Egy karakternyi álom
IX. rész
Shan Shyrgkxyntwyrd
(Szelíd vér)

Ahogy lágyan húzza maga után a csíkokat a penna, úgy rajzolódnak ki az új történet izgalmai. Az ódon pergamen, szomjasan issza be a szokatlan tintát. Fölé hajoló szerzetes elméjében, a szavak nyomán szüli magát az újabb hős története, a rajzolt betűkkel együtt, s e fagyos hegytetőn ülő kolostor falain túl valahol a nagyvilág, forró sivatagaiba száll, szerzetesünk gondolatai. Itt születik az új hős. Önmagától elégedetten kuncog kámzsája alatt, ahogy lassan a történet végére ér, s keze nyomát követve már száradva barnul be az íráson a szavak egymás után. Elégedetten emeli maga elé, művét. Igen ezt a történetet vérrel írták.

Egy újabb remek írással szeretnénk megörvendeztetni titeket, akik követitek, művészi igényekkel készülő, előtörténetekkel foglalkozó cikksorozatunkat. Most bemutatott történettel visszatérünk kedvenc fantasy világunkba, melyben egy szokatlan karakter, olvasmányos történetével múlathatjuk az időt. Köszönjük olvasóink eddigi érdeklődését, és hálásak vagyunk, figyelmetekért, és a beküldött előtörténetekért. Minden beküldött művet, örömmel olvasunk, azonban ne feledjétek, e cikkben elsősorban, azon alkotásokat várjuk, amik előtörténet mivoltukon fölül művészinek mondható stílust igyekeznek elérni. No de amiről ezúttal szó van…

Egy olyan előtörténetet sikerült alkotnia a szerzőnek, amiről méltán lehet elmondani, hogy túllépte a karakter beszámoló jelzőt, s élvezetes, még gondolkodásra is késztető irodalmi alkotás lett. Ez az a fajta mű melyet elolvasva arra jut az ember, hogy szívesen venne egy hosszabb változatot is. A karakter Ynev világára lett megálmodva, pontosabban egy Khál gladiátor, s mint ilyen története elég véresen indul, s jól bemutatja a hivatására nevelt személyek elnyomását. A mű stílusát tekintve próza, avagy epikának mondható. Az előtörténet két részre lehet elkülöníteni, ami némi stílusváltással jár, ugyanis az alap előtörténet kiegészült a csapattagok összemesélésével, s míg az előzmény egy sokkal érzelmesebb hatásokkal dolgozik (időnként nagyon jól), addig a második fele egy történet elbeszélése. Monologikus stílusban mintha egy külső szemlélő írná le a történteket, akár ha egy regényből kiragadott részlet lenne. Egy bizonyos esemény történéseit írja le, mely esemény a karakterhez leginkább illően, egy gladiátor viadal kezdete. Érzékletes leírással mutatja be a macskalény szemein keresztül környezetét, és gondolatait, amiből sikerült jól megoldania a csavart. Mikor a jelenet egy leírással végez, az elbeszélő kitekint a karaktert, és személyiségét formáló eseményekre. Ezen ködkeretes emlékképek az élethű leírások helyett, afféle érzelmes belső monológok, s időnkén magával ragadóak. Ahogy ezek a kitekintésekbe átvezeti a történetet, néha kissé megtöri folyamatosságot, és kölcsönöz némi kaotikusságot, amivel szerintem csak jobban ábrázolja egy ilyen ösztönlény belső világát, hisz érzékeik kiterjedtebbek, és gondolattársításuk egy másik világ lehet. Ennek köszönhetően képet kapunk a személyiségről mely a karakter mögött van. Annak ellenére, hogy nem tudjuk meg mit hol sajátított el, és pontosan mik történtek vele, és miket szerzett, tökéletesen kirajzolódik előttünk egy kerek karakter bemutató is. Ezen előtörténet esetében nincs is szükség oly sok részletre, hisz tudjuk mi a karakter, s ez milyen jellemzőkkel jár. Ami fontosabb egy ilyen kötött képességű kasztnál, hogy ki is az a személyiség és lélek, amit el fog nekünk játszani a játékos, s ez egy otthoni játékra talán fontosabb is, hisz képet kaphat a km arról milyen történetet, élményt szeretne átélni a karakterrel játékosa. Végéhez érve kikerekedik az élet-halál viadal, s győztesen kiemelkedik a karakter, és annak története számunkra is. Majd belekezd, későbbi csapattagjaival való kapcsolatának bemutatásába. Ezen résznél a nagyobb hangsúly azon van, hogy milyen módon tekint társaira, s azok mit jelentenek neki. Erre persze azért volt szükség, mert a karakter találkozóra készült, s bekellett illeszteni a csapatba, ám sikerült megőriznie az előtörténet irodalmiasságát, itt is.

