Jace Brennan: Ódon kutak mélyén (hangulatkeltő novella)

„Lámpások vagyunk mind, lelkünkből Urunk fénye árad, hogy elűzze a sötétséget.”

Ute Betan, Adron kegyeltje

– Nem tetszik, hogy éppen most, a sivatagi vész idején kell nélkülöznünk betani Aanri Taillo szolgálatait.

Shamamas Iodem da Urboha lábába régi sérülés okozta fájdalom nyilallt. Pyarron diplomatája gondterhelt arccal fordult a magát csak Kulcsnak nevező, kámzsás alak felé. Mármint az éppen jelen lévő Kulcs felé. A diplomata majdnem biztos volt benne, hogy több is akad belőlük. Akárhányszor találkoztak, akármelyikükkel is, az adott illető mindig úgy beszélt vele, mintha régi ismerősök volnának. Időbe telt, mire hozzá tudott szokni.

– Nem kétlem persze, hogy északi hitsorosaink megsegítése fontos dolog. Doran századonként ha egyszer kéri Pyarron segítségét, és mindig alapos okkal teszi, de a Dúlás óta nem dúskálunk az ilyen magas szinten képzett szakemberekben. Kiváltképp a hozzá hasonló inkvizítorokban.

– Csak mintha itt sem lennék, uram – jegyezte meg epésen Aanri.

A diplomata fanyar mosolyt villantott az inkvizítor felé.

– Bocsáss meg, Aanri. A vészek nyomasztotta ember néha megfeledkezik magáról.

Kulcs kuncogott.

– Ebből már nem tudod kimosakodni magad, Shamamas.

– Tudom. Tudom.

Az agyonhasznált karosszék panaszosan nyögött a diplomata alatt, mintha karcsú alakjára valóban mázsás súlyokat aggatott volna az Államszövetség gondja. Ismét Kulcshoz fordult.

– Közvetlenül a Szentszékhez menesztették a követüket, és nem egy senkit küldtek. Ettől nem tekinthetünk el. Komoly gondjaik lehetnek. Mit tudnak erről a mi derék escriptoraink?

A Titkosszolgálat képviselője letette a borospoharat. Egy pillanat erejéig még élvezettel forgatta szájában az utolsó kornyi testes vörösbort.

– Őszinte leszek, szinte semmit. Észak sötét ló, és Doran, ha lehet ilyet mondani, még nálunk is féltékenyebben óvja a titkait. Régóta csinálják és igen jók benne. Annyi bizonyos, hogy a lobogók újabb erőpróbája vette kezdetét az elmúlt hónapok során. Szám szerint a tizennegyedik. Biztosan ehhez van valami köze, és befutott néhány igen aggasztó hír is, amiket, komolyabb megerősítés híján még nem osztanék meg veletek. Legyen elég annyi…

Aanri megköszörülte a torkát.

– Engedelmetekkel, urak, de az Inkvizítorok Szövetségének munkálkodnak eredményes egységei északon is. Tudjuk, amit tudnunk kell, és nagyjaink nem engedelmet kérni küldtek hozzátok, csupán előzékenyen informálni óhajtottak benneteket a döntésükről.

Kulcs ismét felkuncogott, és nyakon ragadta a karcsú poharat.

– Egyenes beszéd, betani Taillo.

– Amennyire lehet, uram.

Shamamas csak a fejét ingatta.

– Megint úgy érzem, hogy valahol a farok csóválja a kutyát. Nem kéne a változatosság kedvéért az Államszövetség vezetőinek vezetnie az Államszövetséget?

– Ugyan, Shamamas – legyintett Kulcs. – Van ennél fontosabb dolgunk is. Különben meg, Doran csupán három retinust kért. Akár akarjuk, akár nem, megkapta. Igazán nem mondható, hogy telhetetlenek lennének, úgyhogy akár jó képet is vághatunk a dologhoz. A Dúlásból hátramaradt krániak gyomlálása ezen három egység nélkül is elég szép ütemben halad, Amhe-ramun ellen pedig nem az inkvizítorok adják a fő védelmi vonalunkat.

