Erdős Árpád: Ígéret (fantasy vers)

Régóta kerestem már ezt az írást. Emlékeimben novellaként élt, így meglepett amikor költeményként találtam meg. Még arra is emlékeztem, hogy volt hozzá illusztráció … ez vagy a Mandela-effekt vagy én rajzoltam neki anno külön. De miért fontos ez és mit keres itt?

Vannak olyan alkotások, amelyek számomra egy-egy korszakot jelképeznek. A ’90-es évek második felében a gyüjtögetős kártyajátékok és azon belül is a Hatalom Kártyái Kártyajáték leuralt szinte mindent. (Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogyha akkor időben készül hozzá szerepjáték ma nem M.A.G.U.S.-ozunk ennyien.) A Túlélők Földje levelezős játékkal én magam nem játszottam (~csóróság), de mind a barátaim fordulóit, mind pedig a játékhoz kapcsolódó Alanori Krónikákat szívesen forgattam (főleg mivel voltak benne Shadowrun írások is).

Aztán volt egy nyár … egyébként nagyon hasonló ehhez, amikor a slágerlistákat a Hupikék Törpikék, Jamiroque, Hip Hop Boyz és Ákos vezette … a Csinibaba betétdalai pedig lenyomták a külföldi filmzenéket is (pl. Evita). Szóval nem volt annyira elviselhetetlen … Akkor megjelent egy Alanori krónika (ráadásul egy sokat sejtetően pentagrammás borítóval … de semmi M*), amiben az első Bárdverseny helyzezettjeinek művei voltak olvashatóak.

Don Caloni egy korai játékos karakter volt (később nevesített kalandozó kártyalap), s a levelezős szerepjátékban elért sikerei, klánjának (~Közös Tudatnak hívták ezeket) tettei és híre számról-számra, fordulóról fordulóra nőtt. Az első helyet hozta el ezen a bárdversenyen törpe karaktere szemszögéből és előtörténetéről szóló versével. Ugyanebben a számban, ugyancsak in-character interjút is adott. És nekem nagyon tetszett, amit írt.

2005-ben, a 113. számban hullott le valós személyéről és nevéről a lepel, ahol már saját földi valójában válaszolt kérdésekre és tekint vissza az eseményekre. Tanulságos beszélgetés, nem csak TF és/vagy HKK rajongóknak. Az Alanori Krónika teljes könyvtára mostanra elérhető a Beholder honlapjáról, így a lehetőség mindenki számára nyitott, hogy megismerkedjen a hazai fantasztikum azon epizódjával. E verset pedig ajánlom mindenkori fantasy rajongóknak (remélhetőleg később is lesznek) és kiemelten a törpékkel játszani vágyóknak/szeretőknek.

***

Bal, jobb, bal, jobb… a vaskos törpeláb
újra s újra felkavarta az útnak vad porát,
hogy aztán a sötét pernye lassan visszahullva
elfedje friss nyomait – alig pár perc múlva.

Mert hát hamu volna az az iszonyú szürkeség,
mely belepte az egykoron dús vadonság helyét.
A fák és cserjék üszkösen, feketére égve
csonkított törzsükkel vádlón meredtek az égre.

E kietlen tájékon vánszorgott hát egy törpe
a por és hamu tengerében elôre törve.
De nem sebei kínozták agyongyötört testét,
Lelke mélyén hordozta ô félelmetes terhét.

Mert erôs karjai közt – félig elernyedve –
ott pihent egy elf leánynak fehér ruhás teste,
s bár szája sarka mosolyog, orcája meg ragyog
az elf szépség már nem élô – napok óta halott.

A törpe mégis elszántan cipeli a testet,
mintha szívén nem érezné azt a súlyos terhet.
Némán ûzi egy ígéret, le völgybe, fel hegyre;
egy gondolat hajtja tovább: keletre, keletre…

Messze, távol északon állottak a Vashegyek
hol egykoron lakhattak híres törpe nemzetek,
Most füstfelleg szállott fel a hegymélyi tárnákból
mint utolsó sóhajtás haldoklónak szájából.

