Az északi városállamok káoszában, egy hétre Eriontól és az ünneptől
A kocsiszínben olajlámpák imbolygó fényében figyelte, ahogy sürgő kezek, a fogadós fiai, helyére teszik kevés csomagjukat a felkészített kocsira. Magában számba vette a tartalmukat, ahogy a két zsák és három utazóláda egymás után felkerült a járműre. Egy hangosabb koccanást követően ingerülten szólt oda a pakolóknak:
– Óvatosabban, ha kérhetem! Mit nem értettek abból, hogy törékeny!
– Elnézést! Értettük jó uram! – jött a serkenő bajszok alatt eldünnyögött monoton válasz.
Újabb nevesincs porfészek és pár napos kényelmetlen zötykölődés a következő kapuval rendelkező önjelölt hercegségig. – gondolta magában Gel’z és kényszer cselekedetként megtörölgette homlokát a bársonnyal szegett mellényéből előkotort hímzett zsebkendővel, melynek fehér vásznán az on-Barev ház zöld szalamandrája izzadt hasonlóképpen.
Morogva indult vissza a fogadó fő épületébe és út közben ismét a bensőjét mardosó komor gondolatok szegődtek társául. “Szerényen élj, de gazdagon!” – mondogatta mindig a nagyapja intelemként. Mekkora ökör volt, hogy nem hallgatott a családi igazságra és a nemesi cím ígéretéért ritkán látott csodákat tett a hercegi udvarokban… most meg kutyabőrrel ugyan, de itt remeghet az életéért és a család jövőjéért. Az egyik fogadott testőre néma biccentéssel jelezte az ajtóban, hogy a csomagok nem maradnak figyelem nélkül. Egy volt a három közül, képzett harcos és világjárt ember mindahány, drága aranyakon szerzett biztonság.
Elkélt a jelenlétük, Riegoy-tól idáig nem volt veszélytelen az út, főleg, ha az ember a Barrakudák visszautasíthatatlan ajánlatát mégsem fogadta el. Mindent megtettek a baj elkerülésére, ezért is volt az elmúlt hetek vesszőfutása kaputól kapuig, hogy biztosan nyomukat veszítsék. Ismét megtörölte az arcát egy nagy sóhaj kíséretében.
Nem tudja mi lett volna, ha a kedves kis unokahúga, aki elvileg tanulmányait töltötte a Városok Városában, nem állít be az ajánlattal. Mennyit változott! Viszont az időzítés tökéletes volt, Ő pedig megragadta az alkalmat. A családja életét a saját kezében akarta tudni, de azt, ami múltjukat és a jövőjüket jelentette Lishiával küldte el és csak remélhette, hogy jól döntött.
Még pár nap, még pár ugrás és Erionban kiderül…
A Godorai Öböl felé, egy hétre Eriontól és az ünneptől
A hajó lágyan ringatózott a csillagokkal teli égbolt alatt, ahogy átvágott a fedélzeten. Hiányzott a hullámok monoton, nyugtató zaja, nélküle úgy tűnt hangosan döndül minden egyes lépése a hajópadlón. A Csalfa Szerető, a kecses északi karavel, szélcsendben sodródott a tengeri áramlatokkal, idáig vezető útjának kevés hasonlóan békés szakasza volt.
Nehogy vihar előtti csend legyen! – gondolta a hajó fiatal bérlője. Nem tudott aludni, túl sok minden járt a fejében és túl közel volt már az érkezés pillanata, szüksége volt a hűvös tengeri levegőre. Az orrban lévő kabinjából a fedélközbe vezető lépcsőig tartó útján senki nem zavarta meg, csak a tathoz közelebb lévő árboc tövében kártyázott lármásan a legénység pár tagja egy viharlámpa fényénél, hangos köszöntéssel és bambuló tekintetekkel jutalmazva jelenlétét a fedélzeten. Vegyes egy társaság volt ezt meg kell hagyni, volt köztük dzsad, toroni, erv és még félelf is. Nevezhette őket az ember kalandozóknak vagy bérelhető kalózoknak egyre megy, de Riegoy-tól idáig becsülettel elhozták a hosszú úton, vérüket hullatták érte, ha kellett. Tett is azért, hogy így legyen, az álmok csodás síkján mindannyiuknak kereste a kegyét. Könnyű álmot hozott, nyomasztó múltbeli gócokat oldott fel és elszórakozott a tiszti karral, ha úgy tartotta kedve. Eközben pedig igyekezett minél többet megtudni róluk. Egy valamire viszont nagyon figyelt: lássák álmaikban és lehetőleg pozitív színben. Mert hiába a szerződés és a sok arany, másképp is biztosítani szerette volna a lojalitásukat. Persze ébredés után nem sokra emlékeztek, csak az érzetek és érzelmek nyoma maradt meg bennük.
