Alkony az ösvényen (XX. Kalandorkrónikák hangulatkeltője)

Elöljáróban: a kalandmodul P.sz. 3718-ban játszódik Észak Yneven, Murgador egykori grófságának területén. Ezidő szerint a Zászló- és Manifesztációs Háborúk puszta történelmi adatok, jelentőségüket elhomályosítja Morgena látványos visszatérése és terjedése, Pyarront lefoglalja belső megosztottsága, melynek során Aurin al Marem már a harmadik Varjúereklye nyomában jár, s Eligor, a Kék Herceg visszatérése északon rendezi át a Szövetség erőviszonyait. (egyéb világtörténelmi változásokról érdemes megolvasni az oldalon megtalálható kalandmoduljainkat és M.A.G.U.S. irodalomban megjelent kapcsolódó műveket) és most következzék a rendezvény hangulatkeltő novellája, amelynek címe ‘Alkony az ösvényen’ a kaland egyik társírója, az Amund tollából.

***

 A vadon végigkísérte az életét, ahogy ő is végigkísérte annak már minden változását. Az évszakok múlását, ahogyan látszólag csontig pusztítják, hogy a régi vastag törzseken új élet és abból új vastag törzsek szülessenek egyszer. Látta lángba borulni, pernyeként szállni a szélben és tudta, hogy ekkor hamvaik valahol a távolban új alapot adnak az újrakezdéshez, trágyázzák a földet, s a parázs alól is kibukkan előbb-utóbb valami. Ismerte hangot, amivel a szél töri meg a természet gerinceit és sodorja magával pusztító buzogányként a büszke lombokat. Igen, jól ismerte és a megszokott dolgokból gyakran merített erőt.
S most, mikor úgy tetszett a környezete viszonozza ezt a figyelmet, amivel esztendőkön át figyelte azt, most ő fordult életének hideg évszakába és hajának lombja is már a havas ágakra emlékeztettek, ízületeinek recsegése már a fáradt és beteg ágak hangjára hasonlított. Most felette szállt el az idő és fatörzsé szikkadva, lélekig pusztulódva várta … várta, hogy egy váratlan szélroham kilobbantsa mindazt, ami Hardinból, a valaha oly büszke és dölyfös ereni határvadászból megmaradt.
Vajon ő elég erős törzsű e, hogy távozása után valami rá emlékeztető, valami belőle fakadó újjászülessen? Vajon emlékszik e majd rá, vajon életének eseményei, ahogyan mintha egyetlen esztendőbe sűrűsödnének most különbek, mint az őt megelőző vagy az őt követő nemzedékek? Istenfélő ember volt, mindig is, ahogyan az apja. Az istenek tiszteletére nevelte szavakkal és pofonokkal, ahogyan egykor őt a maga apja. Szigorú, kegyetlen ember volt, hajthatatlan és hajlíthatatlan … jó erv.
Hardin is jó erv volt és nagyon jó ereni, mikor gyerekként tucat magával szökött el otthonról a hírre, hogy szomszédos erdőben, gyermeki játékaik színterén, menedékükön az elfek veszedelmes csavargó fajzatai ütöttek tanyát. A felnőttek egész este tervezgettek és ittak, hogyan fogják másnap tűzzel elűzni az idegeneket. De végül hortyogva elszenderedtek ki a kályhánál, ki az asztalnál és ki az istállóban. Sokszor eszébe jut és amikor mesél róla ő az aki a gyerekkori barátait uszítani kezdte arra, hogy maguk intézzék el a nyavalyásokat, ő volt aki leverte a számszeríjrekeszeket őrző láncok vaslakatját.
Valójában nem ő volt, hanem a bátyja, akinek már volt neve, mert már majdnem tizenöt telet ért meg más testvéreikkel szemben. Ők névtelenül hevertek a háztól tisztes távolságban ásott gödrökben, de apjuk döntése szerint látótávolságban a közös gyerekszoba ablakától. Azt mondta, hogy mindig emlékezzenek rájuk. Hardin sokszor figyelte őket a szobájukból, de igazából a felettük susogó lombokból remélte kiolvasni elvesztett testvérei búcsúzását. Szerette az erdőt …
Most megvénülve kaptatott a lassan már egyre kevésbé idegen tájon, de még mindig nem igazán érezte magáénak. Pedig már lassan húsz éve élt itt a legutóbbi Zászlóháború veteránjaként igen nevezetes társaságban és sem panaszra sem szégyenre nem volt oka: társaságát egyformán keresték itt a kimódolt könyvmolyok és a tiszteletlenségben megvénült hölgyek. Talán a tudat kötötte össze őket, hogy egyedül vagy együtt várják az utolsó széllökést, az így is eljön. Hardin tudta, végül minden levél lehull a fákról.
