Mauricio gondterhelten támasztotta a halszagú kikötői raktár omladozó vakolatú falát, miközben a hajók árbocai közt cikázó sirályokat figyelte. A vöröses-sárgába hajló napkorong lassan megközelítette a távoli horizontot, rőtre festve a tenger felszínét, a hatalmas, bástyaszerű világítótornyokban pedig kigyúlt a fény a napszállta után érkező rakodóhajók vezényletére. A hosszú, ácsolt stégen patkány szaladt végig, nyomában egy koszos bundájú viharvert kandúrral, valamelyik móló végében kisebb társaság üldögélt a ládák tetején, és boros dugó pukkanása verődött vissza a hajók oldalairól. Az egyik mellékutcából egy merész öltözetű, dús hajú fiatal lány sétált elő, otthonosan vonulva el a horgonyzó bárkák előtt.
– Csak nem a hölgyedet várod ilyen kitartóan? Tartok tőle, hogy ez a lány már nem fog megjelenni. – majd közelebb hajolva folyatta – Persze… ha társaságra volna szükséged, én szívesen meghallgatlak. És másról is lehet szó.
A homlokát ráncoló férfinek pillanatra sem volt kétsége a nő foglalkozását illetően, s némileg zavartan hárította ajánlatát.
– Tudja kisasszony, én egészen másvalakit várok. No, ne értse félre. Egy… hogy is mondjam, munkatársammal találkoztam volna, de már csaknem két fertályóra óta állok itt hiába.
– Amolyan üzleti ügy ugye? Csak nem valamiféle csalafintaság? Vigyázz, mert a város őrei nyitott szemmel járnak errefelé is.
– Még annak sem mondanám. Tudja, ez titok, nem beszélhetek róla. – A szívébe némi izgalom lopózott, hiszen mégis csak egy nagy ügy kicsiny szolgájának tudhatta magát.
– Jól van, nem kíváncsiskodom. De azt csak elmondhatod, hogy nézett ki az illető… Még az is lehet, hogy összefutottam vele valamikor – mondta a lány huncut mosollyal.
– Talán abból nem lehet baj – felelt Mauricio, idegesen gyűrögetve a sapkáját. – Az illető igen termetes. Mondhatni robosztus. Az arca komoly, kemény, de ha jókedvű, mégis megnyerő. Könnyű megismerni, mert haja az nincs. Borotválja az egész kobakját. És szereti piros és fekete színeket, ilyen kabátot is visel rendszerint.
– Csak nem az elegáns Kapitány, azzal a mély baritonnal? – csillant fel a lány szeme.
– De igen! – kiáltott elfojtott izgatottsággal Mauricio – Tud róla talán valamit?
– Vendég volt nálam. Néhány nappal ezelőtt.
– Kérem, kíméljen meg a részletektől!
– Pedig volna miről mesélnem…
– Azt mondja meg inkább, tud –e valamit felőle!
– Nem, nem láttam azóta. – rázta a fejét a lány, vörös haja eggyé vált a naplemente színével.
– Na, figyeljen kisasszony. Ez itt két ezüst. Nem kérek cserébe mást, csak hogy haladéktalanul szóljon nekem, ha feltűnik ez az illető. Még hármat kap, ha nyomra tud vezetni. Itt horgonyoz a hajóm, az „Il Gallo Nero”. – mutatott a bárkája irányába – A fedélzeten megtalál.
– Csak nem ön is kapitány? – érdeklődött a lány, miközben köpenye zsebébe rejtette az érméket.
– Csak folyami hajós vagyok. Ő meg… nos, az csak afféle álnév, tudja. De mint említettem, az ügy bizalmas és mielőbb megoldást kíván. Számítok a segítségére!
– Feltétlenül benézek! – Intett a lány, miután búcsút vett a férfitől. Alakját elnyelte az alkonyi félhomály és a tenger felől az utcákra gomolygó pára.
