Mi nagyon szeretjük a filmeket. Reméljük ti is. Ezért vállalkoztunk most arra, hogy pár gondolattal bemutassuk 2010 olyan film-, dvd- és sorozatmegjelenéseit amelyekről úgy gondoljuk érdemes megemlékezni a fantasy gyűjtőnév kapcsán. Kardokat felcsatolni, sárkánypattogatotta kukoricacsöveket kézbe, következik idei és egyben első fantasy filmszemle.
Az év kezdetekor még a korábbi évről visszamaradt Dr. Parnassus Imagináriuma borzolta a kedélyeket, olyan sikeresen és hatásosan, hogy az idei felhozatal legerősebb filmje lett volna belőle. Nagyon ajánlom mindenkinek, hogy nézze újra vagy pótolja ezt a kivételes Terry Gilliam alkotást, ami a tragikus sorsú Heath Ledgernek egyben az utolsó filmszerepe volt. Parádés szereposztás és zseniális forgatókönyv, amit a film forgatásának drasztikus változása diktált.
Hasonlóan a tavalyi filmek közül kaptuk meg, ugyan csak dévédé kiadás erejéig, a Robert E. Howard klasszikus novelláinak ihletésére készült Solomon Kane filmet. Bár látszólag minden a helyén van, szimpatikus és hihető a főszereplő, jók a helyszínek és az atmoszféra is, a hősnek kreált és végigvezetett eredettörténet egy kissé hiteltelenné teszi Howard egyébként talán legemberközelibb és nem csak elnevezésében puritán főhősét. A folytatás így sajnos szinte teljesen reménytelen. A DVD viszont nagyszerű, bátran ajánlom.
Sorozatok terén ez az év a megszokott sémákat követte. A True Blood és Vampire Diaries sorozatok változatlan népszerűséggel tarolnak míg a Supernatural a nézői szerint kisebb válságba került minőség terén. Megerősödött a mezőny immáron a zombi apokalipszisek rajongóinak kedvező Walking Dead sorozattal, amiben egy túlélőcsoport tréfás mindennapjait élvezhetjük a kriptaszökevényekkel teli világban.
Megjelent dévédén a 2006-os Legend of the seeker sorozat első évadja. Terry Goodkind népszerű fantasy sorozatából (The Sword of Truth) Sam Raimi producer (Herkules, Xéna) készített egy erősen Gyűrűk Ura utánérzésű fantasyt, ráadásul az eredeti új-zélandi helyszíneken. A végeredmény szerethető, talán segít átvészelni a Hobbit feldolgozásig hátralevő 2 évet (!!!), mert csak két évad készült belőle és immáron biztosra vehető, hogy nem is várható folytatás a külföldi Goodkind rajongók heves petíciógyűjtéseinek ellenére sem.
Az év a kötelező folytatások jegyében telt a mozikban: az Alkonyat – Napfogyatkozás a vérfarkas-vámpír jószomszédság mellett az évtized legkülönösebb szerelmi történetét szövi tovább, Harry Potter és a Halál ereklyéi egy teljes fél filmmel próbálják a lassan teljesen felnőtt közönséget a varázslóvilág gondjai iránt izgalomban tartani és végül a bukdácsoló Narnia krónikái – A Hajnalvándor útja is révre talált a mozikban kifejezetten ártalmatlan fantasy kliséket felvonultató történetével, de mindenképpen 3D hatással a vitorlákba fogva. Ugyanígy véget értek az animációs korszakok meghatározó sorozatai a Toy Story 3 és a Shrek a vége, fuss el véle által (szintén három dimenzióban).
Persze minden vég magában hozza az újdonságot is, ezért idén látszólag több sorozatot is útjára indítottak a stúdiók (és csak a jövő a megmondhatója miből lesz a cserebogár vagy szkarabeusz). Tim Burton kedvtelésből (és jó sok pénzért) feldolgozta Disneynek az Alice Csodaországbant. A végeredmény alaposan megosztja a rendező és az eredeti mese rajongóit, de a befejezés egyértelműen egy folytatás ígéretével hergel. A háromdés láz jegyében a Titánok harca is egy régi klasszikust dolgozott fel újra, azonban a Krákent kieresztő Liam Neeson sem tudta megmenteni a filmet Sam Worthington antitálentumától. A folytatása már készül is.
