A napnyugta már a tükör előtt öltözködve találta. A pontosság aznap este különösen fontos volt.
A simára csiszolt ezüst lap homályosan adta vissza csontos éles vonásait, de nem kellett tisztább látvány, így is látta az elmúlt három esztendő nyomait.
Arcán látszott legjobban mennyivel szikárabbá tették a megpróbáltatások, a hónapok, mikor sokszor az életéért kellett küzdenie. Ez a világi, látszat életében, Rien Ygresson az erioni kisnemes mindennapjaiban kevésbé volt észrevehető, de az alvilági életét betöltötte a túlélés utáni hajsza fülledtsége. A Leviuurként ismert bűnöző akkor igencsak bajban volt. Bár nemesi státusza megmaradt, de a három esztendővel ezelőtt a Tengercsend ünnep körül forgó események alvilági adósságokba lökték és a Család soraiban is számkivetett lett. Emberei nagyrészt halottak voltak, a Vicsorgó Hastin berendezése pedig az ott vívott összecsapástól állt romokban. Átkozott kalandozók! Aki mögül pedig kihátrálnak, arra hamar az áldozat szerepét osztják az arra éhesek…
Szerencsére heg csak egy hüvelyknyi került az állára, amit most szórakozottan simított végig, és udvari társaságban részeg párbajjal magyarázott. Pedig aznap éjjel saját vérükben fetrengtek azok hárman, akik védtelennek gondolták. A torkán lévő forradáshoz már durvább emlékek fűzték, ott akkor Darton kacaját is hallani vélte, de minden maradék erejével és gondolatával a szabaduláson volt, így még időben sikerült elérnie, hogy a garottot szorító kezek ernyedjenek el előbb. A sors vagy az istenek kegye, hogy az elmúlt évek elfogadott divatjává vált a Délen használt fodrozott nyakkötő ami kitűnően elfedte.
Ingje fölé mellényt vett, majd inkognót. Kardját oldalára kötötte, de tudta, kevés rá az esély, hogy használnia kelljen.
Az utcára lépve felhős ég, gyenge eső és indulásra kész hintó fogadta. Elköszönnie nem volt kitől, családja előre látóan Erigowban töltötte az elmúlt éveket. Fia szép lassan férfivá érik, egy nyugodtabb időszakban talán ide is elhozza, próbára tenni mire jutottak a drága pénzen bérelt tanítók. A hintó zökkenve indult a Tűztorony felé, örökségének ékkövéhez, hogy eleget tegyen egy vacsora meghívásnak Erion pár éve még felkapottabb vendéglőjében. Ami már nem az övé.
Az ülésben hátradőlve, szemét lehunyva vette végig az ide vezető eseményeket. Az első év volt a legkeményebb, ott a túlélés volt a tét, de nem adta fel. Sok mindent elvettek tőle, de a csökönyössége, a ravaszsága és a Hastin megmaradt. Az első év végére már termelt is, a nagyobb adósságokat pedig vért verejtékezve, a legmocskosabb melókat is elvállalva váltotta ki. Nem mintha megrázta volna, de ebben az időszakban, bár sokszor csak közvetetten, de több vér tapadt a kezéhez, mint előtte addigi életében. Közben szorgos hangyaként gyűjtötte az információt, figyelte a viszonyokat és a “széljárást”. A második esztendőben már sikerült újra feltenni a térképre a csehót egy olyan új csapattal, aki már meg tudta védeni magát. Már nem neki kellett kilincselnie, elkezdték újra keresni, Ő pedig nem volt rest felhalmozott szívességeit és zsaroló potenciálját eredményekre váltani. Az idei évet már újra a Kobrák köreiben kezdte, ami szerencsére levette a haragvó égiek kezét a fejéről, legalábbis a nyomás ennyire érezhetően enyhült a korábbiakhoz képest. Végre újra nyugodtan tervezhette a következő lépéseit, húzhatta ki a neveket és a tennivalókat hosszúra nyúlt listájáról… Az előtte álló tárgyalás sem volt kivétel, de számára fontosabbak közé tartozott.
A kocsi ringásában és emlékei között töltött fertályóra elég volt ahhoz, hogy odaérjenek. Az ablakon kilesve egykori főhadiszállására nézhetett fel, a vén kyr építésű tűztoronyra, mely még a környező házak fölé magasodott. A családja tornya, az Ygresson tér közepén, az egyik legkülönlegesebb étterem a Városok Városában, legalábbis pár éve még az volt. Most a bejáratot sötétképű dzsad haramiák vigyázták, az oldalában a lift, a kahrei csoda pedig félig ponyvával letakarva rozsdált. A tér túloldaláról a Vicsorgó Hastin vérmes cégére villogtatta a fogát. Jöhetett volna onnan is, de ha tehette éjszaka járt oda, hivatalosan nem volt köze hozzá.
