A kék holddal együtt kelt. Ahogy ez első sugarak átszöktek a gomolygó felhők maradékán, úgy ébredt ő is. Lassan, bizonytalanul törve át az égi földek és az alant elterülő vidék közti határt. Az álom és a valóság határát. Ébredés utáni kábaságában el is játszott a gondolattal, hogy lehet még mindig csak álmodik, így akár nyugodtan vissza is dőlhet kényelmes ágyába, hiszen akkor sem történik semmi, ha nem látja el kapitányi kötelezettségeit. Szomjúsága azonban az asztalán díszelgő üveg felé vezette. Miközben embereset húzott kedvenc itókájából meglátta az asztal közepén heverő lapot. Jóskártya. Azonnal tudta, hogy ébren van. Már megint azt hitte, hogy a valóság álom. Az utóbbi néhány évben egyre gyakrabban fordult elő. Hiába, a hosszú és súlyos évek nyoma belevésődött elméjébe, lelkébe, és hajójának oldalába. De legalább délceg alakja mit sem változott. Eme jóleső gondolatot emésztgetve húzott csizmát, s célozta be a fedélzetet.
A felhők közt bújócskázó hold fénye vezette tekintetét a fekete kámzsa irányába. Biccentett a fedélzeten tevékenykedő emberei irányába, majd arrafelé indult. A hajóváros kusza fényei lidércként táncoltak a sötét vízen. Nem is oly mesze pedig ott ringatózott az évek alatt idehordott söpredék. Megannyi tengermelléki nemzet keze munkájából összeállt lény, mely folyamatosan lüktetett, változott, hol gyarapodott, hol pedig leszakadt belőle egy-egy darab. Egyesek szimplán csak kalóztanyának nevezték, s be kell látnunk, hogy eme kijelentés nem áll oly messze az igazságtól. A mindenünnen kivetett söpredéket egy helyre hordta össze a víz. Persze a kaotikus mólólabirintus és a hajótestek erdejének mélye ennél jóval többet rejtett. De ezt egy járatlan szemlélődő nem igen tudja megállapítani.
– Megint a szobámban jártál, miközben én az igazak álmát aludtam. – mondta, miközben egészen közel lépett a feketébe öltözött nőhöz.
– Ugyan már, megannyiszor jártam már ott igy vagy úgy. Ne játszd meg, hogy neheztelsz. – válaszolt az rögvest, a meglepődés legkisebb jele nélkül.
Mivel a nő mindeközben rá sem emelte tekintetét, ezért ő is inkább a lidércfények felé fordult újra, amik láthatóan teljesen megbabonázták beszélgetőpartnerét. Ám abban biztos volt, hogy kedves útitársa jóval messzebbre tekint a hajóvárosnál, ahogy abban is, hogy már órák óta ül itt mozdulatlan. Majd jónéhány perc hallgatag ácsorgás után figyelmes lett valamire. Néhány fegyveres tartott az egyik közeli mólónyelv felé, ami végigkígyózott az ő hajója előtt is, majd bevette magát a sűrűjébe. Épp csak megpillantotta egyikőjük arcát a hajólámpások fényében, amint hátrafordult társai felé.
– Csak nem a katonákat nézed? – kérdezte, pusztán azért, hogy kérdésével irányítsa a nő tekintetét.
– Katonákat? Arra a néhány fegyveresre gondolsz, akik az imént haladtak el?
– Igen. Ők nem a mi fajtánk közül valóak. Rangrejtve utaznak ugyan, de látni, hogy hivatásos katonák. Az egyiket ismerem is… azaz inkább csak ismertem. Shigeki embere. Legalábbis mikor ismertem még az volt.
A nő tekintetével követte az elhaladókat, és valóban, most hogy így felhívták rá a figyelmét, már ő is látta az egyértelmű jeleket. A mozgásuk és a kiállásuk elárulta őket, hiába a vastag felsőruházat.
– No, bár hosszú volt ugyan a tegnap este, de ideje felkészülni a holnapra. Kihajózunk.
– Kapitányom! – fordult utána a nő a menni készülőnek, közben hosszú fekete haja előlibbent csuklyája alól. – Biztos, hogy a nyílt víz felé vesszük az irányt? Vihar közeledik.
