Egy karakternyi álom
VI. rész
Temmen Hioras
A Shanice hegy bérceire, pokoli vihar ereszkedett, s az ormok közt megbúvó kolostor ablakát beszakítva, minden lapot felkapott, és spirálban pörögtek körbe, ahogy a forgószél tombolt odabent. Hangosan csapkodott a szerzetes szürke kámzsája, miközben az ablak felé sietett, ám mielőtt becsukhatta volna, egy lapot magával ragadott a szél, és abban a pillanatban még az utána kapó marokból is tovarepült. Úgy tűnt örökre elveszett az ősi hegyvidéken.
Nem várt helyen, egy újabb bemutatásra érdemes előtörténetet sodort elénk a szél, így van alkalmunk ismét szórakoztatására bocsájtani, azoknak akik követnek minket, vagy csak szeretik e műfajt. Olvassátok hát érdeklődéssel, és ne feledjétek továbbra is várjuk az olvasmányos, érdekes vagy egyedi stílusban, technikával megirt előtörténeteiteket, karakter beszámolókat. Szíveskedjetek ezeket a vodlimarió@gmail.com e-mail címre küldeni!
Ezúttal úgy tűnhet, hogy cikksorozatunk alapcéljától eltérően olyan előtörténetet mutatunk, be mely nem akar műalkotás lenni sokkal inkább karakter beszámoló, azonban hamar értésünkre adja, a kezdeti tételességével csak a benne rejlő csavart készíti elő. Amiért igazán megtetszett, az az elmesélés szempontja nyújtotta csavar, és ötletessége, de legnagyobb érdekessége, hogy bemutatja milyen is egy jól megírt találkozóra szánt karakter beszámoló, amit nevezhetünk az alapvető előtörténeti stílusnak, és amit általában találkozókra, versenyekre várnak el. Ugyanis megtudjuk belőle pontosan hogy a karakter milyen származású, mit tanult, de keveset kapunk magából a karakter személyiségéből, viszont tisztázza a hátterét. Ami történet tervezésnél nagy segítség lehet kalandmesterünknek, de könnyen a motiválhatatlanság hibájába is sodorhatja a koncepciót, ha csak az előtörténetben előre vázolt probléma mozgatja. Azok regényhősnek jók, játékosként viszont nem csapat kompatibilis. Az írás stílusát tekintve, a romantika legfőbb prózai eszközét alkalmazza. Ez pedig az elmesélés. Tehát valaki saját szemszögéből meséli el a történetet. Ez a leg kézenfekvőbb írási mód mikor előtörténetbe kezdünk, hisz nagyon egyszerűen át lehet adni a karakter lényegét, ha ő maga meséli el életét. Azonban e műben pont itt jön a csavar. Az elmesélő ezúttal a karakter legfőbb ellensége, így a hozzá kapcsolódó háttérből ismerjük meg a karaktert, annak ellenpólusán keresztül. Így kapunk képet először arról, mi ellen küzd a karakter. Fotós hasonlattal élve a negatívból kell következtetnünk a hős képére. A karakter Ynev világára készült. Egy olyan faj képviselője melynek kettősségét, és az őt felnevelő környezettől való elvágyódását, kívülállóságát igen nehéz elkapni játék során. Ez a faj pedig a félelf, s hogy ne legyen semmilyen a karakter, ezen érdemes morfondírozni esetükben. Erre a helyzetre jó felkészítési lehetőséget biztosít önmagának a játékos, ezen előtörténet esetében, ugyanis a fő szempont pontosan azt mutatja be, mi az benne ami nem hagyhatja hogy teljesen a része maradjon az őt felnevelő emberi kultúrának. Az előtörténet tehát egy beszámoló, vagy egy mese a legfőbb karakterkoncepciós elemtől, és érdekes történetek elképzelésének ad teret, mindezt egy nagyszerű csavarral.
Mivel teljes képet úgy kaphatunk, hogy meghallgatjuk az alkotót, szóljon pár szót, Tantos András (Tanti). Jó olvasást és előtörténeteitek mellett, kíváncsiak vagyunk véleményetekre meglátásaitokra is, kinek hogy tetszett a mű, bátran írjátok le.
A karakterem egy Temmen Hioras nevű, edorli születésű, hallgatag, kissé morózus félelf nyílpuskás. Elsőre szokványosnak tűnik, ám van egy féltve őrzött titka: elf apja Kránból származik. Csak a társai tudnak erről. Aki ismer, tudja, hogy nem szeretek hosszú, kacifántos, novellának is beillő előtörténeteket írni, csupán a lényegre szoktam szorítkozni. Ezúttal azonban homlokon csókolt a múzsa, és némi tanakodás után úgy döntöttem, hogy nem az ő szemszögéből írom meg előéletének összefoglalóját, hanem az általa leggyűlöltebb személyéből, hisz az ádáz, gyilokvágytól fűtött Hiltathren addig fog sötét árnyékot borítani a Temmen életére, míg le nem számolnak egymással. Egy jó KM pedig egész kampányt kerekíthet a félelfem tragédiája köré.