A hajó felénél, a fedélközbe vezető lépcsőnél megállt, szemét lehunyva, kezeit a korláton fektetve adta át magát a nyugalomnak és a hűs tengeri levegőnek, ahogy egy-egy apró szellő borzolta hófehér haját. A család jövője és a hit sorsa is tőle függött, a kicsi problémás Lishiától, akit az on-Barev ház olyan messzire küldött tanulni ahol talán már nem okozhat gondot… Néztek is mikor újra megjelent a családi fészek ajtajában.
Sóhajtott egy nagyot, ami majdnem sikoltásba csapott át, ahogy ráköszöntek:
– Szép estét seussa! – az elkövető a hajó kapitánya volt, akit a többiek csak Koloncnak szólítottak. A nagydarab, keménykezű asziszról először azt gondolta, hogy gúnyból nevezik így, de később egy vacsoránál megosztotta vele a névhez tartozó történetet, mely alapján az inkább a vasakaratot és izmokat dicséri, elvégre kevesen szabadulnak abból a helyzetből, ha haragosai egy súlyos kolonccal a lábán a tengerbe vetik. A sokat látott barna szemek most rá bámultak, szerencsére barátságosan. Máig kísértette az érzés mikor ugyan ez a tekintet dühvel telve villant rá… Jobb ennek az embernek a békésebb oldalával találkozni, ezért is használta fel sérült emberéért az egyik féltve őrzött gyógyitalát, ellenszolgáltatás nélkül. Nem volt benne biztos, hogy helyre tudta volna hozni a helyzetet, ha a pap aznap meghal…
– Sz-szép estét kapitány uram!
– Tán gondja akadt az alvással?
– Nehezen jön álom a szememre most, hogy már csak napokra vagyunk Eriontól…
– Nincs ok az aggodalomra, seussa! Ez utunk egyik legbékésebb része lesz.
– Ha maga mondja…
– Kérem, fogadja el ezt a köpenyt, hűvös az este itt a fedélzeten. – mondta majd gyengéden a vállára terítette a vastag ruhadarabot, valószínűleg az egyik jobb minőségűt a sajátjai közül.
– Milyen kedves…
– Szóra sem érdemes! Plusz küldetek fel konyakot, egy ujjnyi segít majd az alvás gondjában is. Orvosság, kapitányi ajánlással! – majd megtoldotta egy kacsintással a mondat végét.
– Úgy érzem nem is tudnám visszautasítani. Köszönöm a figyelmességet!
– Addig is nyugodt álmokat Lishia úrnő! – zárta le a beszélgetést a torzonborz aszisz.
– Magának is kapitány. – köszönt el a nő és azon morfondírozott, hogy lehet túlzásokba esett a legénységet illetően…
…
Ez a Lishia egy földre szállt tünemény! – gondolta Kolonc, ahogy a kecsesen sétáló nő után bámult, akire túl nagy volt a köpenye. Munkaadójuk személye mindig is érdekelte, mert meg szerette volna érteni, hogy miért vállal ekkora utat a tengeren, a térkapu hálózat helyett. Bár a vízen jobban el lehetett tűnni a szemek elől, még ha sokkal veszélyesebb is. Lishia az on-Barev ház megbízásával a kezében érkezett, ami tartalmazta a pontos utasításokat, bepakoltatott egy fél nemesi háztartást, amit az útra elegendő aranyakkal fejelt meg. A fizetség busásnak ígérkezett még a sietős indulással is, és a megbízás igen jól jött a Csalfa Szerető legénységének. Többször megjárták már a kért utat és a visszaúttal együtt közel hat hónapra eltűnni Riegoyból pont kapóra jött egy-két kisebb nézeteltérés miatt. Érezhető volt, hogy a gyönyörű hölgynek szintén sietős, mi több menekül valami elől, de akkor ez nem érdekelte.
