakterével, míg a kiderült, hogy a konkurens Repülő Tőrök Klánjának tagjai szükségszerűen táncművészeknek kell lenniük a híjtás elsajátítása mellett. Valahogy még Corto Maltese kommunista Vörös Lampionjait is ide kellene kevernem, de erre már ténylég nem volt időm.

Míg a Tigris és Sárkány, tudom, hogy őrzi a titkait velem szemben a Repülő Tőrök Klánja újabb és újabb héjait hántjuk le a film előrehaladtával. A zene például önmagában egy szereplő a filmben. Feladata, hogy a néző mellé ülve vezesse végig a jeleneteken, megzavarva sokszor, hogy melyik oldalon is áll. Sokszor 3D-s hatást kelt sztereóban hallgatva is, térhatásúnak tűnik minden rezdülés, szélzúgás és archaikusnak komponált zene együttese. Hozzá kell tenni, hogy én különben sem veszem észre a különséget még a hétköznapi életben sem (mindig rejtély, hogy merről érkezik a mentőautó például).

Ekkor már a papucsok sem szorítottak úgy, mint addig. A bambuszerdei jelenetben fordul át a film (szinte) láthatatlanul a női szemszögbe. Írd és mond: a férfiak jelentősége, mint szereplők és karakterek ettől a ponttól megszűnik a filmben és csak mint allegóriák szerepelnek ezután. Még akkor is, hogyha nem úgy tűnik. Önmagában megérne tanulmányt szánni rá, de itt csak megemlítem, hogy a férfi önmaga megtagadásával szerez végső helyet a nő szívében.

Újabb jelenetekben azt láthatjuk, hogy a színész azonossága miatt konkrétan rezonál a Szigorúan Piszkos Ügyek trilógiára a film, ami hasonlóan egy ezredfordulús kínai mestermű (és jelentőségét jól példázza miként igyekeztek a nyugatiak elodázni beszivárgását kultúrájukba azzal, hogy gyorsan újraforgatták és Oscar díjakkal halmozták el Tégla címen). Hogy mitől más Hong-Kong és Kína mentalitása és felfogása tetten érhető abban, ahogyan például a fenti trilógia zárójelenetét átírták cenzúrával hazájában. Ebben a wuxia sorozatban a Hős képviseli az echte kínai, míg a japán vedngészereplővel a Repülő Tőrök Klánja a hong-kongi érzületet. (a Tigris és Sárkány meg ugye mandarin … hihi)

Közben a film kígyóként magába fordul, ahogyan már a női szemszög értelmezi a korábban látottakat és így példátlan módon saját jeleneteire válaszolgat, ami olyan nagy dolog (csak hogy érzékeltessem), hogy ezt erkélyen állva is üvöltöznöm kellett az éjszakába. Nem csak nem szoktak, hanem hogy egyáltalában nem. Sorozatokban esetleg, más filmtrilógiák különböző részeiben talán. De egy alkotáson belül ez eddig valamiért tabu volt.

Ezért (is, meg a többi fenti és további dologért) mestermű ez. A wuxián belül (amit saját jogán múlt felül) új időszámítást teremt mindezzel, hogy csak úgy lehet értelmezni és elhelyezni másokat, minthogy „a Repülő Tőrök Klánja előtti vagy utáni”. Korábban ilyen paradigmaváltást egyetlen személy generált életével (és halálával), ami hasonlóan fontos pont, aki nem más, mint Bruce Lee. Emlékeztetőül és magamat igazolva: a Tigris és Sárkány „csupán” rivaldafénybe vonta a stílust, ez viszont megváltoztatta. Ez objektív dolog és független attól, hogy én most szeretem vagy sem. Nem számít hogy tessen.

Nem tudom elodázni a folytatást, ha nehezemre esik is. Az a keserű tehetetlenség következik, amikor a férfi testestül és lelkestül afrodiziákummá alakul a nő számára. Szemfájdító színorgiákkal vezet minket végig a film a belső lelki folyamatokon. Hogy itt történt e nemi aktus a felhők vonulásának rejtélye marad(na, hogyha nem követnénk azt a gondolatot, hogy ez már itt mind a női lélekben játszódik, ahol a férfiak testileg nincsenek jelen). Mindkét férfival van módja együtt lenni ezen a ponton így vagy úgy.

