A hideg évszak végnapjaiban, a Kővár gyomrában az oly sok családi egyeztetést megélt tárgyalóban vita zajlott. A meszelt falakon megelevenedtek a díszek, ahogy a gyertyák fénye a falitartókban meg-meg remegett.
– …ez lenne a terv. Sokaknak ez csupán egy bál lesz, Nekünk viszont egy nagy lépés a felemelkedés felé. Bár minden könnyebb lenne, ha a megfelelő érdekházasságot ki tudnánk eszközölni Rantinak, az biztosabban előre mozdítaná az ügyünket. – villantak a consultar almazöld szemei az említettre. Unokaöccse dacosan állta a mélyre látó tekintetet míg a visszavágáson gondolkodott.
– Saját erőmből szeretnék előre lépni, nem egy asszony révén. Ez lenne méltó a családhoz és az előttem járó conradonokhoz.
Dialmo elmosolyodott, arca fiatalkorában barátságos lehetett, de szája szegletében megerősödtek azok a ráncok, amelyek igazán kegyetlenné varázsolták.
A nagyapja vére! Csupán még túl forró. – gondolta magában. Cassir megelőzte mire válaszolhatott volna:
– Én már annak is örülnék, ha kicsit visszafogná magát. Nehéz megvédenem, ha nem tudom merre jár. – hogy hangsúlyt adjon szavainak feketére edzett acél balját, mely most öklöt formázott, az asztalra koppintotta ahogy odalépett a faltól, ahol eddig támaszkodott.
– Pontosan mire gondolsz bácsikám? – tenyerelt az asztallapra kihívóan maga is.
– Bocsáss meg, Don, de játékot űzöl abból, hogy bujkálj előlem. Éjszakai séták, magán találkozók…
– Tán nem lehetnek titkaim előtted daradon?
– A jelen helyzetben nem ildomos. Minden ismeretlen tényező plusz támadási felületet adhat. Sokan vannak, akik esetleg rövidre zárnák a helyi erőviszonyokat azzal, hogy a Racchini család jelöltjét egyszerűen csak lehúzzák egy listáról.
– Cassirnak igaza van, a megfelelő hozzáállásra is szükség van a részedről ahhoz, hogy nyugodtak lehessünk a biztonságod felől. – kapcsolódott be újra az idősebb testvér. – A védelem megszervezéséhez szemmel kell tartania. – eközben az emlegetett vigyorogva emelte jobb mutatóujját egyetlen épen maradt bal szeméhez.
– Elég egy rossz mozdulat az ilyen vészterhes időkben. Gondolj csak Dorio nagyapádra.
Ranti Racchini kezei ökölbe rándultak az asztalon az eset felemlegetésére. Nem telt el nap, hogy ne gondolt volna erre. Álnok dzsad merénylet volt a piacon, ahol mérgezett fügét kóstoltattak vele. Tucatnyi testőr adta életét azért, hogy kihozzák az ezt követő rajtaütésből. Athria! Ő volt a legfájóbb veszteség. Bár a Don túlélte, többé nem lett újra önmaga, a rákövetkező télen pedig a Kosfejes maga mellé emelte.
Egy perces néma csendet adtak mindhárman maguknak és az eltávozottaknak. Ezt végül a conradon törte meg:
– Végül kire osztottátok a helyszín biztosítását? – váltott témát.
– Marattira. Törtető syan aki többször bizonyított már. – jött a válasz Cassirtól.
– Ismerem az embereinket, jó választás. Remélem a plusz feladattal is megbirkózik.
– Ezt Mi is így gondoltuk. Megvannak a kapcsolatai, hogy egy érdekeinket biztosító talpraesett csapatot szerezzen.
– Most pedig, ha megbocsájtotok, úgy érzem végeztünk.
Biccentett és kisietett a teremből, két nagybátyja még hosszan nézett utána. Bántó csend telepedett közéjük, amit csupán a művégtag nyikorgása tört meg, ahogy Cassir tekergette a kézfejet, mint mindig, amikor ideges. A kahrei mesterek munkáját dicsérte, hogy ennek ellenére sem vásott el a menet.
– Jó döntés volt? – tört ki belőle.
– Micsoda? – kérdezett vissza Dialmo, bár tudta jól mire célzott öccse. Ezek ketten már nem egy ősz szálat okoztak sűrű, vállig érő hajába.
– Visszalépned a kölyök javára. – bökte ki.
– Hidd el sokat gondolkodtam rajta mielőtt megtettem. Ő volt apánk kedvence, egykori önmagát látta benne. – nagyot sóhajtott. – Sok idő kellett, hogy ezt én is észrevegyem.
– Nem értelek. Engem lassan sírba visz! – járkált a daradon ketrecbe zárt vadállatként az asztal körül. – Már harminc esztendős, de még sok mindenben nem nőtt be a feje lágya.
– Sokáig nem ismert mást, csak az állandó viaskodást. Ám Te sem tagadhatod, hogy egyes dolgokban nincs párja a családban. Ravasz, ismeri az ellenségeinket és említésre méltó embereinket. Tudja hol és meddig mehetünk el, mi a legjobb út céljaink felé. – sorolta büszkén. – Sokszor consultarként a dolgom csupán az, hogy mindezt közérthetővé tegyem, vagy a megfelelő információkkal kiegészítsem. Esetleg ritka esetekben a józan észt bizonygassam, mint most, de ha valamiben eltökélte magát, akkor nehéz ettől eltéríteni, bár nem lehetetlen.
– Irigyellek amiért ennyire hiszel benne. Vajon akkor is így lesz mikor majd fiad születik? – hangjában valódi szomorúság csendült ám az utolsó mondatban enyhe gonoszság is bujkált.
– Ranagol egy igen sötét tréfája, hogy számomra csak az eredmény nélküli élvezet jut. Nem hiszem, hogy ez változna. – mosolya nem volt őszinte. Majd mélyen öccse megmaradt szemébe nézett. – Abban nincs kétségem, hogy Ranti a megfelelő vezér, de mi ketten vagyunk a felelősek azért, hogy az is maradjon.
II. Hangulatkeltő – Csik János István: Vezéri sors