Sokan, sokféleképpen foglalkoztak már a DOOM játékokkal. Például játszva. Nem utolsó perspektíva. Hatásuk a játékiparra felfoghatatlanul nagy, utóéletük a kultúránkban … hát … mint maga a kultúránk is: silány. Ezért is gondoltam, hogy úgymond „vissza a gyökerekhez” jelleggel rendet raknék kicsit a fejekben arról, hogy tulajdonképpen mi is ez az egész azon a szűrőn át, ami számomra általában a legfontosabb: a játékok történetén át.
A klasszikus DOOM története egy néven nem nevezett tengerészgyalogos szól, egy már kissé cyberpun-os világban, ahol az államok cégek lettek és a Földön nagyjából béke honol pusztító fegyverek nélkül. A lakosság terelése és féken tartása azonban hasonlóan az aktuálpolitikánkhoz erőszakkal folyik. Egy ilyen humanitárius akció során hősünk szembeszáll felettese parancsával és nem lő le ártatlan civileket (Menekülő ember), hanem rátámad, ezért egy büntetőalakulatba kerül a katonaság által legunalmasabbnak tartott feladatra: a marsi kutatóállomások védelmére.
Az UAC (Union Aerospace Corporation) vállalat állomásain olyan kutatások zajlanak, amelyek veszélyesnek ítéltettek a földön való kísérletezéshez. Ezért szuperbiztos bázisokon zajlik, ahol pont ezért szinte sosem történik semmi. Egy napon azonban különös dolog történik: a Mars Phobos nevű holdjáról vészjeladás érkezik, miszerint a szomszédos Deimos hold teljesen eltűnt egy teleportációs kísérlet következtében és a kapun ellenséges lények türemkednek át. Az ellustult tengerészgyalogosok (Bolygo neve: Halál) lelkesen ugranak a lehetőségre.
A katonai hajó az egyik bázis bejárata előtt landol és a kommandósok behatolnak az épületbe. Mivel hősünkkel még nemigen sikerült jó kapcsolatot kialakítaniuk, ezért egyetlen pisztollyal kint hagyják hátvédnek, de igazából kiszúrásból. Nemsokkal később azonban a rádión keresztül fegyverropogást, szörnymorgást és túlvilági hangokat hall, amelyet egy démoni hang követ: „Úgy tűnik magadra maradtál.”
Hősünk jobb híján társai keresésére indul és azt tapasztalja, hogy az állomást teljesen hatalmába kerítette egy démoni szörnyhorda, ami ugyanúgy lehet a kísérletek következménye, mint idegen megszállás eredménye. Az eredeti legénység tagjait felprédálva, az itt dolgozókat pedig erőszakra éhes zombiként találja meg, ahogy a bázis épületegységein halad végig, melyek a hold egy kráterén belül találhatóak.
Két szarvas-patás ördög legyilkolása után átlép egy kapun, amely az elveszettnek hitt Deimos felszínére repíti őt. Itt már azt tapasztalja, hogy nemcsak az élő anyagot, de helyenként az állomást magát is átalakította az idegen akarat: szentségtelen kitüremkedések csúfítják el a króm és plasztiklabirintust, a mérgező vagyianyagokat kénes lávafolyamok és még több rohadt szörny tarkítja. Hősünknek nagyon hiányzik már Daisy nevő nyula, amit a Földön hagyott…
Az utolsónak vélt sátáni templomban azonban egy olyan lény toppan elé, amit még addig nem látott. A Cyberdémon, mint a szentségtelen sereg tábornoka tetszeleg és csak egy, az UAC titkos fegyverprojekje képes hathatósan megsebezni. Így hősünk a kísérleti BFG celláit kiürítve patáiig robbantja a lényt. Győzelme azonban rövidéletű, mert hamarosan megpillantja a szörnyű valóságot: a Deimos holdja nem egyszerűen eltűnt, hanem a bibliai POKOL fölött lebeg.
Leereszkedik a fizikai törvényeit tagadó örökkön lángoló mélységbe és szembeszáll a végtelennek tűnő szörnyhordával. Egyre jobban sejti, hogy több van emögött, mint valami zavart démonúr és véletlen kísérletek összjátéka. Az egész túlságosan szervezett és hasonlít arra, amit katonaként megismert: egy megszállásra készülő sereg várakozik a parancsszóra, hogy indulhatnak.
Támadása nem válasz nélküli a Pokol számára. A moccanatlan szörnysereg lassan, idejekorán mozgásba lendül és az egymás után megnyíló kapuk felé menetel, amelyek már nem közvetlenül a Mars haoldjaira visznek: hanem egy kis kerülőúttal a Földre. Minden kaput lezárni és mindenkit megölni egyszerűen nincs idő: hősünk azt keresi aki ezt az egészet katonailag koordinálhatja. Hiszi, hogy lennie kell egy ilyen lénynek, reméli, hogy tehet valamit egyetlen emberként.
Végigverekszi magát a hordán, különböző korokból maradt sátáni szimbólumok közepette és végül megtalálja amit keresett: az Arachnotron, az egész inváziót megálmodó lény karnyújtásnyira van tőle. Utolsó nekirugaszkodás és szikrázó plazmesőben megküzdött vele. Győzött, de diadala ismétcsak nem teljes. A horda elindult a Föld felé az irányító akarat parancsolata nélkül. Megszállók helyett káoszhozók lesznek és senki sem áll majd Daisy és közéjük.