Egy élvezetes és frappáns megoldásokat használó olvasmány lett, mely reméljük titeket is annyira szórakoztat majd, mint minket. Olvassátok hát érdeklődéssel, az alkotó Hídvégi „Cypher” Dániel művét, előszavával együtt. Ajánlom még figyelmetekbe előző, Shen című alkotását.

Még egyszer köszönjük az együttműködést és figyelmet, s várjuk stílusos, vagy egyedi kivitelezésű előtörténeteiteket, melyeket a vodlimario@gmail.hu címre szíveskedjetek küldeni. Véleményeiteket, meglátásaitokat, kérdéseiteket, pedig bátran írjátok le a kommentekben.

Shan előtörténete eredetileg egy sokkal rövidebb, sokkal egyszerűbb alkotás volt. Mint már máskor is, a karakter formálódását nagyban segítette az első éles játékalkalom – a X. Hősök Napján a Keselyű jegyében.
Általában közelebb áll a lelkivilágomhoz a kifinomult, misztikus karakterek alkotása, ezen igyekeztem változtatni, amikor megalkottam Shan egyszerű személyiségét. A kihagyhatatlan tragikus múltat igyekeztem a tapasztalatain kívüli deus ex machina elemként beépíteni, hogy a vele való játékot ne bonyolítsák sötét emlékek és a nyomasztó múlt árnyai.
Kiemelkedő szerepe volt a történetében a “Papinak”, aki mintegy szellemi vezető, határozott atyai iránymutatás terelgette a csúcsragadozó testben lakó oroszlánkölyköt. Kapaszkodók nélkül a világban, otthon nélkül, hova hazatérhetett volna, az öreg dzsad pap váratlan menedéket nyújtott, mikor befogadta saját otthonába, a nagyvilágba, melyben szüntelen vándorolt.
Technikai oldalról az előtörténet első harmada mintegy párhuzamos szálakon futó jelenetsor játszódott le lelki szemeim előtt. Igyekeztem egy pillanatba, az utolsó harc előtti pillanatba sűrítve bemutatni mindazt a viszontagságot, amely megformálta a fenevadat, kinek semmilyen ismeretlen veszély nem állhatja útját.
A második harmad a szelíd, világi nagymacska és pártfogója viszonyát hivatott bemutatni, illetve a nemtörődöm gyermeki ártatlanságot, amelyet először felnőve tapasztalhatott meg Shan.
A záró terc leginkább az elveszettség egyszerű és tiszta felhangjaival festett átvezetés melyben Papi keresése közben egy új kaland előszele gyanánt találkozhatott új társával, Sorayával. Ez egyben, mint bevezető szolgált egy új kalandhoz az I. Hullámkirály rendezvényen a Tépett zászlókhoz, bizonytalan, kanyargós utakon, földön, vízen, levegőben, melyek talán visszavezetnek a Papihoz.

A.sz. 7150.

