Elgondolkoztatok már azon, milyen volna, ha egy klasszikus fogadójelenet nem csak a játékasztal körül ülve valósulna meg? Az idei csapatkeresőt ezért kissé rendhagyó módon szeretnénk megvalósítani, elképzeléseinkben ugyanis egy olyan LIVE résszel nyitnánk a játékot, ahol a reménybeli csapattagok élőben találkozhatnak egymással egy valódi, közös térben. Arra kérünk benneteket, hogy vegyetek részt ebben az izgalmas kísérletben, s jelentkezésetek során csak egyéni előtörténetekkel készüljetek.
Nyilvánvalóan az összeszokott tagok rendelkeznek egy viszonylag kiforrt csapatkoncepcióval, jelen esetben azt szeretnénk kipróbálni, milyen az, ha a karakterek élőben ismerkednek meg, vagy találkoznak újból egymással. Így akár a helyzet hevében egészen meglepő, vagy szokatlan csapatfelállások is kialakulhatnak, de alapvetően ezt rátok bízzuk, kíváncsiságotok és kísérletező kedvetek szerint.
Ez hangulatos lesz, jó ötlet! 🙂
Ezt már csak egy randomcsapat-generálással lehetne megfejelni 😛
Legalábbis a tavalyi nyári tábor idején beszéltük (oda-, vagy visszaúton?), hogy vicces lenne, ha kalapból húznánk a játékostársakat. 🙂
A kalapból húzós még merészebb ötlet, persze arra is sor kerülhet valamikor 😉
Kalapból húzott csapat: Ranagol-pap, shadoni bajvívó, amund lovag, gnóm Ellana papnő 😉
A játékosokra gondoltunk anno, nem karakterekre. Különben sima vérfürdő lenne… hmmm… lehet, nem lenne gond. 🙂
Csak azért, hogy olyannal is játszhass, akikkel eddig még nem volt alkalmad, de egy kicsit legyen fűszerezve. 🙂
Nyáriban mondjuk amúgy is összekerülhetsz olyanokkal akikkel amúgy nem szoktál, de ettől független a gnóm Ellana papnő tetszik 😉
Elég merész vállalkozás, de érdekes tapasztalatokat fog hozni az biztos. Ezek szerint egy biztonságos helységben lenne a megismerkedés, ahol büszkén viseli a gorviki Goblin(!) ranagol pap a szent szimbólumát, s nem fognak külsősök megrémülni és szektásnak vélni? Remek 😀
Viszont elég illúzióromboló lesz, amikor a „fogadóban” meglátnak engem, s oda kell képzelni mondjuk egy 2 méter magas, kigyúrt, páncélos lovagot. Szóval gondolom arra is megvan a terv, hogy miként „látszódjon”, hogy ki micsoda-kicsoda, mert a Live-nak megvan az a hátránya, hogy beöltözés nélkül csak hosszasabb beszélgetés után látják mások is ugyanazt, amit te.
Bátor, innovatív elképzelés, de van egy félelmem: mi történik, ha az otthon lefixált csapatok tagjai „véletlenül” pont a saját csapatuk tagjaihoz mennek majd oda „ismerkedni” ? Ekkor csak azt a találkozás-részt játsszák újra, amit valószínűleg megtettek egy korábbi játéknál vagy leírtak a hátterükben.
Játékosként ugyanis (érthetően) pont azokkal a játékosokkal akarnak játszani (ha mással akarnának, akár csak próbaként, már írtak volna nekem, neked, a szabómicinek)… így kialakulhat, hogy a fogadójelenet a kezdetét követő második perctől 3-4 külön pusmogó csoportosulássá fajul, akik újrajátsszák a találkozásukat.