Nagy meglepetés volt az újkori sárkányőrület egyik éllovasa, az Így neveld a sárkányodat. Érett történetével, szerethető karaktereivel komolyan túlnőtt a saját korlátjain. Ha ebben az évben csak egy animációs gyerekfilmet kell végignézned, akkor én ezt ajánlanám. Régen voltak családi filmek, amit tényleg mindenki tudott élvezni. Ez is az. Vele párhuzamosan a Legend of the Guardians: The owls of G’Hoole szólít meg hasonló közönséget, csak másképpen. Ez valamivel komorabb és sötétebb mese, talán éppen ezért az „idősebb” korosztálynak van ajánlva. Zack Synder rendező (300, Watchmen) ezzel a művével nálam tisztázta magát minden vád alól (és ez nagy szó).
M. Night Shymalan újabb mellényúlása volt az Avatar sorozatból adaptált Utolsó Léghajító ami heveny hidegrázásra késztette a mozinézők nagy részét, pláne a sorozat rajongóit. Ha lenne citromdíjunk akkor biztosan megkapná, az viszont biztos, hogy közösen majszolgathatná az idei év egyik csúfosabbnak nevezhető próbálkozásával, a Percy Jackson és az Olimposziak: A villámtolvaj egész stábjával. Míg az előbbi film az elementálok urainak élet-halál harcát és utolsó reménységét hivatott bemutatni (nem sikerül), addig utóbbi a gagyi műfajában pörgeti szemünk előtt a töri könyv görög részét.
Nem sokkal messzebb eveznek a nyári szezon tiniknek szánt fantasy filmjei. Előbb Nicolas Cage hergelt minketa mágia tudományos magyarázataival a Varázslótanonc kapcsán. A drága effektek és Jerry Bruckheimer neve sem tudta felejtetni az ellenszenves főszereplőt és azt a tényt, hogy egy újabb klasszikus Disney rajzfilm meggyalázása volt itt a vád. Adaptációkból nem kifogyva üdvözölhettük a Perzsia hercege: az idő homokja című fantasy filmet. A klasszikus videóját feldolgozása meglepően jól sikerült, bár lehet rosszabbra számítottam egyik kedvenc sorozatom feldolgozása kapcsán. Jöhet a folytatás.
Életkorban valahol az aggok és a fiatalok között lehet az idei év két „látens” fantasy filmjének közönsége. Jonah Hex egy sötétebb vadnyugatra invitál minket, ahol a polgárháború nem mindenki számára ért véget és a fekete mágia egyenlő fél a tudomány „csodáival”. Egy visszafogott vadiúj vadnyugat és fanfiction hangulatú Crow-western. Az év végi mezőnyt erősíti a Disney digitális mesevilága a Tron – Örökség, ami visszavisz minket a megelevenedett árkádjátékok világába. Mindkettő nagyon hatásos és jó film. Ajánlom.
A végére egy egészen különös kettőssel búcsúzunk a 2010-es fantasy filmektől. Inkább a felnőtt közönségnek szólt a Farkasember, ami valódi színészek mellett (Anthony Hopkins, Hugo Weaving, Benicio del Toro) végre „igazi” erőszakot is belopott a fagyos mozitermekbe. Meglepően jól és hatásosan sikerült. Ettől a stílustól teljesen eltérve emlékezem meg egy kevésbé ismert alkotás, az Ondine megjelenéséről. Nálunk persze nem, de amúgy a sellő mítosz modern feldolgozása Colin Farrell főszereplésével az idei fantasy felhozatal kakukktojása, ami ráadásul nagyon értékes darab is egyben. Ez a két film sokkal inkább a tapasztalt filmézőknek ajánlott, annak a típusnak ami már szinte mindent látott. Nekik bátran tudom ajánlani.
Nem maradt más hátra, mint hogy „értékeljük” ezt az évet filmek terén. Nos, régen volt 2004 és mindenkinek hiányzik a Gyűrűk Ura. Sajnos az idei év is arról szólt, hogy a filmes cégek „sikítva” próbálnak minél többet kipasszírozni a kezük ügyében lévő címekből és sorozatokból, a legkevésbé sem gondolva a nézőkkel vagy a moziközönséggel. Nyitott szemmel járva persze lehet igazán értékes darabokra találni, sőt, de mondanom sem kellt, hogy ehhez milyen belefeccölt energia kell … vagy éppen egy ilyen netes baráti közösség.
Ezért is bátorítunk mindenkit, hogy ha látott valami érdemes és érdekes filmet vagy a fentiekhez van hozzáfűznivalója ne habozzon megosztani velünk és egymással. Idén a legjobb film fiktív díját (a Celluloid Pallost) a Krónikák nevében és az Elveszett Mesék társaságának rám ruházott hatalmánál fogva (kaptak egy sört) a Legend of the Guardians: Owls of G’Hoole című alkotásnak adom. Minden olvasónak melegen ajánlom a megtekintését (annak ellenére is, hogy baglyokról szól), mert a legjobb fantasy film volt 2010-ben. Találkozunk jövőre.
