Igen. Ez egy (főképp) M.A.G.U.S. fantasy novellákat tartalmazó könyv, amely mindhárom kifejezés kritériumainak megfelel. Ez azért fontos, mert előfordult, hogy korábban hasonló ígéretekkel érkező kötetek nem feleltek meg ennek. Ez viszont nagyon és én most ennek nagyon örülök, hogy kinek mi M.A.G.U.S.-os persze lehet szubjektívabb, de a fantasy zsáner és a novella műfaja azért elég jól körülhatárolt. Erről itt ennyit és a könyvről többet.
Molnár Gábor (alias John J. Sherwood) annakidején a Hőseposszal robbant be az ynevi történeteket olvasók életének egy nehezebb időszakába. Új szemléletével, sajátos stílusával, merészségével és tehetségével akkor egy olyan Kor színfalai mögé vezetette be minket a megszokott Hetedkor végi miliőből, ami jobbára ismeretlen, feltérképezetlen, idegen és (ami a legfontosabb) érdekes volt. Kaptunk akkor tőle Koponyaszövetséget, történelem- és földrajzformáló eseményeket, valóban úgy érezhettük nemcsak jó, de fontos dolgok részesei válunk olvasóként.
Így hát érdeklődéssel követtük mi ugrik ki ennek az ügyes fiúnak az ingujjából legközelebb. S nem okozott csalódást sem az Abbitkirálynővel, sem a Százháborúval és ezenközben több rövidebb írással gazdagította az éppen aktuális irodalmi projekteket legyen szó a bíborgyöngyök körüli hacacáréról vagy a Manifesztációs háborúról. Elmondható, hogy mindig szívesen értünk az írásaihoz különböző kötetekben mert tudhattuk, hogy bár mindig más hangvétellel, de eredendően M.A.G.U.S.-os történeteket találunk.
Tartozások terén is kilóg a sorból a Nagy Öregekhez képest mert bár emlegetve és ígérgetve volt sokszor, hogy a Sárkány és Unikornissal trilógiává bővíti a nevével fémjelzett gnómok-elfek-orkok-Shen szálat egyszer, de magam részéről én minden korábbi művét önállóan élvezhetőnek, lezártnak, befejezettnek éreztem és így sosem gondoltam szükségét, hogy újabb írásai kapcsán verjem rajta a port, hogy ez nem megint égi hajós vagy korszakváltós dolog. Ettől függetlenül persze, hogyha egyszer mégis elém kerül nem fogok sikítozni.
A Komisz mesék első ránézésre regénynek tűnhet, de nem az. A fülszöveg már fel is világosít minket, hogy itt egy kalandozós, hetedkori kaleidoszkópszerű körkép várható térben és időben egymástól távol történő eseményeket taglaló novellákkal. Veterán olvasóként persze rögtön a tartalomjegyzéket mustráljuk (ami van, tehát már piros pont a könyvnek) és újabb örömtüzek gyúlnak a pocban, miszerint nincs újrakiadás, ez bizony egy tömény 400+ oldalas új anyag. Fasza!
Az is kiviláglik, hogy bár valóban rövidebb novellák foglalják el a könyv dandárját a címadó írás kisregény méretűen (~150 oldal) lapul és vár ránk a kötet végén. Nekem problémáim vannak a kisregényekkel, de ez szubjektív. 30(?) év Cherubion Fantasy Exkluzív olvasás sem tudta velem megszerettetni a műfajt. Az is érdekes választás, hogy ezúttal nem elől, hanem hátul foglal helyet. De lényegében arról van szó, hogy ez a kötet a Komisz mesék és más elbeszélések lenne helyesebben (vagy Más elbeszélések és a Komisz mesék?). Zavaros lenne.