– Ugyan drága Electra, te is tudod, hogy ennek a hajónak semmi sem árthat. – nézett vissza a sötét szemekbe.
– Tudod, hogy nem olyan viharra gondolok. Ez most más lesz, valami nagyobb.
– Hmm… akkor viszont oly mindegy, hogy a kikötőben várjuk be, avagy az istenek ege alatt.
…
A nagyteremhez közel eső egyik üres szobát választotta. Pontosan tudta, hogy melyikben számíthat társaságra és melyik az, amelyik az esetek nagy részében üresen áll, hiszen már több mint egy esztendeje jár ezek közt a falak közt. Az egyik ilyen vendégszobát választotta. Leült a helyiség közepére. A ritkán használt fapadlózat megnyikordult alatta. Egy pillanat alatt megfeszült és fülelt, de távoli neszeken kívül mást nem hallott. Vett egy nagy levegőt, ellazította testét és felvette a meditációs pozíciót. Felidézte a megfelelő mantrákat, amik segítségével ki tudta élesíteni érzékeit. A rituális kézmozdulatokat már behunyt szemmel végezte el, miközben az ősi szövegek ritmusa már kifelé vezette a fizikai világból. Tudata megnyílt. Emberfeletti érzékelését fizikális érzékszerveihez kapcsolta. A távoli neszek és a morajlás hirtelen felerősödött, ő pedig pásztázott köztük. Kissé nyugtalanította ugyan, hogy az egyik irányból semmi mást nem érzékelt pusztán dermedt csendet. Ha színt is társítania kellett volna hozzá, akkor a legmélyebb feketének mondta volna. Bár a színek és a fény teljes hiánya talán helytállóbb lett volna. De mivel sejtette, hogy ez miért lehet, ezért próbált nem foglalkozni vele, és csak remélte, hogyha ő nem kapargatja azokat a falakat, akkor onnan sem érkezik majd válaszreakció. Tudatát visszaterelte a foszlányok, és elsősorban a nagyterem és környékének irányába. Pár pillanatnyi koncentrálás után jól kivehető beszélgetés hangjai tisztultak le a kaotikus morajlásból.
– Hatalmas áldozatokat hoztunk az elmúlt hetekben testvérem, remélem ezzel te is tisztában vagy.
– Természetesen.
– Az a dolog számos testvérünk életét követelte, mire kimenekítettük abból a forgatagból… arról nem is beszélve, hogy a rejtekházba vezető úton több kistestvér is az épp elméjét hagyta ott. A szerencsésebbeknek legalább egy tradicionális búcsúra futotta. Kettőnek pedig én saját kezemmel vettem vérét. Démoni praktika ez én mondom.
– Elég, hallgass! Meg tettük, amit meg kellett. Ez kötelesség testvérem, ne neked kelljen magyaráznom.
– Igazad van, bocsáss meg. A Shateigashira jól van?
– Ezt nem mondanám. Az úrhölgyek közül többen is azon munkálkodnak, hogy mihamarabb visszanyerje erejét. De él és ez a lényeg.
– Azok után, ahogy megalázták…
– Sss! Ezt a gondolatot azelőtt felejtsd el, mielőtt a fülébe jut.
– Újfent bocsánatodat kérem.
– Szedd össze magad és koncentrálj a feladatra. Ennyi, semmi több. Most pedig menjünk. Őrület és gyűlölet vár minket odaát.
Szemei hirtelen pattantak fel, ahogy ő is ültéből. Tudta, hogy most mennie kell. Éppen eleget hallott. Továbbítania kell az információt urainak mindenáron.
…
– Itt van hát a parancsom, továbbítsd a kijelölt kapitányoknak és vezetőknek. Hamarost szükségünk lesz az erejükre, jobb ha felkészülnek.
– Magasságos uram engedtessék megjegyeznem, hogy az a hír kapott szárnyra mostanság, miszerint is Shigeki amatu üzletelni szándékszik a külhoniakkal. Bizonyos tűzfegyverek ügyében. Márpedig ez bizony néhányakat habozásra késztethet.
– Ugyan már, nevetséges! Mijük lehet azoknak a senkiháziaknak akiket saját hazájukból idáig kergettek? Néhány arkabeuz, netán pár flinta? Gondolom azokat is úgy megbecsülik, mint a hajóikat, pfejj! Shigeki a legnagyobb bolond, ha hagyja elveszni a becsületét, néhány ilyen vacak miatt. Különben meg, majd imádkozunk egy kis esőért.