A francos baglyokból még csak feliratosat sem találtam így hirtelen (mi a p****?!)… asszem jobban szét kell néznem.
Ellenben az Ondine már úton van… szimpatikusnak tűnik (bár lehet csak azért mert majdnem Odin 8) )
Nem mindenhol kell egyetértsek a kritikával, sorra veszem az érthetőség kedvéért az észrevételeimet.
Supernaturalt nem igazán nevezném válságnak csak nem lehetett érteni azt, hogy merre tart a főszál, de ezt sikeresen korrigállták a készítők és jelenleg mindenfelé csak pozitív kritikákat olvasok a sorozatról.
A last airbinder legfőbb problémája szerintem, hgoy rövid. Tehát megprobálták a 24×20 perces (kb nem vok biztos az adatban) ssorozatot belesüriteni 90 percbe, szerintem nagy hiba és szép is lett volna meg a történet is klappolt volna csak a rövidsége miatt egyszerüen követhetetlen a story olyan néző számára aki nem látta a sorozatot, szóval ha ozzácsapnak még 90 percet ez egy nagyszerü film lenne szerintem, így viszont belebukik ebbe a dologba.
A varázslótanoncot én személy szerint szerettem habár tény s való 10-12 éves korosztály számára készült a film, tehát gyerekfilm és ha igy nézzük nincs is vele baj.
A Perc Jackson meg szerintem szintén egy szórakoztató film, jojo tény néhol kicsit buta v szájbarágós de vannak benne nagyon jó jelenetek és a szatír alakja kifejezetten tetszett 😀
Összeségben jó az írás köszi érte és a Farkasembert már meg kéne nézzem régóta van a listámon 🙂
Jah igen és kimaradt egy sorozat a listából a Lost Girl
Ebben a fae cimszó alatt van minden succubus,vérfarkas, szirén (csak h a főszereplőket említsem)
Azt kell róla mondjam , hogy jó a story és még eyecandyvel és pikánsabb jelenetekkel is meg van tüzdelve rendesen (el is várható hamár a főszereplő a succubus 😀 ) a szereplők ismerösek lehetnek más sorozatokból is(Anna Silk, Ksenia Solo, Emmanuelle Vaugier), alapvetően én is az egyik főszereplő miatt próbáltam be.
Valszeg azért maradt le a listáról mert nem amerikai gyártmány hanem kanadai.
Csak ajánlani tudom!
Szintén megemlíteném a már 3. évadját taposó és egyre igényesebb valamint egyre népszerűbb Sanctuary -t aminek a gárdája a csillagkapu gárdájából vált ki (pl.: Amanda Tapping).
Tudni kell a sorozatról, hogy egy websorozatból nőtte ki magát így az első évad első 2-3 része eléggé gyenge látványban, ez javul később, csak ajánlani tudom.
Shalafi: köszönöm a kiegészítéseket. Ez a Lost Girl lehet megérne nekem egy belenézést.
A baglyos film számomra eléggé – ha élhetek ezzel a kifejezéssel – elszállt volt. A sztori meglehetősen sablonos (SPOILER ALERT): gonosz náci baglyok át akarják venni a világuralmat, ezért az elrabolt főszereplő felkeresi a mesebeli hős baglyokat. Na mindegy. A kovácsolásnál is kicsit már kezdtem furán nézni, de meglestem volna még a könyvkötő, gyertyaöntő, ács, de legfőképpen a varró baglyokat 🙂 A mellékszereplők pedig elég bosszantóak voltak kezdve a neurotikus Woody Allen bagolytól az idegesítően éneklő dalnok bagolyig. Meg valahogy a zúza és szív párhuzam nem igazán jött át, nekem legalább is folyton a zúzapörkölt jutott eszembe. És mi az hogy az egerek földi maradványaiból kicsipegetett fémdarabok energiamezőt gerjesztenek? (SPOILER END) Kicsit „300 for kids” érzésem volt a film nézése alatt.
Ezt az anti-bagoly mező dolgot én sem értettem. Azzal nyugtatom magamat, hogy az esetleges folytatásban kiderül mi is ez. Én örömmel üdvözöltem, hogy nem volt erőltetett ember-állat téma, az sem derül ki léteznek e ebben a világban. A kovácsmesterség kemény, a kódexek sem rosszak hogy vannak. A mellékszereplők kötelezően bárgyúk, de szerintem a végére megszerethetőek. Na jó, engem akkor vett meg a film amikor lángok között behunyt szemmel Dead Can Dance zenére repült a főszereplő …
Na jó, az a rész nekem is bejött 🙂