Temmen Hioras
Négy évtized telt el azóta, hogy vétettem fajtám egyik legfőbb törvénye ellen. A sessaryenek életnek nem nevezhető idejéhez mérten iszonyú sok, egy Igaznak csupán néhány szívdobbanás. Igaz… nem tudom, méltó vagyok-e még egyáltalán erre a titulusra… Egy fél világra hazámtól, korcs isteneket imádó féregéletűek országnak csúfolt tákolmányaiban bujdosva. Én, a hat évszázadot megélt Hiltathren If’Hiass, kinek bölcsőjét a Negyedik Völgy, a Kosfejes földjének legszebb vidékének feketetölgyei alatt ringatták finom elf kezek; akit, mikor még alig bírta a fegyvert, fattyú létére is értékes túszként küldtek az Aiy’Umasysrassok szállásterületére; aki innen, száz veszélyen át Külső-Kránba szökött; és aki végül az omqor-madlari Kráni Szabadosok lovászaként és legkiválóbb felderítőjeként részt vett a külvilági férgek ellen viselt nagy hadjáratban. Lord Bozhraq az úgynevezett Ikerhercegségek felé vezette a lovasait, ahol – yrch martalócokkal kiegészülve – többször is megütközött a barbárok hordáival. Végül, akár alattomosnak is nevezhető módszerekkel, de sikerült győzedelmeskedniük felettünk; ravaszabbak voltak, a Kosfejes Úr pedig rájuk nyitotta szemét, hátha befogadják a tanítását, melyet a „szent” városuk eltörlésével óhajtott beléjük sulykolni. Ez igazi lángelmére vall, tengernyi vér szálljon a szájára a leckéért, amit adott nekünk. Csak kevesen éltük túl a vérfürdőt, a sötét vitézek és az yrchek az utolsó szálig elhulltak; mi, a felderítők maradtunk csak életben, mert hadurunk megtiltotta nekünk a harcba bocsátkozást. De nem sok reményt fűztem ahhoz, hogy valaha viszont láthatom a komor rengetegeket és a halálosan szép kráni bérceket. Embereimmel a Larmaronban bújtunk meg, mint a toportyánok, mindkét ország határvidékét szenvedéssel és gyásszal festve vörösre, megmutatva a barbároknak, miért voltunk a tartomány legjobbjai. Egy ilyen, forró vértől csatakos éjszakán foganhatott meg az a mocskos, kevertvérű, alantas korcs… a fiam. Anyja egy edorli koszfészekben élt, a szerelemistennőjüket szolgálva csekélyke varázserejével, ragyásképű suhancok szüzességét elvéve, együgyű parasztok frigyei felett bábáskodva, újabb és újabb piszkos seessaryeneket rángatva ki anyjuk dagadt combjai közül. Az égi cafkája oltárán tettem erőszakot az embermércével talán szemrevaló teremtésen, és, bár azt hittem, végeztem vele, valahogy mégis túlélte a kebelébe döfött pengét. Lehet, ez is Ranagol és Verrion H’Anthall büntetése, amiért nem tudtam uralkodni gyarló testi vágyaimon… Az évek úgy szálltak el, mint a jóllakott dögmadarak egy hatalmas ütközet után. Renegát lettem, zsoldos, „kalandozó”, mert így féregéletűeket ölhettem, azokat a kráni mércével balgatag embereket segítve, akik idekint, a legsötétebb barbárságban hirdették a Kosfejes messzire ragyogó igéit. Egyik ágymelegítőm, egy gorviki szipirtyó világított rá végül arra, hogy azon az edorli éjjelen szárba szökkent a magom, és az az Ellana-szerzetesnő nemhogy életben maradt, de még fel is nevelte az átkozott korcsot, az élet szentségére hivatkozva. Nem akartam hinni neki, majdnem megöltem dühömben, végül azonban megelégedtem a csuklója eltörésével, amiért emlékeztetett gyengeségemre. Megbocsátott, mert senki sem tudta úgy ölelni, ahogy azt én teszem. Embernők… egy hegyes fül láttán már hanyatt is vágják magukat, mint akit nyílvessző ért. A gorvikiak sem jobbak, a fennen hangoztatott tiszta vérük nem több holmi híg mosléknál, még egy nayannal, egy martalékkal is összefeküdnének, csak mert a Fekete Határ túloldaláról jött. Tudom, mert olykor ennek tartom magam… Kutatni kezdtünk a fiú után, megtudtuk róla, hogy harcossá vált, az edorli gyepűn szolgálva, ahol a nomádokkal, a Sötét Birodalom legszánalmasabb csatlósaival viaskodott. Ám az apja vére erősebbnek bizonyult, világot akart látni, és – társakra lelvén – hamarosan a végtelen út lett a hazája. Ő a legnagyobb szégyenfolt a sárba rángatott nevemen, és a megunt szeretőm, valamint a ribanc anyja vérével festett hiequarom egyszer utat fog találni magának a szívébe. Tud rólam, gondoskodtam róla. Hefreminben már találkoztunk egyszer, mikor egy vérvörös alkonyon a fattyam hallevesébe csempésztem anyja levágott füleit. Sejtettem, hogy fel fogja ismerni a lótuszvirágos fülbevalókat, és azonnal a fogadó konyhájába rohant, ahol már vártam rá. Nálam valamelyest alacsonyabb, szöghajú korcs, kinek karcsú, szálkás izmú termete még egy kráni elf daliának is becsületére válna. Sajnos a társai is a segítségére siettek, és, bár mindegyiken súlyos sebeket ejtettem, majdnem sikerült sarokba szorítaniuk. A nyílpuskával is jól bánik ez a patkány. Túl jól… De így jóval érdekesebb, vérpezsdítőbb a vadászat. S ha egyszer kijutok ebből a siralomházból, a Mindeneket Elnyelőre fogadom, hogy kivéreztetem!