Vagy ez, vagy valamit nem értelmeztem a fenti szövegben jól 🙂
(tudom, megint én vagyok a party pooper, aki kötekszik meg okoskodik feleslegesen, de így legalább nektek nem kell 😀 )
Viii: magam részéről annak idején több LIVE-on vettem részt és több ilyen, kalandhoz kapcsolódó LIVE epizódot szerveztem később (még az EMT keretein belül). Hogyha bele tudod élni magadat a karakteredbe, hogyha mások is láthatóan élvezik a helyzetet, hogy nem azok és olyan kapcsolat fűzi őket a többiekhez, mint egyébként, illetve a szervezők is kitesznek magukért a hangulatteremtéssel (s miért ne tennék) akkor nagyon jól is elsülhet az, hogy nem a megszokott csapatoddal verődsz össze, hanem olyanokkal, akikkel a karaktered jól érezné magát. Én ezt egy érdekes lehetőségnek tartom és ennek megfelelően nagyon várom. Természetesen (mint oly sok minden az életben) rengeteg banánhéjon elcsúszhat ez is, de úgy gondolom a várható pozitív kimenetel megér ennyi kockázatot és energiabefektetést tőlünk.
Illetve egy idevágó jó tanács: Akinek módjában áll, igyekezzen majd felvértezni magát valami kisebb-nagyobb jellegzetességgel/jelvénnyel, ami az általa megszemélyesített karakterre utal(hat). Pl. Köpeny, kendő, valamiféle smink, bármiféle ruházatbeli jellegzetesség stb. ilyesmi. Bármilyen apróság is, hangulatos lehet majdan 😉
Ébredés. A világ ringatózik velem. Ezért is lehet, hogy az ágy helyett a fal tövében ébredtem fel. Ujjaimmal kitapintom a durva deszkák találkozását a puhább testrészeimmel, van belőle néhány és fájnak is. Rossz jel. Nem kevésbé mint az ordítozás és lábdobogás hangjai a fedélzetről. A hátamra küzdöm magam, hogy fellélegezzek, de csak egy nyögésre futja.
Ekkor hallom meg az első halálsikolyt is, közelebbről, minthogy jólesne, pedig … A deszkákon tompán loccsan valami, nehezebb mint a víz és a rések között sem fehér habok találnak utat kabinomba, hanem folyékony tűz lomha cseppjei. Értem a célzást, ideje felkelni. Magamat is meglepem, hogy milyen gyors reflexekkel pattanok fel és érek az ajtóba már a pajzsomat szíjazva fel mielőtt az első lángoló naftacseppek a kabin padlóját érik.
A folyosóra kinézve nem tapasztalom még a harc és káosz jeleit, de a hangok mostanra semmivel sem összetéveszthető ballisztasurrogással vegyülnek odafent. A felvezető lépcső tövébe guggolok és magamban számolom, hogy mennyi idei tarthat az újratöltése a vesszőknek. Mint egykor az arénába vezető rácsnál álltam, hogy az előttem harcolók halálával én is a porondra léphessek. Ez az érzés sem különb.
Surrogás, tompa puffanás és halálsikoly veszik bele valahol a hajó peremén túlba. Nekirugaszkodom a lépcsőknek és három szökkenéssel úgy vetem bele magam a küzdelembe, ahogyan a nap fénye szúr az én szemeimbe. Bárki is áll előttem a kispajzsommal olyan pofont keverek le neki, hogy többe eszébe ne jusson az utamba állni. Jobbom marka megfeszül a krómozott csatacsillag szövettel bevont markolatán.
Toroni járőrnaszád áll komótosan vitorlásunk oldalában. Úgy tűnhet neki is rohant bátran, döfőorrával nagyobb falatot hasított ki magának a fedélzet fájából. A démoncápát formázó vasalatoktól valóban úgy is tűnhet, hogy az óceánok nagyragadozója harapott rá a hajónkra. A valóság persze ennél prózaibb, unalmasabb, de legalább ismerősebb.