Jó döntés volt? Megérte-e? Utólag már nem volt annyira biztos benne.
Persze a szokásos veszélyek egy része megtalálta a hajót, ami nem érte őket váratlanul. Vihar esetén tapasztalatukra és az égiek, főleg a Tengerúrnő és a Sólyomasszony jóindulatára támaszkodtak. Kalózok támadásakor karjuk erejére, eszük élességére és a hajó fürgeségére. Sajnos ezek az úthoz tartoznak, maga is úgy fél tucat matrózzal számolt veszteségként. A sors fintora, hogy utóbb másként lett. Mindazonáltal a veszélyek és az átélt szörnyűségek ellenére a hajón tartózkodók morálját jónak lehetett nevezni, volt köztük olyan, aki már évek óta nem tudott egy éjszakát végigaludni, most mégis kipihenten ébredt minden reggel. Sejtette, hogy ennek köze van a többnyire kabinjába zárkózott fiatal lánynak, akit csak egyszer-kétszer sikerült vacsorára vendégül látnia, de Kese intelme az volt, hogy inkább ne firtassa a dolgot. Toroni származású első tisztje babonásan hátra is köpött a téma zárásaként.
Lassú léptekkel cammogott közelebb az árbocnál zsugázókhoz, a tulajdonképpeni tisztikarhoz, akik komolykodó és hangos “Kapitány a hídon!” felkiáltással köszöntötték, majd az egész röhögésbe csapott át. Csapata hosszú évek alatt kovácsolódott, mára már a keménymagja inkább volt család számára.
– Kapitányom! Tán te is megpróbálod a szerencsédet körünkben? Akinek nem oszt jó lapot a szerelem, az könnyebben zsebeli be a tétet. – vigyorgott sokat mondóan Hordó. – Amúgy is, nekem most jó a lapjárás, de Dzsennek nem áll kézre a pakli, Kese fapofáján viszont nem tudom magam kiismerni. – fordult hozzá a csapat nyurga félelf tagja.
– Talán majd máskor Hordó. Ti sem szeretnétek, ha a szerencsére bíznám a zsoldotokat!
– Akkor hát mi járatban így éjközépkor? – érdeklődött komolyan Kese, a sokat látott toroni származású tengerész.
– Egy gyors ellenőrzés, semmi több.
– Ha Te mondod. Tüzeshez is benézel?
– Úgy tervezem.
– Áh, kiszállok! – dobta be sértődötten kártyáit bal kezével Dzsenn. A kampós jobbjával pedig megcsikorgatta az árbocot, ahogy nekitámaszkodva felállt. – Jó éjt! – sóhajtotta, ahogy a szállása felé indult.
Kolonc hosszan nézett utána. A wier zsoldosokkal való csetepaté sokukon meghagyta a nyomát. Az ilyen fajtát nem elég egyszer megölni, legalább még párszor oda kell sózni. A dzsad ezt felejtette el és a hibája miatt most nem csak az orra, de a jobbja is kampós volt. Ez nem igazán volt segítségére azokban a dolgokban, amikben eddig remekelt.
– Biztos nem állsz be? – nézett rá Hordó, kizökkentve az eddigi merengéséből.
– Talán majd legközelebb.
– Ez esetben részemről zárjuk az estét. – jelentette be a toroni is.
– Ah, sebaj, legalább nem tudjátok azt mondani, hogy szándékosan nyerő szériában akartam kiszállni…
– Jó éjt fiúk!
– Jó éjt Kapitány!
A tat felé indult, magára hagyva a szedelődzködő társaságot. Hamar eljutott a kabinhoz ahová igyekezett és kopogás nélkül tolta be óvatosan az ajtót. Orrát megütötte az ispotályszag, melyet a verejték, a vér és a különböző kencék szúrós szagának egyvelege alkotott. Tüzest az ágyon találta, gyertyafény mellett éppen egy újabb hasztalan imát dünnyögött, amennyire törött állkapcsa engedte. Eltorzult arcán ugyanazt a csibészes mosolyt próbálta mímelni, mint mindig, de csak paródiáját tudta produkálni. Az aszisz viszonozta a gesztust és beljebb lépett. Tudta ettől többre nem fogja futni a paptól, a sérülés óta nem ment neki a beszéd és a járás, de így is örülhet az életének.
