Komattre zenéi indulás óta kísérik a Krónikák.hu történelmét. Legutóbb a Dalok Hat Városból kiegészítőhöz írt egy hangulatfestő zenei albumot, most azonban ezt a gesztust (is) viszonozva az első irodalmi nyomtatott díjunkhoz egy dallamgyűjteményének minden egyes darabjához írtunk egy-egy novellát, inspirálódva a zenéiből. Ennek a projektnek, novelláskötetnek és így albumnak is lett a címe a Kóbor csillagok alatt. Hétfőnként ezeket az írásokat olvashatod oldalunkon (ameddig a készlet tart). A számokhoz Meran készített a legmodernebb eszközökkel illusztrációkat, köszönjük neki. Az írások mind részei az Elveszett meséknek (mely az irodalmi Ynev bővítése a részünkről) és a világ jelenében, P.sz. 3723-ban játszódnak. Köszönjük a résztvevőknek a munkát és neked, hogy időt szánsz az elolvasásukra, az egyes zeneszámok meghallgatására. Jó olvasást és szórakozást hozzá!
***
Szilágyi János: Ami fénylik
– Hol találtad ezt a torzonborz kis lényt? – kérdezte a pap alárendeltjétől. A fejvadász mélyen meghajolt, mielőtt válaszolt volna a kosfejet viselő urának.
– A parti sziklák mentén szegődött mellém és a tőröm felé kapkodott. Megöltem volna, de nem tűnt shadoni patkánynak, s rájöttem nem is a fegyverem, hanem a markolatom ékköves gombja érdekli igazán. Mióta megkapta, hűségesen követ. Úgy hiszem, jó orra van, hogy megtaláljuk a barlangot.
– Ami neked nem sikerült… – húzta el a száját a pap, de ilyen mélyen az ellenség országának határain belül nem érezte szükségesnek jobban megfenyíteni szolgáját a többiek szeme láttára. Zsoldosok, halálraítéltek és katonaszökevények a shadleki mocsarakból. Ezeknél többre nem futotta, de ha Ranagol áldása kíséri őket, nem is lesz szüksége többre, és a zsákmányból kényelmesen hazajuthatnak folytatni küldetésüket – Rakj akkor rá pórázt és vezess minket. Már igencsak elegem van ebből a sós permetből és morajlásból.
A Shadoni-öböl hullámai egyre haragosabban csapkodtak közöttük, ahogy a vékony tengerparti sávon haladtak szikláról sziklára. Szükség volt erre, mert a magasabb szirtek ösvényein könnyen az őrjáratok látóterébe kerülhetnek, és onnan egyenes út vezet a Második Arc ügybuzgó szolgái elé. Ezt pedig, az ezzel járó szégyent és istenének megrovását, mindennél jobban szerette volna elkerülni.
Ahogy a bűzlő zsoldosok utat engedtek neki, egy-egy szakaszon sóhajtva gondolt vissza magában a gorviki harcosnőre, aki a tengeren való átkelésnél esett el, őt védelmezve. Fiatal volt és hitbuzgó, társasága sokkal jobban szolgálta az uruk és az ő személyes javát, mint ez a gyülevész banda. Az egyik roncsvadász két nagyobb, nedves kő között magát feszítette ki hídként a fejvadász és a pap előtt, de ez sem derítette fel. Ennyit tud.
Nem hibáztatta a fejvadászt, ő maga is csak fertályóra múlva jött rá, hogy miféle fattyú törpét találtak, s magában igazat kellett adnia szolgája következtetésére. Ez egy gliád, ritka kis bestia, de veszélytelen, s valóban olyan helyeken tűnik fel, ahol sok az ékkő, tehát nem lehetnek messze, bármilyen lassan is haladnak. Csuklyája mélyén már a lehetséges folytatáson gondolkodott, hogy mennyi kell a meneküléshez és mennyi a legdrágább külországi fejvadász felbéreléséhez.
Az Ötven Imádság tagja volt, akik Gorvikot akarták felszabadítani a megszállók keze alól, de híján voltak az erőforrásoknak, és így a feláldozható emberanyagnak is. Kockázatos vállalkozása azonban újabb pengéket jelentett a shadoniakkal szemben, akik, ha uraikat elveszítik egy-egy tartományban, hanyatt homlok menekülnek, de legalábbis elveszítik hídfőállásaikat, és akkor… Ranagol ismét letekinthet népére. Megjutalmazza a hűségeseket és kipurgálja az árulókat, akik gyengének bizonyultak.
– Itt van valami! – kiáltották sorban hátra a toloncok, s az átázott csuklya pereme alatt ő maga is meglátta a hátuk mögött terebélyesedő járatot. Óriási, ha tengerről nézné az ember, egynek tűnne csak a zátonyszirtek ezer és egy kiszögellése közül, de innen tisztán látható a bejárata. Tökéletes rejtekhely.