Emlékezett a Vinali csata előestéjén ragyogó szemekre, amint rangidősként a lábai előtt heverő határőr csapatuk csalánt és sündisznót ábrázoló címerét pálinkával öntözte meg és pipájából parazsat szórt rá. Fellobbanó fényében krákogta el utolsó parancsát és szavait az embereihez arról, hogy holnapután már se így se úgy nem lesz senki, aki ezt a zászlót lobogtatja, hogy a helyükre senki sem áll amikor elesnek, mert el fognak esni. Mindannyiukat ő képezte ki, mindannyian készek voltak az életüket adni a Szövetségért, az oldalukon álló Vörös Lobogókért és természetesen Erenért. Mind jó ervek voltak.
Nagyon szerette azt a pipát. De a háború után már nem lehetett jó dohányt szerezni. Azt rebesgették, hogy a fő beszállítóknak a dzsadoknak meggyűlt a bajuk egy saját háborúval és azért. Sohasem bizonyosodott meg róla, más füvekre pedig nem tudott rászokni. Így végül egy alkalommal, amikor már a Sheral bércei között kutatták kalandozó társaival valamiféle mesebeli palota bejáratát más felszerelési tárgyaival egyetemben a mélybe kellett dobnia, hogy megszabaduljanak a súlyfeleslegtől. Az a szarvas démonfattyú pedig, ami odafent és odabent várta őket valószínűleg sohasem értette meg miféle belső tűz hajtotta ellene a sárgafogú, jégdarabokat a hajából kirázó, saját nyelvén káromkodó korosodó határvadászt, amikor a pipa elvesztése fölötti elkeseredésében a szarvak közötti lágy részbe vágta keresztvasig a pap által megszentelt és a szerzetes által összefirkált kardot.
Felért egy dombtetei tisztásra, de reményeivel ellentétben nem látta visszatekintve a falu házainak megnyugtató teteit, csak a távolban égnek szaladó vékony füstcsíkokat. Talán még nem veszett el teljesen. Nem akart túl korán visszatérni, főleg ilyenkor. Amikor a faluban élőkhöz látogatók érkeztek és főleg, valamelyik asszonyához, szinte szekérrel hozták a sok-sok unokát, hangos gyereket, az utódokat. Idegennek érezte magát ilyenkor az ismeretlen arcok tengerében, ezért jószándékúan időben szóltak neki előre és ilyenkorra időzítette hosszabb sétáit. Nem bánta, hiszen szerette az erdőt a gyerekek viszont … megrémítették.
Talán azért, mert nem tudták gyerekként, hogy a falujuk melletti erdőben, amikor felbuzdulva a szüleik dicséretének reményétől kölcsönvett számszeríjakkal elindultak visszaszerezni az otthonukat, halálos csapdák voltak már felkészítve ellenük. Pontosabban a felnőttek ellen, így nem mind kapta el őket a magasságuk vagy a súlyuk miatt, de amelyik igen, az emlékezetes maradt. Meglepően gyorsan fogytak az alattomos karóvermek, az ágakról lezuhanó háncshorgok és hajlékonyabb ágakat kihasználó szögesdrótok húzóereje által. A szüleik nem látták őket, de sokan valóban bátran viselkedtek és haltak meg. Igazi ervek voltak.
Átjutott a dombon és már nem gondolt a falu közelségével, mozdulatai megszokottabb ütemre jártak és úgy hajtották félre a leveleket, mintha mindenütt csapdákat sejtene és csak olykor fordult hátra óvatosan, hogy valaki nem követi el a susogó lombok magasában. Mert történt már ilyen, újra meg újra és ahogyan az esztendők fogytak egyre többször így hát muszáj volt biztosítania az útját vissza. Önkéntelenül fonta meg az erősebb liánokat maga körül, vetett hurkot és a mindig övében tartott széles pengéjű késsel halkan dúdolva hegyezte ki az útjába kerülő lehullott ágakat.
A Vinali csata előestéjén nem aludt, nem aludt egyikük sem. Azt tették, amihez a legjobban értettek, amire Hardin tanította őket: minden eszközzel távol tartották a maguk fajtákat a másik oldalról a végső megmérettetésre készülő főseregtől. Rekedt nevetéssel emlékezett, hogy egy ügyesebb Iker fejvadász az alvók sátráig jutott, mielőtt hátulról a nyakába drótot vetett és hangtalanul rántotta vissza a sűrűbe, ahol a bokor alján tizenhat szúrással tette harcképtelenné és mozdulatlanná egyszer és mindenkorra.
Akkor a toroni vért törölte le a homlokáról dolga végeztével, most az erőlködéstől gyöngyöző verejtéket űzte el a szeme elől. Lám, az idő nem volt vele kegyes, ahogy ő sem ellenségeivel. Így helyes talán ez. Így gondolta és így hitte, ahogyan imbolyogva egyre növekvő lázzal tántorgott tovább, egyre kegyetlenebb nyomokat hagyva maga után az ösvényen, amiket azonban talán csak maga, vagy csak a Zászlóháborús korában volt maga tudott volna felfedezni. A csapdák most mögötte, de akkor régen körülötte voltak. De akkor is átjutott rajtuk, amikor azt sem tudta, hogy milyen csomót érdemes egy felnőtt ember súlyával működő önműködő akasztófához használni. Bohó ifjúság.
