Lovecraftesque (benyomások/kritika/játékbeszámoló) – társaságban nehéz félni

Szeretnél barátaiddal egy asztalnál körbeülve létrehozni egy olyan kozmikus-horror történetet, ami méltó H. P. Lovecraft munkásságához? Szeretnél végigkövetni egy közösen megteremtett főszereplő által bejárt utazást az emberi psziché és a felfoghatatlan túlvilág peremén táncolva? Szeretnél közel semmi előzetes felkészüléssel eltölteni pár felhőtlen órát szerepjátékos kellékeket felhasználva? Jó.

Előre is elnézést a sok idegen kifejezésért, amit használni fogok és említeni. Tény viszont, hogy a szerepjátékos hobbinkban és életformánkban még mindig vannak nyelvi hiányosságaink, amelyekre nincs kész magyar kifejezés. Az is igaz, hogy olyan léptékkel halad a műfaj, hogy idő sincsen látszólag elmélyülnie egy-egy kifejezésnek, nemhogy áttörni a határokon és átformálódni (nekünk) érthető szavakká. S amit teszünk sem lehet több annál, minthogy a sodrásról kiragadjunk egy-egy alkotást és azon keresztül mérjük le a pillanatnyi állapotokat. Ahogy ebben az esetben is tesszük.

„Az emberiség kolonizálta a naprendszert, újabb és újabb ösvényeket keresett a csillagok felé, s a régi utakat elhagyta sorra. Egy ilyen „zsákutcában” él Sam Wood egy olyan űrállomáson, ami az átmenő forgalmak utánpótlásának feltöltésére lett felszerelve és egy aszteroidával összefonódva lebeg a semmi fölött, amelyből automatizált robotok nyerik ki az üzemanyaghoz szükséges ásványokat. Sam Wood karbantartó ezekre a robotokra felügyel.”

Néhány hete került a kezembe a Lovacraftesque egy példánya egy szakboltban és miután megvettem (mert olcsó volt és ígéretes) lehetőséget kaptam, hogy rövid időn belül (ami alatt volt lehetőségem átolvasni is) asztalhoz is üljek egy tapasztalt, helyi szerepjátékosokból álló csapattal kipróbálni a játékot eredeti, anyanyelvén (ami az angol). Éltem vele és nem bántam meg. Így ez a cikk egyben élménybeszámoló is lesz a kötet kritikája mellett. Lehet, hogy kicsit sokat markolok ezzel a célkitűzéssel, de mentségemre szóljon, hogy maga a tárgya is az írásomnak küszködik hasonló gondokkal, ami engem fel nem ment, de így van.

Annak vizsgálatát, hogy mi is ez talán nem kell olyan messziről kezdenem, hogy mi is a szerepjáték. Főleg azért mert ez nem lesz az. Legközelebbi rokonai viszont azok a magukat Story Tellernek nevező rendszerek, amelyek az előző évezredben terjedtek el, váltak népszerűvé (és képeztek elég komoly szakadékot játékosok között, de ez szubjektív vélemény). Később a különböző „partijátékok” is szóba jönnek ennek kapcsán (pl. ha mond valakinek valamit a „LogiSztori” kifejezés). Ezen a ponton elégedjünk meg azzal, hogy egy absztrakt történetmesélős társasági játékról van szó inkább, mint kockadobálásról és karakterlap-gyűrögetésről.

„Az űrállomáson alig több mint húszan élnek, sokszor egymással alig érintkezve. Többgenerációs szerződésben vannak a vállalattal. Álmodoznak arról, hogy egyszer, talán még az ő életükben lejár a szerződés és elutazhatnak innen a belsőbb szférákba. Sam Woodnak is van egy ilyen álma, hogy találkozzon levelezőtársával a Páris kolónián, a Jupiter körüli holdon. Addig ideje nagy részét a rozsdás, nyekergő folyosók rengetegében tölti és egy androiddal, Ramsessel, akit sikerült átprogramoznia, hogy fogékony legyen a szerencsejátékokra.”