Da Urboha egy pillanatig az asztalán fekvő térképre meredt.

– Igaz. Ha nincs más közölnivalód, Aanri Taillo, akár indulhatsz is. Az istenek óvjanak! Valamiért az az érzésem, hogy Kulcs úr látogatását nem csupán a te mondandódnak köszönhetem.

Aanri Taillo feszesen meghajolt, aztán kisietett a dolgozószobából. Kulcs hosszan nézte az inkvizítor mögött becsukódó ajtót.

– Általában nem kedvelem a fajtáját, de ez a Taillo gyerek tetszik nekem. Már az apja is Adron szolgája volt, ha jól tudom.

– Remek ember volt. A Dúlásban veszett oda.

– Nos, akkor jobb is, hogy most egyikük sincs már a körünkben. Ha hallanák azt, amire most kérni foglak, attól minden bizonnyal a gutaütés kerülgetné őket.

* * *

Érkeztükkor sűrű pelyhekben hullott a hó az ynevi embernem északi fellegvárának számító városra. Nem mintha a komor falak soha nem láttak volna napfényt, de a hegyvidéki tél zord hideggel, vastag, fehér takaróval köszöntött minden ide látogatót. Különösen az enyhébb időhöz szokott délvidékieket.

A térkapuk egész során keresztül érkezett csapat fázósan húzta össze magán az alig fertályórával korábban még oly feleslegesnek tűnő, vastag kelméket. Az áthidalt távolság okozta émelygés sokak arcán mélyítette el a vélt, vagy nagyon is valós ráncokat.

– Különösen szép napot választott az idelátogatásra, Taillo inkvizítor.

A fogadóbizottság nem volt nagy, csupán egyetlen, vörös köpenybe burkolózott mágusból, és annak két szolgájából állt. Az egyik szolga jókora tálcát tartott; a rajta álló, apró cserépkupicák felett fűszeres illatú gőz kavargott.

– Nem én jelöltem ki az időpontot, Hannaman mester. Elöljáróim, tekintve az ügy fontosságát, most tartották időszerűnek.

A mágus biccentett, hosszú, ősz szakállában halkan csilingeltek a fonatokat összefogó gyűrűk.

– Doran pedig nem sajnálta az összeget, hogy minél gyorsabb útjuk legyen, viszont méltóbb fogadtatásra már aligha futotta tőlük, így a magam szerény módján igyekszem kellemesebbé tenni a dolgot. Kérem, barátaim, igyanak. A főzet távol fogja tartani a hideget, és gondjaiba veszi a térkapuk okozta rosszullétet is.

A gyanakvó tekinteteket megelőzve emelt le egy pohárkát a tálcáról. Szolgája előlépett, gondosan megvárta, míg minden látogató vesz magának az italból, végül a megmaradó két kupica egyikét társának kínálta így végül maga is hozzájuthatott egyhez.

– A reményre, és a sötétségben felragyogó fényre! Üdvözöljük önöket Doranban! – emelte a poharát Hannaman.

Ki-ki a maga módján válaszolt az üdvözlésre, csupán a három teljes jogú inkvizítor atya maradt szótlan. Ők tudták, hogy a meghívás nem pár napra szól, és hogy az esélyek, mint korábban annyiszor, nem mellettük szólnak.

Amint a poharak visszakerültek a tálcára, és a méregerős, fűszeres párlat kifejtette jótékony hatását, a szolgák és retinusok rangban alacsonyabb tagjai könnyű kocsikra pakolták az addig általuk cipelt felszerelést, a menet meg is indult az Alapítók teréről a fakultás épületeihez vezető boltív felé. Csupán a hímzett bőrkabátot viselő dalnok, Madaaró szavát lehetett hallani, ahogyan újabb adag italért folyamodott Hannaman szolgáinál. Sikerrel.

A szállás melegnek és komfortosnak, a hatalmas asztalon bekészített estebéd bőségesnek és kiadósnak bizonyult. Itt már az igric is letett az amúgy állandó panaszkodásról. A maga zajos egyéniségével olyan volt a többnyire szerzetesekből álló társaságban, akár egy páva a sólymok között.

