A Garadur titka című kalandmodulomat még 2010-ben, az V. Lumina Cornu versenyre írtam, az előző pozitív fogadtatásán felbuzdulva, a klub felkérésére. Témáját tekintve a dúlás elmúltának hangulatát szerettem volna megfogni, amikor már elvonultak a sereget, véget ért a pusztítás, de a táj, az emberek még számtalan nyomban őrzik a csak alig elvonult veszedelem emlékét. A kalandmodul jellegét tekintve egy igazi nyomozós kaland – sokat mesélő és még többet prédikáló kalandmesterként próbáljunk meg ilyet is –, ahol azért vannak harcos megoldási lehetőségek, de alapvetően az információk összegyűjtésére és elemzésére, következtetések levonására építő történet, számtalan szociális lehetőséggel, én magam a mai napig a jól megírt nyomozós kalandok – nyilvánvalóan az én elképzeléseim és követelményeim szerinti – mintájának tekintem. Az alapvetően lineáris (de véletlenül sem cső) modul egy főszállal és több kiegészítő mellékszállal igyekszik izgalmas történetbe vezetni a karaktereket.
A történet helyszíne a Déli Városállamok egy kicsiny szelete, Akdaur állama, amiről a kezdő dolgokat a Rúna magazin hasábjain olvashattuk (Rúna VI/1, Kráni régió) ám részletes kidolgozása ennek a modulnak a mellékleteként történt meg (érdekesség, hogy a térkép még a paintes Ynevhez kapcsolódik), egy Ynev első igazán „sajátomnak” tekintett részlete. Ezen belül a helyszín Garadur egykori erődje és Laorgan városa, ami szintén részletes kidolgozásra került, mint a világ ebben a modulban bemutatott szelete. Azt, hogy ez jól sikerült, mutatja, hogy több kalandmodult is írtak azóta erre a helyszínre, ezeket a Mentálcsavar gyűjteményében keressétek. Nem véletlen, hogy a területtel kapcsolatos adatokat és a kidolgozott várost időben is aktulaizáltam azóta, a Laorgan, 3717 című cikk Laorgan városának és Akdaur államának Psz. 3717-es (a 2017-es) állapotát mutatja be, haladva kicsit az idő telésével és Ynev fejlődésével. (Ez a cikk a Kronikak.hu oldalon is megjelent.)
Az ugyancsak jókora, 56 oldalas kalandmodul – ebből 19 oldal maga a modul, a történet, a többi, ahogy illik, a melléklet – egy új várost, több nemesi családot és négy új bestiát is bemutat. Az érthetőséget még paintes térképekkel és alaprajzokkal igyekeztem megteremteni. Nagyon pozitív élmény volt ez a kaland számomra, számos jó visszajelzést kaptam és mint említettem, a helyszínt is több alkalommal vették elő modulírók. Külön elégedettséggel töltött el, amikor a verseny előtti szokásos KM megbeszélés azzal nyitott és zárult is egyben, hogy nincs kérdés, minden érthető… ez egy ilyen bonyolultságú modul esetében mindenképpen jó jel. Sajnos – itt már leírom, mert akkor is így éreztem – ezt a kalandot is bíróként éltem végig, a Luminások szokása és tisztelete is ezt indokolta, mégis, modulíróként egyfajta folyamatos vágyódás és szenvedés is volt szeretett modulom meséléséből kimaradni – az már egy másik élmény, érdekesség és visszajelzés is volt látni, hogy ki hogyan mesélte. A történethez hangulatkeltő novella is készült – tudom, van, akinek ez egyfajta választó vonal – és külön hatalmas élmény volt számomra hogy a bíráskodás szünetében két MAGUS író-bírótárs, John J. Sherwood és az ismert szerkesztő, Wyquin is rárepült és ahogy kell, darabokra szedték… a megtiszteltetés és az élmény mellett rengeteget tanultam belőle, amit ezúttal is meg kell köszönnöm. Nem rajtuk múlt, hanem az én lustaságomon és az eredetihez való ragaszkodásom okán van az, hogy az eredeti – ma már tudom, hogy írói hibákban bővelkedő, de azért használható – változatot teszem közzé ismét.