A hajó egyik fel lángokban a naftalövedékektől, a másik lassan süllyed a beömlő víztől, a harmadikon felében a megmaradt matrózok nyájjá sűrűsödve várják kit fog majd a toroni hajó orrában felállított nyílvető átrepíteni a palánkok felett. A fiatal kapitányt sehol sem látom. Tipikusan ez az a helyzet, amikor egy megfontolt ember nem is gondol a küzdelemre és elfogadja a sorsot, amit a győző szán neki.
– Rohamra kutyák! Örökké akartok élni? – kiáltom és jó példával járva elől a cápafejet formázó felépítmény irányába kezdek el rohanni. Ugrás gondolkodás nélkül, rövidebb lett mint szerettem volna, de a csatacsillag egyik tüskéje szerencsésen beakad a cápa rézszemébe. Pajzsos karommal fogódzót keresek és feljebb szenvedem magam. Nem lehetek valami fenséges látvány.
Úgy látszik, hogy ez is megtette. A matrózok csürhéjében legalábbis sikerült a sarokba szorult bárány irháját levető életéért harcoló farkas példáját plántálnom. Nálam sokkal ügyesebben kezdenek el mászni mellettem az ellenséges hajóra azok elkeseredettségével, akiknek már nincs mit veszíteniük. Valóban. A balliszta pedig lomha kincstári darabként nem fordítható lefelé.
Összeszorítom a fogam a szokatlan megterheléstől és felkapaszkodom a háromszögletű orrfedélzetre. Vesztemre. Az orrban korábban lődöző, most kézitusába keveredett katonák válla felett megpillantom a fedélzeten néma csendben várakozó három szakasznyi elitkatonát. Őszintén, ez kedvem szegi valamelyest. Dühödten szétcsapom a hozzám közelebb álló toroni koponyáját a csatacsillaggal és utálkozva rúgom még mindig rángatódzó torzóját a katonák sorfala elé. Csak úgy, hogy történjen valami.
A válaszként érkező villám szétveti az orrot és a rajta harcolókat. Az állatok a saját hajójukat sem kímélik láthatóan. Én csak azon igyekszem, hogy szilárd talajra essek a nyálkás hullámok helyett. A tenger hangja pont olyan, mint az aréna tömegének tapsvihara, amikor egyik küzdő magatehetetlenül a földre zuhan. Szégyenkeltő, alattomos, de valahol ösztönző is.
Hassal előre érkezem a katonák elé, de vérem hirtelen ismerős táncba kezd ereimben és nem hagy fekve maradni sem. Karjaimmal nyögve kitolom magamat és hagyom, hogy a faszilánkok esője végigverje a hátamat, tagjaimat. Két nagyobb puffanással érkezik egy matróz a balomra és a balliszta maradéka a jobbomra. A katonák még mindig várnak, de látom a mantikórmaszkos szemréseikben, hogy legszívesebben már ránk vetnék magukat és szétcincálnának gyáva uruk parancsára.
Ez jó, van időm kiegyenesedni, megropogtatni az izmaimat és tekintetemmel kikutatni az ellenség gyengéjét. A matróz a balomon összekucorodva sírni kezd. A hangokból ítélve a többiek is megtorpantak valahol mögöttem. Sérült vagyok, álmos is még kicsit és öregnek érzem magam. A hajó hátsó pentagramma alakú felépítményén egy díszes alak feszít méretéből ítélve az apjának szánt páncélban mellett pedig …
… a boszorkánymester újabb varázslatra készül. Testén cikázva szikrázik a villámvért, szemeit nem látom, de két kitárt tenyere között újabb mennykövet érlel a számomra. Újabb vesztes helyzet, újabb gúnyos túlerő. Mint, amikor a Vinali-típusú viadalon minden mozgásra képes gladiátort ráeresztenek egyszerre a nemkívánatos győztesre. Mindig is utáltam ezt a fajtát, pedig csak egyszer volt benne részem … mostanáig.
