Megérkezett az első hangulatkeltő a nemsokára megrendezésre kerülő V. Regélő Főnix rendezvényhez az egyik író, Pusztító tollából. Rövidesen érkezni fog a második novella is és ne feledjétek el, hogy csapat szinten lesz szükséges választani egyet a kettő közül és így az asztalhoz leülve már meghatározott alapoktól kezdődhet a játék. 😉 A karakteralkotás legújabb változatára sem kell már sokat várni.
Ismétlésként pedig
Jelentkezési határidő: 2022. december 11. éjfél
Hátba szúrva
A kontinens partjairól hűvös fuvallattal csapta még meg Abaszisz szaga a hajó orrát, amin Grall Wollgan, a sokatlátott csavargó – és zsivány – utazott vissza sikeres kémútja után. Sebhelyes üstökén lassan simultak el ujjai, szája sarkába pedig gunyoros mosoly verődött a hirtelen jött gondolatra, hogy a Morgenios birtokon látott ‘bohócok’ még csak nem is sejtik, hogy teljes beszélgetésüknek fültanúja volt. Egy egyszerű kulcs ellopása néhány pyarroni kölyöktől ugyan mi nehézséggel járhat? Már csak két nehézség állna az útjában: egy csapat összekürtölése – második gondolatra, igazából tud néhány kalózt a feladatra -, és az a furcsa indulat, ami ott berregett a levegőben, mikor az árnyas zugban figyelte a konverzációt a plafonba vágott résen át.
– A sziget és annak környes tengerfeneke, mint azt már nyilván megtudták, az Én fennhatóságom alatt áll. Sem a nagykirálynak, sem az egyházi méltóságoknak rajta átkelni, de még tartózkodni se tudnak tudtom (és engedélyem) nélkül. – Morgenios mondata végét még nyomatékosabbá tette, hogy végeztével hátradőlt dúsan faragott székében, és metszőn csillogó tekintetébe színi fáradalmat csempészett a kérdések végeláthatatlan sorát elkerülendő. Nem sikerült neki. – Nos! Amit mondottam, azt nem ismételném. A Pyarroni Titkosszolgálat holnap hajnalban akarja kimenekíteni egy szerencsétlenül járt emberét. Vilfernói Hubre. Nála van a kulcs, amivel lejuttok a romvárosba, ami az Én jussom. Segítetek felfedni a tenger alatt fekvő titkokat és megkapjátok az aranyat… és a segítséget, amit ígértem. – Látván és hallván a kalandozók bizonytalanságát, inkább elébe ment a rossz spekulációknak. – Elég a csacsogásból! Reggel lesz a kimenekítés, addig kiderítjük, kiderítitek, hol a kulcs, és miután megszerzitek, elkerülitek a Bányászházak fejvadászait, és felfeditek a romokat. Egyszerű feladat. A bukás nem megengedett. Ha a tudóst is magatokkal hozzátok, persze részesültök – több – jutalomban is. (A jól végzett munka ára.) A romváros, ha biztonságosan járható, többé nem a ti dolgotok. Egyszerű ugye? Számítok is rá, hogy mindent hiba nélkül végeztek. – A helyiségbe betoppanó sebzettarcú niarei ura jelére kivezette a csapatot, ám ura még csendben ülve a plafon rése felé mosolygott.
Grall kizártnak tartotta, hogy észrevették. Akkor nem hagyták volna megszökni. Morgenios mosolya viszont aggasztotta, mint kevés dolog azelőtt. Diadal és feketeség sütött a szemein túlról, az igazi aszisz esszencia, ami baljóslatúbb egy menetelő had morajánál. A csavargó megrázkódott a hűlő levegő sós halszagától. Kikötöttek. Gyorsan, kopogó léptekkel szelte át a mólót, és jól ismert sarkokon a Részeg Tengerész felé vette az irányt. A csípős füsttel és sejtelmes homállyal telt csehóban lézengő és dörmögve anekdotázó emberek zaja alig enyhült jelenlétére, és annál kevésbé, mikor hangját emelte sörért. A szedve, vedve verbuválható gazemberek felkilincsezése pár ezüstpénzért nem az ő problémája. Ez könnyen ment. Hajnal előtt, a kék hold árnyas fátyla alatt a raktárépület előtt toporzékolt figyelő szemeket keresve. Senki nem járt itt, nem is járhatott, hisz egész este álhírek terjesztésén fáradozott. A másik csapat mostanra biztos a szekeret üldözi Erionban, vagy hajóra szállt a ladikot követni, amin a kulcsot sejtik. Egyszerre nem lehetnek három helyen. Miután nem látott fürkésző szemeket, jelt füttyentett. A szorgos tolvajkezek már a raktár zárján matattak. A raktárban sötét csend honolt. Szerszámok és ládák hevertek elhagyatottan. Fedték a föld alatti járatot, ahol a tudóst (és a kulcsot tarthatták). Elégedetten végigsimította homlokán alkarját, és elszörnyülködött, mikor annak árnya nem mozdult. Lehajolt a lendülő penge elől. Szertenézve megállapította, hogy társai nem voltak ilyen szerencsések. Fejvadászok vártak rájuk, ismeretlen megbízóval. Esélyük sem volt ellenük, ám épp elég ideig halogatták az elkerülhetetlen halált, hogy merev testeik fölött még harcra kelhessenek előbb a Titkosszolgálat emberei az Abbitházak fogdmegjeivel, aztán a megmaradtakkal a kalandozók. Ami a kalandozókat érinti, elnyúzott, fáradt alakjaik csak egyel csappantak meg a káoszban. Áldozatuk épp elég volt a hirtelen távozás és a felesleges durvaság kiváltásához. Nemtetszésük a város pereménél csak nőtt a tudós szavait hallván: – Én tényleg nem tudok kulcsról. Jelszó van. A kapu… minek ez a durva erőszakoskodás? A kapuőrnek kell elmondjam, az odautat meg csak én tudhatom. Kellek maguknak, már csak a tanulmányaim – igenis hasznos tanulmányaim – miatt is. A pusztán átvezető utunk biztonságos lesz, ha megegyezhetünk, hogy… – a csattanó pofon is jó érv volt a törékeny, szakállas öregembernek, hogy több elcsépelt szó nélkül mutassa utatokat a pusztáig és azon túl. Sosem voltatok még abbitbányában, ezt is ideje lesz megejteni.