Ha még nem játszottátok, akkor javaslom, hogy vágjatok neki, de ha már ismeritek, akkor is minden adott, hogy kalandmesteretek vezetésével újra ellátogassatok Laorgan vidékére. Kalandra fel! Letöltés: Garadur titka
***
Kavicsok Letöltés: Kavicsok-Hangulatkeltő-MG
Hangulatkeltő novella a Lumina Cornu 2010. 05.22.-es asztali MAGUS versenyhez
Hajnal óta talpon voltak. Mióta az első favágók megérkeztek. Kevesen jöttek, és gyűröttek, rosszkedvűek voltak, de nem ez volt a legijesztőbb. Hanem amit meséltek. Orkokról szóltak, rajtaütésről, társaik elvesztéséről, menekülésről. Egyre többen fordultak ki sírva a tömegből, ahogy a főtéren állva elbeszélték az előző nap történéseit. Könnyes szemű asszonyok és szipogó gyerekek. Immár özvegyek és árvák.
Nem számított sem szokatlan, sem rendkívüli eseménynek néhány ork felbukkanása itt, a kráni határvidéken, a vadul vicsorgó portyázók az óriások mellett a legkedveltebb gyermekriogató mesehősök voltak. Ám azok rendszerint fent a hegyekben, a határvadászokkal ütköztek meg, s ha el is jutott néhanapján egy-egy csapatuk az emberi települések közelébe, azokkal a Krad hős lovagjai vezette akdauri katonák kerültek szembe. De ezek az orkok a közeli hegyekben voltak, és nem a katonákkal, hanem a favágókkal találkoztak. Míg máskor a hírükre visszatértek a pásztorok és favágók a városokba, kiürültek a menedékházak, most senki nem figyelmeztette az embereket. A katonáknak is egyre mélyebbek lettek a ráncok a homlokukon, többük elsietett, és hamarosan felderítők indultak útnak a Nyugati kapun. És futár, Garadurba. Fordítva kellett volna lennie, mindenki tudta, hogy a kevély vár Laorgan városának szeme és füle, vész esetén pedig óvó karja. Hamarosan elhalkultak a történetek, a fáradt, sebesült férfiak családjuk házába húzódtak. Néhányan a hitetlenekkel perlekedtek, mások dolgukra siettek, páran ijedten kérdezgették az öregebbeket, akik csak halk hümmögéssel szemlélték a havas oldalú kráni hegyek ködbe vesző csúcsait.
Hamarosan a céhek is fegyverbe szólították legényeiket, akik aggodalommal telve foglalták el helyüket a falnál. Főleg az öregebbek tűntek idegesnek, ők tudták, hogy a falakon kellene lenniük a Garaduri katonáknak is, akik vész esetén mindig megsegítették a várat ellátó várost. De ők most nem voltak sehol, csupán néhány – háborúban szánalmasan kevés – városőr igazgatta a polgárokat a falakon. Elkezdték kipakolni a gépeket, vizet, lövedékeket, fegyvereket hordtak mindenfelé. Kevesebb, mint egy hét, és a város készen állhat az ostromra! Csak hát a hírek szerint közelebb vannak az orkok… Krán agyaras követei.
Aki még nem látott ilyet, hamarosan az is megszemlélhette őket, mert az ebédből az őrszemek kiáltozása verte fel a városiakat.
– Megérkeztek, itt vannak! – harsogták mindenhonnan. A hír futótűzként terjedt szét a házak között, – ilyen hamar? – és már a mindig nyugodt Krad-lovagok is idegesnek tűntek. A közeli erdőben nyüzsögtek az orkok, egy-kettő még a fák elé is kimerészkedett, ordításával megrémítve a falakon tartózkodókat. A városiak a lőrések mögött kerestek menedéket, akár a félős kisgyerekek, akik szemüket takarják, hátha azzal megmenekülhetnek a szörnyűségtől.