Gyors mozdulattal szállt ki, csatlakozott hozzá a bakról a két testőre. Kipróbált, veterán gyilkosok. A ajtónállók nem tartóztatták, várták már érkezését, bár mosolyuk nem volt barátságos. Töretlen lendülettel vágtak a lépcsőknek, szelték át a vendégek nélküli szinteket. A régi kyr hangulat oda volt már, színes függönyök fedték el az egykor szép freskókat, olajfestményeket. A legfelső szintre felérve is erősen érződött a dzsad hatás.
Párnák váltották fel a helyét a díszesen faragott faszékeknek és asztaloknak, pipafüst homályosította el a kilátást az üvegablakokon keresztül, pászmáikon át a Godorai-öbölben alábukó nap narancsvörös folt volt csupán.
Marcona fegyveresek fogták közre, odakísérték a találka helyéhez, az étterem sarkában egy kis térd magasságú asztalhoz, mely körül párnák borította szőnyegezést alakítottak ki. A sarkot megnyerő mosolyú ibarai kereskedő, a ránézésre ötvenedik esztendejéhez közeledő Hag Nassid foglalta el, kényelmesen elterülve a vánkosokon. Üdvözlésképpen csupán biccentett, ahogy hideg tekintettel végigmérte. Ygresson viszonozta a mozdulatot és helyet foglalt, két testőre állva maradt körülötte.Rajtuk kívül üres volt a hely.
– Mennyi is? Két vagy három esztendeje már? Úgy szalad az idő. Legutóbb, amikor így ültünk egymással szemben, akkor remegett a kezed a dühtől, miközben aláírtad a papírt, amivel a következő száz esztendőre jogos bérleményemmé tetted-e helyet. – kedvtelve túrt bele olajozott szakállába.
– Van ez így Hassid, mikor hiénákká válnak az üzlettársak.
– Ugyan, tolvajok közt mit vártál? – az arcán elhúzódó mosoly inkább volt fenyegető, mint baráti. – Mi hozott most ide Téged? Gondolom vissza akarod a szerezni a helyet. – mielőtt Rien belekezdett volna leintette. – Tudod mit? Gondold át a mondandódat, előtte együnk.
Kopasz szolga jelent meg díszes ruhában, tálat hozott az asztalra. Rajta macska nagyságú sült pókból kettő hevert, édes szószban gyümölcsökkel körberakva.
– Látom, végigmérted, mi van előttünk. Egy igazi különlegesség, egy ilyen jeles alkalmakra. Óriás pókfiók a Sheral lábától, elkészítése és megszerzése is gyötrelem, igazi kihívás. Mérgét nem megfelelően eltávolítva akár halálos is lehet és meg kell pucolni az összes szőrszálától, mert az is könnyen fulladást okozhat, de a szakácsod egy igazi kincs. Bocsánat, a szakácsom.
– Ő az igazi érték ebben a helyben, nem is más.
– Kicsit távolabb állt tőle a dzsad konyha, de némi ráhatással hamar beletanult, és igazi gyöngyszemeket varázsol a tányérra. Láss neki, legyen ez egy bátorságpróba mielőtt előhozakodsz azzal, hogy mit is szeretnél.
Csendben fogyasztották az ínyencséget, a kívül ropogós, belülről puhára főtt ízeltlábút. Ez a vendéglátójának kicsit tovább tartott, a mellette helyet foglaló szolga minden elemet előkóstolt. A pár perces falatozás után bort töltöttek, majd Hassid vizipipát gyújtatott, amit az előkóstolója tömött meg neki.
– Ne ügyetlenkedj már te mihaszna! Mintha nem tömtél volna még eleget pipát! – szólt durván a kopaszhoz. Az dolgavégeztével arrébb húzódott.
– No, térjünk a lényegre. Úgy hallom, hogy kezded összeszedni magad. Mit is szeretnél ezért a helyért ajánlani nekem?
– Szeretném visszavásárolni a jogot, amit kicsikartál tőlem, hogy újra rendbe tehessem őseim fészkét. Kétezer arany, váltókban.
– Ez nem lesz elég. – rázta a fejét a dzsad. – Három év alatt az ötszörösét hozta. A következő három évben is azt fogja.