– De méltóságos…
– Csendet! Nem jeleztem, hogy beszélhetsz! Magad is hallottad a kémeink jelentését nemde?
– Igen, méltóságos.
– Látod, nincs annak a söpredéknek semmije, ami megállíthatna. Én vagyok a Császári küldött, a Mennyei Birodalom ökle, a rég elvesztett földek visszahódítója. Aki pedig nem engedelmeskedik a Császár szavának, az a vérével fizet. Beleértve téged is. Most pedig menj, vidd szavam!
…
Az őszülő üstökű férfi tányérformájú kalapjával a kezében kémlelte a környező lépcsőzetes dombvidéket. Hazafelé tartott éppen a rizsföldről és tudta, hogy kisebbik fia rendre errefelé szokta várni. Általában az eget és a távoli vidékeket kémleli a magasabb dombok valamelyikéről. Meg is pillantotta az ismerős alakot a távolban. Meglett korára is megőrizte jó szemét. Nemhiába dicsekedett annyit fiatalon, hogy hamarabb észreveszi a nyulat a mezőn, mint bármelyik kánya. Fáradtan heveredett le fia mellé mikor odaért. Hátukat egymásnak vetetve szuszogtak néhány percig. Hosszú nap volt, így minden szusszanásnyi pihenés jólesett.
– Apa, nézd csak azt a papírsárkányt ott a távolban. – törte meg a csendet a fiú.
Apja már épp készült a kalapját a fejébe húzni, hogy ő most bizony pár percet szunyókál, ezért komótosan fordult meg. Pár pillanatig pásztázta az eget, hogy biz hova is nézzen. Gondolta is, hogy hála az égieknek, a fia is megörökölte kiváló látását. Aztán észrevette.
– Az nem papírsárkány fiam.
– Hát mi? – kérdezte a gyerek néhány hosszúra nyúlt pillanat után.
– Eredj haza. Szólja anyádnak, hogy pakoljon. Egy fertályóra múlva én is otthon leszek.
A fiú értetlen tekintettel bámult apjára, ám az hideg szigorral nézett vissza rá, és egy fejmozdulattal nyomatékosította mondandóját. A gyerek tudta, hogy ilyenkor több kérdésnek helye nincs.
– Sötét idők jönnek. – mormogta, ezt már csak inkább magának.
„Kedves (nevelő)apám és tisztelt tanítóm,
eme hagyományos úton üzenek neked – a gyanús erioni ügyeskedő csürhe, akikkel korábban beszéltem, és nemsokára meglátogatnak még, úgyis mindjárt indulnak haza a hajójukra épített térkapuval, ha a varázslójuk rendbe szedi a dolgokat és megkeresik az elsőnek indult futár másik felét.
Sajnos, most, amikor eme sorokat írom, túl kimerült vagyok a szokásos mentális kapcsolatfelvételhez; az Energiafelszabadítás megterhelő mentális gyakorlat, főleg teljes erővel útjára engedve. Én azonban, mint tudod, szavatartó félelf vagyok: ha azt ígérem a Hajóváros okoskodó révkapitányának, hogy felütöm az árbockosárba, az úgy is lesz (lett).
Enoszukei utam, amire oly rég biztattál, eddig elég furcsán sikerült. Pár hónapja, amikor partra szálltam, lelkesen kerestem történeteid szerény, de készséges gésáit, acélos arcélű, fegyelmezett muszatasijait, a mesés cseresznyevirág-teát és a tiszta, dolgos köznépet, akik a napi munkában megfáradva egy magamfajta csillagot keresnek, akire felnézhetnek.
Ezzel szemben rögtön az elején kiraboltak minket, és igen komoly lépések kilátásba helyezése ellenére sem került elő a holmink. Utána a fogadó masszőrleányai megmérgeztek valami csodagombával, csapatunk visszafogott hölgytagja betörte az orromat, egy toroni tuskó pedig majdnem ránkfőzte a fogadó medencéjét. Később álmomban (jól olvasod, ez nem paca) megtámadott a környék nagyura, Shigeki, az a rusnya dög, aki fateknőt hord az arca helyén, és slanhez méltatlanul belső időben gyomron szúrt. Igaz, csak álmomban, igaz, csak valami ocsmány álomszörny tehetett a dologról, de ez akkor is megvetendő.