A borítófestmény Nagy Gergely munkája és szerintem nagyon szép és M.A.G.U.S.-os. Annyira mindenképpen, hogy amikor a DeltaVision FönyvFiesta képmotázsában először feltűnt teljesen egyértelmű volt a fakó képrészletből is, hogy ez bizony M* könyv lesz. Meg amúgy tényleg tetszik. Két „bajom” van csak vele, hogy nem egyértelmű mit ábrázol (mert kéken ragyogó szemű amundhoz képest túl sötét a bőre, s nem tudtam egyértelműen a könyvben szereplő karakterek közül senkihez sem kötni vagy jelenethez kapcsolni. Szívesen gondolnám, hogy dűnesámán, mert az egy itt megjelenő új dolog, de az pedig nem pózol így a vele kapcsolatos történetben. Rejtély. A másik „baj”, hogy furcsa módon a borítón kavargó kékes füst a könyvgerincen valamiért nem folytatódik. Ez szinte biztos csak engem fog zavarni, de nem lehet szó nélkül hagyni.
A könyvet az Előszó indítja, de nem csak az. Én először Gaiman Tükör és Füstjében találkoztam talán ezzel a megoldással, hogy az író retrospektív módon kis „werkeket” ír a novelláihoz. Már akkor is tetszett és később ez át is szivárgott M* kötetekbe is, de általában egyrészt újrakiadásoknál, másrészt a kötet végén szokott ennek helye lenni. Utóbbi talán itt is szerencsésebb lett volna, mert vadi új szövegek előtt úgy ugrált a szemem a sorok között, mintha aknamezőn pattognék, hiszen amit ír érdekel, de elspoilerezni magamnak semmit sem szeretnék. Vagy éppen az volt az írói szándék, hogy ezzel már egy izgalmi állapotba hozza az olvasót … sikerült.
Mivel a szerző maga is ebben az Előszó-utóérzések részben tömbösítve beszél a Zöld Vadász történetekről így én is megtenném egyben. Szám szerint öt ilyen rövid, másfél-két oldalas misztikus mese található a kötetben erről a Robin Hood-Tell Vilmos karakterről, aki mint közismert és kultúrákon átívelő alakként jelenik meg. Szerintem a mese egy külön műfaj, Sherwood nagyon ügyesen táncol a borotvaélen még az ilyen rövidebb darabok közben is, hol filozófiai magaslatokat mász(at)va, hogy talán elmerül kicsit a belsős poénok tengerében, miközben igyekszik ynevi elemekkel azért témánál tartani a dolgot. Nem tudom, olvastam már korábban blogokon erről és ebből a koncepcióból többet, de sem ellenszenves nem lett kifejezetten, sem nem ragadott még meg, de fenntartom, hogy a definitív írás erről a karakter még valahol vár rám a jövőben. Egy elf íjász vándorol és nyílvesszőket gyűjt. Ennek permutációi. A Tuth-Lagoros például nagyon tetszett.
A tó szörnyetege című írás pedig belecsap a lecsóba. Anélkül, hogy felhypeolnám mondom, hogy a klasszikus Legendák & Enigmák hangulat itt torkon ragadott és a könyv függelékéig el sem eresztett. Amellett, hogy a kötetben ez az egyik kedvenc (aranyérmes) írás a számomra rögtön egy ízig-vérig kalandozóval nyitunk, mocsaras helyszínnel, lerombolt faluval és minden mással, amit remélünk és így, hogy ez itt van írhatom remélhetünk a könyvsorozattól. A végén van csattanó (ami kapcsán utoljára feldereng a Cherubion Fantasy Exkluzív éra), meg bestiáriumi lény és meg kell mondjam, hogy sokért nem adtam volna, hogyha visszatérhetek a hőssel együtt oda ahová a történet végén tart és olvashatom miként folytatódik az út.
Helyette azonban következett az Ezekről a dolgokról, ami tovább görgette a kalandozó-fantasy szekeret, úgyhogy rendben. A L&E hangulat tovább erősödik, most már teljes csapat nagyon szerepjátékosan az Elátkozott Vidék peremén nyomoz és (ahogy a fülszöveg ígéri) csapdába kerül. Többet elárulni talán nem is érdemes, esetleg kiemelni, hogy az író atmoszférateremtő képessége, nézőpontváltásai itt nagyon erősek és a karaktereit olyan módon vezeti és mutatja be, hogy amikor történik velük valami akkor elsőre csak pislogunk, hogy ez most e komoly és általában igen.