Hannaman kérdőn nézett a csendesen falatozó Taillora.

– Nem tiszteletlenségből kérdezem, betani Taillo, de biztos abban, hogy erre az emberre is szükségük van? Megértem, hogy a morált fenn kell tartani, de az északi dalnokokban bizonnyal nem csalódott volna e téren, és ők mindenképpen kevésbé… feltűnőek.

Aanri lenyelte a falatot.

– Félreérti, Hannaman mester. Madaarónak éppen az a dolga, hogy feltűnő legyen. Nem a szórakoztatásunk okán van itt, és noha jelenléte és viselkedése időnként számunka is zavaróan hat, a hasznossága nem kérdőjelezhető meg.

– Hasznossága?

– A bányászok, hogy idejekorán felismerjék a sújtólég jelenlétét, kalitkába zárt kanárit visznek magukkal. Jóllehet a dalnokunk sokkal komolyabb felkészítésen és kondicionáláson esett át, mint egy egyszerű madár, és a szolgálatai is többe kerülnek pár marék magnál, hasonló célt szolgál.

Hannaman bólintott.

– Nem kérdőjelezem meg a hozzáértését, inkvizítor. Jómagam az ön csapatával tartok, két legkiválóbb tanítványom pedig a társait segítik majd. Habár a legkiválóbb jelző talán elhamarkodottnak tűnhet. Csupán ez a két tanítványom van. Noha tisztázták a nevem, nem örvendek kifejezett népszerűségnek, mióta mesterem árulására fény derült.

– A Szem.

– A nyilvánvaló tények dacára is nehezemre esik így gondolni rá. De ez immár nem lényeges. A megbeszélések holnap hajnalban kezdődnek. Nagy a mi vállalásunk, a feladat nehéz és veszedelmekkel teli, de nincs kétségem afelől, hogy sikerrel fogunk járni.

– Ez az istenek akarata, Hannaman mester, és Pyarron a szükség idején nem fordíthat hátat északi hitsorosainak. Máskülönben nem lennénk itt.

* * *

Aanri fáradtan dörgölte meg a szemét. Hannaman a könyveire borulva aludt a szomszédos íróasztalnál. A bor elfogyott, a sajt és a kenyér érintetlenül száradt keményre, és a gyertyák is csaknem csonkig égtek. Ahogy az lenni szokott.

Csaknem három évtized telt el. Eredményekkel teli három évtized. A könnyebben elérhető, csekélyebb gonoszt rejtő kutak jelentős része vált üressé ez idő alatt, az kettő azonban, melyek helyét Quironeia ódon földabroszán aranyszegélyes fekete zászlók jelölték, máig érintetlenek maradtak.

Az eddigi eredményeknek is komoly ára volt.

A három eredeti osztagból már csak az Aanri és Hannaman vezette első maradt A tizennegyedik háború végeztével az Északi Szövetség koronás főitől érkező támogatás megcsappant ugyan, ám nem apadt el teljesen, így az Inkvizítorok Szövetsége újabb retinusokkal lett gazdagabb, pótolva a harcban elhullottak helyét. Az újabbak kultistákkal háborúztak, szerafistákat kutattak semlegesítettek, segítettek kisimítani a Morgena ébredésével keletkező hullámokat, és az évtizedek során egyre önálló, laza szervezetté kovácsolódtak, ám a manahálót fertőző kutak problémája Aanri és a mágus feladata maradt.

A kutakba olyan förtelmeket zártak a régiek, melyek erejét és képességeit hasznosnak vélték megcsapolni, vagy éppenséggel nem voltak képesek elpusztítani őket. Ez a kettő az utóbbiak közé tartozott. A korábbiak némelyikéből a toroni oldal vagy hasznot húzott, vagy csupán úgy vélte, hogy ez az ő saját problémájuk, ám az is előfordult, hogy félreálltak, sőt, egynémely esetben segítséget is nyújtottak, ha máshogy nem, hát érvényes passzusok segítségével. Náluk soha nem lehetett tudni. Nemes főik némelyike önként csatlakozott az Inkvizítorok Szövetségéhez, némelyikük pedig, ha ez furcsának tűnik is, már a kezdetek óta tagja volt.

