Nagy várakozás előzte meg az egyik legfrappánsabb álnevű M* szerző legutóbbi regényének megjelenését, mikor tavaly év végén „váratlanul” híre jött és szokatlanul gyorsan a kezünkbe vehettük még karácsonykor. Az idézőjel részemről szubjektív, mert abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy írása közben fokozatosan ismerhettem meg a regényt fejezetről-fejezetre és véleményt is fogalmazhattam meg vele kapcsolatban. Erről egyébként a kötet végén található Köszönetnyilvánítás részben is tanúságot tett Gáspár Péter barátom. Ez nagyon jól esett nekem egyébként. Előbb vagy utóbb lebuktam volna olvasó- és rajongótársaim előtt, hogyha nem teszem szóvá itt az elején, úgyhogy inkább elébe mentem. Így talán még erősebbnek hat, amikor majd ezek után írok valami elmarasztaló véleményt a tartalomról.

De nem csupán várakozás előzte meg (sajnos) a megjelenést, hanem egy veszteség is. 2020 januárjában Gáspár András távozott közülünk, s így már nem érhette meg a neki ajánlott regény megjelenését és nem ismerhette meg a szöveg egészét. Azonban úgy látszik, hogy a hirtelen távozása nyomán újult erővel éledt fel a M.A.G.U.S. írói alkotóközössége (is), rengeteg új tervről és kiadáshoz közeli anyagról hallani amellett, hogy Körtvélyes Ákosnak köszönhetően egy tematikus Youtube csatorna is növekvő lendülettel szállítja az ynevi anyagokat. Ennek keretében a megjelenése kapcsán interjú is készült az Istenítélet szerzőjével, hogy ő maga vezethessen be minket a legújabb regénye világába:

Anélkül, hogy úgy tűnjön írásban reagálnék vagy vitatkoznék a fentebb elhangzottakkal, csak folytatom a kritikát a magam módján. Jan van den Boomen legutóbb a M.A.G.U.S. 25. évfordulóján jelentkezett önálló kötettel Kőerdő, szellőkör és más történetek címmel. Ebben az új címadó írása mellett korábbi írásai remixeit újraszerkesztett és átgondolt verzióit találhattuk. Bár az újrakiadásokról mindenkinek megvan a maga véleménye, de azt ki kell emelni, hogy amikor Boomennek jelennek meg ilyen írásai akkor ott szignifikáns munka és energia van megmozdítva, hogy az eredeti szövegek ismerői se érezzék átverve magukat. A Kőerdő, szellőkör novella pedig nekem nagyon tetszett, mert amundok vannak benne és végre tényleg háborúznak…

Az interjúból tudjuk, hogy 7-8 éves alkotói munka és másfél év aktív írás áll az Istenítélet mögött. Ez meg is látszik a maga 628(!!!) oldalával. A polcon így a tekintélyesebb és messzebbről is kivehetőbb darabok közé került. Érdekességnek és összehasonlításból jegyzem meg, hogy a három regényt tartalmazó Fekete Dalnok 670 oldalas. Ennek azért ára van, mármint szó szerint, 5490 Ft-ért már-már karcolja egy békebeli szerepjátékos kiegészítő (vagy alapkönyv) árát, de a hasonlóan Deltavision-nál megjelent világleírások árai közé esik ezzel. Én nem vagyok Youtube csatorna és Patreonon sem támogathattok, amiért akciókat csinálhatnék, de tényleg javaslom a beszerzését közvetlenül a kiadótól, mert ebben az esetben majdnem 1000 forintot lehet megspórolni, ami egy eredeti DVD ára. Nem mindegy!