A második Zöld Vadász történetet követően befut A kán testőre. Nekem nagyon tetszett a felállás maga, ahogyan a két vadidegen kultúra, a korgok és kahreiaké egyáltalán így találkozik szemtől szemben. Vizuálisan is pusztán az, hogy gépszolga egy barbár sátorban áll szerintem illusztrációra kívánkozik. Hogy ezt egy Conan Doyle-os nyomozás veszi körül, az már csak hab a tortán. Nem állítom, hogy első olvasásra helyre raktam a neveket és karaktereket vagy, hogy a végén leesik, hogy ki-mit-miért, de második olvasásra már tisztult a helyzet valamelyest. Két megjegyzésem azért van: már itt is elkezdődik az, hogy brutálisan könnyen utaznak egyesek Yneven szerintem nagy távolságokat illetve, hogy itt a mellkason kört rajzolás dorani szimbólum, később pedig egyetemes pyar-krad szokás. Menjünk tovább.
A Mestervizsga több elemében úgy éreztem, hogy a Merész álmok, sötét titkok novelláskötet pároshoz illik. De önmagában is nagyon szórakoztató. Előbb egy dorani hadtörténeti vita és egyetemista here-vere (ami a hasonlóan remek Istenítéletet juttatja eszembe), majd a lényegre térünk úgy, ahogyan azt az Aurin al Maremmel megénekelt dartonitáktól elvárhatjuk: volt egy terv, egy nagyon jó terv és ők jöttek azt végrehajtani … durván. Nagyon együtt éreztem a főszereplővel, hogy sírjak vagy nevessek, de jó értelemben. Tetszett Narvan és ahogy a Quiron-tenger két partjának mentalitását összehasonlítja, egyáltalán felveti az író. Az pedig, hogy aztán gyakorlatban is megmutatja, hogy ez mit jelent egyértelművé tette, hogy a felvezetés jó és zseniális volt. Ezüstérmes. Megosztott, de ezüstérmes.
A templom istennője a másik ezüstérmesem (ebben az alapvetően átlagon felüli írásokat tartalmazó kötetben). Az előszóban ígért dzsungel-Tarzan hangulatban járunk, Sheral déli lábainál nagyon Indiana Jones-osan régészkedünk piramistemplomnál krad-paplovaggal és felbérelt kalandozókkal. Nagyon jó dramaturgiával, egy pillanatra nem állunk meg, balról szarkofág, jobbról bestiáriumi lények és meglepetés vendégként (végre) visszatér egy kicsi a M* eredeti lőpor-fantasy hangulatából is, de egyáltalában nem zavaróan és tolakodóan. Nem értettem azt, hogy miért tartja az egyik karakter a másikat magában „nyolcadkori embernek”. Végül arra jutottam, hogy az író egy modern szólás-mondást ynevesített (szép szó) csak nekem nem feltétlenül jött át. Ez egyébként sokszor megfigyelhető az írásaiban és van amikor ül és van amikor egyszerűen nem jön át. De azért általában leesett.
Egy újabb Zöld Vadász után következik az Isteni szerencse. Bevallom őszintén itt volt egy kis megbicsaklásom. Máshol, máskor, más kötetben és írások között fel sem tűnt volna talán. De itt, ebben a társaságban nem tetszett. Lehet én nem hevertem még ki a Bíborgyöngyök „banya-wars” témáit, de itt a szerző bevallás szerint is egy újabb, immáron abasziszi konfliktust vezetnek fel, amire valószínűleg nem állok készen. Mert ugyanaz az utóízem marad, hogy valaki konspirál, valaki kombinál és bár az események bekezdésről bekezdésre vágtatnak jó ütemben, de rendre fent akadok azon, hogy az Inkvizítorok Szövetséges nem foglalkozik boszorkányüldözzésel (ebben én és a szöveg is egyetértünk), de az író valamiért mégis akarja ezt a középkori áthallást és a kedvéért egy újabb banyavadász „szakmát” (mi tudjuk, hogy alkaszt) is teremt (tény, hogy az eredeti nem működött). Addig csűri és csavarja, ameddig csak lehessen eretnek boszikra vadászni valahogy valamiért és aztán … INTRIKA. Lezáratlanul (értem én, hogy felvezetés). A karakterek szerint Alborne a szerencse istene, okés, szerintem nem az. Nem volt a kedvencem, na.