Információk áramlottak keresztül-kasul a lobogók rajzolta határokon át, és Hannamannak nem egyszer kellett magyarázkodnia a forrásait illetően. Ezekről a kutakról azonban mindenki mélyen hallgatott. A róluk szóló írások Ryekig, vagy még annál is régebbre nyúltak vissza, ami önmagában is képtelenségnek tűnt, de hosszú évtizedek alatt az inkvizítornak és a varázslónak sikerült összeraknia az obskúrus kirakós darabkáit. Immár tudták, mivel állnak szemben, és ez csöppet sem nyugtatta meg őket.

Először a Sóhajok Orzója következett.

Aanri odasétált Hannaman asztalához, és gondos óvatossággal kihúzta a mágus feje alól a jókora papírlapot, amit aztán a térképpel borított nagy asztalon terített ki. A szörnyeteg börtönének belsejét ábrázolta, erővonalakkal, rajzolatokkal együtt. Rajta a haditervvel, és egy jókora kérdőjel köré írt cirkalmas káromkodással. Gondos kutatás, felderítés és persze tervezés eredménye volt mindez. Pontosan megmutatta, hogy mikor, melyik fázisban, hol, és mit kell csinálniuk. Hova és milyen gátakat kell emelniük. Milyen áldozatok lesznek feltétlenül szükségesek. Ha hibáznak, még a kérdőjelig sem jutnak el, és korántsem biztos, hogy a halál lesz a legrosszabb eshetőség.

Aanri a szoba sarkából nyíló szentélyre nézett. Nem frissen építették, de most más szerepet töltött be. Az íves oltáron, megszentelt füstölőktől övezve, hímzett kendővel letakartan hevert az a bizonyos kérdőjel.

Ennek a feloldása az inkvizítor dolga volt.

Eljött az újabb hosszú ima ideje. Pontosan a rend szerint. Ezúttal egy teljes napig fog tartani.

Aanri leakasztott egy vastag köpenyt a fali fogasról és öreg barátja hátára terítette, aztán belépett a szentélybe, letérdelt, és Adron felé fordult.

* * *

– Nem.

Egyszerű szó, nagyon is jellemző a mindenség ellen ágáló embernemre. Aanri Taillo sosem szerette kimondani, noha mostanság egyre gyakrabban kényszerült rá. Otthon, társai körében szükségtelennek, az Északi Szövetség és Toron modoros diplomatái között értelmetlennek tartotta, jelenlegi ellenfelét pedig még tán annyira sem hatotta meg.

Démon volt, rettenetesen ősi fajzat. Erős, iszonytató. Örvénylő anyagát jobbára humanoid alakba szorították az Elsődleges Anyagi sík törvényei, de nem a rajta keresztül ásító sötétség volt a legszörnyűbb benne. A hangja volt az.

Aanri sokkal hihetőbb nyugalommal mondta volna ki a tagadó szót, ha a démon történetesen átkokat szórt volna rá, vagy esetleg a kút pecsétjeinek feltörése, az erejét csapoló szakrális kapcsok leválása után őrjöngve esik nekik, de nem ez történt.

A bestia nyugodtan állt, ideiglenes testének beszéde kérdést sugallt. Aztán megszólalt, és noha beszédébe idegen zöngék vegyültek, hangja lágy volt és kellemes.

– Tehát nem ma leszek szabaddá, anyr? Így is lehet.

Aanrit nem az lepte meg, hogy a démon végtelen egykedvűséggel fogadta a nemleges választ, és semmi jelét nem adta, hogy támadni szeretne.

Az inkvizítor természetesen ismerte az ősi Kyria mágus-papjait. Legendák voltak, neveik a nagyság örök mementói a nap és a holdak alatt. A démon pedig ezen héroszok sorába számlálta őt.