A borítón van két logo is. Erről ennyit. A festmény Nagy Gergely munkája, ami kísértetiesen emlékeztet egyébként arra amilyennek a könyv olvasása közben képzeltem a lehetséges borítót, úgyhogy mondhatni telitalálat … csak nagyon sötét. A kompozíció fontosságára majd még visszatérünk, mert fontos. Feketeleves: a fülszöveg nem szerencsés … téves … és félrevezető. Mert most például arról kell beszélnem a könyv tartalma helyett. A „hamisítatlan crossover” regény kifejezés pedig gyakorlatilag értelmezhetetlen, de kezdjük azzal, hogy nem igaz. Amikor a G.I.Joe-k és a Transfomerek gyerekkoromban hirtelen egyazon mesében szerepeltek és én önkívületi állapotba kerültem ettől AZ volt a crossover. A „hamisítatlan” pedig feltételezi, hogy volt már ilyen és az a baj, hogy igen, a Két Hold esetében, ahol a Hálózat világa találkozott a M.A.G.U.S.-al. De itt ilyesmiről nincsen szó, ne hergeljük feleslegesen a Profundisukat könnyesre sírt rajongókat, hogy hátha egyszer … merthogy nem.

Mire gondolt a költő fülszövegíró? Szerintem arra a képzeletbeli (és kicsit túllihegett) szakadékra a M.A.G.U.S. szerepjátékos és olvasói és kártyás rajongói között, amit a legtöbb irodalmi újjáéledés alkalmával (lövész)ároknak titulálva be kell temetni és tiszta lapot kezdeni. Erről már sokszor mondtam el a véleményemet, úgyhogy itt nem teszem. A „hamisítatlan” nélkül tehát arról van szó, hogy Boomen olyan regényt (is) szeretett volna írni, ami közös nevező lehet mindenféle M.A.G.U.S. rajongónak, de tudja, hogy ezzel valaki valamit majd lehet, hogy jobban fog hiányolni, mintha csak az egyik „szekértábornak” írna.

Könyvet nyitva végre a sorozatszerkesztő neveként még mindig a placeholder Igrain Reval szerepel, ami több mint tíz év után már kevésbé vicces, mint tarthatatlan. Erről ennyit. A könyv hátuljában (mert egy M*rajongó már rég ott kezdi a kalandot) a kártyajáték hirdetése és az MKK beharangozó reklámja található. Erről ennyit. Az Utószó és köszönetnyilvánítás egy méltó tiszteletadással kezdődik, majd a kötet megírásának hátterébe enged bepillantást, közreműködőit ismerhetjük meg általa és megállapíthatjuk, hogy az írás és azon belül a M* írás nem egy magányos hobbi bárki bármit is mondjon.

Olon mester foltosabbik jegyzetfüzetéből című fejezet jelzi a Boomen kötetek szinte elmaradhatatlan részét: a recepteket. Itt rögtön két dolgot is megtudhatunk és levonhatunk mint következtetést: központi jelentőségűek a halételek, tehát vízközelben leszünk (ha a Syenasból valakinek nem lett volna gyanús) és már rögtön komolyabban megismerjük kicsit általa a majdani (mindjárti?) főszereplőnket, Pamar Olont. Ő egy szakács. Én nem tudok halat enni, de már kaptam ígéretet, hogy az egyik nem halas receptet meg fogja nekem csinálni egy olvasótársam, úgyhogy kíváncsi vagyok. ÉS MOST KÖVETKEZZEN A VÁRVA VÁRT FILM REGÉNY!

„Az ember a késő-hatodkor során jelent meg a Siriada vízgyűjtő területének északnyugati peremén csillogó tengerszem (larada) partjain.”

Az első mondat fontos (állítólag) egy könyvnél. Használjuk ki most ezt a pillanatot arra, hogy néhány dolgot tisztázzunk. A fantasy irodalom (nem röhög ott hátul, ilyen van) Tolkien professzor óta az idegen kifejezéseknek tulajdonít egyfajta hangulatfokozó értéket. Ám a Gyűrűk Ura óta arra is rájöttek sokan (pl. a M.A.G.U.S. eredeti alkotói) hogy érdemes az érdeklődő olvasókat és majdani rajongókat tisztelni azzal, hogy nem tartjuk őket addig a homályban ameddig az érdeklődésük elfogy rohanó világunkban és ezért már rögtön az első megjelenésénél a szövegben megmagyarázni az idegen szót, hogy később már bátrabban használjuk VAGY a kontextualitást egy a kötet végén található Függelékben megteremteni (ld. eredeti M.A.G.U.S.) VAGY az oldal alján indexben megmagyarázni (ld. Terry Pratchett).