No, azután a kitalált istenben hívő hitehagyott szerzetesek elzavarták az álomszörnyeket, és próbáltak hitükre téríteni. Ó, a balgák… gondolják, hogy akinek megjelent Alborne Úrnő sejtető ruhát viselő ringkonferanszié képében, az hajlandó lenne bármikor mást imádni, mint a Csillaglantos Dalnoknőt?
Ezt kérdeztem a fura démontevebogárból ragut főző helyiektől is Kazukabe nagyúr palotájában, de nem értették a kérdést, sőt, láthatóan nehezteltek, amiért a vadászatról nem hoztam nekik repülő csápos lófejeket. Valamennyire igazuk volt; ahogy Ifinben is mondják: legszebb ajándék a lófej.
Aztán lecsaptam Kazukabe nagyúr fejét, mert szembe jött a lépcsőn, és találkoztam egy félhalott elffel, aki ott volt valamiért, és a mellkasába volt gyógyulva egy izé, amitől fura volt, és ezt Kazukabe csinálta vele állítólag, valamiért… a többiek értették, én szerencsére nem.
Így kerültünk a Vízimanóhoz címzett fogadóba, amely őszintén kiváló teájáról és a falra akasztott poshadó vízimanó tetem-cégéréről volt híres. Sajnos, senki nem ismerte fel a magamfajta világhírességet, és még azért is nehezteltek egyesek, amiért ócska asztalukon pihentettem megfáradt lábaimat. Ezekben a vidéki népekben egy csepp empátia sem szorult.
A Család helyi főnökének is erről panaszkodtam, miközben hamis bizonyítékokat plántáltunk a sinemosiak bányatelepének irodájába. Ebből is látszik, milyen remek fickó vagyok: szeretem, ha mindenki boldog. A Család boldog volt, mert a sinemosi szaglászó leszállt róluk, a sinemosi boldog volt, mert azt hitte, meglátta a fényt, én pedig boldog voltam, mert mindenki szeretett, de hát tudod, derék tanítóm, engem mindenki megszeret.
Vagy belehal a próbálkozásba.
Ezt próbáltam a régről itt ragadt, bánya mélyén tanyázó démonhercegnek is elmondani, udvariasan, a saját Beszédével, de ellenségesen reagált. Persze, nagyrészt azért, mert közben Vendor cimbora szétlőtte a nagy rusnya démonfejét démonölő nyílvesszővel, de hát Vendor sose volt egy nagy diplomata: erről miért én tehetek?
Sajnos, a lökött Tatsuta jónő ikertestvére sem látta bennem a gyámolítandó áldozatot, sőt, arcon csapott – belső időben! Hogy ezek a szukék mennyire alulképzettek a slan etikett terén! A legszörnyűbb dolog, amit kardművész képzésemmel visszaélve belső időben cselekedtem, az volt, amikor egy konkurens udvarló kezében kicseréltem a vörös rózsát seprűre. Fura, hogy egy gorviki fejvadász, egy xing herceg és egy renegát kensai által nevelt félelf előadóművész a legérzékenyebb a slan etikettre errefelé, de úgy tűnik, erre tart a világ.
Ezen tűnődtem, miközben a lökött Tatsuta kamu térképe nyomán próbáltam eljutni Triyang városába, de a műút helyén bozótos volt, aztán a hegyek közti kanyon helyén egy mocskos nagy tenger. Lehet, hogy a szukék elmulasztották frissíteni a térképeiket a tűzviharos-szigetszétcsúszós incidens után? Micsoda figyelmetlenség. Aztán csodálkoznak, ha az ide látogatók negatív visszajelzéseket adnak a helyről az erioni szalonokban, és lebeszélik barátaikat az idelátogatásról.
Így kerültem egy kis tengeröbölbe, ahol felkéredzkedtem egy kalózhajóra, melyet kénytelen voltam elfoglalni a vonakodásuk miatt. Elhajóztunk a maradék legénységgel ide a Hajóvárosba, és közben sikerült a vad kalózkapitánynőt, Bonny Anne-t bevezetni az altesti és orális higiénia misztikus világába. Ha továbbra is így fürdik, tisztálkodik és ápolja fogait, még a végén hajlandó is leszek udvarolni neki… amit ő láthatóan elvár, de hát ismered az álláspontomat, bölcs tanítóm: én világhírű művész vagyok, nekem igényeim vannak, engem ki kell érdemelni.