Azután van az a szempont, hogy a szerepjáték termékcsaládok melyik ágához tartozik (mert ugye ahogy korábbi cikkeimben írtam termék volt és egyre inkább szakad el ettől a médium). Örömmel mondhatom, hogy ez is a kifelé vezető csapathoz tartozik, elsősorban azzal, hogy indie (tehát független, mondhatni „garázsfejlesztők” játéka és valóban őket támogatjuk a vásárlással) játék, amit annak köszönhet, hogy egy sikeres Kickstarter kampány áll mögötte (amely modellről még mindig vannak rossz gondolataim, de eddig azért jobbára csak örömöt szerzett nekünk). Egyik nagyobb félelmünk ezzel kapcsolatban, hogy bármi-bármilyen jó dolog is készül el az nem kerül azután mások kezébe, mint akik eredetileg fizettek érte (vö. képzelj el egy mozifilmet, amit csak a producerek láthatnak).

De ugye ebben az esetben ez alaptalan félelem, hiszen mégis be tudtam menni egy boltba és megvenni a könyvet (mondtam már hogy olcsón?) és még a hozzá tartozó kis kártyákat is (mert vannak hozzá olyanok is). Szóval a Kickstarter későbbi téma lesz, a Lovecraftesque pedig már ugye itt is van. A játékkönyv szerzői Joshua Fox és Becky Annison, akik 15 éve játszanak közösen, járatosak a konvencionális szerepjátékban, az élő-szerepjátékban, több korábbi indie alkotással bizonyították már, hogy a szerepjáték(szerűségek) írásához is értenek (www.blackarmada.com), a növénytermesztéshez és állattartáshoz is, illetve a gyerekneveléshez. Mindezen információkról a könyv végén a fotójuk alól bizonyosodhatunk meg.

„Egy rutinvizsgálat alkalmával az aszteroida felszínén javítva a robotokat, amikor különös rengés rázza meg az aszteroidát és vele a bázist is. Visszatérve kiderül, hogy minden érzékelő kilengett míg odakint volt és űrruha ide vagy oda, fenn áll az esélye a sugárfertőzésnek, ami veszélyeztetheti a szerződését. Így az orvosi szobába küldik és megy, ahol a jó Dr. Thomas Rumford megállapítja, hogy a szervezetében nano-robotok vannak és egy részletesebb vizsgálat után aznapra kimenőt ad, hogy feldolgozhassa az adatokat.”

Ami ebből nekünk lényeges most, hogy nem amatőrök, kóklerek vagy csalók munkájáról van szó. Ez abból is látszik egyébként, hogy milyen profi helyenként a szöveg maga és milyen intelligensen van felépítve a könyv szerkezete. Konkrétan vannak olyan részek, oldalak, amelyek úgy tanítják meg a játék alapjait, hogyha a társaság követi az utasításokat (pl. „ezt a részt add a tőled balra ülőnek hogy olvassa fel”) akkor kb 5-10 perc alatt mindenki számára világos lesz az asztalnál miről szól majd a játék és mit is fognak csinálni. Tekintettel arra, hogy semmilyen előzetes felkészülést nem igényel a játék (persze ha valaki lelkes lehet nyomtatni pár sablon oldalt) és legalább egyvalaki jó ha elolvassa előtte a könyvet (Facilitator). Még azt sem állítom, hogy Lovecraft munkásságát ismerni kell hozzá (mert azt amúgy is illene).

Az egész könyv ugye 170 oldalas, kisebb méretű, puhafedeles és a legrondább borítóval megvert valami, amit valaha láttam. Én olyan ember vagyok akinek ez számít és ez itt nagyon (nagyon-nagyon) csúnya. Mondjuk a hangulatból valamiféle The Thing (A Dolog) benyomásom van az északi fénnyel, a benzineskannával gyújtott fénnyel, de a photoshopos paca (ejtsd. HD/4k sötétség) meg ez a torz fejű valaki … hát pfej. Odabent egyébként csak egy érzülettel jó a helyzet, láthatóan beállított fotókat effekteltek át (miféle szó ez?), hogy keltsen valamiféle hangulatot … de nem sikerül nekik. Ami viszont nagyon jó az maga a könyv belíve és annak tipográfiája (…), ami egyszerre idézi meg a régi pergameneket, személyes naplók lapjait és egy elmegyógyintézet kartotékját helyenként, aminek szövegtörzsét (…) irodalmi igényességű idézetek keretezik olykor, meglepetés szerűen, általában Lovecraft műveiből (én sem ismertem fel mindet…nyugalom).