Az viszont, hogy ezek egyikét sem tesszük HANEM látszólag elvárjuk az olvasótól, hogy a számára hiányzó szó értelmét ő maga következtesse ki egy (alsóhangon) merész megoldás. Hajlok arra, hogy nem is igen szerencsés. Hovatovább a Ynev. 2.0 sajátosságainak egyike az utóbbi évtizedben, hogy a már bevezetett, működő idegen kifejezéseket (mindegy milyen okból) újraalkották a megjelenő szövegekben nagy fájdalmat okozva ezzel a kardoskútiaknak régi rajongók közül sokaknak, egyeseket végleg el is idegenítve ezzel. Mert lehet, hogy aki tényleg ezzel kezdi el ynevi olvasását annak mindegy, de Siriada számomra például ismeretlen és larada hosszas gondolkodás után esik csak le, hogy igazából Lar-dor.

Félreértés ne essék. Egyáltalában nem vagyok ellene hangzatos új kifejezések szerepeltetésének. De szerintem a korábban használt kifejezések felcserélése újra ANÉLKÜL, hogy meg lenne magyarázva vagy igazolva a változás rossz dolog. A varázsló szót mindenki ismeri. Szerintem csak akkor érdemes maaghi-ra változtatni, hogyha a maaghi egy speciális varázsló és a különbözőségét valamiképpen jelezzük. Hasonlóan érzek az egyetem kifejezés kapcsán is, ami varsitis és sok más néven szerepel … pedig tényleg egy egyetem. A bábeli zavart tovább fokozza az, hogy a könyv később például használja is a Lar-dor szót, ami vagy az én utóbbi három bekezdésemet teszi feleslegessé vagy ezt a kavarást a nevekkel. De hajlandó vagyok azt hinni, hogy tényleg ez az utolsó(k egyike) a Ynev 2.0-ból, ami így kezeli a kifejezéseket. Mert én nem látom a hasznát és nem érzem előremutatónak.

„Soha nem akartam én ezt az egészet, lelkem rajta.”

BANG! Érkezik a regény mostmár tényleg valódi első sora, amivel rögtön beránt minket a hangulatba jól és újabb megállásra késztet minket az elemzésbe. Kiderült ugyanis eddig, hogy a helyszín Lar-dor és azon belül Syenas, hogy a főszereplő egy szakács és az időpont P.sz. 3691. Miért fontos ez? Mert bár kronológiailag a M* jelenéhez képest visszább vagyunk, de TEMATIKAILAG éppen jókor van és jó helyen ahhoz, hogy az aktuális 8. Tematikához csatlakozzon, melynek alcíme „Mert jónak lenni jó …”. Kicsit bővebben ez az ynevi „jófiúkról” szóló téma, amiben (végre!) a pyarroni oldal is megkapja a maga eszméit, motivációit, eszközeit és azt a „felbontást”, ami már nagyon régóta kijárt neki az ellenségeivel szemben.

Két további adalék, hogy ebben a tematikába tartozott az egyik legjobb M.A.G.U.S. regény is, a Uwel nevében, ahol Új-Pyarron városát kaptuk meg részletezve és kidolgozva ÉS egy noir nyomozás keretében (csak a főszereplő neve volt hibás a gorviki nemesi előtaggal, megérne egy újrakiadást). Másik fontos dolog, hogy az utóbbi évtizedben többször volt már kísérlet, hogy az ynevi átlagember alsó nézőpontjából mutassák be a kontinenst (pl. Bíborgyöngyök trilógia), de ezidáig ez nem … sikerült. Viszont most én úgy érzem, hogy igen. Tehát nem konkurál Eric van Dien könyvével az Istenítélet, hanem egymást erősítik azzal, hogy itt egy másik város kapja meg a jól megérdemelt részletezést és egy másik társadalmi osztály irányából kell egy hasonló krimit felgöngyölíteni. Szóval eddig királyság igazából!