A jégmező démona megnyugtat, mint egy földízű tea annak idején a Vörös Oroszlánban. Több szinten is működik az írás: magam is eljátszottam a gondolattal és egy hasonló karakterrel, egy részét (szerencsére egy másikat) meg is írtam. Ismét egy nagyon erős vizuális-kulturális dologgal állunk szemben, ahogy a Déli-Jégmezők bestiáriumi lényei között egy manifesztációs háborút megjárt kardművész vándorol. Érdemes rámutatnom arra, ahogyan szépen lassan adagolja a kötet az amundos utalásokat felvezetésként. Mindezeken felül is egy remek írás, másik aranyérmesem. Egy pillanatra sem ül le, mint egy skandináv misztikus sorozat és amikor akció van, akkor odateszi magát és amikor újat akar mondani kardművész témában (elévült szabálykönyvek értékesebb részeit felélesztve) akkor még sikerül is neki. Úgyhogy itt megint tényleg látunk valami kerek egészet a novella műfaj keretein belül. Bravó.
A grófkisasszony szeretője ismét egy új tájra ragad el minket. A szöveg zseniális. Új-Godonban járunk és VÉGRE valami fogódzót kapunk arról, hogy ezt a történelmi változást ki hogy látja és éli meg, miközben az élet az folyik. Egy igazi kis lovagregény ez a szerző vallomása szerint inkább rejtői, a pályatársai szerint garmacoros, de én bizony mondom, hogy Robert E. Howard is van a sorok között. A csattanó után még marad egy kicsit a szövegből (ahol az íróra jellemző humor ismét felcsillan), de közben azon gondolkoztam, hogy ha EZ történt akkor bizonyos dolgok, hogyan sikerültek, alakultak így és biztos e. Mármint a novella szerint biztos, de én elbizonytalanodtam és emiatt nem emeltem feljebb őt bronzérmesnél. Talán, amikor majd egyszer újraolvasom (mert biztosan fogom még).
Még egy Zöld Vadász után következik maga a Komisz mese (mintha az eddigiek ne lettek volna azok). Ugye kisregény, meg novellából is lett … mindig csak a baj. Manifesztációs Háború utáni dszad világ. Ez már önmagában is forrásértékűvé teszi (ha jó). Mivel sivatag, tehát karaván és rabszolganők, akik nem igazán azok és haramiák, akik ecsettel rohamoznak és nem haramiák. Ugye az ecsetet leszámítva ezt ismerjük. De egy ilyen kötet végén már van annyi reputációja az írónak, hogy tovább gázoljunk az írás homokjában akkor is, ha a dramaturgia néha érthetetlen módon leül (például egy bezárt városkapu előtt éjjel). Máskor pedig fejvesztett vágtázásba csap át és úgy érezzük hirtelen kimaradt egy egész fejezet. Mondjuk amilyen rablóbanda leírás szerepel itt részletesen az nem mindennapi. Jó értelemben. Abdulrahman karaktere pedig feltűnésével és „játékával” megmenti az írást: olyan, mint a ’70-es, ’80-as évek akciófilmjeinek túlexponált főgonoszai, akikkel paplan alól mertünk csak farkasszemet nézni, de felnőve valamiért az ő monológjaik jobban az emlékeinkben vannak, mint az alsós tanítónőinké. Ambivalens érzések maradtak bennem a kisregény után, mert a város bemutatása nekem nagyon modern volt (durvább, mint a háború előtti állapotot képzelném el) és felszereltsége, képességeik (a bank fél kontinensre arrébb telefonál, a bányákban is van rúnaterem, szinte mindenhová teleportálnak katonák, saját antissjárójuk van). Azért na. Ha így ráérnek akkor lassan árulják el miből gazdagodik meg a dzsad világ, milyen erőforrásuk van itt Yneven, ami ekkora hasznot és gazdasági stabilitást, növekedést biztosít az amund telekszomszédok mellet. De az ilyen érzésekre aztán csak rástrófol egy olyan jelenet, amikor egy konstans mágikus vihar közepén lévő piramisrom tűnik fel és egy félig földúrrá változott gigászi hat-neb (~Amhe-Ramun pap) „teste”. Mert ilyenkor nekem jó.