– Tudod a nevem, anyr.

Nem kérdés volt, de Aanri nem tudta elnyomni magában a késztetést, hogy válaszoljon.

– Ismerlek Samhraddúu, Sóhajok Orzója.

– Szeretem, ahogy kimondod nevem. Szépen teszed, érzéssel. Mond hát, mit kívánsz tőlem, anyr? Csak vesd le a szenvtelenségedet, és add nekem, amit az után tapasztalsz. Sok-sok ezer napkelte óta éhezem. Itt nincs ki vágyjon, nincs ki epekedjen, nincs ki szomorkodjon. Istened fénye erős, az én a sötétségem gyenge még, de mert vágyom rá, így is megkaphatom vigaszul a te sóhajodat.

A démon erőlködés nélkül lépett át az első gáton. Halovány aura volt csupán, ami jókora mentális kondulással hivatott jelezni összeomlását. Hannaman és a többiek, akik Aanri mögött sorakoztak fel, két lépést hátráltak. A délvidéki szerzetesek meg sem moccantak. Rezzenetlenül előreszegezett ökleiken halványan csillogtak az ezüstporos enyvvel festett csillagok. Madaaró felvonta a szemöldökét és kiköpte az addig rágcsált mentalevelet. Remek színész volt, a keze még csak közelében sem járt a derekán lógó egyeneskard markolatának.

Samhraddúu alakja lépés közben változott meg. Derékban karcsúbb lett, csípőben kerekebb, sötét anyagából nehéz, telt keblek formálódtak a mellkasán. Addig sima, vonások nélküli arcán talányos mosollyal ajkakat duzzasztott az üresség, fitos orr fakadt a négy, kékes ködöt párálló szem között. Dúsan hullámzó fürtök kígyóztak elő a magas homlok pereméről, fodrozódva kavarogó lepellé álltak össze a démon háta mögött.

– Magadévá tennéd, amit itt látsz, hogy vágyból fakadó sóhajt adhass nekem, vagy azt akarod, hogy én vegyem el tőled, mint utolsót? Az istened erős, anyr, de én nem vagyok telhetetlen. Beérem veled is.

­– Nem!

Aanri éleset kiáltott. Adron szent fényének lobbanása a verem lunírveretes kőtömbökből rótt túlsó falának vágta a teremtményt. Komoly sebet nem ejtett rajta, csak a fekete bőr felszínét sikerült itt-ott felmarnia. Madaaró kezében felhúzott kettős ívű számszeríj jelent meg. Hogy hihetelenül gyors volt-e, vagy csupán illúzióval formált nemtörődöm álcát magának eddig, nála sosem lehetett tudni. Az északiak óvó gyűrűje mögül Hannaman egyre mélyülő dünnyögése hallatszott. Aanri védelmező mágia ébredését érezte a dorani összekötő felől.

– Erőt mutatsz, anyr – fuvolázta Samhradúu. – Kár, hogy nem magadban állsz itt. Igazán gyönyörteli élmény lehettél volna.

Madaaró kezében megremegett a számszeríj. Szemébe mélybíbor ködfátyol gyűlt. Kétlövetű fegyvere az Adron-pap felé lendült, az éles pendülések az Aanri jobb oldaláról közbevetődő szerzetes halálát hozták. Mire élettelen teteme a kilőtt számszeríjjal együtt földet ért, a dalnok kezében már vágásra lendült az egyenes pengéjű hosszúkard. Hannaman varázsa ekkor fogant meg, Madaaró csapása alig centire a szálfaként álló Aanritól vásott el a sziklából vájt talapzaton.

– Maradj! – dörrent Aanri hangja ismét. Előre látta a megvezetett dalnok következő mozdulatát. Hiszen pontosan ezért volt velük. Ő volt a bátyászok kanárimadara. Engedelmeskedett, mint oly sokszor már, csupán fogait csikorgatva fújt a démon felé.

– Pusztulj, démon-csalogány! Hamisnak bizonyult a dalod!