Utolsó gondolat az új kifejezések kapcsán: hogyha már krimi, mint ahogy megállapítottuk, akkor különösen veszélyes a szavak TELJES értelme nélkül „különleges játékra hívni a tisztelt olvasót” (fülszöveg) úgy, hogy hiheti azt, hogy a megoldás a számára idegen fogalmak mélyén keresendő. Itt és most annyit !!!SPOILERT!!! megengedek magamnak, hogy aki emiatt aggódna az ne tegye, ilyen banánhéjon nem fog tudni elcsúszni az ügy felgöngyölítése során.

Hogyha már krimi … és azt kell mondanom, hogy ez tényleg egy nagyon jó krimi. Mostanra több részt már nem egyszer olvastam újra benne egyrészt mert tetszettek, másrészt mert kíváncsi voltam apróbb részletekre, amiket elsőre nem vettem/vehettem észre, harmadrészt pedig mert fantasztikusan vitaindító egy-két gondolat benne. Na tessék, a negyedik oldalon lebuktatom magamat, hogy tetszett … ki fogja ezután tovább olvasni a kritikát? De hát, mint hallottuk állítólag magát a krimi írást is hátulról kell kezdeni, így a véleményezését is lehet talán.

Milyen Syenas? Forró. Mintha egy állandó nyári vizsgaidőszak feszültsége lengené be. Látszólag falait nem érte el a másfél évtizeddel ezelőtti Dúlás, de lakóit és lelkét a menekültek áradatával igen. Érdekes módon a katasztrófa itt nem azóta sebként üszkösödő problémákat szült, hanem inkább nehezen megválaszolható kérdéseket hagyott hátra. Pedig az egyetem működik, a pyarroni térkapu háló is újra üzemel. De a forróság, a feszültség és a kérdések mégis ott remegnek a beltenger víztükre felett az itt élők számára láthatatlanul, de érzékelhetően.

Ilyen ember Pamar Olon (mester) is, akinek zaklatott fiatalságát elnyelte a Dúlás utáni káosz. Nem hibáztatja azonban sem a háborút, sem az isteneket, de még csak a krániakat sem, pedig az egyetemet soha nem fejezte be és feleség nélkül neveli lányát tulajdonképpen egyedül és napról-napra tengődnek egy, a syenasi csatornák egyikén ringó étteremnek átalakított bárkán. A helynek inkább törzsvendégei vannak,  mint jó híre. Más városban talán éppen ezért lenne ez gyorsan lebuj és az alvilág találkozóhelye. De ez Syenas és az itteniek pyarroniak. S még a bűnözők is tisztelettel fogadják Olon mester hallevesét, hogy aztán nyugodtan elfogyasszák egy egyetemi varázslóval osztozva a durva asztalok valamelyikén.

Dashiell Hammett és Raymond Chandler hatása erősen érződik az oldalakon. Hozzá kell tegyem nagyon olvasmányos és lendületes oldalakon, pedig a cselekmény nem tartalmaz (ekkor még) fejvadászokat, kalandozókat és nem ígérget világmegváltó küldetéseket. Itt szeretném megállapítani, hogy Jan van den Boomen úgy érzem, hogy rátalált önmagára és hangjára ezzel a könyvvel. Szinte fel sem ismerném benne a Jó széllel toroni partra titánját (s most tekintsünk el későbbi írásai felsorolásán) akinek fejlődését, kísérleteit és változását (na jó, írjuk ide, hogy zsákutcáit és kudarcait is) együtt láthattuk M.A.G.U.S. olvasókként az elmúlt (mindjárt) három évtized alatt. Ezért majd megfed biztosan, de szerintem ez tök jó.