– Persze ez csak rajtad áll, de nem úgy látom, mintha olyan jól menne a hely, mint az én időmben. – érzékeny pontra tapinthatott, mert a visszavágás nem maradt el.
– Ostoba fajankó, nem hogy szavaid sértenek, de még az összeg is, amit ajánlasz! – dühtől torzult arcán viszont hamar kaján vigyor terült szét. – Ugye nem gondolod, hogy ezek után csak simán elengedlek Leviuur és megúszod veszteség nélkül. Tudod, van ötletem pár egyéb szerződésre. – elégedetten fújta ki a pipafüstöt. – Azt hittem, bölcsebb vagy ennél, mint hogy csak két testőrrel állítsd be az oroszlán barlangjába.
– Való igaz, hogy a szegény tornyomnak hasonló lett a külleme és a szaga. Lerángatták egy büdös ibarai koszfészek szintjére, de Tőled nem is vártam mást.
– Lassan eléred, hogy ez a…számodra kedves hely legyen a…- Hag Nassid a fenyegetését már nem tudta végigmondani.
– Elnézést, csak nem beléd akadt a szó? Pedig arra voltál olyan nagyra, hogy ugyanolyan jól forog, mint az eszed. Úgy néz ki, mind a kettőt túlbecsülted.
A dzsad intett a testőreinek, de mire azok mozdultak volna, pendülések egész sora hallatszott, majd vesszővel átjárt testtel dőltek jobbra és balra. Egy kahrei számszeríjtól nem is vár mást az ember. Amelyik még ezután is mozgott azzal Ygresson kísérői végeztek.
– Tudod, elhiszem, hogy jól ismered az embereidet. – fordult a Leviuur a fuldokló dzsadhoz. – Tudod kik a szeretteik, tudod a gyengéiket, lehet akár még az összesnek is. Nekem elég volt egyet igazán megismernem.
Odafordult a meghunyászkodó, az eddigi események alatt nyugton maradt előkóstolóhoz, majd odadobott neki egy fiolát.
– Azt hitted, mert eunoch, és mert rabszolga még nem megvehető? Nincsenek vágyai? Nem vágyik elismerésre? – közelebb hajolt a már görcsöktől remegő áfium kereskedőhöz.
-A…tanács…
-Szerinted kiktől kaptam meg az engedélyt? – megengedett magának egy mosolyt a döbbenetet látva. – Túlságosan magabiztos lettél. Nem figyelted, hogy változik a széljárás. De tudod, nem csak itt szúrtad el. Amit ezzel a hellyel tettél, az több mint szégyen, de közben nem is akartad megismerni. Így a titkos járatokról se tudtál, bár ez csupán merő hanyagság a részedről. Az igazi hibát a szakácsnál vétetted. – a haldokló szemeiben a felismerés fénye csillant. – Á, az ételt jól készítette el, azon az én kérésemre se hibázott volna, de igen, az egyik komponens a gyümölcsszószban volt, a másikat a dohányfüsttel szívtad mélyre. – pár pillanatra elgondolkodott. – Tudod, máskor ezt se engedte volna, de igencsak kihoztad a sodrából. Nem az volt a fő probléma, hogy megzsaroltad, nem is az, hogy elvetted a nőjét. A legnagyobb vétked az volt, hogy megmondtad, mit főzzön. Ez egy művész, ez vitte előre a helyet, emelte ki a több száz hasonló közül amit ő itt a zsenijével varázsolt.
Az elhaló hörgések utáni csendben megjelent mögöttük a szakács is egyfajta elégedettséggel az arcán. Közben Leviuur bort töltött magának.
– Rád szánok még pár percet, hogy megfigyeljem, hogy száll ki belőled a lélek, bár arra is van megoldásom. – ujjai közt rúnázott drágakő villant. – Öröm volt Veled üzletelni!
Hag Nassid az utolsó szavakat a fulladás vörös ködében már alig érzékelte, lassan hideg tompaságba süllyedt. Csupán egy gondolat töltötte be elméjét: Sajnálom Daia…
Mérföldekkel arrébb Nassid fényűző palotájában az aszisz szépség a falnak tántorodott ahogy az érzet és az utolsó nyers üzenet elérte. Önkéntelenül is a falra csapott kettőt:
– Te átkozott dzsad kurafi! – morogta maga elé. – Mondtam ne menj…
Egy perc néma csend után könnyeit törölgetve tápászkodott fel. Tudta nincs sok ideje összepakolni és cselekedni. Elvégre hosszú gondtalan öregkort ígért neki egykori párja, ideje tenni érte, hogy így is legyen…