Samhradúu csilingelő hangon felkacagott.

– Eggyel kevesebb létemet éhező száj egy aprócska szólamért, préda! Ha túlélnél, örökké cipelheted majd a súlyát!

Aanri kénytelen volt egyetérteni a démonnal. Madaaró dolguk végeztével, ha megéri egyáltalán, minden bizonnyal hetekig részegen fog fetrengeni. A szerzetes, Menno Bais Calan halála ugyan nem fogja megtörni ikertestvére akaratát itt és most, de mindenképpen nyert csatát jelent a rém számára.

* * *

Aanri Taillo nem egyszer érezte úgy, hogy máshol volna a helye, és hogy vállalt feladata egy sokkal komolyabb háborútól vonja el őt, ám az a háború véget ért, és ha keserű epe tolult is fel olykor a torkába az ehhez szükséges áldozatok, kényszer szülte szövetségek gondolatától, végtére is, a dolgok az istenek akaratának megfelelően alakultak. Az önfeláldozás és a lemondás az igazi nagyság ára, a számlát pedig gyakran álmokban és elvekben éppannyira meg kell fizetni, mint vérben.

A démon érezhetően erősebb lett, mint volt. Madaaró hiába volt remek színész, asztrális valója vadul kavargott az őt ért megrázkódtatástól. Jelen állapotában nemhogy hasznukra nem volt, de belső háborgása éppenséggel ellenük dolgozott. Az inkvizítor döntött, a kezében tartott karcsú fapálca halk roppanással tört ketté. A dalnok hang nélkül csuklott össze, ahogy a megtörő rúnákból felszabadult erő álomtalan, halálhoz közeli álomba küldte. A tápláló forrás elapadására a démon falakat rengető ordítással reagált.

A megszentelt fegyverek önmagukban mit sem értek volna, ha nincs meg a kellő szenvtelenség, és Aanri Taillonak el kellett ismernie, hogy ezúttal maga is hibát vétett ezen a téren. A misszió kezdetén vele együtt érkező hat elszánt és hithű délvidéki szerzetesből csupán egy maradt. Komoly teher.

Samhraddúut ugyanakkor a magába szívott érzelmek dacára, továbbra is kötötték a kút alkotóinak tiltásai. Mármint egy részük. Hogy erősebb fókuszra tehessen szert, levedlette a csábításra szánt formát, de nem válhatott teljességgel anyagtalanná. A lunírból kovácsolt formulák az anyagi síkon tartották, aminek pedig komoly szabályai vannak. Ennek ellenére az inkvizítor nem táplált vérmes reményeket a démon sebezhetőségét illetően. Kyria akkori letéteményesei elpusztítani nem, csupán bebörtönözni tudták. Hogy a céljuk a fenevad kiéheztetése volt-e, vagy valami más hasznot reméltek a dologból, a bukásuk utáni évezredek elteltével ezt már senki nem tudhatta. Leszámítva talán csak azokat az eltorzult lelkű Hatalmasokat, akik manapság merítettek az így kiszipolyozott erőből.

Csapások záporoztak az őt védő pajzsokra, de az inkvizítor tudta, hogy Hannaman nem fog meginogni. A vén mágus nem volt Doran büszkesége; tudása és elkötelezettsége választott témája és annak gyakorlati kiaknázására tett kísérletei, de különösen néhai mesterének kiléte okán jószerivel számkivetettnek minősült az övéi körében. Hajlamosak voltak egy kalap alá venni a fajtája árulójává lett mágus-diplomatával, Wolkum Naizerddel, aki csaknem a Szövetség vesztét okozta. Kihallgatások, vizsgálatok, megalázó megfigyelések és korlátozások egész sora állt mögötte, és bár végül feddhetetlennek bizonyult, a Tanács bizalmát nem sikerült visszanyernie. Ennek ellenére nem a bizonyítás vágya irányította a tetteit, mikor önként vállalta, hogy a délvidéki inkvizítor mellé szegődik ebben a minden bizonnyal öngyilkos küldetésben.