Az pedig még inkább, hogy mire eljutunk a Sir Arthur Conan Doyle és Edgar Allen Poe fémjelezte rejtvényig, feladványig, küldetésig már sokkal jobban együtt érzünk (mert szinte együtt élünk) a karakterrel, mint bármelyik ynevi hőssel az utóbbi időben, ameddig csak vissza tudok emlékezni (az újraolvasások pedig nem számítanak). A rejtvény pedig a klasszikus: az egyetem egy bezárt szobájában talált holttest. Itt most nagyon szívesen kitérnék arra, hogy a Joseph Campbell féle „Kalandba hívás” itt hogyan és miként jelenik meg, milyen relációban van ez az utóbbi idők (Ynev 2.0) pyarroni titkosszolgálat képével, de ettől most eltekintenék.

Pedig ebben és a fentiekben rejlik talán a főszereplő motivációja is, amit én első olvasás során gyakran hiányoltam és szóvá is tettem, mint hiányt. De miután volt időm rajta így ennyit gondolkozni és megszerezve újra átrágni magamat sok mindenen arra jutottam, hogy végül is tényleg egy érdekes és értékes játékra hívott olvasóként a történet, mint veterán rajongót. S a megoldás tényleg abban rejlik, hogy ilyen mélységig eddig pyar embert és lelket nem ismerhettük meg (istenkísértés következik) még több évtizedes aktív szerepjátékon keresztül sem. S talán éppen úgy működik ebben a világban a titkosszolgálat is, hogy beszervezés nélkül a megfelelő tehetségeket dobják be a mélyvízbe és rajtuk keresztül monitorozzák az ügyeket, hogy hol rejlik a vízfelszín alatt a veszélyes nagy hal …

Vagy túlgondolom. Az is lehet. Az események és az ügy felgöngyölítése egy kerek holdhónap alatt történik meg, s mi szinte napról napra követjük az eseményeket folyamatosan. Ebből és a könyv terjedelméből kifolyólag lesznek részek, amik talán üresjáratnak tűnnek, neadjisten unalmasnak, hogy már megint főz valamit a szakács, vagy éppen már megint nem a számunkra érdekesebb dolgokkal foglalkozik. Aztán meg gyakran elájul ilyen-olyan okból és a fontos fejleményeket elmondásokból tudjuk meg. Már emelnénk is az ujjunkat figyelmeztetően, amikor a polcról felénk sárgálló Albatrosz(?) könyvek gerince (ejtsd.: a Magyarországon régebben kiadott klasszikus krimi kötetek) rosszallóan nem kacsintana, hogy ezek is mind a zsáner klasszikus toposzai. Enjoy the ride…

Először azt akartam írni frissen olvasva a könyvet, hogy epizódikus a cselekmény. Aztán rájöttem, hogy nem. Sokkal inkább gondolati egységek alkotják az egyes részeket, mint inkább a napokként elkülönülő fejezetek és ezek gyakran egymásba karolnak, kapcsolódnak egy-egy apró nyommal, elejtett szóval vagy konkrét karakterekkel. Így kirajzolódik előttünk az események láncolata markáns szereplők által, akik tényleg érdekesek és (szerepjátékos szempontból) is hasznosak. Estar Stolt, a bárd az egyik ilyen fontos epizódszereplő, aki látszólag nem tesz hozzá sokat a központi rejtvény megoldásához DE nagyon mélyen sulykol minket szinte észrevétlenül a hangulata és abba az atmoszférába, amit az író Syenasban akart. Együtt éljük át a fergeteges estét vele és a Bárka többi vendégével.

Irgatan din Pertus, Uwel idős bosszúangyal, aki elsőre szinte egy kalandozócsapat paródiájaként áll össze a szakáccsal, hogy az egyre sötétebb ügyben együtt nyomozzanak tovább. A Nagyasszony, akiről inkább csak annyit mondanék, hogy belenget egy nagyon érdekes Sugró szálat azoknak, akik a Rivai apokrif nagyon elmélyedtek már a M* háttéranyagoknak és olvasnak a jelekből, DE még őket is megosztja a szereplő személye és a kérdés arról, hogy tulajdonképpen milyen fajú is valójában.

