Szalkai László Hawkwood: Ha megszakad a napvilág (könyvkritika)

Mivel a kedvenc fantasy regényemről van szó, így meg kell próbálnom nem oldalakat teleírni. Régi adósságom magam felé (is), hogy véleményt írjak róla és bemutassam miért is tartom fontos és egyben nagyszerű könyvnek kritikám tárgyát. Megjelenésének tizedik évfordulója olyan alkalom, ami kihagyhatatlannak tűnik a szememben. Kezdjünk is bele kivesézni, hogy miért érzek késztetést arra, hogy évről-évre elővegyem és újraolvassam.

Ryan Hawkwood írói álnéven akkor ez volt a harmadik önálló könyve Dr. Szalkai Lászlónak és egyben az első hivatalos Codex szerepjáték világán játszódó regény. Amellett, hogy a „menedzser-fantasy” elnevezésű irányzat úttörőjeként ő írt először novellát ’A Völgy’ címmel az Analog H fanzinban a ’80-as években (melynek szerkesztője Gáspár András volt), később elindította ’Farkasének’ című regényével a Beriquel ciklust hozzám mégis a Legendák Könyve II kötetben megjelent ’Énekelj nekem a napról’ című novellája került a legközelebb olvasóként.

A cím Dylan Thomas azonos című versére utal, ami későbbi oldalakon a könyvet is felvezeti. A borítón Zsilvölgyi Csaba (Max) alkotása látható, ami annak idején (is már) megosztotta közönséget. Egyértelműen a klasszikus, ’90-es évek stílusához tartozik, de témájában már vannak merész elemek, amelyek túlmutatnak az elképzelhető anatómián és a kézi nyílpuskák mechanikáján. Már itt is bemutatkozik a könyvben később alkalmazott egyedi mágia, amivel korcsolyán lehet víz felszínén siklani. Dinamikus, nosztalgikus kép … mindig elérzékenyülök ha ránézek. Nekem tetszik.

A fülszöveg már utal rá, hogy két főszereplője is lesz a regénynek, de ennél többről van szó. Az igazságot, amit a világ két feléről indulva keresnek majd, két teljesen különböző szemszögből fogjuk megismerni. A könyv fejezetei E/1-ben megírva egy csempész és egy lovag belső gondolatai lesznek váltogatva (kivétel az epilógus). Nem csupán a világok mások gyökeresen ahonnan jönnek, nem csupán a hivatásuk amit űznek, de világlátásuk és és így kifejezésmódjuk is különböző. Shayen, a napnyugati csempész, közvetlen hangnemben narrálja a vele történteket, modernebb stílusban.

A napkeleti lovag viszont sokkal fennköltebben, archaikusabban fogalmaz, jelleme is inkább az eseményeken és tettein keresztül körvonalazódik majd. Már a két nyitójelenetben megvan az az ellentét, ami a két férfit elválasztja egymástól: egy fülledt délutánon henyélve nyúl utána múltja és egy üldözésbe keveredik szárazon-vízen, a lovagot pedig egy esős éjszaka riasztják egy lehetséges eretnek démonikus fertőzés esetéhez. Mégis, a dinamikusan, olykor csak pár oldal után váltakozó szemszögek lassan, de biztosan fordulnak egymás felé, egy közös cél irányába és mintha csak egy egyre gyorsuló csúszdán indulnánk meg erősödik bennünk a bizonyosság, hogy a végzetük keresztezi egymás útját.

Fontos értenünk a könyv értékeléséhez, hogy miért nagy dolog bizonyos eleme. Először is a Codex szempontjából tudni kell, hogy a szerepjáték és a megjelent írások addig a pontig csak Napkeletre korlátozódtak (leszámítva persze Dale Avery folytatásos novelláját az ezredforduló Dragon magazinjaiban). Tulajdonképpen EZ volt az a pillanat és regény, amikor szembeállítva, részletesen megjelent Napnyugat kontinense a játszott-olvasott-ismert világrész mellett. Így a lovag nézőpontja szinte kényszerít minket (a világ régi ismerőiként) arra, hogy az ő benyomásai és szemén keresztül ismerjük meg az újdonságokat.