Harumb lelkesen élezgette lándzsája hegyét, a katonáskodáshoz nem érzett hajlandóságot, ám a vész közelsége harci lelkesedést öntött belé. Csak legyintett, amikor céhtársai jót nevettek gyakorló mozdulatain. A saját szakaszuk készen volt, mindent a fiatal Krad-lovag utasításai alapján helyeztek el. A falrésznek ki kell tartania! Mintha tehetnének egyebet. Bár, a keleti kapunál állítólag karavánt szerveztek, és sokan odagyűltek, nem csak polgárok, de katonák, lovagok is. Az öreg szerint kitörnek, amint az ostromlók belemelegszenek majd a harcba. Dorvan szerint meg nem kellene ilyennel foglalkozni, csak elvonja a figyelmet a harctól. Harctól, ugyan már. Délben még ugrásra készen várakoztak a bástyákon és a gyilokjárókon, de az orkok csak nem jöttek közelebb. Azt mondják, majd fognak. Várnak. A sötétségre, amikor csak ők látnak majd. Nem hiába öntötték szét az olajat a meghatározott helyeken, és számos parázstartó, lámpás, meg fáklya sorakozott mindenütt. Bár az öreg szerint ezekre nem lesz szükség, mert házak tüze elegendő fényt ad majd.
Harumb megkérdezte volna, de amaz már vagy fél órája csak az imádkozással volt elfoglalva. Többen csatlakoztak hozzá. Még akkor is, ha Krad lovagjai csak fel-alá szaladgáltak, utasításokat osztogatva. Még a végén nekik is adnak valami munkát. No, nem mintha nem akarnának segíteni megvédeni a várost, dehogy. Csak hát fárasztó éjszaka előtt állnak, nem árt felkészülni rá. A fiatal legény sokáig figyelte a fák között mozgolódó alakokat, latolgatta a távolságokat, eltervezte, miként védelmezi majd az ő helyét, aztán elfáradt, s a bőséges vacsora után – hej, még a zsémbes Karlan is kitett magáért! – álmosan csatlakozott az egybe terelt céhbeliekhez, akik a falak tövében, őrszemek felügyelete alatt pihentek. Szalmazsákon, deszkákon, fűben, kinek mi jutott.
Valamivel éjközép után ébredt. Kiáltozás, ijedt sietség mindenütt. Valaki tán rázta, de nem igazán láthatta a vörös fényben, ki volt az. Kapkodás. Felpattant, a lándzsája ott volt, ahol hagyta. Felöltötte bőrvértjét, a nagyapja sisakját, és már futott is a falhoz. A hold szokatlanul vörös volt, vagy valami más világította meg a környéket halovány vérszínnel? Nem volt érkezése sokáig tűnődni ezen, mert ahogy felért, elakadt a lélegzete is. A vár melletti mezőn hemzsegtek az orkok. Akár egy hangyaboly, olyan képet festett a kisebb csoportokban, legallyazott szálfákkal közeledő bestiák tömege, csak hát ezek a hangyák jóval nagyobbak és veszélyesebbek voltak azoknál, akiknek halott bogarat dobott annak idején. Mindenki feszülten figyelt, az íjászoknak vezényelt valaki oldalt, és addigra pár ostromgépet is összeszerelhettek, mert az égen tűzcsóvák jelentek meg, és a közeledők tömegébe csapódtak. Diadalüvöltés, szidalmak és bíztatás mindenütt. Borotválatlan, alig öltözött férfiak a falakon. Hol vannak a katonák? Alig látott néhányat. Aztán feltűnt a lovag.
– Krad velünk! Bíztatta őket. Arca lelkesen sugárzott, a nyakában lógó kör sárga fénnyel festette meg. Köpenye elegánsan libbent mögötte, és amerre ment, tudták, hogy valóban velük vannak Pyarron istenei. Az ő utasítását követve győzhetnek, mert nincs az a hatalom, amely szembeszállhatna az égiekkel. Érezte a lüktetést a testében, kifehéredett ujjakkal szorította a lándzsáját. Nem félt, mert tudta, együtt vannak, az istenek nevében. Azután felgyorsultak az események, később már csak képekre emlékezett, ha fel merte idézni egyáltalán.
Égett hús bűze, farkasüvöltés, csatabárd egy vérmocskos arcban, félelem, őrült vagdalkozás, fájdalom, menekülés, rémült arcok, kaffogó fogsorok, törött csont, tűzben égő ragadozó szemek, egy lovag, aki még időben érkezik, ismét fájdalom, futás, mászás, vér, bujkálás, egy létra a várfalon, sötét erdő, éhség – sosem hitte, hogy sünt is fog enni… -, félelem, szomorúság, fáradtság, óriások, menedék, egy ismeretlen lány elkeseredett szerelme, rémálmok, hideg tél, nyomorúság, halál.
