Eric Van Dien: Uwel nevében – film-noir fantasy

Sokan és sokszor kérdezik tőlem egy-egy recens M.A.G.U.S. könyv megjelenése kapcsán, hogy mit ajánlanék régi rajongóknak az új felhozatalból. Új belépőknek is okozhat gondot, hogy a most éppen könyvespolcokon nem található klasszikus ynevi történeteken kívül mivel érdemes kezdeni az ismerkedést a legnépszerűbb magyar fantasy szerepjáték világával.Ezért is döntöttem úgy, hogy leporolva az eredetileg rpg.hu/lfg.hu oldalon megjelent ismertetőmet feleleveníteném azt a könyvet, amiért annak idején (2008, nem tegnap volt) először úgy éreztem, hogy érdemes tollat ragadnom az elolvasás után.

Az új M* regény fülszövege utáni rövid ajánlás, miszerint “Az új évezred legeredetibb és legolvasmányosabb Ynev-regénye!” nem hozza könnyű helyzetbe a könyvet, még ha a fent idézet W. M. Chapman-től származzék is. Ezzel a gondolattal egy kalap alá kerülnek a Valhalla és Ronin utolsó kiadványai a későbbi, többségükben zúzdamenekült regényekkel, ami nem szerencsés. Ugyanakkor ha a kijelentés igaz nincs mitől tartanunk és valóban maradandó olvasmányélménnyel gazdagodunk végre az elmúlt évek felemás megjelenései után.

 A borítóra tekintve vannak rögtön ígéretes jelek. A festmény mindenképpen az utóbbi évek egyik legjobb munkája, amiből az sem von le semmit, hogy nem a regényhez készült: a méltán népszerű deviantart felhozatalából való, és a tehetséges Stjepan ©ejiæ munkáját dicséri. A kapcsolódó fórumok tanúsága szerint hasonló megoldással még találkozhatunk a jövőben a Deltavision által megjelentetett kiadványok kapcsán. Ösztönző lehet a magyar grafikusok számára a külföldiekkel való versengés a hazai terepért, de ugyanakkor háttérbe is szoríthatja az amúgy sem tündöklő alkotókat. Reméljük a legjobbakat.

 Eric Van Dien azon nemzedék írói közé tartozik akik már több kiadónál jelenhettek meg M* kapcsán. Az Anyrok alkonyában megjelent írásai után két önálló kötete közül a Godorai őrjárat maradt meg többekben pozitív élményként, melyek ismeretében elmondható, hogy mind történetvezetése és stílusa is fejlődött, csiszolódott az évek során. Ahogy előző regénye kapcsán megjegyezte egy kritika, következő írása már egy valószínűleg nagyszerű regény lesz. Az Uwel nevében elolvasása után pedig bátran kijelenthetjük: így történt.

 A titokzatos és zavaros fülszöveg ellenére a kötet igen egyszerűen és tisztán indít. A Dúlás borzalmaiból menekülő apa és fia viszontagságait, közös útjának egy epizódját mutatja be. Erről a képről hamar vált ugyan a jelenkori, P.sz. 3692-es eseményekre, de Thell con Armagel és apja, Errn con Armagel útjáról, annak körülményeiről még lesz néhány visszatekintő fejezet a regény kapcsán, hogy a befejezésre összeállhasson egy kerek egésszé az, asztali szerepjátékos kifejezéssel élve, életútjuk. Itt ugyan feltűnhet vájtszeműbb olvasóknak, hogy miért viselnek gorviki grófi címre utaló előtagot nevükben apa és fia, mivel azonban a regényben több uwelita paplovag is bátran hasonló előtaggal szerepel, így gondolom ez nem olyan nagy gond… gondolom.

 A felcseperedett és paplovaggá vált Thell, regényünk hőse, éli a uwelita igazságosztók megszokott életét. Egy térkapunyira Új-Pyarrontól, egy erődben várja két bosszúteljesítés között eltöltendő idejét, melyek megkezdése előtt rendszeresen felkeresi fiát és apósát, akik egy ferde pyarroni éjszaka révén váltak élete részévé. Ez a modern családmodell, tudvalevő mennyire nem kötelező és támogatott egy szakrális tisztséget betöltő személy részéről foglalkozni fiával, elsőre idegen volt, de több más egyházat érintő furcsasággal együtt betudható az író ynevképének sajátosságának és mint ilyen elnézhető.

 Két szakszerűen végrehajtott bosszúállás után azonban hősünk elveszti istene, Uwel kegyét és ezzel a varázshatalmát. A regény tulajdonképpen innen kezdődik el és ha “legeredetibb, legolvasmányosabb” pátosz magasságába nem is emelkedik, kifejezetten kellemes történetvezetésével és izgalmas, bár előre látható, fordulataival együtt is maradandó élményt nyújthat.

 Ha végletekig kiforrottnak nem is, de az egyenletesnek már nevezhetjük Eric Van Dien írói stílusát. Kifejezetten kevés leírásával, de gazdag világábrázolásával engem Raymond Chandler detektívregényeire emlékeztetett olykor és ha nélkülözi is a könyv azok macsós stílusát, végig az az érzésünk, hogy az inspiráció valahonnan a Marlowe történetek magasából érkezett, ami nem akkora baj egyébként.

 A regény bár láthatóan összeszedett és átnézett, akadnak még érdekességek. Néhol, az első ötven-hatvan oldal magasában néhol szóismétlésre lehetünk figyelmesek, bár semmi sem izgalmasabb annál mikor a Kyel inkvizítorként bemutatkozó személyre előbb Dreina inkvizítorként, majd később ismét Kyel inkvizítorként emlékezik meg az író. A neve pedig Parte… hmm… Patre atya… láttunk már rosszabbat is. A regény elejének két rövidebb epizódja, mikor is a küldetéseit hajtja végre hősünk olykor meglepetésekkel szolgál. Egy alkalommal például egy sötét folyosón kell üldözni egy gyanúsítottat és Thell megjegyzi magában, nekünk, hogy odabent hátrányban lesz ellenfelével szemben mert, hogy az lát majd. No, igen, az lehet, hogy száz oldallal később “elfként” hivatkoznak erre a szereplőre, de korábban erről nem sok szó esett. Az, hogy a mellvértjébe applikált szent szimbólumra miért nem idéz szent fényt külön rejtély. Mielőtt azonban szabálykövetésért fedne meg bárki, védelmemre szóljon, hogy a kötet bátran utal kis- és nagy arkánumokra, illetve Aranyharang nevű technikákra.

 De ezen szőrözések sem homályosítják el a kötet azon érdemeit, amikkel rendelkezik. Hosszú idő óta az első olyan kiadvány amit bátran ajánlok ismerőseimnek M* kapcsán, illetve olyan regény, amit lehet pár év múlva ismét leemelek a polcról, ha másért nem, a gazdag világábrázolásért amivel életre kelti Új-Pyarron világát és színes karaktereit. Túlzás lehet a Chapman által írt ajánlás? Ennek eldöntését inkább mindenki személyes ízlésére bízom.