Még néhány napunk van a jelentkezés lezártáig és az anyagok beérkezéséig, úgyhogy akinek még kétségei vannak, kérdései vagy elmaradása annak hangulatkeltő álljon itt inspiráció gyanánt. Aki már mindent leadott annak pedig hangolódásban fog tudni segíteni Lucius tollából.
Mindenkinek jó készülődést kívánunk és már alig várjuk a találkozást!
Erlik kán sorspróbálya
The HU – The Great Chinggis Khaan
Metszőn hideg éji égen, csillagtenger fénye néz le.
Zölden elnyúlt róna népe, nem néz vissza ég tüzére.
Kiürült a puszta hossza, új úr vitte hadba lopva.
Szív dob kondul ott ahol van, sok száz jurta mozdulatlan.
Égvilággal egy fény szólal, egy tűz csak mi lobban dobbal.
Tűz elött ül Elsők vére, Elsők törzsnek végső szíve.
Népe hagyta vezérként ha, széltől fosztott szárnya volna.
Tüze lángja dobbal lobban, választ kér a szellem honban.
Nemzettsége bölcsőjében, Erlik kán új sorsra léphet.
A végtelen sztyeppén bőrét szél, lelkét a csüggedés tépte az ifjú, törzsefosztott kánnak, míg eljutott a nagy hegyek fagyos lábáig ott, ahonnan törzse származott, s kiözönlött a rónaságba. Még az ősidőkben.
Egy barlanghoz vezették a szellemek; ahhoz a barlanghoz, ahonnan a szél indult a világba. Mikor sok nehézséget kiállva még erőt vett magán s szembe állt a születő széllel, beleordította hát a tomboló orkánba bánatát.
- Hallod-e, te szelek anyja?! Erlik vagyok, az Elsők sarja. Hozzád jöttem, segíts rajtam! Népem vissza hogyan kapjam?
A szelek mind körbe ölelték a hosszú megpróbáltatásokban érdemessé vált embert, hogy a kavargó hóval emeljék fel. Ettől dideregve rogyott vissza a sziklákra, de a szél lágy, meleg fuvallattal s dongó kellemes női hangon válaszolt.
- Néped vissza nem adhatom, rég elhagyta szellő karom. Eszüknek egy fuvallatja, vitte őket, más tájakra. Föld atyátok róna háta, csalta őket otthonába. Annak kellős közepében szent víz lányunk pihen szépen. Mint jó nővér, az embernemet, amíg csak élt segítette. S majdan ki népedet vezette víz leányunkat szerette. Hanem amért visszatértél szél anyádhoz, teljesítem egy kívánságod.
- Köszönöm szél anyám, hogy utat mutattál! De testemet hajtja az akaratom, s próbáim magamtól kell megállnom. De az ember hátas nélkül, akár a sas szárnya nélkül.
- Rendben fiam, fogd a szelet, szilaj vihart kardként vegyed. Ezzel járjál e rőt tájon, míg hátasod levadászod.
A fagyos pusztaságban nem volt ellenfele a széltől kapott erővel. Így már könnyebben élte túl a rá váró megpróbáltatásokat, s kiszemelte a legnagyobb vadat, ami az ősi fagyvilágban vadászik. Úgy gondolta, ha ezen a bestián lovagolva tér vissza, könnyen hódoltatja be a törzseket. Hisz új célja ez lett.
Az óriási, fagymedve szerű, szárnyas-szarvas iszonyattal napokig viaskodott, miután az menekülőre fogta, s hat nap hat éjjel hajszolta. Alattuk suhant el a sztyeppe, összecsapásaik mennykőként világították be az eget, s az alant élő szabad nép minden törzse, aki látta, követte őket új, jobb sorsot remélve az égi hajsza végén. Hetedik napon a jégföld büszke sárkánya megadta magát és behódolt.
Ám a hely, ahol elfogadta urának üldözőjét, nem volt más, mint az ezüst vizű tó. A víz mely életet és otthont adott népeiknek, mikor még csak prédák voltak az idegen rónán. A víz tükrének közepén pedig ott ragyogott a tűz, ki egykor nőül vette a szelek és a föld leányát. Lángja dobogott, akár a túlvilág szíve, s kihívóan nevetett rá a holtak hangján, mikor meglátta, milyen gyenge ember jött el hozzá.