– Befelé! – adta ki a parancsot, s a mellette haladó férfiak aggódóan tekintettek az égre, ami egyre jobban korbácsolta feléjük az öböl vizét. Nem remélhettek száraz rőzsét odabent, de ha a térkép, amit egy vagyonért ajánlott neki az idült kalóz valódi, akkor elég idejük lesz, hogy a dagály előtt távozzanak a tengeri medve kincsével, amiért ő maga már nem tudott volna eljönni. Ranagolnak feláldozva pedig különösen nem.
Az első szárazabb részen fáklyákat gyújtottak. A járatok bonyolultabbnak bizonyultak, mint a vérmocskos pergamen jelezte. Bunkó tengerjáró népség! Persze az is lehet, hogy azóta a víz perelte ki az újabb folyosókat magának. Amikor már azt hitték, hogy irányban vannak, még erősebbé váltak a hullámok visszhangjai, és alig lehetett a csapatot kiabálással a zsákutcának bizonyuló irányból visszaparancsolnia. A harmadik ilyen kör után már csak azzal tudta megnyugtatni magát, hogy az első adandó alkalommal úgyis megszabadulnak tőlük egy rögtönzött oltáron, és azzal minden dühe elillan majd. Úgy szokott.
Végül egy tengerszint alatti csarnokba értek, nagy, hideg tócsába lépve persze, amit kristályos oszlopok tartottak, és az emberelőtti kor csonka mágikus sziklái között megtalálták a kincs halmát is. Nem csalódott, amikor emberi maradványokat talált a félig kiborult láda körül. A kalózok valószínűleg eltérő véleményen voltak az osztozkodást illetően. A pap egy elégedett sóhajjal biccentett a fejvadásznak, aki markolatig döfte a kis lény szőrös mellébe tőrét.
– Uggo’… ! – makogta az, majd fájdalmasan nyígott és vonaglott csak, miközben koszos gatyapőcéből a gorviki kihalászta az elajándékozott drágakövet, és visszaillesztette tőrébe. A gliád négykézláb karmolászott csak elorzott zsákmánya után, de mikor belátta, hogy ebben az életben már nem lehet az övé, a szétszórt drágaságokhoz kúszott, és mielőtt erőtlenül rogyott volna a halom szélére, a fáklyák fényében csillagok gyanánt ragyogó szépségükben gyönyörködött.
A pap a shadlekiekkel együtt vetette magát a ládához, és aki túl közel kapart volna az aranyak között kibuggyanó rubinokért, egy rúgással taszította odább. Fejben őrülten számolt és becsülte a zsákmány értékét, mozgathatóságát, hogy mennyi embert áldozhat fel most, és mennyit később, hogy épségben kivihessék. A fejvadász unottan tisztogatta meg tőrét, és mivel távolabb állt a többiektől, előbb lett figyelmes a ropogásra.
Fáklyáját felemelve kereste a mennyezet vonalait és azon a repedéseket, de nem talált veszélyes kőmozgásra utaló jeleket. Viszont elsőként láthatta meg, amint az egyik oszlop megmozdul, s lassan, mintha egy pörölyt emelne a gyilkosok kompániája fölé, lábakat növesztett és egy másik, élesebb, szúrósabb kart. A fejvadász frissen tisztított fegyverét a veszély irányába hajította és elrikkantotta magát. Ezzel megmentette a pap és két martalóc életét.
Kettőt azonban a lecsapó kristálykalapács pépes masszává változtatott, mielőtt újra meglendült. A tőr ártalmatlanul pattant le kemény bőréről – ha ugyan az volt – és a gorviki a pap védelmére ugrott. Időben lökte el, hogy egy lándzsaszerű kristálykéz a mögötte felemelkedő szakállas félnomád halászt nyársalhassa föl. A férfi arcából kiszaladt a vér, és elmélyült a családon belüli gyilkosságért halálraítélteknek járó billog tetoválása. Ha több levegő maradt volna a tüdejében, mielőtt az áttetsző tüskék belülről átrobbantották volna a mellkasát, talán a száján kibuggyanó vérhabos buborék egy isten vagy az apja nevét hangozta volna.
Így, immár fizikailag is emberi roncsként zuhant társai közé és azok vállára, akiknek fele kiutat keresve, másik fele ellentámadásra indult. Egyik megoldásnak sem volt sok foganatja. A szigonyok és görbe pengék ártalmatlanul vástak el a kristálylény testén, mielőtt megtorolta volna a sértést rajtuk némán, a menekülőknek pedig rá kell ébrednie, hogy a többi oszlop is ilyen, vagy ilyenebb bestiákat álcázott eddig. A fáklyák fényében ragyogó lények véres rendet vágtak a kincsvadászok között, miközben a távoli morajlás egyre erősödött.