„Sam Wood tanácstalanul bolyong a bázison, míg végül a bio-telepen köt ki, ami egy kis elvadult ökoszisztéma az oxigéntermelő berendezés körül, amit kisebb parkká építettek át mesterséges tóval, ösvénnyel és egy paddal. Itt éppen Mark, Sam egyik munkatársnője költi el túlságosan egészséges ebédjét akivel beszélgetnek a rengés kapcsán történt sérülésekről, a vérében talált nano-robotokról és Sam levelezőtársáról. A beszélgetés alatt Sam újra rájön, hogy társai világképe a gravitáció nélküli térben születéstől és éléstől egy kicsit … beszűkült. Bizonytalanok a bázison kívüli világ létezését illetően. De mivel Sam rendszeresen tartja a kapcsolatot a Páris kolóniával, így hite töretlen.”

A külső nem minden (copyright). Az első tizenvalahány oldal okító része után jön közel félszáz oldal „szabályrendszer”, ami a játék veleje ugye, de egy facilitátornak elég ismernie. Lényegében arról lesz van szó, hogy közösen megalkotott főszereplő történetét meséljük/játsszuk végig egy elképzelt történelmi környezetben úgy, hogy mind a mesélő (narrator) és a játékos (witness) szerepe vándorol a résztvevők között a jeleneteken (scene) keresztül, így mindenki hozzáad végül valamit a jelleméhez, külleméhez, viselkedéséhez, illetve a környezethez, a szereplőkhöz (sokszor szereplőket) és az egész történethez. Ami érdekes ezzel kapcsolatban (nekem), hogy senki sem tudja, mi lesz a végkifejlet, hanem mindenki …

A jelenetek után ugyanis, mindenki feljegyzi, hogy milyen nyomok (Clues) jelentek meg az adott eseményeknél és mellé (titokban), hogy szerinte ezek alapján (és a korábban feltárt furcsaságok szerint) mégis mi lehet az ügy hátterében. Ahogy az események egyre „vadabb” fordulatot vesznek, és egyre gyakrabban változnak a szerepek úgy közeledik egyre a főszereplő elkerülhetetlen konfrontációja az ismeretlennel, természetfelettivel és ijesztő dologgal H. P. Lovecraft stílusában. Ezzel párhuzamosan a könyv tematikája is áttér arra, hogy hogyan találkozik a „játékrendszere” a „Mítosszal”.

„Mark azonban a kényelmetlen beszélgetés ellenére adott egy jó ötletet neki, hogy nézzen utána a nano-robotoknak a könyvtárba, ami a bázis egy korábbi, nagyobb népsűrűségű időszakában mozi-iskola-kulturális központ is volt. Itt archaikus VHS kazettákon talál információkat arról, hogy (reklámfilmek tanúsága szerint) a testében lévő (enyhén pókformájú) darabokhoz hasonló terméket annak idején HOPE (remény) néven árultak, mint a korszak csodagyógyszerét és első számú antidepresszánsát. Ideje visszatérni a jó doktorhoz.”

Húsz oldal foglalkozik csak azzal a ténnyel, hogy kicsoda, milyen és mi is Lovecraft (akinek személye névlegesen is összeforrt munkásságával, mégis igyekszik a könyv szétválasztani a fejünkben). Életem legmegrázóbb szerepjátékos olvasmányélménye az a fejezet, ami a rasszizmussal foglalkozik az asztalnál. Nem kívánok állást és/vagy véleményt foglalni itt ebben a kérdésben, de az tény, hogy Lovecraft megítélése az elmúlt években drasztikus fordulatokat vett a világban (annak ellenére, hogy a világ fele nagyjából az ő eredményeinek anyatején gazdagodik éppen ugyanabban a közegben ahol támadják). Szóval ez a könyv is, ami nem létezhetne nélküle elég vegyes képet fest róla olykor, de kulturált vitapartnerként érveket is sorakoztat fel, példákat és (ami a legritkább) megoldásokat a problémára, illetve (ami a legviccesebb) még játékrendszeri elemeket is behoz.

John Stavropoulos nevével fémjelzett „X-card” megoldása kiemelten javallott, ami szerint mindenkor legyen az asztal közepén egy kis kártya/lap, amin egy nagy kereszt jelet megérintve szó nélkül bármelyik játékos jelezheti, hogy a felhozott téma őt annyira kényelmetlenül érinti, hogy nem szeretné, hogy ez legyen. S ekkor a résztvevők ezt az elemet onnantól figyelmen kívül kell hagyják a játék folyamán. Brie Sheldon megoldása hasonló esetre a „script change” is említésre kerül a Lovecraft elmebajokkal fennálló kapcsolatát tárgyaló részben (amiben csakugyan vannak nagyon elmés meglátások a Mítosz szereplőit illetően … és én még a PTSD hivatalos leírásával sem találkoztam … eddig).