Azt mondják, az istenek Kránnal büntették meg őket. Azt beszélték, a Szent Város is elesett. Hogy a Gömbszentély lezuhant. Sosem fogja már látni. Hogy elbuktak a hős Krad lovagok is. Hogy lerombolták a városukat. Laorgan a múlté. Elhurcolták az embereket, aki nem menekült el. És akit nem öltek meg. Azt mondják, máglyát raktak a halottakból. Magasabb volt, minta házuk. Egy szerencsétlen mesélte, aki ott volt. Ugyan… hogyan menekülhetett volna meg akkor…
Fáradt volt és fázott. Ez a vadászat sem sikerült eddig túl jól. Hiába, ha az istenek meg akarják büntetni őket, hiába is futnak a hegyek közé. Elkeseredetten hajította a kavicsot a szakadékba, s az némán hullott alá az egykori híd romjai közé.
* * *
A férfi kimért mozdulattal tette a pultra a tekercset, a gömb alakú fej jól hallhatóan koppant a faragott fán.
– Derra Antus vizsgálati jegyzőkönyve világosan feltárja az indokokat, s bármilyen fájók is a sebek, ismét fel kell szakítani őket! Az istenek üzenetét nem engedhetjük el a fülünk mellett. – elégedett morgás a sorok között. A férfi mintegy futólag megigazította égkék ujjasát, melyre havas sávot vágott a bírák szalagja. Dreina mérlege méltósággal pihent a súlyos korongon, ami együtt emelkedett és süllyedt mellkasával, lélegzete ütemére.
– Hiába kergettük vissza a krániakat a Fekete Határ mögé, hiába űzik még ma is a nomádokat délen, hiába állítjuk helyre a déli pajzsokat, ha megfeledkezünk az ellenségről, aki közöttünk lakozik. Gyávaság, hűtlenség, árulás az ő neve, testvéreim. – helyeslő bólogatások a sorok közül. Viadomo falai mostanában többet hallottak politikusokat és szónokokat, jogászokat és gazdasági szekértőket, papokat és kereskedőket, mint fegyvercsörgést. A Szent Város pusztulása után ide költöztették a Papi Széket – a rossz nyelvek szerint aki és ami maradt belőle – és most, a Viadomoi Zsinat csak tovább növelte a szavakkal harcolók sokaságát. Dreina lovagjai eltűrték őket, híven szolgálták úrnőjük és városuk érdekeit – ebben a sorrendben. Viadomo, Pyarron hű bástyája, az egyetlen, amelyik ellenállt a kráni áradatnak, amely megtörte a fekete hullámok lendületét. Igaz, egyes dalnokok szerint az orkokat már nem érdekelte annyira a vár, a nomádok is alig jöttek idáig, Kárniakat pedig nem is láttak a falak alatt, mások szerint több vár és város is kitartott, mindjárt az elsők között emlegetik a mindenféle jöttment kalandozók védelmezte Sayenast a Lar-Dor tó partján, de a lovagok büszkesége a lelkesedésükhöz hasonlóan megtörhetetlennek bizonyult. Az pedig, hogy a zsinatot is itt tartották, magáért beszélt.
– Mert a belső ellenség, akár az almát a féreg, belülről rágja és emészti el szeretett Államszövetségünket. Nem engedhetünk meg több hibát! A bűnösöket meg kell keresni, a méltatlanokat meg kell büntetni. – Ismét csak helyeslés, Uwel rangidős lovagja – szokatlanul fiatal még a többi egyházfő között is – magasra emelt csatabárddal, némán tiszteleg a szónok igaza előtt. A zsinatnak gyakorlatilag már vége, az Inkvizíció megerősítését keresztülvitték, a szükséges hatalmat, vagyont és jogköröket megszavazták, de a végjáték is legalább olyan lelkes szónokokat, lelkiismeretes hivatalnokokat mozgatott meg, mint az egyházi gyűlés fő vonala.