A Thy flesh consumed (amitől ultimét az ULTIMATE DOOM) fejezet során hősünk mégis megkísérli a lehetetlent: a megbízhatatlan interdimenzionális térben űzi a szörnyhordát keresztül a féreglyukon, ami sokkal hosszabb, mint amilyennek elsőre tűnt. Kezdetben a Pokol díszletei keverednek más dimenziók anyagával ahogyan hősünk gyermekkorából felrémlő Biblia idézetekkel kommentálja az eseményeket és egyszersmind küzd a saját elméje épségéért. S mintha ez hatna, a Jelenések könyvéből származó idézeteknél már látszik a fény az alagút végén.
Végül mégsem sikerül megelőznia a hordát, de cserébe a valótlan labarintusban sem ragadt. A Pokol azonban már úgy tetszik a Föld minden nagyobb városába betette a lábát és elkezdte átalakítani a lakosságot, a világ pedig nem tudott ellenállni neki. Végül az az egyetlen lény is áldozatul esett a pusztításnak, akiért hősünk olyan kitartóan harcolt: Daisy feje karóba tűzve hírdeti a Pokol által megrontott város fala előtt, hogy a horda nem felejtette el bukott hősünket.
A 2. rész tartalmából: DOOM II – HELL ON EARTH, NO REST FOR THE LIVING.
A Final Rész tartalmából: TNT – Evilution, The Plutonia Experiment.
A 3. rész tartalmából: szar remake-ek, jobb-rosszabb adaptációk.
Szerintem ezzel az egyéni interpretációval messze túlgondoltad a készítők eredeti forgatókönyvét 😉 Azért ha már a témánál tartunk, mindenképp ajánlott az érdeklődők számára Damien Forrestal klasszikus regényeinek kézbe vétele, és persze a vonatkozó film megtekintése Éomer és a Skorpiókirály főszereplésével. 🙂 Bár bevallom, számomra a Doom mindig is unalmas volt, nagy nehezen vittem csak végig az első részt annak idején, de úgy, hogy sok pályán csak keresztülrohantam IDDQD és IDKFA segítségével.
Mondjuk az ID-nél sosem igazán bonyolították túl a történetet: egyedül maradsz 1.0-ás katonaként kispisztollyal az ellenség világán, juss ki, éld túl, öld meg a főgonoszt. Viszont a Quake4-ben egész jól sikerült megvalósítani ezt a dramaturgiát, tényleg átérezhető volt a feszültség, és kaptam is az adrenalint rendesen, amikor realizáltam, hogy eddig vidáman hasító csapatom tagjai egyre-másra hullanak el, vészkiáltásokat hallatva a rádión. Bár az is lehet, hogy csak a sorozat iránti elfogultságom teszi, de nekem úgy összességében jobban bejött a Quake sorozat mindahány tagja, mint a Doom játékok. Alapvetően nekem túl horrorisztikusak és erőszakosak, a Doom3-at kerek negyed óráig bírtam idegekkel.
Volt viszont egy mobiltelefonra letölthető Doom játék, a Doom RPG, ami kategóriáján belül igazán jó kis darab volt, talán az egyetlen Doom játék amit élveztem. (Az urbán legenda szerint Carmack felbaszta magát egy repülőúton unatkozva, hogy nincs semmi normális játék telefonra, innen jött az ötlet a Doom telefonos átültetésére.) Ha már itt tartunk, a Wolfenstein 3D is régi kedvenc, bár erős émelygés gyötört, amikor legutóbb konzolon játszottuk vele 😀
Érdekes lenne egy ilyen cikksorozat a régi jó kis shooterekről, legalább is örömmel olvasnék tőled mondjuk egy Duke Nukem 3D ismertetőt 😉 A Redneck Rampage is eszembe jutott, igazán szórakoztató, vicces game volt, de volt benne nem kevés kihívás is.
Azért ne mondd nekem, hogy a Quake 1 olyan jó lett volna. Én sokszor visszaemlékszem és nem tudom mi történt a képernyőn, pedig az ovodás sisakos katonámmal a végén beleugrottam valami csápos lovacrafti szörnyűségbe baltával. 🙂
A Quake 4 még mindig elkerül … a fene egye meg. Hogyha megint lesz XBOX-om akkor elsők között pótolom be. De szerintem te is inkább csak annak örültél, hogy nem olyan agyatlan darálás mint a 3.
Nem akarom „elretrósítani” a blogot, ez a kis sorozat szerintem belefér. Úgyis vannak komolyabb tartozásaim írás terén. Inkább össze kellene hozni egy LAN party-t a közeljövőben. Nemrég Tuninger és Vektor amúgyis felhívott részegen. 😀
Ezért mondom, hogy nyilván az elfogultság és a nosztalgia is belejátszik a dologba. Hangulatilag nekem azért tetszett a Q1, mert voltak igazi dark fantasy-s részek, ahol hatalmas középkori várakban meg kastélyokban kellett rohangászni és tűzgolyókkal dobálózó, meg pallossal támadó lovagokat irtani gépfegyverrel 🙂
A Doom fantasztikus élmény volt gyerekként, pedig én csak a Ctrl-t nyomtam az irányítást a haverom végezte, a könyveket kb. négyszer elolvastam, a jó kis midi zenék pedig ma is ott pihennek a gépen ha kell a hangulat. A fantasy feelinget nekem a Heretic adta át leginkább na ott minden volt.
Háh, Bodri a lőállásban. 😀 A Heretic egy hasonlóan „félreértelmezett” játék, nekem is kedves emlékeim kötődnek hozzá. Azt aztán igazán ostobán folytatták sajnos. 🙁