„Dr. Rumford átszellemült állapotban várja Samet az eredményekkel: a nano-robotok élénk szaporodásba kezdtek a szervezetében, de ez nem akkora baj (jegyzi meg, miközben magába is fecskendez a mintákból) hiszen alapvetően ártalmatlan, sőt, hasznos eszközei a monotonitás elleni harcnak egy helyen, ahol úgysem történik semmi. Sam kérdésére, hogy mire gondol kajánul csak annyit válaszol, hogy ugyan mikor érkezett ide utoljára bármiféle hajó? Sam aggódva siet a biztonsági felvételeket őrző archívumhoz és egymás után pörgeti végig a kazettákat…”

Ezek mellett a könyv nagyon mélyen elemzi Lovecraft munkáit, szinte hermeneutikai igényességgel, de nem felejti el megjegyezni, hogy ezen (játékrendszerekben való felhasználáshoz átvett irodalmi) elemek többek között Graham Walmsley: Stealing Cthulhu munkájának köszönhetőek (mert ugye már évtizedek óta szívják ezt az anyatejet … na jó, abbahagytam). Érdekes lenne egyébként elemezni az angolszász szerepjátékos kultúrát (nem fogom), de szerintem ahol le kell/van írni/írva egy könyvben, hogy „nem csak fehér emberek szerepjátékoznak” ott problémák vannak. Végeredményben olyan szélsőséges megoldásokat is feldob a könyv, minthogy „a rasszizmust teljes egészében hanyagoljuk a választott történelmi korból HISZEN a Mítosz jelenlétével már amúgy is egy alternatív valóságról beszélünk, ennyi belefér”.

Említettem, hogy tapasztalt szerepjátékosokkal ültem le játszani. Érdekes volt, hogy ezeket a szabályokat valóban alkalmazzák élesben és hogy ennyire követik a leírtakat (biztos ennek is van valami oka). A fenti gondolati szakadékot azzal hidaltuk át (látszólag könnyedén), hogy a kiválasztott történelmi kor nem a klasszikus Lovecraft korabeli 20-as, 30-as évek Amerikája volt, hanem a jövő és azon belül a naprendszer kolonizálásának alkonya. Nagyon érdekes és ígéretes változtatás volt ez a környezeten, érdekes érzés volt, hogy ennek a (drasztikus) különbségnek az ellenére sem kellett figyelmen kívül hagyni a rendszer nagy részét (érdemes megfigyelni, hogy a legtöbb konvencionális szerepjáték-rendszer gyakorlatilag leáll, mint egy motor, amikor akár csak az időszakból kimozdítják, amiről szól).

„… azonban bizonyosság helyett csak újabb kérdésekkel gazdagodik: bár a felvételek látszik egy hajó, vagy egy hajó többféle verziója kis eltérésekkel egyértelmű, hogy a felvételeket megbuherálták. A kutakodásnak egy újabb rengés vet véget, aminek következtében egy androidra rádől egy könyvespolc az archívumban és több helyen megrongálódik a bázis, folyosók záródnak le, lakrészek válnak elérhetetlenné. Sam elveszti az eszméletét a vészriadó sikolytása közepette.”

Jó látni egyébként, hogy korábbi cikkemben tárgyalt kalandmodul-fejlődés itt sem nyomtalan. Félszáz(!!!) oldalon keresztül ismertet a könyv félkész, vitaindító modulokat (scenario) befejezések nélkül, amiket fel lehet használni a játékalkalmakkor érdekes történelmi szituációkat taglalva olvasmányosan. Sőt, még tanítva is, hiszen egy külön rész csak azzal foglalkozik, hogy miként alkossunk mi magunk ilyen scenariokat a játékon belül és kívül. Vannak közöttük jobbak és rosszabbak is (egyértelműen), viszont láthatóan annyira fontosak, hogy külön ki van emelve a szerzőjük, ami nem mindig azonos a könyv íróival (jó, tudom ez csak nekem fontos ennyire).