Mauricio még egy darabig elkísérte a tekintetével, majd a mólók felé vette az irányt. A háttérben valahol tengerésznóták hangzottak fel, a szél bele-belekapott a lekötött vitorlákba, megcibálva a vásznat és a szerelvényeket. Eső lesz – gondolta. A deszkákra lépve még egyszer végighordozta tekintetét a város kikötőjének látképén, de a lámpagyújtogatókon és jövő-menő matrózokon kívül nem lett másra figyelmes. Átlépte a hajó padlóján pihenő méretes evezőket, gazdáik a jármű orrában kártyáztak, örülvén a tétlen óráknak. Fölült kedvelt helyére, a kormánykerék mellé, ahonnan jól belátta a teljes fedélzetet, majd előhúzta pipáját a mellénye zsebéből. A mozdulattal egyúttal az a papírlap is az ujjai közé akadt, melyet már több alkalommal vett elő várakozása során. Valamit félreértett netán? Kigöngyölte a jegyzetet és ismét átfutotta a sorokat.
„Legkiválóbb barátom!
Feltételezéseim a Háromfejű rontásának ügyében egészen új fordulatot vettek, ám még egy vizsgálatot kell tennem a végső bizonyság érdekében. Mint arról már korábban egyeztettünk, várj engem a kikötőben, e hónap tízedik napján, a Tisztaság órájában. A megbeszéltek szerint hajózunk majd el az éj leple alatt a deltáig, s a Kék-Shadleken egészen a Nagy Városig, ahonnan utazásom további része már megoldott.
Szívélyes üdvözlettel: Kazán Kapitány”
Az egyik hatalmas őrtorony tetején éles hangú harangok csendültek fel szaporán, egy nagyobb áruszállító érkezését jelezve a tenger felől. Az enyhe köd takarásából a fény felé igyekvő monstrum egészen biztosan értékes portékát hordozott, hiszen a legkiválóbb és legellenállóbb építőanyagból ácsolták. Mauricio bajusza alól dohányfüst csíkok kanyarogtak elő és vesztek bele az egyre terjeszkedő sötétségbe, ahogy az égbolt derengése is megadta magát a közelgő éjszakának. Remélte, hogy a pipafüst megnyugtatja feszült idegeit, ám a rajta elhatalmasodó rossz érzés nem akart szűnni. Gondolatai messze repítették, egy évekkel korábbi időpontra és helyszínre. Naiv volt, feltörekvő, tapasztalatlan, de hevesen munkált benne a pyarroni eszme iránti elkötelezettség és a bizonyítás vágya. Ma már jól tudta, hogy ha felettese nem indul időben a keresésére, most nem szívná itt a pipát, sőt a levegőt sem. Szinte beleégett emlékezetébe a kép, amikor vértől elborított arccal, hunyorogva nézett fel a földről, s a főinspektor épp az utolsó fogva tartójával végzett. „Honnan tudtad?” – hatolt át a pince sötétjén a kérdés. „Késtél. Ez nem szokásod. Hát gondoltam elébed jövök.”
– Cudar lesz az idő komám, de látom, nem akaródzik indulni! – kiáltott oda egy csónakját partra vonó, őszes szakállú halász, megszakítva Mauricio merengését.
– Az utasomra várok, hátha előkerül még. – felelte a hajós, de ahogy ezt kimondta, a baljós előérzet végleg a hatalmába kerítette. Egy hirtelen ötlettől vezérelve felpattant, pipáját a padra helyezte, s elindult a bárkát a mólóval összekötő palló felé. Ösztönei azt súgták, minél előbb cselekednie kell.
– Hova, hova?
– A templomtérre, az atyákhoz. Nem hagy nyugodni valami…
Az idős pap morcos ábrázattal nyitott ajtót, a kezében lévő lámpást maga elé emelve kémlelte kései látogatójának ábrázatát.
– Nem vállalom ma már a gyóntatást, térjen vissza holnap, fiatalúr.
– Sürgető az eset atyám, bocsánatát kérem. Üzenetet kéne küldetnem.
– Mi lehet ennyire fontos? – kérdezte szemöldökét összehúzva a pap, szigorú tekintettel vizsgálva Mauriciot. Orrát felvonta, ahogy megütötte a dohányszag.
– Üzenet az IKSZ részére. Közvetlenül a Székházba.
– Áhh. Csak nem te vagy a Fekete Kakas? – enyhült meg az öreg arca némiképp.
– De igen, én volnék atyám. Most pedig, bocsásson be kérem, mert figyelmeztetnem kell a Központot…