Riadva ébredt, ahogy mindig. Ösztönei állították talpra és tudata csak lassan tulajdonított a neszeknek értelmet, amit a tudatalattija már azonosított: veszély. Nem élt volna meg eddig a Szegénynegyedben, hogyha nem lett volna erre képes. Bár nem teljesen volt vele tisztában, hogy mennyi is az, csak azt tudta, hogy a legtöbben idősebbek hozzá képest a romos házak, dögszagba vesző sikátorok és lenyakazott tornyok tövében élők között.
Remélte hangtalanul lép a hideg éjbe vezető peremre, ahol a csillagok, állítólag istenek szemei, közül csak néhány pislogott a felhők takarásából, megfelelő álcát biztosítva nekik azokkal szemben, akik kint várhatják. Mert a hangok a menedék belső része felől jöttek. Még mindig nem teljesen ébredt fel és csak lassan, körmeivel kapaszkodva az omlós téglába tudatosult benne mit hallhatott: a földszint lépcsőjére szórt üvegdarabok roppanásának visszhangját.
Ami így tapos, az vastalpú, akinek ilyen lábbelije van errefelé, az nem a sorstársa és nem félt attól, hogy valaki meghallhatja, tehát bízik a képességeiben és valószínűleg van miért. Bádog ereszcsatornába kapaszkodott, alaposan megfontolva hol húzza fel magát, hogy minél kevesebb zajt csapjon. Persze teljesen halkan nem sikerült. A zajok már a szállása felől szüremkedtek keresztül a tető cserepei és fadeszkái közül. Megkockáztatott egy pillantást a rések között … óvatosan.
Ikerszarvak törték át a födémet, ha valami, ez végleg felébresztette. A gyér fényben úgy tűnt, hogy annak a Tharrnak a démona jöhetett el érte, akitől a kedves ételosztó asszonyok óvták mindig a nagy téren. Talán most már sohasem eszik abból a meleg cipójukból, amit úgy szeretett. Hátrahőkölt, minél távolabb kerülni a vértenger legendás poklából támadt iszonyattól. Távol kerülni sikerült, az egyensúlyát megtartani már kevésbé. Már csak egy kiálló szög kellett, ami volt, hogy esztelen pörgésbe és zuhanásba kezdjen.
Bal könyökében éles fájdalmat érzett, ahogy nekicsapódott a tetőnek, de jobbjával egy újabb fordulat végén sikerült elkapnia az ereszt, s ahol az előbb szilárd talajt fogott, most egy tüskés, vasalt bunkó törte át a tetőszerkezetet. Ujjai érdes felületetet tapintottak ki, a felismerés lassabban taglózta le, mint a következmény: az eresz rozsdás, sérült és rossz részét kapta el. Fémes sikoly, mintha a már sokat szenvedett épület egy öregasszony hangján hördülne fel újabb veszteségétől, a bádogcső leszakadt a fiú súlya alatt.
Merőlegesen a ház falára megállapodott, valahol elakadt, talán még a rozsda ellenére is mélyen tartó szeg vagy az ablakkeret vaskos fája tartotta még. Az üregben egy hatalmas alak, biztos felnőtt, bontakozott is. Érckarimája elrejtette a szeme fényét, testéből láncok és tüskék álltak ki, kezében kétágú bot, amiben a fiú ijedten ismert rá a rettegett emberfogóra. Vastalpas csizma nehezedett az ablakkeretre, gonosz, sebhelyes vigyort intézett a fiú felé várakozóan.
A Szegénynegyed lakói különös fajzatok. Ha volt is valamijük már elveszítették, ezért azt a keveset, azt a minimumot, amijük megmaradt talán jobban védelmezik, mint bárki más Ynev kontinensén. Az életük, pedig csak egy ezek közül. A fiú lehunyta a szemét, kifújta a levegőt, a felhők fölött figyelő istenek tekintetére gondolt, azokra akiket örökre elvesztett miután olyan borzalmas eszközzel kapták el őket, mint amit az idegen használt. Nem mert letekinteni a mélybe, két emelet magasról, de elengedte az eresz roncsait.
A férfi élvezettel várta a semmivel sem összetéveszthető hangot. A napja fénypontjának remélte. Mégis elmaradt. Pár percig még várt. Majd megvonta a vállát és unottan széjjelebb rugdosta az apró szálláson található kevés tárgyat, a csorba étkészletet, guberált bizsukat. Megtorpant egy elnagyolt mázolmány előtt a falon, amit a kintről befolyó fény épp akkor világított meg. Egy nőt ábrázolt, fátylas asszonyt, akinek lábainál élénk zsírkréta színekkel mázolt ételek hevertek. „Különös” gondolta az alak, de a lépcsőkön lefelé trappolva már pontosan tudta, hogy hol keresse a fiút, ha csakugyan túlélte a zuhanást.