De az özvegy femme fatale, a professzorasszony, Domo és emberei, Görbe és Uril bátya, a hadiárvák és még sokan mások sok érdekes helyen olyan színes és érdekes kavalkádot festenek a lelki szemeink elé ami … egyedülálló és mégis olyan egyszerűséggel van tálalva, mint korábban kevés dolog. Talán csak a legelső kalandozós történetekben volt ennyire kézenfekvő és látszólag gördülékeny Ynev működése, amikor még egy éjszaka alatt be lehetett kocsikázni Eriont is … Erről ennyit.

Aztán jön egy jelenet, amiről beszélni kell. Spoileresen. Ezen a részen, pontosabban azon, hogy ki mennyire tudja ezt így elfogadni sok áll vagy bukik a könyv megítélésén szubjektíven. Úgyhogy felvázolom anélkül, hogy a majdani olvasményélményedet kurtítsam. Van egy pont, ahol a szakács és a paplovag VÉGRE irányban vannak és mennek egy helyre, hogy felkutassák az ellenségeiket. Nyílegyenesen, tiszta sor. Majd eljutnak egy pontig, hogy a lovag elfárad és leheverednek, s ott azon morfondíroznak, hogy nincsen senki, SENKI akit segítségül hívhatnának pyarron ellenségei ellen … Pyarron szívében … a Lar-dor partján … Syenasban … és ahová leültek az egy Kyel templom lépcsője.

Ha van szakadék M.A.G.U.S. rajongók között akkor valószínűleg az ilyen. Egy szerepjátékos irányból jött olvasó k100 megoldást hozna a problémára. Felemlegetné a lar-dori varázslóiskolát, hiányolnál a syenas bástyái harcos iskolát, szóvá tenné, hogy Kyel templomában biztos van néhány lelkes pap az edzőteremben, akik 100 kilós ikerkörökkel csinálnak sorozatokat. Vagy, hogy Krad, a Tudás istenének szentelt városában biztosan van pár fiatal Aranykör lovag … akik nem szeretik Pyarron ellenségeit. Vagy bármi …

Mert ezután a szereplőink hazamennek. S hogyha valakinek ez sok (vagy kevés) akkor az Istenítélet nem neki szól. Szóval ezen a kérdésen lemérheti az, aki eddig maradt olvasni, hogy neki való e egyáltalán a könyv. Ha pedig még marad tovább annak ellenére, hogy most úgy tűnik, hogy nem, akkor később elmondom, hogy annak ellenére, hogy ez nekem is fájt, miért ajánlom mégis. Deal?

A város eközben él a történet, a szereplők és köröttünk is. Kitör egy járvány (nem volt akkor még aktuális amikor íródott) és látjuk miként próbálják ezt a papok kezelni egy ilyen városban. Hallgatjuk (olvassuk) az asztali beszélgetéseket, amik sokszor tűnnek a régi RPG.hu Krán topik fórumjának inkább, DE hiteles álláspontokat hallunk és elméleteket, hogy egy ynevi szereplő hogyan érez és gondol a világ eseményeivel, később például kapunk egy vadonatúj magyarázatot is a Dúlás katasztrófájára és lehet az is valakinek egy érzelmi csúcspont lesz, hiszen a felszín alatt ennek a kérdése folyton ott van.

Olon egyre nagyobb kockázatot vállal és lassan nyilvánvalóvá válik, hogy amibe belekeveredett még a hétköznapi életének világát is veszélyeztetheti, de ha kiszáll csak veszíthet. Szemünk láttára hoz nehéz döntéseket, ügyeskedik, próbálkozik, néha hazudik és/vagy elhallgat dolgokat és mi láthatjuk, hogy miért. Pedig van amikor tényleg rákiáltanánk, hogy „HAGYD A FRANCBA!” de a tény, hogy nem hagyja vagy éppen, hogy hagyná csak nem teheti egy nagyon árnyalt karakterré avanzsálja őt (a szememben legalábbis).

