Hosszú út vezetett el ahhoz, hogy 2019-ben megjelenjen a lengyel-amerikai kopródukcióban készült fantasy sorozat sokak legnagyobb örömére és jó okkal. Andrzej Sapkowski a ’80-as években kezdte írni történetfolyamát egy szörnyvadászról és lassan, folyamatosan bemutatva azt a világot, amiben él.
A különleges, számunkra talán ismerős kelet-európai hangulat megkapó volt sokaknak és regényeit több nyelvre is lefordították, az ezredfordulón hazájában már egyszer képernyőre is álmodták mogorva hősét, de az igazi világsikert és –népszerűséget kétségtelenül az hozta meg neki, hogy a CD Projekt egy grandiózus akció-szerepjátékot készített belőle PC-re, amelynek harmadik része már a nyugati stúdiók által kínált lehetőségeket és minőséget is sok mindenben túlszárnyalta.
Most pedig itt van a karakter és világának következő inkarnációja, ami a „streaming” szolgáltatások univerzumába menti át a legendát, mely reméljük még sokáig velünk marad a tőle megszokott stílusban és minőségben. Ennek az alkalmából szedtük össze oldalunk szerkesztőinek és szervezőinek gondolatait a sorozatról és kérdeztük meg őket kapcsolatukról a fenoménnal.
***
„Mindig jó ha filmet forgatnak egy fantasyból, legyen az széles vászon vagy sorozat formájában. A Witchernél külön pozitívum, hogy nem egy alapvetően angolszász, fantasyt kapunk hanem megvan az a speciális közép-európai hangulata amellett, hogy megtartja a zsáner klasszikusnak mondható elemeit (fajok, varázslók, gonosz birodalom, stb. stb.). Én magam ugyan nem olvastam a könyveket (még!) és nem játszottam a játékokkal (egyszerűen próbáltam, de nem tudtam megszokni az irányítását), de magát a világ hangulatát kifejezetten szerettem mindig.
Furcsa volt számomra, hogy a sorozat a három főszereplővel három idősíkban is játszódik. Alapvetően nem szeretem az ilyet, még akkor, sem ha tisztában vagyok vele, hogy erre miért volt szükség. Maguk a főszereplők viszont nagyon jól helytálltak szerintem, egy szavunk nem lehet rájuk, habár a casting nem mindenütt volt helytálló szerintem, de értjük kell a diverzitás ma már mindenbe.
Külön kiemelném a bárd karakterét, ami számomra a fénypontja az egész sorozatnak és nem csak a dal miatt, imádom az ilyen karaktereket szerepjátékban, könyvekben is, számomra mindig végtelenül szórakoztatóak, több játékidőt Jeskier/Kökörcsinnek!
Szépen helyezték a mágiát a világba, olyan nagyon természetesnek hatott amikor a karakterek varázsoltak és a mágikus lények is szépen belesimultak a háttérbe, talán picit a wyvernnél (igen az egy wyvern nem sárkány) lógott ki az a bizonyos lóláb, de ott sem egetverően. A kardpárbajok és harcos is élvezetesek, olyan amit egy magamfajta fantasy rajongó kér és elvár és legfőképp szeret!
Mivel látszik a tudatosság, hogy miképpen építették fel a sorozatot a rendezők és a showrunner ezért az egész kép szépen lassan puzzle darabként összeáll a végére, és mivel játszik az idősíkokkal a sorozat ezért másodszori nézésre is vannak „újdonságok” benne.
Összességében egy nagyon kellemes fantasy sorozatot kaptunk, ami megérdemel minden dicséretet (még akkor is, ha természetesen nem tökéletes) és végre mi fantasy rajongók is megkapjuk kicsit a magunk kis nézni valóit!” – Shalafi del Necro
***
„Eredeti félelmemre azzal kapcsolatban, hogy a forrásfelület és a koprodukció miatt elvész valamennyire az a lengyeles íz, ami a Witchert számomra mindig szimpatikussá tette végül rácáfolt a sorozat. Igaz, sokszor éreztem rajta az utóbbi idők Trónok Harca lázának utóérzését, ami a rosszabb pillanatokban azzal járt, hogy a főszereplő háttérbe szorult a saját sorozatában. Sajnos a játékok, bár minddel próbálkoztam sokat, nekem nem akadtak be, de ilyen filmes formában anno már a régi sorozatot is szívesen néztem meg.
Külön ki kell emelnem Henry Cavill játékát, mint a Witcher. Korábban már Supermanként, U.N.C.L.E. Embereként és a Mission Impossible csapat tagjaként is figyelemfelkeltő volt a játéka (és olykor őszinte). Itt valamiért még jobban áll neki a magányos, tragikus hős zord és mogorva bája, aki akkor is beleavatkozik a világ dolgaiba, hogyha korábban, közben és később esküdözik is, hogy ő azt soha nem tenné. Szerethető.
Az biztos, hogyha idén osztottunk volna Celluloid Pallos díjat oldalunk szokása szerint, akkor fényévekkel nyerte volna meg, pusztán csak azért, mert a Herkules-Xéna vonalon mozogva némi setét öncélúsággal is egy nagyon értékes világot mutat be és történetet mond el, nem teljesen olyan stílusban, amit megszokhattunk. A fantasy mindig jó, az pedig külön öröm, hogy egy ilyen érettebb művel gyarapodik mozgóképes könyvtárunk. A sorozatban felcsendülő, tulajdonképpen a során íródó és valóban a Witcher világában megszólaló dal pedig nagyon fülbemászó … még japán nyelven is.” – Axel Ragaen