A sötét, doh szagú gladiátorveremben vérgőz, fojtott hangú beszélgetés és időnként felcsattanó kacajok töltötték meg a levegőt.
Lezárt szemhéjai mögött borostyánszín ragyogás rejtőzött, légzése egyenletes volt és nyugodt.
A fogadások utolsó tétjei is eltűntek a legfinomabb bíborszínű bársonnyal bélelt erszényben és a penna az utolsó vonásokat vetette a papíron, ahogy a sárgás bőrű nyurga figura felrótta a páholy számát és az aranyak mennyiségét.
Szíve ősi harci dobok dallamát zengte az éjközép sötétjét idéző kopott bunda melegében, a harctól megedződött szíjas izomzat védelmében, a vastag, szinte törhetetlennek tetsző csontok ketrecében…
Egy maszkos alak lépett a karmazsin üvegekkel túlvilágivá varázsolt lángok fényébe.
– Mélyen tisztelt egybegyűltek! Az esteli égbolt legfényesebb csillagát hoztam el, melyet a sötétség szülte fenevad vére táplál majd.
Szemhéjai felpattantak a vaskos fa ajtó túloldaláról beszűrődő hang hallatán. A réseken átszüremlő csillogás apró vörös pászmái démonivá változtatták az óaranyat idéző tekintetet. Légzése egy pillanatra megtorpant, orrcimpái megremegtek.
-Tanui lehettek, miként kezdte első harcát, a kilátástalanság szelének, mely majdhogynem eme páratlan tehetség vesztét okozták.
Elméjében emlékek törnek fel: Egy apró fekete fenevad, ahogy bizonytalanul lépdel a homokban, egy rongyokba burkolózott alak ívelt kardja, ahogy feje fölé lendül, ezzel egy veszett harci eb alsó állkapcsát lemetszve annak koponyájáról.
-Tanui lehettek, miként született színpadunkon poéták tollára érdemes szövetség, miként kerekedett felül a szív a józan észen.
Érthetetlen nyelven szóló szavak, egy véres fenevadból lemetszett, majd elé vetett húscafat, halk nevetés az éhhalál szélén álló kölyök vérszomját látva egy darab étel láttán.
-Tanui lehettek, miként született fel a porból egy dicső harcos patrónusa bukásától megrendülve.
Vörös patakok a homokdűnéket idéző bőrt átszelve, amint nyomtalanul felszívódnak a valódi, porondot fedő homok szomját oltva. Vakon semmibe meredő szemek. Egy utolsó szóra nyíló száj, melyet már csak a túlvilágon hallhattak.
-Láthatták, miként nőtt fel védelmezője emlékéhez a zabolázatlan és vad természetű ifjonc…
Ívelt kardot ragadó mancsok, egy penge, mely átszeli a levegőt és szíveket tép, életeket ragad el. Üdvrivalgás és kurjongatás a magasból, morgás, szűkölés, zihálás egyvelege a porból. Egy árnyék, mely a lelkek fényét ontja ki…
-…és miként ragadja el önnön állati természete, miként veti le a civilizáltság látszatának utolsó béklyóit, azzá válva aminek teremtetett, mikor saját fajtájával szembe kerül.
Egy sörényes alak. Emberszemmel félelmetes, hatalmas teremtmény, az arénában mégis apró játékszer csupán. Utolsó perceit számlálja. Vérét lángba borítja, izmait megbénítja száz kígyó marása. Lábait megvetve áll. Egy zavart, sárgán villanó szempár, mely bár tudja mit lát, mégsem érti. Viszonzásképp szégyentől és dühtől terhes pillantás. A magasból alázuhanó lovagi kard, mely kettéhasítja a robosztus oroszlánszabású koponyáját, ezzel összezúzva a menekvés utolsó szobrát és a világot tartó pilléreket. Egy vad üvöltése – egy gyermek sírása. Kacagás.
-Ma este pedig láthatják milyen sors jut osztályrészül az elveszett lelkeknek, a világ torz szülötteinek és démonainak, a groteszk ember-bestiának!
A maszkos alak egy éles villanás kíséretében köddé vált csak úgy, mint a bíborral szelídített lángok tompasága, a gladiátorvermet elárasztotta a fény.
Éber álmaiból a súlyos láncok csörgése és a robosztus fa ajtó felemelkedésekor betörő fény rántották vissza a jelen józanító valóságába.
Áldozatra leső vadász mozdulatlanságával minden mozdulatában, hatalmas, két lábon járó, fekete oroszlán lép a homokkal felszórt területre a feltárt ajtón át. Mancsaiban két ember-szemmel súlyosnak tetsző széles, ívelt dzsad penge. Egy néma, mindenre kész tekintet, mely türelmesen pásztázza a küzdőtér egyelőre üres.
A súlyos láncok csörgése ismét, immár előbb szemből, majd a szomszédos ajtó irányából, végül minden ajtó felől.
Egy végtelennek tetsző pillanattal később vészjóslón villantak a legkülönbözőbb szempárok az ajtókon túl húzódó helyiségek sötét mélyén…

A.sz. 7152.

