A DOOM játékok valódi története, avagy miért is döglik a dúmkatona … (I. rész)

Sokan, sokféleképpen foglalkoztak már a DOOM játékokkal. Például játszva. Nem utolsó perspektíva. Hatásuk a játékiparra felfoghatatlanul nagy, utóéletük a kultúránkban … hát … mint maga a kultúránk is: silány. Ezért is gondoltam, hogy úgymond „vissza a gyökerekhez” jelleggel rendet raknék kicsit a fejekben arról, hogy tulajdonképpen mi is ez az egész azon a szűrőn át, ami számomra általában a legfontosabb: a játékok történetén át.

A klasszikus DOOM története egy néven nem nevezett tengerészgyalogos szól, egy már kissé cyberpun-os világban, ahol az államok cégek lettek és a Földön nagyjából béke honol pusztító fegyverek nélkül. A lakosság terelése és féken tartása azonban hasonlóan az aktuálpolitikánkhoz erőszakkal folyik. Egy ilyen humanitárius akció során hősünk szembeszáll felettese parancsával és nem lő le ártatlan civileket (Menekülő ember), hanem rátámad, ezért egy büntetőalakulatba kerül a katonaság által legunalmasabbnak tartott feladatra: a marsi kutatóállomások védelmére.

Az UAC (Union Aerospace Corporation) vállalat állomásain olyan kutatások zajlanak, amelyek veszélyesnek ítéltettek a földön való kísérletezéshez. Ezért szuperbiztos bázisokon zajlik, ahol pont ezért szinte sosem történik semmi. Egy napon azonban különös dolog történik: a Mars Phobos nevű holdjáról vészjeladás érkezik, miszerint a szomszédos Deimos hold teljesen eltűnt egy teleportációs kísérlet következtében és a kapun ellenséges lények türemkednek át. Az ellustult tengerészgyalogosok (Bolygo neve: Halál) lelkesen ugranak a lehetőségre.

A katonai hajó az egyik bázis bejárata előtt landol és a kommandósok behatolnak az épületbe. Mivel hősünkkel még nemigen sikerült jó kapcsolatot kialakítaniuk, ezért egyetlen pisztollyal kint hagyják hátvédnek, de igazából kiszúrásból. Nemsokkal később azonban a rádión keresztül fegyverropogást, szörnymorgást és túlvilági hangokat hall, amelyet egy démoni hang követ: „Úgy tűnik magadra maradtál.”

Hősünk jobb híján társai keresésére indul és azt tapasztalja, hogy az állomást teljesen hatalmába kerítette egy démoni szörnyhorda, ami ugyanúgy lehet a kísérletek következménye, mint idegen megszállás eredménye. Az eredeti legénység tagjait felprédálva, az itt dolgozókat pedig erőszakra éhes zombiként találja meg, ahogy a bázis épületegységein halad végig, melyek a hold egy kráterén belül találhatóak.

Két szarvas-patás ördög legyilkolása után átlép egy kapun, amely az elveszettnek hitt Deimos felszínére repíti őt. Itt már azt tapasztalja, hogy nemcsak az élő anyagot, de helyenként az állomást magát is átalakította az idegen akarat: szentségtelen kitüremkedések csúfítják el a króm és plasztiklabirintust, a mérgező vagyianyagokat kénes lávafolyamok és még több rohadt szörny tarkítja. Hősünknek nagyon hiányzik már Daisy nevő nyula, amit a Földön hagyott…

Az utolsónak vélt sátáni templomban azonban egy olyan lény toppan elé, amit még addig nem látott. A Cyberdémon, mint a szentségtelen sereg tábornoka tetszeleg és csak egy, az UAC titkos fegyverprojekje képes hathatósan megsebezni. Így hősünk a kísérleti BFG celláit kiürítve patáiig robbantja a lényt. Győzelme azonban rövidéletű, mert hamarosan megpillantja a szörnyű valóságot: a Deimos holdja nem egyszerűen eltűnt, hanem a bibliai POKOL fölött lebeg.

Leereszkedik a fizikai törvényeit tagadó örökkön lángoló mélységbe és szembeszáll a végtelennek tűnő szörnyhordával. Egyre jobban sejti, hogy több van emögött, mint valami zavart démonúr és véletlen kísérletek összjátéka. Az egész túlságosan szervezett és hasonlít arra, amit katonaként megismert: egy megszállásra készülő sereg várakozik a parancsszóra, hogy indulhatnak.

Támadása nem válasz nélküli a Pokol számára. A moccanatlan szörnysereg lassan, idejekorán mozgásba lendül és az egymás után megnyíló kapuk felé menetel, amelyek már nem közvetlenül a Mars haoldjaira visznek: hanem egy kis kerülőúttal a Földre. Minden kaput lezárni és mindenkit megölni egyszerűen nincs idő: hősünk azt keresi aki ezt az egészet katonailag koordinálhatja. Hiszi, hogy lennie kell egy ilyen lénynek, reméli, hogy tehet valamit egyetlen emberként.

Végigverekszi magát a hordán, különböző korokból maradt sátáni szimbólumok közepette és végül megtalálja amit keresett: az Arachnotron, az egész inváziót megálmodó lény karnyújtásnyira van tőle. Utolsó nekirugaszkodás és szikrázó plazmesőben megküzdött vele. Győzött, de diadala ismétcsak nem teljes. A horda elindult a Föld felé az irányító akarat parancsolata nélkül. Megszállók helyett káoszhozók lesznek és senki sem áll majd Daisy és közéjük.

A Thy flesh consumed (amitől ultimét az ULTIMATE DOOM) fejezet során hősünk mégis megkísérli a lehetetlent: a megbízhatatlan interdimenzionális térben űzi a szörnyhordát keresztül a féreglyukon, ami sokkal hosszabb, mint amilyennek elsőre tűnt. Kezdetben a Pokol díszletei keverednek más dimenziók anyagával ahogyan hősünk gyermekkorából felrémlő Biblia idézetekkel kommentálja az eseményeket és egyszersmind küzd a saját elméje épségéért. S mintha ez hatna, a Jelenések könyvéből származó idézeteknél már látszik a fény az alagút végén.

Végül mégsem sikerül megelőznia a hordát, de cserébe a valótlan labarintusban sem ragadt. A Pokol azonban már úgy tetszik a Föld minden nagyobb városába betette a lábát és elkezdte átalakítani a lakosságot, a világ pedig nem tudott ellenállni neki. Végül az az egyetlen lény is áldozatul esett a pusztításnak, akiért hősünk olyan kitartóan harcolt: Daisy feje karóba tűzve hírdeti a Pokol által megrontott város fala előtt, hogy a horda nem felejtette el bukott hősünket.

 A 2. rész tartalmából: DOOM II – HELL ON EARTH, NO REST FOR THE LIVING.
A Final Rész tartalmából: TNT – Evilution, The Plutonia Experiment.
A 3. rész tartalmából: szar remake-ek, jobb-rosszabb adaptációk.