A démon, látva, hogy a papot célzó erőfeszítései egyelőre hasztalanok, taktikát változtatott. A fénylő alakot elkerülve teljes erőből rontott neki a második gátnak, ami két szívdobbanás után át is szakadt. A szerzetes szemmel követhetetlen mozdulata ezüstös csóvát húzott a levegőben, ahogy a következő három is. A szörnyeteg ismét visszaszorult, bár nem annyira, mint korábban. Sötét lobogása gyengült ugyan, de Dahor Bais Calant így is csupán fókuszált elméjének ereje, és a küzdelmekben eltöltött évek során felhalmozott tapasztalata mentette meg. A csapás így is megtörte az alkarjára festett védelmező alakzatokat, és a kút fala mentén futó lépcső aljának vetette. Két tétova lépést tett még, aztán eszméletlenül terült el a vésett kőpadlón.

Samhraddúu diadalmasan lépett előre. Aanri Taillo most támadhatott volna, ám ezzel csak tetézte volna korábbi hibáját. Megerősítette elszántságát, istenéhez szóló folyamatos zsolozsmájában nem esdekelt bocsánatért. A Fény Ura belátó, igazsága magától értetődő, tudja és érti szolgáinak tetteit. Az inkvizítor asztrálmása meg sem rezdült, ahogy a szörnyeteg gúnyos megjegyzések közepette felragadta éjnél is feketébb csápjaival az alvó Madaarót, és kimért lassúsággal elkezdte darabokra szaggatni. Mielőtt a dalnokot a sokk magához téríthette volna, Hannaman irányából egyetlen, bonyolult szó hangozott fel. Durván karcolt bele a valóságba, áthatolt mindenen. A Madaaró nyakában lógó medálhoz szólt, ami válaszolt a parancsra, és szabadjára engedte a belé zárt csapda erejét.

A démon gúnyos nevetése fájdalmas sikollyá változott, ahogy az iszonyatos, néma implózió hatalmas darabot tépett ki belőle. A dalnok maradványaival együtt a fenevad testének csaknem harmada, arcának és mellkasának egy része szakadt cafatokra, és áramlott át a másodperc töredéke alatt egy erre a célra létrehozott síkzárványba.

Samhraddúu üvöltve tántorodott hátra. Az ellene alkalmazott módszer nem volt sem kifinomult, sem elegáns, cserébe azonban brutálisan hatékonynak bizonyult. Megmaradt anyagát pillanatokon belül újraformálta ugyan, ám rádöbbent, hogy bár az ellene felsorakozott halandók nélkülözik egykori fogságba ejtőinek hatalmát, körmönfontságuk és elszántságuk messze kiegyenlíti ezt a hiányosságukat. Ezekkel nem volt tanácsos játszadozni.

Már nem kacagott, nem gúnyolódott. És nem is üvöltött. Némán támadott.

Az inkvizítor halálos nyugalommal állt, ahogy a sötétség elsuhant mellette. Még mindig nem volt itt az idő.

* * *

A mágus két embere vált porrá a démon támadása nyomán, amint a harmadik gát is átszakadt. Innentől már csupán a régiek tiltásai állták útját a fenevadnak. A megmaradtak becsületére legyen mondva, derekasan helytálltak a mester védelmében, de Aanri Taillo tudta, hogy nem sokáig tudnak kitartani. Elszántságuk megtörik majd, úrrá lesz rajtuk a kétségbeesés, ami táplálni kezdi majd a démont.

A Samhraddúunak nevezett rettenet már nem játszadozott. De nem is rontott nekik ész nélkül. Okos és veszedelmes fajzat volt. A legyőzéséhez nem vezetett egyenes út.

Hannaman komplex varázslatokkal, megfogyatkozott csatlósai megszentelt szálfegyverekkel küzdöttek. Az alabárdok ezüstös íveket húzva sújtottal le, és találataik nyomán sebek nyíltak a démon testén, ám ezek rendre azonnal be is forrtak. A mágus varázslatai komolyabb sérüléseket okoztak a szörnyetegnek, ám még ez is kevésnek bizonyult volna. A csatlósok egymás után estek el, és bár mindahányan Madaaróhoz hasonló medálcsapdákat viseltek, Samhraddúu csupán egyetlen egyszer sérült meg az ilyen implóziók miatt, azt követően már nem dőlt be ennek a trükknek.