Hegynek romját megpillantva, megtorpan a törpe,
lelke mélyén vihar tombol, hogy ismét gyötörje.
Emlékek törnek felszínre, szemében könny csillan,
Más világban jár most ô, míg az álom elillan.

Látja még az iszonyatot, amint a lángtenger
kisöpri a hegyek mélyét, s minden élôt elnyel.
Ott nyugszanak barátai, Calin, Durin, Dardot,
a hegy borít most fölébük gigászi sírhantot.

Ô is köztük lett volna, ha nincs a vakszerencse,
hogy négy nappal ezelôtt az erdôbe kergesse.
Mégis mostan úgy kívánja, bár máshogy történne,
talán akkor nem lenne ily iszonyú emléke…

Összeveszett Durinnal, s mint ilyenkor rendesen,
magányra vágyva bújt meg egy barlangban csendesen.
S e barlangban szép sorjában – ó mily dolgot mondok!
sorakoztak a fal mellett különféle szobrok.

Sok törpe csak legyintett, ha a fáról szó esett:
– szétkorhad és gyenge anyag, nem bírja a meszet!
Ô azonban szerette, hogy mivégre – ki tudja?
de keze között ilyenkor jól haladt a munka.

Akkor még õ sem tudta, mily szörnyû lesz az a nap,
iszonyatnak emléke, mikor az ég meghasad,
tûz önti el eget földet, mindent elpusztítva,
elemésztve a világot, tombolva, ordítva.

De akkor még nem törõdött ilyetén dolgokkal,
hát inkább foglalkozott a gyönyörû szobrokkal,
méregette, csiszolgatta, nézegette õket,
újra s újra kézbe vette az éles vésõket.

Bántotta, hogy goromba volt, Durint megsértette,
természetét valójában maga sem értette.
És míg ezen tanakodva, múlatta a napot,
az ajtóból ráköszöntek: „Üdvözlet, jó napot!”

A törpe összerezzenve kapta oda fejét,
megijedve, hogy mások is ismerik rejtekét.
az ajtóban meglepõdve egy elf leány állott,
a törpére bámulva – ily csodát sose látott.

„Ne ijedj meg, kedves törpe, nem foglak zavarni,
kíváncsi voltam ki lehet, ki így tud faragni.
Az én nevem Eriel, és innen messze élek,
szeretem a mûvészetet, csak inkább zenélek.”

„Már régóta járok ide, egyik kedvenc helyem,
nyugalmamat e szobrok közt oly hamar meglelem…”
De mielõtt folytathatná mit mondani akart,
felborult az egyik szobor, s lám, egy harcost takart!

Büszke férfi, szálas elf volt, ki dühtõl remegett,
úgy vélte, e társalgásból hallhatott eleget.
Felbõszülve ugrott elõ, kardját meglóbálva,
az értetlen törpe felé emígy ordibálva:

„Végre megvagy, aljas féreg – elcsábítád lányom?
Nem is tudod mily ideje, véredet kívánom!
Ó, mily szörnyû, törpe és elf! A szégyen rám ragad.
Fogd a fejszéd és gyere ki! Na mi lesz?! Védd magad!”

De még mielõtt kardjával lesújthatott volna,
borzasztó szél kerekedett, száguldva tombolva.
Aztán egy nagy dördüléssel az ég is leszakadt,
tûz tört elõ, elemésztve követ, fát és vasat.

Pár pillanat lehetett csak, s elült a forróság,
mégis e perc maga volt az örökkévalóság.
A barlangból nem sok maradt, rom és izzó parázs,
elnyelt amit csak lehetett, az iszonyú varázs.

Mégis, ott mozdul valami – egy alak talpra áll,
mokány test és széles vállak, állán hosszú szakáll;
Ily szerencsét! Mi lehetett, mi életét védte?
Nem tudni hát, de megtörtént: a törpe túlélte!