Az a viharos délután az Ő emlékezetébe is beleégett. Hyon városától nem messze hajóztak, igyekeztek a város tengervidékén kívül maradni, nem véletlenül hagyták ki a kikötőjét is. Egyrészt az utasuk kérésére kerülték a nagyobb városokat, másrészt a környék rossz híre miatt sem erősködtek. Gyanújuk pedig beigazolódni látszott, mikor fekete galleon vette őket üldözőbe, és hiába lökte őket a vihar szele, az ütemesen járó evezők, valamint a hajó elé kötött Vaynak leküzdhetetlen előnyt adott az utánuk kajtatóknak. Az egyetlen tény, ami mellettük állt az volt, hogy a támadók épségben akarták megszerezni a hajót, így nem kellett nagyobb rongálástól vagy tűztől tartaniuk, a Csalfa Szerető legénységének viszont nem voltak ilyen megkötései. Hamar előkerültek az olajos hordók és a tüzes nyílvesszők, így hiába öntötte magából az esőt a vihar a galleon lángra kapott, a tűzből menekülőket pedig nyílvégre kapták és hajót pedig ott rongálták ballista sorozatokkal ahol tudták. Szerencséjükre a vérszívók az óriást csak eszközként kapták, a szörnyeteget igába hajtó vajákos nem tartott velük. A hajó vészesen megdőlt mikor az egyedül maradt bestia végül felkapaszkodott az oldalán. Ekkor gondolt egy merészet Tüzes, aki maradék hatalmát felhasználva a Sólyomasszonyhoz szóló fohászba kezdett, ám az óriás vagy az őt vezérlő erő is kiszúrta ezt és felé lendült. Amint véget ért az ima, villámok csaptak a bestiába, mely eszeveszetten bömbölt miközben testét görcsök rázták, ám a megkezdett mozdulatát ez már nem akasztotta meg, parasztlengője a papot a tatfelépítmény falának röpítette. A megállított óriást nyílvesszők özöne és egy jól irányzott ballista lövedék terítette le, de ekkorra Koloncot az eső már a tatnál érte, tisztje összetört teste mellett. Még volt benne élet, de végtagjai lehetetlen szögekben álltak, füléből és orrából dőlt a vér, szája szélére véres hab gyűlt, ahogy beszélni próbált. A kapitány tudta, ezt Tüzes nem éli túl, így a szomorúság mellett hamar úrrá lett rajta a mérhetetlen düh, melynek épp irányt próbált keresni. “Célzott támadás volt, valamit épségben akartak megszerezni. Nem egyszerű kalózok, jól képzett zsoldosok! Lishia!!!” Elég volt körbepillantania rögtön megtalálta a lányt, aki már futólépésben közeledett, kezében egy veretes kis üvegcsével. Haragja rögtön elszállt, mert a hó hajú teremtés valami jóakaratú istenség földre szállott küldöttjének rémlett, mosolya pedig reményt ígért. Gyakorlott mozdulattal bontotta meg a flaskát és hajolt mellé a haldoklóhoz:
– Nyugodjon meg és ezt itassa meg vele! Minden pillanat számít!
Valóban, a főzet csodát tett, a biztos halálból rángatta vissza Tüzest, de teljessé így sem tudta tenni. Annyira elég volt, hogy a Fátyolon innen maradjon, és az aszisz ne piszkálja kérdésekkel a megbízójukat. Túlélték, de épp csak annyian maradtak, hogy a hajót Erionig elvezessék.
Kopogás térítette vissza a jelenbe, ahogy a pap a figyelmét igyekezett magára irányítani.
– Elnézést, minden rendben, csak a gondolataim kalandoztak el. Pár nap és Városok Városába érünk, ahol ígérem, a lehető leggyorsabban megfelelő segítséget szerzünk neked és Dzsennek… – kezét a tisztje vállára tette, ezzel is nyomatékot adva az ígéretének.
“Ahol végre leadjuk ezt az átkozott melót és felvesszük az érte járó fizetséget.”