A pap nyugalmat erőltetett magára, s mert egész életében erre edzették, sikerrel is járt. A fejvadász közvetlenül mellette védekezően állt, készen rá, hogy mindentől megvédje hitbéli vezetőjét. A Ranagol pap felmérte a helyzetet, és úgy ítélte meg, a csata elveszett ugyan, de istene hatalmával ilyen közel az ellenséghez leszámolhat a lényekkel.
– Védj meg, mindenáron! – zihálta testőrének, és térdre borulva kezeit az égnek nyújtva imádkozni kezdett. Megszorította az istene és közötte feszülő láncot, de olyan szeretettel és alázattal, ami sok pyar pap becsületére vált volna. Sokkal inkább ura figyelmére és támogatására volt szüksége, hiszen erejét már megkapta tőle, amit most eme nemtelen lények ellen fordíthat.
Elméjéből és lelkéből áradt ki az erő, amivel felvértezve magát felemelkedett és tekintetével delejes erejű pillantást szórt maga köré. Máskor ezzel a varázslattal könnyedén rombolta szét a nemtelen dolgokat, ajtók zárját és vasalatát pusztította el, vagy ellenségei fegyverét és pajzsát zúzta szét, hogy a harcban javukra dőljön a mérleg nyelve. Most azonban ezeknek a lényeknek a testére célzott varázslatával, s lelki szemei előtt már látta is, ahogyan a kristályharcosok megmerevednek, és ártalmatlan üvegszilánkokká omlanak akarata szerint… Ranagol dicsőségére!
S a lények megmerevedtek. A mágikus energia mindegyiküket elérte, és fénylő bőrük felületén apró erek gyanánt talált utat a mélyebb régiókba, oda, ahol az az erő létezett, ami összetartotta értelmetlen létezésüket. A fejvadász lihegve fordult körbe, és feldagadt arcára mosolyt erőltetve vette észre a változást ellenségeiken, akik ekkorra már jónéhány csapást bevittek neki a pap védelmezése közben.
– Sikerült atyám! Sikerült! Ranagol ereje hatalmas! – kiáltotta átszellemülten a papnak, és az elismerően bólintott, magának is megengedve egy halvány elégedettséget. Ugyan többet sajtolt ki belőle a varázs, ennyi és ekkora lényekkel szemben, de megérte az áldozatot.
A fénylő erek azonban, ahogy izzva elérték a kristályszíveket, irányt váltottak és arrafelé igyekeztek, ahol egy embernek a szája volna. Két félholt zsoldos rettegve figyelte, amint a föléjük magasodó szörnyeteg visszaokádja a varázslatot, és mágikus tüzű éter gyanánt olvasztja csontig a testüket. A fejvadász urához ugrott, de nem derült ki, gesztusa védelmező vagy védelmet kereső –e, mert az elszabadult mágikus nyaláb az egész törzsét elemésztette, és csak a két kar érte el ölelőn a papot, aki… életében születése óta másodszor és utoljára… felsikított.
Az őt körülálló négy kuvarc mágikus ellentámadása egy sercegő, sistergő halommá zúzta szét a papot a tócsában, amiben addig állt. Szégyenszemre halála előtt még csak nem is Ranagol dicsősége, hanem az elvesztett harcosnő tompora villant fel előtte. Nyoma sem maradt a dölyfös ranagolitának és védelmezőjének. A teremben csípős, égett szag terjengett, de ezzel a kristálytestű kuvarcok vajmi keveset foglalkoztak, hiszen nem is érzékelték. Nem úgy a gliád… aki nyögve fordult hátára a kincses halmon, mellkasán egy szőrtelen ponton, frissen behegedt seb nyomának rózsaszíne látszott a kihunyó fáklyák fényében.
– Aggacsa – ült fel és nézett körül, mint aki álomból ébredt. Persze ez alkalommal sem értette mi történt, de őt ez sohasem zavarta. Azt tudta, hogy a talpát lassan nyaldosó tócsa meg fog telni, így ideje annyi ehető zsákmánnyal távoznia a csarnok hátsó falán lévő repedésben, amivel egy újabb holdig meg tudja etetni az övéit. Igyekeznie kellett hát, és a sekély vízből diadalittasan emelte fel a gorviki elhajított drágaköves tőrét, majd magában számolva és méricskélve nézett végig a körülötte heverő testeken. A fáklya utolsó világossága különös fény csillogását tükrözte vissza az arcán.
***
A következő rendezvény, ahol a díjak között találkozhattok a kiadvánnyal fizikai formában, ami az összes írást egyben tartalmazza a XI. Fanfár a Hősökért Tábor lesz március 14 és 17 között. Figyeljétek a vele kapcsolatosan kikerülő anyagokat.