Itt már nyílvánvaló, hogy dialógusokban forgatókönyvi szinten szerepel a némaság. Bár sokszor önkéntelenül érezzük egyik másik elharapott választ, de a végső érve a csend a nő számára. Ugyanígy az egymásnak hátat fordító és eltávolodó szereplők egymásnak folyamatosan tudatában vannak és ennek jelentésével, jelentőségével is. Ami képvisel valakit, azt a valaki képviseli és ilyen formán eggyé válik vele.

Kevésbé elvontan és misztikusan ekkor derül(het) ki, hogy a két férfi a Káosz és a Rend apotézise a nő számára és magára maradt főszereplőként tragédiája az, hogy egyforma benne mindkettejük iránt a vágy mértéke. Így látszólag ugyan férfiak harcolnak egymással, de egyformák a mozdulataik, egyforma sérüléseket okoznak egymásnak. Nem tudnak felülkerekedni egymáson a váltakozó évszakok háttere előtt (tehát időtől függetlenül) és földrajzilag egy nem létező helyen.

Vajon képes kitépni a másik (korábbi) élet fullánkját magából, hogy megőrizze a Káoszt magában? Belehal? A Rend elhagyatva érzi magát ennek látványától is. S ha olyan történik, amit végeredményben senki sem arat érdemes belevágni? Egyáltalán… Kérdések és reakciók a film végén, amely közben hogy kapunk e vagy sem válaszokat lényegtelen, mert az „állam”, mint addig láthatatlan erő, legyőzi a Repülő Tőrök Klánja által szimbolizált entitást és annak láthatatlan vezetőjét. Lassan, kimérten, vértelenül.

Tudom, hogy még így is nehéz néha szeretni a Repülő Tőrök Klánját, nekem sem mindig sikerül. Viszont kétségtelenül kikerülhetetlen alkotás. (itt helyenként olvashatatlanná vált a jegyzetem) Visszavitte a Hős után a nyugati nézőt a mélyvízbe filmek terén, amire talán sokan nincsenek, nem voltak és sohasem lesznek felkészülve. Lehetne még oldalakig elemezni a nyitórészt, Zhang Ziyi játékát méltatni vagykülön esszében foglalkozni a „jutalom és a kincs” fogalmak értelmezését a filmet használva szűrőként, de ettől eltekintek és berakom inkább a második, extra lemezt, amin sok más mellett a werkfilm található.

„A szerelem nem időben mérhető dolog.” a rendező kiszólásai önmagukban értékesebbek a filmről, mint ami a műben összességében elhangzik. Itt derül ki például, hogy a film zárójelenetében látható hóvihar nem trükk, hanem egy valóban váratlan időjárási anomália volt, amit a készítők felhasználtak (a színészek legnagyobb döbbenetére) és a rendező is mint az istenek ajándékát azonosította. Belegondolva mikori a film és mit csináltam akkoriban még hiteles is az áthallás. Eleven hóvihar voltam akkoriban.

A „szerelem fázisairól” beszél a rendező, ugyanakkor megjegyzi a szereplőkről, hogy „szenved és kínlódik … ugyanakkor … megtölti szívüket tartalommal és a szerelem áldozati szellemével”. Valamit még említ a mentális erőről, de ezen a ponton kezdtem elveszíteni az önuralmamat (a vázlat alapján). Zhang Ziyi felkészülés gyanánt két hónapig lakott egy vak lánnyal, s valódi néptánc gyakorlattal is bírt a jelenetekhez. „Események és sorsok láthatatlan egymásra hatása lehet ez is”. S hogy mennyire is fontos a történet, jól példázza a tény, hogy csak itt, a werkfilm végén kerül szóba egyáltalán, hogy a Tang dinasztia alkonyára lőtték be a kort. Nincs több mondandóm a filmről.