Az út menti parasztok kezéből hol kiesett a kapa, hol remegni kezdtek, máshol pedig csak elakadt lélegzetük a mellettük elhaladó alakok láttán. Hegyomlásnyi fekete oroszlán – Domvik segíts – ember módjára, hátsó lábain haladva! Pillantásai – ha bárkinek mersze lenne a szemébe nézni – kíváncsiságot és őszinte csodálkozást tükröznek az ismeretlen környék láttán. Fülei minden zaj hallatán az adott irányba fordulnak és néha a hátán hordott hatalmas csomag felé. A csomag tetején egy díszes turbán és a turbán alatt szinte közvetlenül győzelmi zászlóként lengő szakáll, a kettő között pedig apró, napszítta, aszott arc.
Az öreg pillantásai, bár nem a nagytestű ragadozót illetik, ő már rég megszokta őket és a mögöttük lappangó kaján jókedvet is rég ismeri, így a kezdetben félelmetes vénség feddéseit is gyermeki könnyedséggel kezeli.
-…ééés jól jegyezd meg Shan, ha még egyszer egy pillét látva aljas módon megpróbálod kirázni belőlem a lelket, Dzsah nevére mondom, tényleg eladlak a shuluriaknak, ahogy az arénamesternek ígértem!
-Igenis Papi.
-…és ne szakíts félbe te hálátlan! A saját bőrömet vittem a vásárra, mikor még azt sem tudtam lesz -e bármi hasznod vagy felfalsz az első adandó alkalommal te haszontalan macska!
-Tudom Papi…
-Beszélhet neked Dzsah felkent szolgája élete 93 esztendejének minden csepp verítékével, ha egyszer oda sem figyelsz rá és még Ibaráig sem tudod elvinni, igaz -e, te szőrgombóc?
-Sajnálom Papi…

A.sz. 7153.

A késő délutáni eső után a legnemesebb úri festőket is megszégyenítette a természet remeke. A lenyugvó nap sugarai megannyi apró rubinná színezték a fák levelein rezgő cseppeket, így még inkább rávilágítva mennyire oda nem illő a sötét paca amely négykézláb mászott elő egy útszéli bokor rejtekéből.
-Papiii!
De a furcsa szerzet kissé ijedt hangjára nem igazán érkezett válasz.
-Ne bújócskázz velem kérlek, tudod, hogy utána sosem találod meg magadat!
Hangzott, de szóról szóra halkabban és tanácstalanabbul, majd a khálok közt is nagyra nőtt macskaszabású kissé kinyújtózott és lerázta csurom vizes sörényét.
Hátsó lábaira egyenesedve szeme megakadt egy fa mellett üldögélő, így eddig észrevétlen teremtés mellett, aki érdeklődő, bár kisség aggódó pillantásokat vetett a furcsa jelenség irányába. Kitörő örömében viszont a gladiátorverem egykori királya kissé elfeledkezve magáról néhány bámulatos ugrással előtte termett és ragyogó szemekkel szólította meg a látszólag vándorlásra berendezkedett dzsad leányzót.
-Heló! Nem láttál erre egy öregembert? Ekkora lehet –
Kezdett heves magyarázatába, mancsaival szemléltetve egy valószínűtlenül apró ember magasságát.
-és úgy hívják, hogy Papi. Legalábbis én úgy hívom, ő pedig mindig belekavarodik a nevébe amúgy is… és Ibarából jött és oda mentünk és gondolom te is és elhagytam… már megint…
Hadarta a néhány utolsó, színevesztett, lassabb szót leszámítva, majd búsulása közben ismét egy reménykedő, szégyenkező pillantást vetve a fiatal lányra, akihez hasonlót már nem egyet látott Papi körül, bár ezzel az eggyel kapcsolatban az a bizakodó gondolata támadt, hogy talán kicsit tovább is társául szegődik, főleg ha Papi is visszatalál nagyra nőtt védencéhez.

Egy karakternyi álom – IX. rész – Shan Shyrgkxyntwyrd

Vélemény, hozzászólás?