Már csupán egyetlen dorani csatlós maradt talpon, mikor a törés bekövetkezett. A démon egyetlen csapással végzett az elszántan hadakozó legénnyel, és a mágusra vetette magát. A levegőben felizzottak a Hannamant védő pajzs rajzolatai, és az északi varázsló megtántorodott. A démon az erős mágikus védelemnek feszült, de immár nem tudta egyszerre áttörni őket. Ugyanakkor érezte, hogy a mágusnak sem maradtak már tartalékai erre harcra. Hannaman a következő csapástól a padlóra zuhant.

Aanri Taillo ezt a pillanatot választotta a közbelépésre. Szabadon engedte az addig féken tartott érzéseit. Kétségbeesést, félelmet, önvádat árasztott magából. Egy veszett ügy, megannyi feláldozott élet lelki fájdalmát.

Samhraddúu úgy fordult felé, akár egy kiéheztetett farkas. A halkan zsolozsmázó pap fölé tornyosult, és mohón igyekezett magába szívni az asztrális síkról érkező energiát. Győztes mámorában megfeledkezett minden másról.

Az inkvizítor kezében feltűnő kocka igazi remekmű volt. Páratlan ereklye a maga nemében, amit Hannaman tudásából és Aanri Taillo hitéből született. Akárha egy új nap ragyogott volna fel, úgy áradt belőle Adron hatalma. A démont tápláló energia olyan hirtelen szakadt meg, mintha elvágták volna.

Fényárban úszó síkon találta magát. Sötét kavargása itt mit sem számított, a kíméletlen ragyogás fájdalmasan járta át minden porcikáján. A korábban oly ínycsiklandó érzéseket árasztó áldozat helyén egy fénylő alak állt. Samhraddúu képtelen volt megmozdulni, csupán addig jutott el, hogy érzékei befogták az őt körülölelő teret. Tágas terem volt; egyenlő, fehér falain szabályos rajzolatok izzottak. Az angyal középen állt, metsző tekintete kísérteties tárgyilagossággal szemlélte a démont. A hangja nem volt mennydörgő, nem vegyültek belé érzelmek sem, ahogy megszólalt. Hat kezében fényből kovácsolt pengéket tartott. Nem kardok voltak, kések csupán.

– Milyen érdekes alany – mondta lágyan, és intésére a démont hihetetlen erő kezdte húzni felé.

Samhraddúu ekkor kezdett sikoltozni.

* * *

Aanri Taillo, a Pyarroni Szentszék inkvizítora a kút mélyén térdelt. A immár nyitott toronytetőn keresztül savanyú eső szemerkélt alá a kör alakú terembe, egyes cseppjei sisteregve párologtak el a kocka körül. Az ereklye élei felfénylettek, aztán a zárvány, egy angyal önként vállalt börtöne, egy utolsó lobbanással a semmibe fakult.

A pap imádkozott. Hálát adott urának, és az angyalnak, aki a segítségére volt. Hálát adott a társainak, akik elvéreztek ezen a harcmezőn. Hálát adott a mágusnak és a szerzetesnek, akik talán felépülnek majd, egyszer, valamikor.

Remegő térdekkel egyenesedett fel.

A kötelesség maradt, nincs értelme keseregni az áron, amit fizetniük kellett. Sötétség nem maradhat bevilágítatlanul. Ám hogy a munka folytatódhasson, mert ez az égiek akarata, bizonyos dolgokról ismét le kell mondani. Ismét elveket kell megszegni.

Nem voltak már emberei, de még nem végzett. A missziót teljesíteni kell.

A megbízható, minden szempontból megfelelő és elszánt társakat kénytelen lesz olyanokkal pótolni, akikben eleddig csupán kételkednie adatott.

Kalandozókkal.