Nos megérkezett minden karakter, már készülnek a mesélők, most már nincs más hátra mint előre! Egy utolsó hangulatkeltővel szeretnénk kedveskedni nektek, hogy segítsünk hangolódni a kalandra. Közben kikerültek a Szabad Játékok, lehet rájuk jelentkezni! Fogadjátok sok szeretettel Lucius tollából a novellát.

Ne felejtsétek elindítani a zenét hozzá!

A sztyeppe ostorai

         A nehéz idők nem válogatnak, és nem hagynak választási lehetőségeket.

         Bármily magasra és ragyogóra is építette az emberi nem Pyarron eszméinek, márvány falu jelképeit, a sötét birodalom szörny hadai, odacsaptak az álmodozásnak, és a béke elveinek. A szövetségek feltörtek, a fehér falak vérrel lettek kifestve, és a gömb szentély porrá zúzta az alatta lévő várost. A szép szavakkal nevelt gyermekek kezébe kardot nyomtak, könyvek helyett. Szívüket pedig remények helyett páncéllal burkolták. Pyarron ifjú papjaiból egytől egyig szent fegyverek lettek, mikor még, sem értelmük, sem testük nem volt elég fejlett, ám hitük elég erős ahhoz, hogy az istenek kardja, lesújtó öklei legyenek.

            S ami rettegő gyermeki lelküket illeti? Egyetlen paranccsal tisztázta Kyel elpusztíthatatlan kegyeltje: “Fordítsd oda a másik orcádat!”, melyre válaszként, a sisakok lecsukódó rostélyai fedték el a rettegő fiatal tekinteteket.

            Végeláthatatlan pusztítás mindent elvett Pyarron népétől, csak az istenek hite maradt, s egyetlen támaszként erősebb lett, mint azelőtt bármikor. A seregek elvonultak, a túlélők új remények után kutattak, de azoknak, akik fegyverré formálták magukat, és hitüket, nem maradt lehetőség a békére, s az utolsó csata után, a hullákkal borított pusztán, végig lovagló szent lovagok tudták, hogy maradtak még ellenségei eszméiknek. A déli sztyeppékre visszahúzódó seregek nem tűntek el nyomtalanul, sokak maradtak portyázni az ellenőrizetlenül maradt fronton.

            Néhány gyermek pap, kikből felnőtt lovag érett, a háborúban eltöltött két évük, harcai alatt, nem tudott már visszanézni Pyarron ragyogására, hisz a sisakrostélyok keskeny résein át minden sötétebb. Vezérük ki Darton szimbóluma alatt lovagolt, ifjú volt akár a többiek, de hatalmas dühvel indította társait a sztyeppékre portyázni, ahogy elsőként csatlakoztak a nomádok ellen vonuló irtó hadjáratba is. Ám ők soha nem tértek vissza a pusztákról.

            Önjelölt irtó hadjáratukat idővel már csak hármójuk tartotta elengedhetetlennek, és csupán isteneik maradtak támogatóik. Portyázásuk évekig, majd évtizedekig tartott, mialatt tengernyi gonosz vérével árasztották el a pusztát a varjúszárny, az üllő, és a lótusz jele alatt. Sokak életének így adva meg a biztonságot, melyért cserébe a határvidékek lakói hálával, s tisztelettel fogadták mindenütt a sztyeppe ostorait.

Vérködöt, és sötét erőt ontott magából a sivatag szele, csupán egy újabb csatát látott maga előtt a három fegyvertárs, s nem hatotta meg őket a végtelen pusztítás immár. Lelkük rezzenetlen víztükörként élte meg az újabb háború áldozatainak szenvedését. Mikor a kékarcú szörnyisten népén, felülkerekedett az ember, és a csaták e három élő jelképe mellett örömtől ragyogva vonultak el a hazatérő ifjak, ráébredtek saját embertelenségükre. Így új harc állt előttük. Szétszéledni és megkeresni boldogságukat, emberségüket. Vajon lehet e választása az istenek, nehéz időkben edzett fegyvereinek. Ebben ők hittek a legkevésbé.

            Karcogva csúszik végig a vékony bőrön az él, minek nyomán egy egyenes vágáskánt reped szét, s ahogy az érdes marok mélyebbre nyomja a tőrt, akadály nélkül nyit hasítékot, a meleg mélyvörös vérnek, ami beteríti a hideg acélt, majd eláztatja a szín fehér darócruhát, és a lelógó aranykör medált. Hangosan durran szét a székhez kötözött öreg fején az üveg lámpás, s olajjal teríti be a hátracsukló fejet, ahogy a szék alá halmozott rőzsét is.

            Utolsó kifakuló emlékei egy ökölbe szoruló vasmarkos kéz, mely izzik, és lángokat vet. Fájdalmas, égő, csattanás az arcán, ami még egy pillanatra visszahozza az eszméletét, és meggyújtja őt. A világ lassan elhomályosul s egy mély karcos hang szavaival tér át a túlvilágra: Ene küldi, te féreg.

            Lassan leküzdik a puffogfa lobogó lángnyelvek, az egyre lassabban csurgó vért, ami úgy kopog az elszenesedő padlón, mint az elhaladó nehéz vasalt csizmák. Az ajtó, lángoló keretbe foglalja a mögötte elterülő pusztát. A fekete bőrpáncélos lovasok, porfelleget kavarnak a tikkadt sztyeppén, ahogy maguk mögött hagyják a naplementében lángoló templomot. Az alkony vörös fényében csillan meg, a dombokra csapó ostoros címer hátukon.

XIV. Hősök Napja – III. Hangulatkeltő – A sztyeppe ostorai

Vélemény, hozzászólás?