– Javaslom a gyávaság és árulás vádjában bűnösnek talált tizennégy nemesi Ház birtok és jogfosztását, valamint száműzetését. Vagyonuk szolgálja a déli hadjárat sikerét, birtokaik adjanak lehetőséget olyanok felemelkedésére, akik méltó módon, hűséggel szolgálják majd Pyarron eszméjét és az Isteneket! A büntetés kihirdetését öt esztendő türelmi idővel javaslom kiegészíteni, végrehajtását a hadi vizsgálói hivatalra bízni. – lelkes taps a szónok jutalma. Persze a bűnösök nincsenek jelen, hogy bármit is a mérleg másik serpenyőjébe tegyenek. A Krániak és a Nomádok kiüldözésével, a pyarroni csapatok előretörésével, az Inkvizíció megerősítésével egyidőben a Papi Szék megfizet azoknak is, akik Krán szövetségesének bizonyultak a Dúlás néven emlegetett szörnyűségben. Vagy támogatójának. Vagy csak csendesen nézték, ahelyett, hogy a kötelességüket tették volna.
– Ugyan miért kellene ennyit várni egy ilyen enyhe ítéletre? – kihívó, nyugodt és határozott kérdés, elcsendesíti a lelkesedőket, felkelti az érdeklődést. Fekete, dísztelen köpeny, két kör a mellkason, Kyel szigorú tekintetű szószólója emelkedik fel a padok között.
Megint vita jön… dőlt hátra ültében a főírnok. Ez rosszul mutatna a jegyzőkönyvekben, elegendő, ha majd az eredménye kerül rövid összefoglalásra. Segédei értenek minden mozdulatából, ez pihenésképpen masszírozza csuklóját, amaz – ő még sokra viheti – új hegyet vág a lúdtollnak. Majd megegyeznek. Az ítélet, akár a gyümölcsöt rondító kukacok, megszületik, akármit teszünk is. A freskókra nézett, magasan a kupola alá, és gondolatban kért bocsánatot bolondos hasonlatáért a Kétarcútól – a biztonság kedvéért a mosolygós felétől. Hiába no, a költészet sosem volt az erőssége, pénzt is többet látott az írnokságból.
Nem figyelte a vitát és az ítéletet az a követ sem, aki a hátsó sorok egyikében éppen az új város terveiről magyarázott a mellette ülőnek. Apró kavicsok az épületek, fehér mindahány, a sakk sötét köveit most elő sem vették – a legnagyobb, a hadúr jelével ellátott jelképezte az új templomhegyet. Nem sikerült feloldani most sem az évezredes tilalmat, pedig a kyr játékban igazán semmi kivetnivalót nem látott. De hát nem is játszottak, ez csupán szemléltetés volt. A miénk itt áll majd, üzente némán, és a manase jelét viselő kavics is elfoglalta helyét a lakkozott falapon.
* * *
A hatalmas szekér jókorát reccsent, ahogy megmozdult. Négy súlyos predoci húzta, patájuk mély nyomokat vágott a keményre járt földbe is. Az előfaragott tömbök szorosan egymáshoz simulva feküdtek a szekéren, hosszú útra készülve a Larmarontól egész a Dorlanig. A vasalt kerekek végigszántották a földet, amerre jártak, de a kisebb kavicsok is darabokra törtek a szállítmány súlya alatt. Mennyi még…
A bakon ülő férfi már nem számolta a kocsikat a karavánban. Még lesz rá ideje. Négy nap, hogy elérjék az új utat, onnan már a tengerparton mehetnek egész a városig. A hónapban ez volt a harmadik fordulója, de nem panaszkodott. Ételt, italt, szállást kapott, és ha véget ér a munka, a varázsjelekkel megerősített szekeret is megtarthatja! Hej, sosem kell ezt javítani majd, meglátják. Már el is felejtette az előző kocsija okozta bosszúságot, valahol a Larmaron másik oldalán. Még a háború alatt. Először könyveket szállítottak, a komor lovag – valami Ummar, a fene sem emlékszik, tán Krad lovagja, állítása alapján egész városokat lehetett volna venni azok árából, és a bennük foglalt tudás még többet ért! A lovak nehezen bírták a tempót, éjszaka