II.
Erion második legjobb fogadójának tartják sokan, tizenhat szobájával és jó elhelyezkedésével pedig valóban kedvelt találkozóhelye ez a kalandozóknak. Mégsincs nyüzsgés és mégsincs nagy forgalom. A sarokban, az ablaknak vetett háttal egy fiatal bárd dünnyög zenére. A magas pultot támasztó túlérett igric azonban magában elkönyveli, hogy túlságosan is fiatal.
Kora ellenére szőke haja megtagadta az őszülést, félhosszúnál is tovább növesztette mostanra. Hiányolja a lantját, az asztalok közönségéből néhány régi arcot, de legfőképpen a pár utcára lévő Taverna kényelmét, amit a találkozó miatt hátra kellett hagynia. Messze földön érlelt sörök sem csillapítják nyugtalanságát, amit az előtte álló beszélgetések miatt érez.
– Jó színben vagy, Pakáj – szólítja le a középkorú nő, mintha csak nem több év telt volna el utolsó élőben zajló beszélgetésük óta. Szarvasbőr köpönyegét lazán ejti egy szomszédos székre és a pultost ékszeres kezének legyintésével küldi látszólag valami italért, de még inkább pár pillanatnyi zavartalanságért.
– Ahogy a te szépséged sem képes fakulni, Lora – mosolyodott el szélesen Pakáj tudomásul véve, hogy a ma esti színdarab első felvonása elkezdődött. A főpróba elmaradt, a súgófülke üres.
– Tudod, hogy csak te hívsz már így? – kérdezi a nő játékosan, miközben helyet foglal.
– Sohasem állt rá a szájam a rangokra – bólintott Pakáj, miközben a palackból újabb arany nedűt öntött egy tiszta pohárba, amit a pult mögül halászott ki.
– Azért csak elég jól elboldogultál mindig is hercegekkel, bárókkal – Lora, akit már csak kevesen hívtak így, zavartalanul emelte fel a palackot és húzta meg olyan nőietlenül, ahogy csak erejéből telt – de legfőképpen talán a grófokkal értetted meg magadat.
– Ront’e Rone messze jár már és szavát adta, hogy dolgainkba nem üti az orrát ameddig …
– Az aszisz halott, a Hajnalvár kudarca nagyon sokba került mindannyiunknak és Akhion túl óvatlan volt délen.
– Senki sem látta előre, hogy a bukott Kegyelt él és mennyire veszedelmes …
– Mindannyian láttuk az Örök Város bukását már egyszer, mágiától eltorzult fellegek táncát és ahogy keserű terhüket a Lar-dorba könnyezik. Ne mondd, hogy nem láttuk előre a veszélyt. – szavai kedvesen siklottak, de szeme vágott a kibontott hajzat alatt.
– Akkor is láttuk, ahogy most is látjuk – bólintott Pakáj – Én ezt akkor is ellenzem.
– Hajnalvárat is ellenezted – méricskélte Lora a palack üres alját – talán van összefüggés a kudarc és a véleményed között? Talán ezt sem kellett volna rád bíznia?
– Szavaztunk és én tudomásul vettem. Rám bízta ez az ügyet és én annak rendje szerint fogom végig is vinni. – újabb palackot varázsolt elő a pult mögül, de ha látta is valaki, senki nem merte szóvá tenni neki – de jobb ha tudja ő is, hogy az én kudarcom mindannyiunk veszte lesz és hogyha nem gondoljuk ezt át jobban …
– Átgondoltuk, megvitattuk és leszavaztunk – végül a már pohárba kiöntött sörért nyúlt – a Hullámsírból nem szabadul meg akárki … és sohasem ok nélkül. A próbatétel pedig még előtte áll.
– Ő a harmadik akiről tudok – hunyta le a szemét Pakáj mester és mélyen sóhajott – az első meghalt a szárazföldön nem sokkal később, a második rövid úton Fekete Hadúr lett. Milyen próbatétel elegendő ahhoz, hogy a két véglet közül pont ő … mérsékelt eredményt ér el?
– Az az aktus, amivel minden békés időszak kezdődik egy jó háború befejeztével – mosolygott a nő kiélvezve a valóban hosszú utat bejárt nedű élvezetét – Fegyverletétel.
– Békét remélsz – meredt rá Pakáj.
– Háborúra számítok – viszonozta tekintetét Lora – és ő is, akivel együtt már csak hárman vagyunk. Ezt nehogy elfelejtsd. – hangos koppanással rakta le a poharat és valódi korához méltó nyögéssel kanyarította maga köre a szarvasbőrt. – Gianagba nem jut el ilyen sör, csak ereje van a főzésüknek, íze nem.
– Mit tegyek vele, hogyha megfelel a próbán? – kérdezte Pakáj, tisztában léve a másik lehetőség következményével.
– Hozd el a Helyre – fogta suttogóra Lora és intett, mire a bejárat mellől két árnyékként posztoló alak lépett mellé, egy harmadik pedig feltárta az utat a kint várakozó hintó felé.
– Bárónő? – hajoltak meg egyszerre a rendelkezésre állás ezredéves pózába a testőrei, egy vizitor képzést kapott városállamoki és egy párducmozgású északi nő.
– A régi évfordulókra – emelte poharát a lassan távolodó nő alakja fel és és csak akkor fejezte be, amikor az ajtó becsukódott mögöttük – az új barátságokra.