Lassan felállt, körülnézett, kereste az elfet,
míg végül megpillantott egy szenes, kormos testet.
Hozzálépve az nyöszörgött, fájdalmasan nyögve,
míg végül halkan megszólalt, csendesen hörögve:

„A gyöngyvirágok földje, az leányom otthona,
kísérd el, mert egyedül sose jutna el oda!
Vigyázz kérlek Erielre, ô egyetlen vérem!”
s a törpe némán bólintott rá – „Úgy lesz. Ígérem.”

De az elf már nem láthatta – elköltözött lelke,
mellette fekszik Eriel élettelen teste.
A csapás ôt sem kímélte, borzasztó haragja,
eltépte élte fonalát, s magához ragadta.

Mindennek két hosszú hete, csak megy-megy azóta,
nem tudja, hogy miért, hova, és azt sem, mióta…
Vize két napja fogyott el, utolsó pár cseppje,
Eriel arcát mosta le, mert a por belepte.

Teste sajog, lába sebes, mégis megy elôre
élelme nincs; kihalt vidék; mi lesz így belõle?
Lángoszlopok martaléka? Hollók eledele?
Érdemes-e törõdnie, mi történik vele?

Húsz nap múltán mindenkinek gyakran jut eszébe,
mi értelme küzdenie; nincsen már reménye.
Nincs étele, nincsen vize, csak egy ígérete
Mázsás kõként szíve mélyén, ott bandukol vele.

A fáradtság ólómsúlyként kúszott fel karjába,
ki tudja, mennyi ideje lehet neki hátra?
Bölcsek véleménye szerint legfeljebb ha tíz nap,
ennél többet lehetetlen, hogy törpe kibírhat.

De a sors ó, mást tervezett, nem ily lassú halált!
Az egyik dombnak aljában egy hegyi farkas állt!
Törpék õsi ellensége, kegyetlen vadállat,
fegyver nélkül vele szembe mégis hogyan szállhat?

Hosszan néztek egymás felé, mindketten tudták,
egyiküknek lesz csak módja, megszerezni jussát.
A természet – õsi erõ – tört fel bennük mélyrõl,
ordításuk, kiáltásuk visszhangzott az égbõl.

E küzdelem iszonyatát leírni nem lehet,
két õrült, ködös tekintettel, egymásnak esett.
Egyik agyarral, karommal – ököllel a másik,
életükkel e percekben a sors keze játszik.

S mikor minden újra csendes, valaki megmozdul,
A törpe kúszik elõre, s farkas már nem mordul.
Szeme véres, mégis büszke – de talán hiába,
mert a csatát megnyerte, de eltörött a lába!

Ezért küzdött negyven napot, ez legyen végzete?
Ha feladja, hová tûnik szava, ígérete?
És az élet – mi oly becses –, hagyhatja elveszni?
Ha nincs remény, gondolhatja, nincsen már mit tenni?

Összeszedte önnönmagát, és végül így esett,
hogy egy törpe – uram atyám! – nyers farkashúst evett.
Kellett acélos akarat, hogy bevegye gyomra,
és a keserû falatot a torkán lenyomja.

Pár nap múlva ahogy a nap letekinte fentrõl,
furcsa látvány tárul elé, messze, odalentrõl:
egy törpe a por közepén, lassan mászva, kúszva;
hátára kötve másik test, maga után húzva.

***

Apró hõsünk útjáról csak ennyit szólnak regék,
mondják, képzelni sem bírnánk lelkének erejét.
Senki sem hiszi, létezett valaha ily eset;
több hónap kiégett földön – „Ugyan már! Nem lehet!”

Mégis, talán éppen õ az, kivel találkoztál,
néha bizony nem ártana, hogy elgondolkozzál!
Megbecsüld a másikat is, hátha megérdemli,
e földön él még sok hõs, kit érdemes követni…

***

Annyi kín és keserv után, egy kis magaslaton
eltemette Erielt a nyolcvanadik napon.
S a nyírligetben, ahol az apró sírhant állott,
tavasszal kihajtottak az elsô gyöngyvirágok.

(1997. május / Alanori Krónika 17. szám)