is hajtották őket. Az ő lelkét mégsem az arany nyugtatta meg, bár a sepia megnyugtatóan húzta a zsebét, hanem az, hogy távolodhatott az ostromlott várostól. Hogy a sok könyv elcipelése miként szolgálta az Államszövetség érdekeit, nem igazán értette – ő maga nem tudta elolvasni őket, bár azt meg kell hagyni, hogy igen szép munkát végeztek azok, akiket annak idején a kötésükkel és a díszítésükkel bíztak meg. Ulnar lovag – Krad vigyázzon rá, bármerre is jár – igencsak szívén viselte a sorsukat, ők áztak, amíg az összes ponyvájuk a ládákat védte, nem is értette, mi üthetett belé, amikor azokat a nőket elérték. Lehányták az út mellé valamennyit, s azután a menekülteket szállították tovább. Többet, mint amennyi láda elfért fönt. Jóval többet. Siránkozó asszonyokat és nyafogó gyermekeket. A könyvek legalább csöndben voltak, és nem nézték nagy szemekkel, amint szétosztja közöttük az utolsó szalonnát is. Nem mintha nem akarta volna odaadni… az ő szíve sincs kőből… aztán a szekér megadta magát, és soknapnyi erőltetett menet után tengelye törött egy árokban. Umlar lovag szerint nem volt idő javítani… s igaza lehetett, mert éjszaka hallották is a farkasüvöltéseket. Az orkokat. Egy nappal később vesztették el, lovagjaival hátramaradt, mert már nagyon közel voltak. Hiába, két szekér is tönkrement, az emberek gyalog meneteltek. Köztük volt ő is, szekerét, kedvét, és reményét vesztve, egy mihaszna sepiával a zsebében, s Ulmar lovag szigorú útmutatásával. Mégis megmenekültek azután. Áldassék Krad és lovagja, aki irgalmas volt velük, az ellennel pedig kemény, mint a kő…
Ha már a kőnél tartott, megszemlélte rakományát, a fehér tömbök csöndben, nyugodtan feküdtek egymás mellett. Hogy szikrázott rajtuk a nap! Először nem is hitte, hogy ilyen hófehér kövek léteznek. Pedig, ha tudnák, mennyit nyel el belőlük az épülő város a Dorlan torkolatnál. Pyarron. Az új. Azt beszélik, minden épület, ház, torony és híd ilyenből készül majd. Akkor pedig nekik még jó sokat kell fuvarozniuk.
Azután meg… Már a tarisznyájában van az oklevél, mely szolgálatairól tanúskodik, amiért házhelyet érdemel az új város mellett. Asszony is kerül majd, az a szőke fogadóslány mindig olyan áhítattal hallgatja a meséit az épülő Pyarronról. Egyszer elviszi, majd az utolsó úton. Nem csak a külön neki készített batyut, amiben az étel és bor mellett mindig akad valami apró kedvesség is, de őt magát, a fanyar mosolyú szőke teremtést is. Hadd lássa az állványok erdejét, a kopácsoló kőfaragókat, a fehéren szikrázó templomokat, a lelkes papokat és a dolgos embereket, akik erős hittel és serény munkával építik fel az új várost. Szebbet, nagyobbat, jobbat, mint a régebbi. Ami azt illeti, távolabb is a Fekete Határtól.
Utolsó pillantást vetett a bányatelepre, a hatalmas sasra a kapu fölötti címeren… kiköpött. Árulók. Legalább is azt beszélik. Nekik is köszönhető, hogy a krániak idáig jutottak. De, hamarosan elnyerik büntetésüket, ha hinni lehet a szóbeszédnek. Dreina igazsága elől senki sem bújhat el. Éppen ez aggasztotta. Letörölte gyöngyöket izzadó homlokát – a papok mintha még a jó időt is megszervezték volna a szállításokhoz – majd belenyúlt a tarisznyájába, és végigsimított az apró könyv domború, arany mintázatán. Végül is úgyis pocsékba ment volna… csak megmentette. Egyszer megtanul olvasni – hányszor elhatározta már – és akkor megnézi, mi fán is terem. Na, lóduljatok héé… újabb kavics roppant szét az erős, vasalt kerekek alatt.
2010.04. Magyar Gergely