Egy utolsó Zöld Vadász után következik a Köszönetnyilvánítás, ami szerintem illő és való. Majd a Függelék A, amiben a kötethez tartozó régi-új kifejezések ismert és/vagy bővített magyarázatai állnak. Én is nagyon szeretem ezeket, itt is például többet tudhatunk meg az új dűnesámánokról (a boszorkányfürkész is érdekelt volna) és az egyes szereplők későbbi életútja-sorsa is feldereng. Az például, hogy a Komisz mese miként vág össze a Mestervizsgával nekem itt esett le frissében, úgyhogy hasznos is. Újraolvasásnál majd sűrűbben forgatom. Itt már amúgy bátran vissza lehet lapozni kicsit több tudással az Előszó „így-készült” részéhez is, hogy a helyére kerülhessenek a dolgok az írások kapcsán.
Majd következik a Függelék B. Ez teljes egészében az amazonok kultúrájáról szól. Beismerem, egy kicsit túlpörgettem magamat, mert már a M* kártya kapcsolódó bejegyzéseit is érdeklődve olvasgattam, amikor ilyen lapok szerepeltek és itt olvashatóan egy összekapcsolt projektről van szó. Végigolvasva mégis hiányérzet maradt bennem. Valószínűleg azért, mert a háttéranyag is egy másik műfaj (mint a mese meg a kisregény). Hagyománya van a M* könyvekben, persze, de nem érzem, hogy megtalálták volna a bölcsek kövét (ami egyik novella szerint Yneven is van) azzal kapcsolatban, hogy ezt hogyan kell itt, így. Sokszor hivatkozik negyedik falat ledöntve az ynevi/földi sztereotípiákra, ami az amazonokat érinti és azután úgy érzem ezzel a tudással felvértezve sem dobbant egy nagyot és nyújt olyan alternatívát, hogy azután ez lehessen a definitív forrása a témának. Sajnos.
Hogy konstruktív legyek ezzel kapcsolatban vetem fel, hogy szerintem épp a Komisz mesék és a Függelék A tartalma alapján nagyon el tudtam volna olvasni egy olyan novellát, ami a Zöld domb vidékére szakadt dwoon férfi szemszögéből mutatja be az emrelineket, majd vívódásával együtt miként … közeledik hozzájuk, állja ki a próbáikat, majd szabadul meg ebből a számára és reményteli olvasók szemében is misztikus közegből. Ha már itt tartunk, akkor ismét a Komisz mesék monumentális eseményeket sejtető lezárásának helyez adó hat-neb elleni harcról is remekül el tudtam volna olvasni egy novellát, hogy úgy érezzem legalább olvasóként részese vagyok egy ilyen ütközetnek, ynevi eseménynek. Talán a küszöbön toporgó Manifesztációs Háborút folytató antológiákban lesz rá (vagy hasonlóra) lehetőségem.
Mindezek még csak nem is hibák vagy dörgedelmek, ezek csak végtelenül szubjektív „bajaim” egy olyan kötettel szemben, ami messze az elvárások felett teljesített. Váratlanul tűnt fel, másra is számítottam a borítórészletből és a kellemes meglepetést tetézte azzal, hogy az első pillanattól kezdve olyan fiatalos hévbe rántott át, amit utoljára tényleg csak a Valhallás idők (jobb) könyvei olvasása közben éreztem. Melegen ajánlom régi rajongóknak, de azoknak is akik csak ismerkednének Ynev világával, szerepjátékosoknak különösképpen kivételesen mert amellett, hogy felismerhetőek (végre) az általunk ismert és szeretett elemek (pl. lények, varázslatok, megoldások) minden novella kulturáltan el van helyezve térben és időben (térképen kikereshetően és P.sz. kronologizáltan), ami nagyban megkönnyíti a dolgunkat. Ráadásul olyan időszakokat is bemutat értően amik végre tényleg Ynev jelenében járnak, sőt van amelyik tovább is mutat valamelyest. Ez pedig nem hogy ritka, példátlan.
Az pedig, hogy ezek mellett igazi novellákat olvashattunk, jó stílusban és iramban megírva méltón keretezi és fémjelzi John J. Sherwood eddig munkásságát és öregbíti a jó hírét szememben.