Tanti jóvoltából a tábor harmadik napján, azaz szombaton kerül sor a II. Hősök Napja Találkozó versenymoduljának lemesélésére. Így azok is eljuthatnak a legendák ködébe vesző Bórog partjaira, akiknek anno a találkozón nem volt alkalmuk eme kalandra. A történethez 6-8. szintű karakterekre lesz szükség, amiket a 3.0-ás Tetemre hívás típusú karakteralkotás segítségével tudtok elkészíteni.
Vihar utáni csend
A napok óta tartó hóvihar csitulni látszott. A mindent beborító fehérséget csak néhol törték meg az örökzöldekről leszaggatott ágak , melyek csonka végtagokként tanúskodtak a tájat át meg átszabdaló pusztító erejü vaharról. Hiába a pillanatnyi lélegzetvétel amit a vihar engedett a megtépázott erdőnek a sűrű szemekben hulló hó és a reggeli köd miatt továbbra sem látothatott senki meszebb pár kurta lábnál. A monoton zúgás szinte teljesen elnyomta a hó ropogását amit a szőrmebundás csizma és annak súlyos viselője keltett. Alakja alig volt elválasztható a fáktól melyeknek fedezékében próbált szembeszegülni a förgeteggel. Egyik kezével egy kidölt fának támaszkodva törölte le a hideg ellenére is csatakos homlokát a magányos alak, miközben a távolt kémlelte hátha megláthat valamit, valamit amit már hetek óta szívós farkas módjára keres, űz. Szemében vadul lobogott a tenni vágyás tüze , melyet a szarkalábak és barázdák sem tudtak elhomályosítani amit az évek rótak az arcára. Már nem volt sok hátra, hogy elérje annak az átkozott dombnak a tetejét és akkor majd lefelé haladhat. De tapasztalt volt tudta, hogy nem lehet könnyelmű hiszen lefelé talán még veszélyesebb lesz az út mint felfelé, nem csak könnyebbséget rejt, de egy rosz lépés és egy fa állítja meg. Nem engedhette meg magának a gyengeséget, hiszen ez a vidék elevenen falja fel a gyengéket. Hiába látta közelinek a magaslatot így is órákba tellett , hogy elérje azt és letekinthesse a dombok és hegyek körülölelte medencébe. Fekete féregként rágta lelkét a kétely, hogy mi van ha ismét tévedett, mi van ha ismét csak egy üresen tátongó erdős katlant talál, ahonnét, talán nehezebb lesz visszatérnie mint legutóbb. A viharok egyre erősebben tomboltak, minden egyes alkalommal, nem lehetett kiszámítani, hogy mikor jön és , hogy mikor megy. Utitársat sem talált magának, hiszen senki sem volt olyan bolond, hogy önként és dacolva kockáztassa az életét egy olyan dologért ami talán , vagy ahogy többen állították a felfedezők közül biztos, hogy nem is létezik csak egy öreg hagymázas képzelgése csupán. Ahogy felért a tetőre behunyta a szemét és elmormolt egy rövid imát minden istenségnek aki a segítségére lehetett abban a pillanatban.
– Ó , ti égiek, kiket én megérteni nem is akarok. Kérlek titeket most az egyszer legyetek kegyesek hozzám vén szolgátokhoz és adjátok, hogy lassan végtelenre nyúló utamat befejezhessem. Adjátok, hogy megtaláljam amit keresik.
Ezután lassan, már–már fájdalmasan lassan kinyitotta szemét. Először semmit sem látott csak csillagok táncoltak a szemei elött azután, hogy összeszorította őket. Észre sem vette, hogy mikor állt el a vihar. Ahogy az utolsó hódarabok is lehullottak az égből és kitisztult a látása úgy vette észre az ősi romok sziluettjét. Megdörzsölte szemeit, nem akart hinni nekik, hát meghallgatták az istenek. Nemsokára egészében csodálhatta meg az ősi romvárost mely csak árnyéka volt hajdanvolt pompájának, de így is tudta több titkot rejt mit hátralévő rövid életében kérhetett volna. Harsány kacagásban tört ki a gondolattól és évek óta most először volt igazán jókedve, hogy még a könnye is kicsordult, hogy öreg arcán végigfolyva már jégcseppként koppanjon a bakancsát.