Majd inspiráló anyagként (aminek mondjuk éppen pont nem alkalmas) leközöl a könyv néhány H. P. Lovecraft verset (!) is, emlegetve, hogy bár novelláival szerezte a legnagyobb hírnevet, de egy potens költő is volt. Mondjuk túl sok Lovecraft verseskötetem sincs, úgyhogy ennek is örülök (jobban mint a PTSD leírásnak). Ebből is az látszik nekem, hogy maguk az írók nagyon nagy tisztelői a munkásságának (látszólag nem tartozik ide, csak megjegyzem, hogy a fényképük alapján fehér emberek mindketten). A versek maguk egyébként sokszor folyószövegek rímek nélkül, mintha csak egy őrült belső monológja lenne csodálatos és szörnyű dolgokról (példátlan … sosem láttam vagy olvastam hasonlóról ezidáig … nincs véleményem … kapcsolja ki).

„Ramses ébreszti fel a bio-modulban. Rátalált a folyosón lebegve és a legbiztonságosabb helyre igyekezett hozni őt. Vízzel is kínálja, ami azonban Sam kisebb ijedelmére zöldes, moszat (és avokádó) szerű lötty, amit visszautasít, de ennek ellenére és a kábulatban látott rémálomképek megelevenedni látszanak, mikor a kezén a libabőr fehér tojásnak bizonyul apró pókok számára, amik elől egy közeli víztartályba ugrik. Hiába ugyanis az abban is lassan hömpölygő zöld anyag elnyeli ugyan, de a sok kis pok egy nagyobb lénnyé válva a testében minden áron távozni kíván belőle a tarkóján. Nehezen evickél partra és hátra sem mer pillantani, hanem egymás után nyitja és csuklya az ajtókat, hogy elég távolság legyen közte és a pók-béka-százlábú lény között.”

Majd néhány technikai oldalon összegzi a könyvet (?) ami fura nekem és leközli a kártyalapokat is, amit a játék mellé lehet venni (tehát nem jár!) viszont alkalmazásuk annyira szerves része a dolognak, hogy az egyes scenario-k például külön tartalmazzák, hogy melyik kártya mikor-hol kinél van-nincs stb. Egyébként érdekesek: arra valók, hogy a központi történetet egy bizonyos irányba tereljék, hogyha megjelenik bizonyos elem a játékban, egyfajta forgatókönyv vázlatként …  Például, hogyha megjelenik valami nagyon tudományos elem, akkor kijátszható egy olyan kártya ami lehetővé teszi a természetfeletti mágia megjelenését VISZONT kötelez, hogy az a szörny, amiről addig szó volt, az nem lehet az események mögött álló hatalom, hanem valaki még egészen más.

Szóval nem „akciókártyákra” kell gondolni, hanem valóban az eseményeket befolyásoló tényezőre. Itt kell megjegyeznem, hogy van még egy játékos típus, aki éppen nem witness, narrator vagy mesélő, de ha a játékos szám több, akkor ők a figyelők (watcher) akik viszont bele-beleszólhatnak a mesélő dolgába egy-egy színesítő mondat erejéig, ami viszont nem lehet új elem, nyom, szereplő, tehát tényleg csak hangulatfestők (de ettől még használhatnak kártyát). Szóval ezért is fontos itt, illetve az, hogy végülis hogyan áll össze az egész a gyakorlatban mindezek után: sokkal jobban, mint ahogy azt reméltem.

„A bázison már nincs maradása, így az aszteroida felszínén menekül lihegve egyre csapadó oxigénszinttel, míg az aszteroida horizontjához közeledve egy zöld fénynyalábot pillant meg, ami valahol a talaj repedéseiből eredhet. Dr. Rumford jelenik meg mellette űrruhában és közli, hogy elérkezett az utolsó „vizsgálat” ideje. Elindul a fény felé és útközben rátalál Mark pókcsípéses tetemére a pusztaságban, de tovább menetel. Egy szakadék peremét elérve letekint az aszteroida mélyére, ahonnan nem csak a fény árad, hanem egy hatalmas nagy szem néz rajta keresztül a csillagok felé …”

A célt, miszerint a lovecraft-i hangulatot legalább megfejelő történettel zárjuk a „napot” (három és fél óra után … nem alkotok véleményt az angolszász szerepjátékos kultúráról) elértük. Sokkal koherensebb volt, amint azt gondoltam volna, de hozzá kell tenni, hogy tényleg tapasztalt szerepjátékosok voltak és az ötből (velem együtt) hárman olvastuk előzetesen a könyvet. Ellensúlyozásként kicsit összezavarodtunk a könyv szövegén a befejezést illetően. Korábban dícsértem, ami áll.