Azzal egy időben huppant le a székről, mikor odakint a hintó jól hallható mozgásba lendült, de más irányba indult, mint ő bent és a távolság is sokkal rövidebb volt, amit meg kellett tennie. A sarokban dünnyögő bárdtól átellenben a sarokban gubbasztó sápadt, kopasz férfi asztalához lépett, aki egésze végig a félhomályba és fekete selymekbe burkolózva várta a beszélgetés végét. Nyájas mosolya nem tévesztette meg Pakájt, szemébe nézve pedig pontosan tudta, hogy egy több életet is magáénak tudó időtlen fajzattal néz szembe.
– Zead Succubus, hogyha nem tévedek – helyezkedett el az igric vele szemben, anélkül hogy a kezét nyújtotta volna a halálfejnek tetsző alaknak.
– Részemről a megiszteltetés, Pakáj mester – mosolyodott el nyájasan a férfi, ami még ijesztővé tette küllemét, hüllő formázatúvá, sehogy sem illett ajkába ez a nyugodt, békés és bizalomgerjesztő hang – Tisztában vagyok vele, hogy a helyzetem … bizonyos szempontból ingatag. Abban viszont biztos vagyok, hogyha mondandóm végére érek akkor azt nagyon érdekesnek és … igen … értékesnek fogja találni … a Filozófus társaival együtt… Tuth-Lagor Üllőjének vidékéről hallottak már?
III.
A fák úgy illeszkedtek egymáshoz, mint eső erődítmény foghíjas bástyái. A törzsüket ellepő víztömeg lomhán uralta a tájat, békanyálas zöldjével az ég szürkéjét tükrözte. Levél nem rezzent, bogár nem dalolt és a távolban elrohanó fellegekkel párhuzamosan szálló madárrajok eszményi képet festettek a szinte érintetlen, ősi vadonról. Azonban mindez csak a látszat …
… és ezt a fiatal snil pontosan tudta, hiszen fajtájának tagjaihoz hasonlóan egész életében itt élt azok között a romok között, amit korok alatt lepett el a láprengeteg, ez a kegyelmet nem ismerő, kompromisszumra képtelen természeti erő. Akármilyen nyugodtnak is tűnt, a szunnyadó erői csak egyeduralmat ismertek a civilizációval szemben, amiből legalább hármat őrzött fénytelen bendőjében.
A snil nekiiramodott a borostyánliánnal benőtt kiszögellésnek, ami a számára csak egy domb volt és soha sem kereste értelmét a szilárd kőbe mart régi véseteknek. Miért tette volna? A rengeteg legyőzte a sokat. Az élet felülkerekedett az értelmen, ahogyan azt megteszi minden nap, újra és újra a mocsárban. Lehet, hogy ez nem mindig volt így és lehet, hogy egyszer másképpen lesz, de most … az élet az úr.
Elrugaszkodott a lerontott szobor karjáról, röptében szaltót vetett és fejjel lefelé nézett szembe az arctalan alakkal zuhantában, a hellyel, ahol a kő kifejezésének kellene lennie, a nagy ős örökké megmaradő képmásának. Mégsem volt ott. Behunyta a sárga szemét horizontálisan ész esésre koncentrált. Előbb szánakozva gondolt a szobor eredetijére, majd végtelen nyugalom szállta meg az érzéstől, hogy semmi sem örök, hogy az élet csak egy szakasz a végtelenben, amivel keveseknek tartozik elszámolással a mindenségben.
Újabb forgás, újabb kifeszített testmozdulat. Feje búbjának hártyáit lágyan nyalta a menetszél. Szinte érezte pikkelyein a közeledő víztömeg párás lehelletét, miközben arra gondolt ez az élet és ez a szabadság. A habok lucskos hullámzással nyelték el, a zavaros víz nyomán mozgására tisztult ki a lencsés felszín. Nem időzött sok időt a csendes mélyben és inkább felküzdötte magát békalábaival.
Tapsvihar és üdvrivalgás lett a jutalma, amelynek hallatán elégedetten húzta mosolyra soksoros fogait. Kitörölve szeme elől a hínárt boldogan prüszkölt, miközben társai éltették ujjongva, így hát feléjük kezdett tempózni. A vidék falvainak ifjúsága mind szeretett ide járni, ahol bemutathatták egymásnak a halálugrásukat, bátorságpróbákat tehettek és persze csaphatták a szelet teljesítményükkel kiszemeltjeik előtt, hogyha már elérték a kort … és a kort, azt csak a forróvá váló testek mélyén dobogó fiatal szív tudta, hogy mikor érik el.
Karok és mancsok nyúltak felé, pikkelyesek és pikkelytelenek, miközben a környező sziklákról elégedett csókokat dobtak neki a kopasz és hosszú hajó lányok egyformán. Lihegve terült el ő maga is egy napsütötte sziklán és elégedetten fogadta a gratulációkat, majd a többi ember és snil gyerekkel figyelte a következő próbálkozót, aki aznap elindult a mászásra, hogy a végén maga is a mélybe vesse magát.
Szétnézett a többieken és csak kipirult arcokat, izgatottan járó kopoltyúkat látott. Ő maga nem ismerte a különbséget a társai egy részétől elválasztó fajok elnevezései között. Sohasem volt rá szüksége, olykor, néhány dologban érezte, de amikor együtt voltak itt, a meredek lagúnában csak azt érezte, hogy mindannyian fiatalok, szabadok és boldogok … amint pedig feltűnt neki a szomszéd szikláról egy kedves vörös zuhatag mögül egy barna szempár, ami nem az emelkedő társukat figyelte úgy érezte szerelmesek is és hogy ezt a tökéletességet semmi sem fenyegetheti … sohasem.