Már csak alig két hét az eseményig, nyugodtan lehet küldeni a karaktereket és a jelentkezéseket még akár egyénileg akár csapatostul, addig is álljon itt egy újabb rövidke hangulatkeltő, hátha még több ember tetszését nyeri el. Ne feledjétek: „Örökké akartok élni?”
Már hetek óta csak ez az átkozott imbolygás. A fiatal Kadal-papnak sem a gyomra sem a szervezete nem volt hozzászokva. „A Törpék mégis csak a hegyek mélyére lettek teremtve és nem arra, hogy hajózzanak” Zsörtölődött néhanapján mikor felerősödtek a hullámok. Ráadásul folyton recsegett ropogott minden a talpa alatt és a feje fölött. Az egyre marconább időjárás fokozódó terhet jelentettek az amúgy a maga nemében egész nagynak nevezhető hajónak. A kötelek folyamatosan jegesedtek éjszakánként, a vitorlák is egyre nehezebbek voltak. Korábban nem értette, hogy miért vonták be a hajó orrát fémmel, ilyet még nem látott , habár az is igaz, hogy túl sok hajót sem látott, így nem tette szóvá. De az egész hamar egyértelművé vált mikor már hetek óta utaztak a hajóval és már a tengeribetegséget is sikerült legyűrnie. Akkor már harmadik napja fagyott és arra ébredt, hogy eget rengető durranások rázzák meg a fedélközben található kabinját. Felkapta bőrpantallóját és meleg gyapjúkabátját, az ajtón kilépve még a pörölyét is kézbe vette és úgy rohant fel a fedélzetre. Felkészült minden rosszra, úgy hitte, hogy kalózok támadhatták meg a hajót, át sem futott az agyán, hogy mit keresnek ilyen messze a partoktól. Ahogy kilépett a fedélzetre arcába csapott a jeges metsző északi szél, egy pillanat alatt érezte ahogy összefagynak a szőrszálak az orrában. Arra számított, hogy a hajójukat megcsáklyázták vagy egyéb célra alkalmas szerszámmal ejtették fogjúl. Hosszú másodpercekbe került mire a szeme hozzászokott a hózivatarhoz. Sehol semmi életjelet nem látott a kötélzeten lógó illetve a fedélzeten szaladgáló matrózokon kívül. De senki sem tünt izgatottabbnak vagy idegesebbnek a szokottnál. Előresétált a hajóorrba, hogy talán észreveszi mi ez az istentelen dörgés ami nem akart abbamaradni. Ahogy lenézett a sötéten suhanó vízre akkor vette észre, hogy hatalmas jégtáblák adják ki azt a zajt ahogy nekicsapódnak a fémmel borított hajóorrnak és törnek ezernyi apró darabra. Valami kurjantást hallott az árbockosár felől, de nem értette az artikulátlan óbégatást. Többen gyűltek a korláthoz és kezdték a látóhatárt fürkészni, követte hát a tekintetüket. Még hosszú percekig lélegzetvisszafolytva meresztették a szemüket, hogy meglássák azt amit a magasban a matróz is. Egy jóval magasabb és vállasabb figura aki még ilyenkor is viselte megszokott vállvasát odalépett Kadal-papja mellé, vállára tette kezét és halovány mosollyal az arcán révedten meredt a fehérlő semmibe. Az hátranézett és látta az Krad-lovag mögött ácsorgó útitársaikat is akik hozzáhasonlóan kissé megbabonázva nézték az elöttük kirajzolódó sziget partjait.
– Igen barátaim utazásunk legizgalmasabb része még csak most jön.
Mondta az ifjú törp és visszafordult, hogy ne szalasszon el egy pillanatot sem Bórog ősi földjének látásából.
Na ez egy legendás Axel Ragaen történet … akkor szerintem Lucius tantrikus mesélői mágiája hatása alatt játszottuk végig a kalandot Phoenixel, Áronnal és Ayalával. Nagyon ajánlom.