Mint a bátyjáé a csúcson, egészen pontosan azon a ponton ahol az övé véget ért. Úgy bámulta a holttestét, mintha játszópajtásaikat nem az előbb szaggatta volna szét az erdő és nyelték volna el örökre a vermek félbeszakadt sikolyaikkal együtt. A bátyjáé más volt, hiszen ő volt a legidősebb, már volt neve. Az ő halála megrázóbb volt, az ő mozdulatlansága valahogy véglegesebb. A fa mögül kirepülő dárda szinte hangtalanul nyársalta fel, minden előjel nélkül s nem hagyott módot arra, hogy elbúcsúzzanak, hogy valami utolsó bölcsességgel hidalhassa át bátyja az élők és a holtak közötti ösvényre lépésének pillanatát.
Ekkor érezte igazán a csendet, ami körülvette, hogy rajta kívül senki sem mozog, neszez és lélegzik, a fák is csak lassabban, pedig valaki még itt ólálkodik lélegzet visszafojtva, hogy a társai kitartását és rendíthetetlenségét semmissé tegye és maga dicsőségévé változtassa. Azt már pedig nem! Szerette az erdőt és tisztelte az isteneket, jó erv volt. Hozzájuk fohászkodott, persze csak gondolatban, amikor felmászott egy fára a bátyja holttestéhez közel. A testvérei sírja feletti fák közönyös susogására gondolt, ahogyan próbálta lenyugtatni magát, megzabolázni önnön szívének verését.
Nem csalódott ösztöneiben. Ismerte az erdőt, tudta, hogy a vadász előbb vagy utóbb elmegy az elejtett prédáért. Hogy bárki is ejtette el a testvérét, meg akar majd bizonyosodni a győzelméről. Talán fél óra telt csak el, de ő legalább kettőnek érezte lassan a levegőhiánytól ájuldozva, de egyszer csak kilépett az egyik fa mögül egy hosszú hajú, alacsony, vékony alak. Nem tűnt nagyobbnak a bátyjánál és ahogy óvatosan körbejárta és kutyaként a levegőbe szagolt, mintha megbizonyosodott volna arról, hogy egyedül van.
Az istenek kegyelméből a bátyja halálában elengedte magát és ilyen közelről az elf nem érezhetett mást kifinomult ösztöneivel, mint az erős keserű szagot. Mikor kihúzta a testből a dárdát és hozzá látott volna, hogy az elejtett zsákmányból trófeát csináljon Hardin megnyomta a számszeríj elsütőkarját. Égzengésnek hatott a számára, de valójában csak annyi hangot adott, mint amikor egy érett gyümölcs elengedve az ágat földre esik. Az elf azonban dacosan állt, szegmensekig mozdulatlanul birkózott a halállal, de végül csak eldőlt. Hardin még egy fél órát ült a faágon, mire rávette magát, hogy lemásszon hozzá, addig szinte pislogás nélkül nézte.
Látszólag nem sokban különbözött tőle, gyermekalkatú valami volt, leszámítva persze a füleke és az ibolyakék szemet és a rendezetlen hajzatot. Ahogy azonban a még mindig ziháló lény szemében nézett tudta, hogy talán nemcsak nála vagy bátyjánál, de az összes barátjuknak együttvéve sem volt annyi hideg évszak a háta mögött, mint ennek a lénynek a lábainál. Erre gondolt, amikor tapasztalatlanul és ösztönösen trófeát csinált belőle. Arra ért vissza, hogy a szülők kiáltozva keresik őket és már azt rebesgetik, hogy az elf ragadta el őket a házaikból. Később legalábbis így hallotta vissza ő is a szomszéd falvakból.
Hardin, aki ekkorra gondolatban és idős korában is az ismert erdei ösvény végére ért kifújta a levegőt mellkasából. Érdekes, évek óta nem gondolt arra, hogy a bátyja nevét viseli, hogy a Vinali csata győzelmét a Drenai papok szanitécsátrában üvöltve élte meg és hogy mennyire hiányzik a jó dohány. Mostanra tudta, hogy a kis lény, ami akkor egy híján minden falusi fiúval végzett jó eséllyel csak félelf volt: egyik azoknak a számkivetetteknek, amik „megtörténnek”, hogyha időben nem végeznek az anyával. Nagyon nehéz jó ervnek és még nehezebb jó ereninek lenni.
Visszafordult az ösvényen és most, órák óta először csak azt látta ami, egy békés késő délutáni ösvénynek, amiről tudta, hogy mérföldek hosszán keresztül kanyarog vissza a faluig és jó tempóban is sötétedés után érne csak vissza. Homályosan viszont érezte, hogy ezen az ösvényen csapdák vannak, amiket valaki az ő szakmai tudásával helyezett el, amelyek arra készültek, hogy megöljék azt, aki az ő nyomában jár. Sokkal könnyebb lenne végigmenni rajtuk, hogyha emlékezne hol vannak és micsodák is azok.
– Segítség?! – suttogta rekedten Hardin, megfeledkezve magáról, szinte gyermekhangon.