S jön a csúcspont, pontosabban több is igazából. A díszlet nem változik és a szereplők is inkább valahol belül. Fontos megérteni, hogy Pamar Olon abból fakadóan, hogy ki és hol van a helye a táplálékláncban soha nem volt arra hivatva, hogy teljesen átlássa a képet és mi sem kapunk egy olyan teljes, mindenre kiterjedő magyarázatot, mint például egy mesélőtől vagy egy kalandmodul elolvasásától a játék befejezése után. Ahogy az ynevi emberek sem. S ez itt a kulcs. Többet lát, több dologra kap rá- és belátást, mint a sorstársai közül bárki és bizonyos dolgokat ő élesebben és tisztábban is láthat, mint pl a Papi Szék vagy a titkosszolgálat. Pont ez az az értékes nézőpont, amit korábban nem, tapasztaltunk meg így mert csak annyi volt meg, hogy mit NEM láthatunk lentről és az kevésbé, hogy viszont mit IGEN. Én így érzem.

Van egy (sokadik) csúcspontja a könyvnek. De én még mindig nem érzem azt, hogy szerves része lenne az eseményeknek (se asztrálisan, se mentálisan). Egy olyan NAGY világban fontos eseményről van szó, ami egyébként ugyanebbe a tematikába tartozó (novellákban) már sokszor szerepelt és most itt egy regényben is. Nem árulom el, hogy mi, ami gonosz, csak annyit mondok, hogy én például a borítóra is azt tettem volna, Azt hiszem ennek a jelentőségén a könyvben, hogy konkrétan EZ mit szimbolizál a szereplőknek még lehetett volna kicsit szoborni. Valóban sokszor szóba kerül és utalnak rá, de például mikor még nem voltam biztos abban, hogy kronológiailag mikor játszódik a regény elsőre azt hittem, hogy a Sötét Együttállás következik be (egyébként nem, és „szegény” teljesen ki is marad a könyvből…).

Már olvasás közben és sokszor azután is gondolkoztam rajta, hogy mi is az Istenítélet és mit is tett le Jan van den Boomen az asztalra. Mostanra talán mindenki számára világos, hogy ez (sajnos) nem egy visszatérés azokhoz a kalandozókról szóló történetekhez, amiket sokan várunk (ki sem merem számolni, hogy mióta). Aki úgy áll hozzá, az csalódni fog. Garantálom. Sajnos sem én, sem olvasótársaim nem tudják elképzelni, hogy első M* regényként milyen a hatása, úgy ezt passzolom. Cserébe (és az interjúban is felvetett kérdésre válaszol) megállapítom, hogy az Istenítélet a nagyregények műfajába tartozik. De mielőtt valaki mérgezett slan-csillaggal dobál teszem hozzá, hogy a fantasy irodalmon belül elsősorban.

Mert bár igen, a klasszikus nagyregény a Háború és béke DE viszont ugyanazok a sajátosságok és elemek megvannak benne. Ez nem teljesen példátlan, ugyanis korábban már sokan jellemezték hasonlóképpen Wayne Chapman: Karnevál című kötetét. S úgy gondolom, hogy mindkét könyv azonos jellemzőkkel rendelkezik, megfelelnek a műfaji elvárásoknak. Egy-egy olyan zártabb világot mutatnak be, amin keresztül elejétől a végéig egy nagyívű történetet követhetünk nyomon a szereplők sorsán keresztül és mindkét könyvön keresztül szokatlanul pontos belátásunk nyílik a világ egészére ÉS az hogy ez a két világ jelen esetben azonos egy nagyon komoly fegyvertény. Tehát ez egy nagyregény. S nem is akármilyen.