A probléma az, hogy sokszor egyszerre tárgyalja a többjátékos és a kétjátékos módját a Lovecraftesque-nek és emiatt ha a facilitator éppen (a hangulat miatt félhomályosra sötétített teremben) nem a megfelelő passzust alkalmazza akkor bizony máshogy történnek a dolgok, mint egyébként tennék. Hogyha egy rendszer ilyen kevés szabállyal dolgozik, akkor az a kevés számít … nagyon. Mindenkinek ez volt az első alkalom és úgy tűnt, mindenki elégedett az eredménnyel (mondjuk Lovecraft szerintem nem értette volna mi történik, az ő korában a villany is új volt, mint nekünk most az internet).

„Rumford mellé lép ismét és előzékenyen mutatja be neki Hope-ot (reményt) aki már generációk óta segíti a bázis lakóit … mióta csak elsodródtak az eredeti röppályától. Fent kellett tartani a látszatot, hogy még van értelme a munkának, hiszen anélkül … elcsüggedtek volna a helyiek végleg. S a derűt árasztó kicsinyeiért cserébe Hope csak olykor igényel némi ellenszolgáltatást (azokat, akiknek lejár a szerződése). S most ha Sam önként vállalkozik, akik megkaphatja, amiért annyit dolgozott. Sam nem így képzelte el a nyugdíjat és visszakozik, helyette Rumford veti magát a mélybe és bár Sam utánanyúl a jó doktor makacsan hull alá, mielőtt egy homályos folt elkapja a hatalmas szembe érése előtt.”

Nem az a játék, ami miatt az ember lemondja a heti szerepjátékos alkalmat, de időről időre szerintem érdemes elővenni az egyedi megoldásai és a hangulat miatt. Különösen előremutatónak tartom (amellett, hogy külön kitér az online játékmódra) azt a tényt, hogy többen irányítunk egy karaktert, ami egyébként példátlan is (leszámítva azt a furcsa szociális társasjáték szerű Blue Beard-öt). Nagyon érdekes tagja a modern szerepjátékoknak, jó mintavétel szerintem (meg vétel, úgy általában). Volt alkalmam csevegni játék után valakivel aki személyesen ismeri az alkotópárost és mesélte, hogy bár rengeteg visszajelzés, tapasztalat és vélemény gyűlt fel, azt nem egy második kiadásba, hanem egy új játék megírásába fektetik majd, amit én személy szerint támogatok.

Kellemes élmény és jó tapasztalat volt a Lovecraftesque-el való megismerkedés (ha olykor kicsit idegen is) ebben a furcsa világban és alig várom, hogy olyanokkal is játszhassam, akiknek nem ez az anyanyelvük. Elképzelem, hogy lesznek kihívások, de hiszem, hogy maga a rendszer tartogat kellemes meglepetéseket a jövőben a számunkra. Fontos megjegyezni, hogy a fizikai példány mellé, egy pdf is járt, így legalább a terjesztése/népszerűsítése házon belül könnyűnek ígérkezik a nyelvi akadályok ellenére.

„Sam az utolsó oxigéntartalékait felélve indul vissza a bázisra, ahol a helyiek izgatottan kérdezik és érdeklődnek a doktor, Mark és Hope hogyléte felől (hiszen mindenki szervezetében ott duhognak a nano-robotok). Sam Wood azonban a lassan széthulló bázison nem sokat bóklászik, hanem a mentőkabinok egyikébe száll és kilövi magát arra, amerre reményei szerint az ő naprendszerük található. Betáplálja a Jupiter holdján lévő Páris kolónia koordinátáit úticélnak és imádkozni kezd, miközben mögötte a hatalmas repedt tojás, melyből egy szem tekint a hideg űrbe levedli magáról a kis fémkunyhónak tűnő modern létesítményt folytatja utazását az űrben. Az emberiség kolonizálta a naprendszert, újabb és újabb ösvényeket keresett a csillagok felé, de talán még nem készült fel, hogy el is érje azokat Addig még sok hiba, tévedés és áldozat lesz az osztályrésze.”

/a cikket tarkító dőlt betűs idézetek a játékalmunkkor született történet rövid summázata. Öten vettünk rajta részt, egy hölgy és négy férfi társaságában, három és fél órás ülés volt az időtartam./