– A’frad! – uszítom magamra harci kiáltásommal a toroniakat, akiknek már nem számított, hogy kitől kapják meg a parancsot, csak ugorhassanak. A tisztek döbbenten nézik, ahogyan a hetek óta egy ladikba kényszerített elitharcosok bíbor örvényként folynak körbe. Szinte biztos vagyok benne, hogy még meg is lepődnek kicsit. Én nem, aki parancsnoklásig távolodott el egyszer a harctól az úgysem érti.
Az első kóstolgató ütlegeket azért érzem. Gyorsan kiszalad a levegő a mellkasomból az első gyomros után, miközben a pajzsommal egy buzogányt taszítok arrébb, csatacsillagommal pedig egy kardot fogok fel. Rövid harc lesz, ebben biztos vagyok. Hófehér hajamat egy fejseb és az ellenség vére festi át, arcom élénkségét viszont a harci láz okozza. Ennyit a famoros külsőmről.
Az újabb villám sokkal inkább ellenségeimet szórja szét, mint engem céloz. Erejéből is éreztem, hogy inkább a szertelen katonák megregulázása volt a cél és hogy jobb célpontot nyújtsak a következő csapásnak. Ezt tisztelem a toroniakban, háborúban szeretik a tiszta győzelmet. Végső soron én is toroni vagyok.
Szabaddá vált kezemmel oldalra csapok és felmarkolom az elfeketedett végű ballisztát. Féltérden állva még felhúzni is marad erőm a vájatba szorult alkarnyi vesszővel, de arra nem esküdnék meg, hogy működni is fog, amikor elsütöm. Mindenesetre a körülöttem állok megmerevednek amikor a kezemben a páncéltörő erejű eszközzel emelkedem fel komoran. Biztosan arra gondolnak, hogy ők meg tudnék e emelni egymagukban. Mi tagadás, a csípőm hevesen ellenkezik is az ellen, hogy megtartsa.
Gonosz vicsorral pásztázom vele végig az ellenségeimet latolgatva kibe eresszem az árbócrúd legkisebb testvérét, de az ismerős szikrázás a kormánytorony felől döntésre bír. Vállamig emelem a szörnyű ostromfegyvert és fohászkodva oldom ki a kart. Egy kicsit meg is nyugszom, amikor az acélín csattanva pendül és útjára küldi a vasfejes szigonyt.
Átszeli a katonák feletti távot, elkerüli az árbócot és félütön csobban bele a boszorkánymester következő villámvarázslatába. Az mintha megragadna az érchegyen összesűrűsödik körülötte és kékes csóvát formázva neki visszafordul oda ahonnan jött. A lövedékkel együtt csapódik bele a hüledező csuklyásba és annak villámvértjébe. A torony is megremeg a detonációba ahogyan az orkfejnyi lyukkal a testén ordító mágiaforgató körüli varázslat összecsap a saját villámának az erejével.
A páncélos famor is kap egy kóstolót a hazája ízeiből. Kormos füstcsíkot húzva maga után zuhan a fedélzetre emberei és tisztjei közé, hogy csaját vértjének súlya alatt nyögjön, ameddig teste egyáltalán felméri fájdalommal a sérüléseit. Mögöttem több matróz is lehuppan az orrfedélzet roncsai közül, hogy mutatványom eredményét közelebbről láthassák … hogyha életükből már úgysincsen sok hátra.
Magam mellé ejtem a jó szolgálatot tett eszközt és az egyik toroni testéből kitépem a csatacsillagomat. Nincsenek illúzióim, halálra készülök ebben a nedves arénában, ahol a közönség mintha lélegzetvisszafojtva várná a küzdelem kimenetelét. Ahogy a matrózok közben felveszik az elesettek fegyvereit tudom, hogy maguk is hasonlóan éreznek.
Ahogy újra összetalálkozik a tekintetem a toroni katonákkal elmosolyodom és fegyveremmel tisztelgek. Szinte érzem azt az érzést, mint az arénában, azt a vérpezsdítő. mindent egy lapra feltevő kártyás borzongást, amikor az istenek, mint vérmocskos arénák bukmékerei éppolyan izgalommal hajolnak előre ültükben a küzdők felé, mint az egyszer halandók, akik csak nézik a véres cirkuszt.