Tartozom még azoknak, akik nem mentek át a „Kyel templom” próbán és eddig velem tartottak. Kedves szerepjátékos hobbitársaim, van egy listám. Olyan regények listája, amelyekből előszeretettel használok fel elemeket, sőt, minden elemüket akkor, amikor mesélőként, játékosként vagy modulíróként a Közös M.A.G.U.S. világunkra gondolok. Jan van den Boomen Istenítélet című regény pedig adott nekünk egy olyan Syenast, amihez csak hozzátenni érdemes szerintem, elvenni belőle vétek. Ezt tette úgy, hogy izgalmas helyszínekkel és érdekes karakterekkel népesítette be a fantasy írók legjobb hagyományai szerint, sőt, egy valóban izgalmas és átgondolt nyomozás történetén keresztül mutatta azt be nekünk. Mind krimi, mind M* rajongóként úgy érzem, hogy nemcsak Ynevhez, de a szerepjátékhoz is sokat adott vele. Ezért számomra nem kérdés, hogy erre a listámra feltettem a könyvet. Sokszor hangoztatjuk, hogy milyen fontos „játszva tanítani” a hobbinkat. Itt pedig úgy érzem, hogy szórakoztatva bővítette a képzeletünkben létező játszóteret. Ha nem ezt jelenti a „fantáziajáték” kifejezés tágabban értelmezve, akkor nem tudom, hogy mit.

Jan van den Boomen: Istenítélet (M.A.G.U.S. regénykritika)

One thought on “Jan van den Boomen: Istenítélet (M.A.G.U.S. regénykritika)

  • Egy karantén miatti kései születésnapi ajándékként én is kezembe vehettem a könyvet és annyira tetszett, hogy hamar lepörgött az a pár száz oldal.
    Az én szívemhez Észak-Ynev valamiért közelebb áll bár lehet az is benne van hogy eddig több jobb regény született a kontinensnek arra a felére.
    Viszont sok lelki húromat megpendítette a könyv így hamar megvett.
    – Kedvenc pyarroni istenem Krad egyik fellegvárában játszódik a regény és többször és több aspektusát is játszottam az Örök Bölcs hitének
    – A főhős szakács és a családomban több szakács is van és én is szeretek a konyhába tenni-venni és régen kacérkodtam a gondolattal hogy kellene vinni egy kifőzdét/bódét/street-food truckot.
    – Visszaidézte az egyetemi éveimet és segített emlékezni, hogy milyen egy forró nyári nap a téli szürkeségben.

    Nekem tetszett, hogy többet meg lehet tudni az írásból a pyarroni szokásokról és néplélekről ami magyarázatot ad nekem arra is, hogy miért tudott olyan jól terjedni a kontinensen. Szerintem ezért bármelyik magus játékosnak megéri elolvasni a könyvet.
    A dúlás mint hangulati téma szerepeltetése is jó volt és eszembe jutottak azok a merengések és viták amit tizenévesen a magus fiktív történelméről folytattunk bátyámmal vagy a találkozókon.
    Jó volt az is, hogy gondolkozott azon hogy kizárja a lehetőségét azoknak “kalandgyilkos” módszereknek amivel egy gyilkost elég hamar meg lehet találni Yneven.
    Lehet hogy nem jó párhuzam, de kicsit úgy éreztem mint a Mandaloriannal a Star Wars kapcsán, hogy egy időben csak fenntartásokkal kezelt műveket kaptunk és jött valami új szempont alapján de az eddigre építő alkotás.
    Bár volt olyan is ami zavart. A függelék hiánya főleg úgy hogy nekem az Ynev 2.0 nyelvújítás kimaradt pl.: sokára esett le, hogy mi is az a Galliomara. Az említett Uwel lovagos jelenet nem zavart, mert számomra érthető volt a karakterek gondolkodása. Viszont az nem, hogy miért nem szól a titkosszolgálatoknak, mikor ők bízták meg.

Vélemény, hozzászólás?