Láthatóan a Hajóváros kikötői hatósága sem érti ezt, ezért zártak ebbe a dohos cellába, mert a révkapitánynak kicsit összekuszálódtak a végtagjai landoláskor. Hiába érvelek azzal, hogy művészi ívben repült, és a szomszéd hajókról vastapsot kaptam (népszerűtlen fickó lehetett).
No mindegy, így legalább nyugodtan meg tudtam írni ezt a levelet neked, bölcs tanítóm. Majd úgyis jön Vendor, hogy elintézze a szabadon bocsátásomat. Vagy Tatsuta. Vagy Hiar. Vagy valaki.
Igaz, nem nagyon tudják, merre vagyok.
De hát oldják meg. Erre valók a harcostársak. Egy erioni kontinentális bajnok nem szürkülhet bele a részletekbe.
Persze, meg tudnék szökni, de az annyira méltatlan lenne. Különben is, itt ül a szomszéd cellában egy becsületben őszült sinemosi leánykereskedő, aki egész érdekes dolgokról mesél: tűzfegyverekről, hatalmas fegyverszállítmányokról, a szuke egyesítés revizionistáiról… lehet, hogy az elkövetkezendő napokban ez a szurtos Teknőváros kevésbé lesz nyomasztóan lehangoló?
Ezzel zárom is soraimat,
legmélyebb tisztelettel üdvözöl nevelt fiad és hűséges tanítványod,
Sorel „Szellem” Codorra
Ui: nyugodj meg, ez nem az én vérem a papíron, hanem a szuke fegyőré. Udvariatlan megjegyzést tett – azt hitte, nem beszélem a nyelvet. Igazából nem is volt egyszerű koncentrálni a levélírásra, miközben itt óbégatott a rácsok közé szorult feje miatt. Mint mondtam, ezek az itteni szuke népek híján vannak minden figyelmességnek”
Bonny Anne … egy részem most meghalt, a másik pedig már keresi az idevágó számokat youtube-on 8)
Sorel/Vii: mi az hogy nem ismert fel senki a Vizimanóhoz címzett fogadóban? Hogyha Axel Ragaen ezt hallaná és nem lenne Kyel bíróságának erigowi börtönében a tárgyalására várva akkor megkapnád tőle a magadét …
Na jó, egyvalaki… de a szabályt erősítő kivétel kedvéért nem módosítjuk a szabályt 🙂
No meg ott volt az első számú rajongó; Tatsuta aki felismert, ezen felül az éles szemű Vendor is 🙂
Már meg ne haragudjék a díszes társaság, de ha az ember egész nap izzad a műhelyében és amikor lemenne megpihenni a kedvenc kis kocsmájába ott találja azt a sok piperkőc nyugatit, komolyan mondom az egyiknek valami csillagok voltak a botja végiben, a másik meg pajzzsal csatacsillaggal rohangált azok is inkább kaszálnának. Vissza lehet menni a kontinensre és akkor legalább nyugodtan költhetem el a kis napi boromat,
Nem zárhatsz be egy országot, Tokugawa-szama. A nyugatiak már idehozták az isteneiket, Márketpenetrésönt, Piacirést és Pullsztretödzsit, és ezt a szuke nép már sose fogja elfeledni. Dolgozhatsz egy évig egy mestermű slan kardon, vagy eladhatsz naponta tízet a motorháztetőből flexelt, ám dekoratív nien-kard replikákból a szájtáti pyarr és erioni látogatóknak. Melyikből tudsz több bort venni? 😉
Ezek a fránya nyugatiak…
És hol marad a tökéletességre törekedés, a szellemi fejlődés, és a megmunkált fém csodálatos átalakulása?
Minden azonnal kell, az utolsó paraszt is kardokkal akar rohangálni, holott meg sem érdemli, és ráadásul az erioni marketing felhasználásával még a társadalmat is át akarják alakítani…
🙂
… s mindeközben meg a kert végében csak hegyekbe gyűlik a gané. 😉