Elég! – száll végig egy rendreutasító kiáltás a farkas szemet néző seregek felett. Csodálkozva nézek ki oldalra és lám, képzelgéseim valósággá váltak, de még így is pillanatokba került, hogy felfogjam a látvány értelmét. A toroni hajó mellé egy másik siklott, vagy már régebb óta állt. Magam sem figyeltem. Sokkal kecsesebb és törékenyebb mint a cápaorrú naszád.
A luxusvitorláson seregnek is alig lett volna helye, épphogy pár szolga tüsténkedett egy kisebb felépítmény árnyékában, aminek hűs csúcsán egy díszes faragású nyugágyban hófehér hajú toroni nemeshölgy helyezte éppen kristálypoharát a mellett álló szolga tálcájára. Füstüveg okulárét viselt és, hogy a lélegzetem is elállt, én mondom nem is sokkal többet.
– Ne riogassátok már állandóan az erre járó hajókat, semleges vizeken vagyunk! – kiáltotta, de lassan ő is ráébredt, hogy nem maradt rangidős a fedélzeten, akivel társadalmi helyzetéből fakadóan közvetlenül beszélhetett, így szolgájának mondott pár halk szót és az tolmácsolta tovább akaratát – Az úrnő azt parancsolja, hogy engedjétek szabadon a matrózokat és segítsetek nekik kijavítani a hajójukban okozott károkat majd kárpótlásért fizessétek ki őket és engedjétek útjára.
A katonák értetlenül tolongtak és eltelt pár pillanat mire egy rangidős ki mert lépni a sorból és a szolga felé kiáltott.
– Dehát az idegen megrongálta a hajónkat és megölte kapitányunkat és annak magitorát, ezt nem hagyhatjuk megtorlatlanul!
Susmogás volt a válasza az úrnőnek, amit ismét csak szolgájával osztott meg.
– Azok az idők elmúltak, amikor fölényesen és szörnyek módjára uralkodhattunk a tengereken. A Császárság új politikája nem szívleli az ilyen avítt gondolkodásmódot – a szolga kicsit sápadtabban folytatta – különösen nem egy pietortól, aki feljebbvalója közvetlen parancsát tagadta meg.
A katona dúlt-fúlt dühében és olyan toroni szitokszavakat köpött a matrózok felé, amiket csak én értettem. Magam is leforrázva álltam kicsit az események előtt tanácstalanul. Közben a vitorlás mögé bekúszott egy másik toroni naszád is, hogy biztosítsa az úrnő járművének másik oldalát is. A matrózok mögöttem valamivel hamarabb alkalmazkodtak az események alakulásához és egymás vállát veregetve kacarászni kezdtek.
Más dolgom nem lévén sarkon fordultam és visszaigyekeztem a hajónkra. Nem akartam a felpaprikázott toroniaknak újabb okot adni, hogy a matrózokat tizedelhessék, pedig … Nem tudtam magamban hová tenni az eseményeket. Már éppen a balliszta torony romjain igyekeztem fel, amikor megállított a toroni szolga újabb lefordított üzenete.
– Az úrnő kívánsága szerint a kyr származású bajnok a vitorláson folytassa az útját, bármerre is vezessen az – értetlenkedő visszapillantásomra meg is toldotta az üzenetét – amennyiben persze visszautasítaná, az úrnő korábbi rendelkezését is visszavonja amit a matrózokat és hajójukat illeti.
A matrózokra néztem, akik kérdőn és várakozóan tekintettek rám. Azok a boci szemek! Nem sok választást hagytak nekem. Egy kis csónakban vittek át a vitorlásra, miközben a hajónk fedélzetét oltani kezdték a toroniak. Két fegyveres kísérővel lépdeltem fel a napozó nemeshölgyhöz, de a csatacsillagomat az övemre rögzítettem inkább a vendégbarátság végett.