De igaza is volt, hisz a nagy vadászatban teljesen kimerült az ifjú harcos, s már a tavon sem tudott átúszni. A lángok ragyogása pedig világossá tette lelkében: bármennyi próbát is állt ki, és tűrt akármilyen szenvedést, gyenge ember csupán, s népe sem hagyta volna el, ha erősebb lett volna ellenségénél. Dühödten hunyorgott a lobogó lángokba, és elhatározta; elveszi tőle amiért jött, hisz csak ő beszélhet a tűz szellemével.
- Igazad van, nevess csak, szégyenem lesz holtomiglan. Ám szavam a kardomban, s ha kell küzdök, míg húsom a csontomon van!
Az utolsó szelet hátasa pofájába kötötte, hogy kantárja legyen, ami pedig még markában maradt ráterítette a hátára nyeregnek. Meghajoltak a szent víz előtt és nagyot ittak hűs vizéből, majd kérlelve szólította.
- Hallod e te, vizek lánya?! Erlik vagyok, Elsők kánja. Adjál enyhet, gyógyíts most meg!
Ezüstként ragyogó víz felett röppentek a tó közepén lobogó tűzhöz, hogy újra segítséget kérjenek attól, ami segítségére volt mindig is az embernek. Közeledtükre mindent beborítottak a lángok, ám a fagyos leheletű szörnyhátas megmentette őket, így jutottak el egészen a tűz elé. Minden lélegzetvétel perzselte tüdejét, bőre is forrt az élő tűz színe előtt, de lelkét is marták a félelem lángjai.
Most a láng két szempárként lobogott, hogy éhes, vad tekintettel nézzen szembe azzal, ki minden próbát kiállt, hogy vele szólhasson.
- Hallasz e te tűz báty engem?! Erlik vagyok eléd jöttem! Kán voltam, míg népem lopta, egy másvilágnak szörnyű átka. Most kérlek hát: légy eszközöm, mert ez átkot le kell győznöm.
A túlvilág tűzében lobogó, elveszett lelkek hangjával felelt az ősi tűz, mely hang bejárta az eget, megrázta a vizet és a földet, s úgy süvített, akár a lángra kapó erdő.
- Egykoron csak állatok voltatok. De volt egy nő ki engem szólított. Víz leánynak neveztétek, s övé lett a szívem, lelkem. Akkor volt, hogy hatalmamat első sámánoknak odaadtam. Ez az igaz örökséged, e tóból ömlött nemzettséged. Így lett sztyeppe erős népe, Vízleánynak Első törzse.
- Mihez kezdjek tűz báty, szólj most! Téged hívunk, segíts újból!
- Te, Erlik már semmit sem érsz, mint minden sámán, kit elhagyott a nép. Ám tudd meg fiam: ez vár rám is, ha nem ölöm meg a más világit. Gyenge vagy, de egy hasznod van; benned vérem s hatalmam van. Veled, által, minden leszünk, hogy több lelket ne veszítsünk.
- Életem értelme a népem, mint minden elsőnek. Boldog leszek ha tüzedben, fegyveredként áldozol fel. De végső szavam a pecséted! A kán eggy, a törzsével!
Sosem látott horda gyűlt a szent tó köré, hogy újra egy nép legyenek, s a hatalmas úrt fogadják el legfőbb vezérnek. De több volt ő, mint parancsoló, minden sámán erejét is birtokolta, hisz tőle eredt a hatalmuk. Legfőbb Kagan címen hódoltak neki.
Végeláthatatlan nép áradat, égig érő szent tűz dala. Ez fogadta a Kagant, mikor neki hódolt az összes nép, s kán hada.
- Jöttetek hogy horda legyünk. Erős népként harcban élve, eltiporjunk ellenséget. Nincs ki nálam méltóbb arra, hogy ez új családnak legyen atyja.
Ezrek karja szablyát emel, ezer torok ordít most fel.
- Éljen! Éljen! Démon Atya! Győzhetetlen, Zerlig Kagan!
This Is Mongol (Warrior Souls) (feat. William DuVall of Alice In Chains)
Eggyé lett a puszta népe,
Démon Kagan a vezére.
Hordájának nincs ellenfél,
ahol vonul, remeg föld, ég.
…
Óriás teste, éjszín szarva,
tűzként piros ember arca.
Talpa alatt élet huny ki,
karmos markán vihar nyugszik.