Közelebbről még fenségesebb látványt nyújtott és feltűnt milyen fiatal. Aquir korcsnak éreztem magam mellette ahogy arra gondoltam vannak olyan behegedt fehér sebhelyeim amik öregebbek nála. A toroni örvénymintás lenge öltözete alig rejtett többet, mint amit egy nő sarokba szorítva védelmezni kívánni egy férfitől. Ő láthatóan díszként viselte testét és erre meg is volt minden oka.
– Látom őseink révén egy tőröl fakadsz velem idegen bajnok – kezdte doromboló hangon mondókáját és letolva kissé füstüveg okuláréját smaragdszín szemeivel szinte felfalt, tudom én azt. Egy férfi megérzi.
– Nem is hiszed mennyire suessa, bölcsőmet nekem is a Tharrnak szentelt földeken ringatták egykoron.
Felvonta csinos kis szemöldökét amikor rangjának megfelelően illettem szavaimmal. Van ez így. Komolyabban is szemügyre vett, mintha megpróbálna a vér, a korom és a vértezet mögé látni. Egy férfi megérzi.
– Régen járhattál akkor odahaza, hogyha azt hiszed, hogy Tharr földje az még mindig – hűs italába rejtette egy olyan nő mosolyát, aki úgy hiszi fölénybe került egy férfival szemben a társalgás során – mielőtt azonban jobban megismerhetjük egymást vegyél egy fürdőt és rendes ruhát magadra, ez a vadember külső feszélyez ember – hazudta és egy legyintéssel, ami inkább a szolgáinak szólt, utamra engedett.
– Még a nevedet sem tudom Tharr agg oroszlánja – kiáltott utánam mikor már a lépcső aljára értem és visszafordultam felé, hogy válaszolhassak neki.
– Ragaen, Axel Ragaen – valahol mélyen reménykedtem benne, hogy egykori shuluri győzelmeim híre nem fakult meg a felsőbb osztály tagjai számára.
– Axel? Hmm … – ízlelgette a nevemet rózsás ajkai között, mintha csak száraz bor lenne – sohasem hallottam rólad. De a ragaen, az valamiféle szuke koldust jelent nem?
Nem válaszoltam neki, amivel persze megfelelően felrúgtam a társalgási illemet, de tovább haladva a hajón arra gondoltam, hogy az előttem álló csatatéren ez a kis fölény még jól fog jönni. Ördög tudja miféle szexuális divat uralkodik mostanság a vén Toron földjén. Ahogy a palánk fölött a távolodó hajómat figyeltem arra gondoltam, hogy ami jó volt Alidax kielégíthetetlen boszorkányainak azzal itt sem sülhetek majd fel.
Később a fürdőben, amikor három szolga csutakolt le alaposan és borostámtól szabadított meg egy élesnek nem nevezhető borotvával arra gondoltam, hogy végtére is hosszú az út Enoszukére. Hírből tudom csak, hogy egykori kalandozótársam Ayala Isobelle is ott lesz, régen láttam. A matrózok azt is emlegették, hogy a hozzám hasonlóan visszavonult gladiátor, a Szellem is azokra a partokra készül.
Elmerültem a habfürdőben és igyekeztem elég erőt gyűjteni az előttem álló kihívásokhoz. Én sem vagyok már a régi és végiggondolva a nap eseményeit a világ sem az jól érezhetően. Hogy miféle kunsztok várnak rá odafent a kis űrnő lakosztályában az legalább olyan misztérium volt, mint a világunk teremtése. Mikor magamra rángattam a sárkányos fekete dreggist már egy kicsit kajánabbul gondoltam rá, hogy az utóbbi is valahogy így kezdődhetett…
(Vii után szabadon)
Egy szóval? Ütős 🙂
Igen, én is ezt mondanám 🙂