A fantasy irodalom szempontjából pedig maga az alapkonfliktus (és majd annak feloldása) miatt mérföldkő ez a regény. A már borítón is szereplő varázstárgyhoz hasonlóan több ilyen képzeletbeli eszköz is létezik a főszereplők célállomásán: a démonikus Vörös Városban. Ezeket fiktív zsargonnal „mechanomágikus” eszközöknek nevezi a könyv, de ami lényege, hogy nagyobb részben tűzfegyverek és robbanószerek, melyekről tudjuk, hogy alapjaiban tudják kiforgatni a középkorias fejlettségű fantáziavilágokat. Ezeknek a megjelenése Napkeleten okoz olyan riadalmat, ami elindítja tulajdonképpen az események folyamát.

A fantasy irodalom (de ezen belül a hazai különösen) sokat és sokszor küszködött azzal a problémával, hogy hogyan szerepeltessen ilyen erős és modern eszközöket úgy, elfogadhatóak legyenek a karddal és mágiával létező világokban. Léteznek jobb megoldások is persze (pl. a Cherubion sorozatban kifejezetten egyenértékűek a kezdetekben is már), de a Codex és a hozzá hasonló szerepjátékos alapokon nyugvó fantazmagóriákban ez egy kínosan kikerült dolog (vagy csak udvariatlanul előtérbe nyomott). Utóbbiakra inkább nem írnék példákat a béke kedvéért.

Itt viszont, miközben egy szövevényes, jellemeket és kultúrákat ütköztető kaland bontakozik ki és kapunk egy hatalmas új világrészt is a fenti problematika folyamatos középpontban tartása mellett nemhogy nem sikkad el, de érthető és elfogadható válaszokat kapunk kínos és gyakran felmerülő kérdésekre. Igaz, hogy emiatt a stílus olykor színt vált és van, hogy az akció túlsúlyba kerül, máskor viszont a nézőpontváltások szigorú betartása miatt a történet dramaturgiája bukkan egyet, de ez így még mindig egy hatalmas vállalás tisztességes és emlékezetes teljesítése.

Hibái persze vannak, nyomdahibái is. A lovag fejezetei sokszor terjengősebbek, mint mozgalmasak és a túlzásba vitt archaizálás sokszor brutális mondatszörnyeket eredményez (igen, még számomra is). A csempész fejezeti máskor szinte egyedi nyelvtant használnak és a túlzásba vitt modernizálás megülheti egyesek gyomrát úgy a fogalmazásban, úgy a történésekben … mialatt a kifejezés mód még mindig valahol a kilencvenes évekből merít a közelharci leírásokkal (tehát olyan mint a borító). Különben is, a regény hét évvel (7!) az utolsó Legendák Könyve után jelent meg, mégis ki emlékezne a Codex világának addigi alapvetéseire egyáltalán … új olvasóknak pedig szinte rögtön két (nehezen) felfogható és egyedi világnézetet kell befogadnia.

Úgy gondolom, hogy a regény (mondjuk ki) bukásának az oka egyszerűen az, hogy a Codex franchise újraélesztéséhez túlságosan komplex volt. Mert minden fenti vállaláson kívül még egy (akkor már) több mint fél évtizede hibernált ’érzést’ volt hivatott folytatni és bevonzani vele annyi új rajongót, hogy a régiek reaktiválásával elkezdődhessen a Codex (mely az eredeti megjelenésekor a ’szerepjáték reneszánsza’ volt) reneszánsza. Ez pontosan annyira zavaros, mint amilyen lehetetlen. A Codex első hivatalos regénye az utolsó lett, s a kiadójának egyetlen megjelent könyve. De nem a mű hibájából!

Az évek óta féltve őrzött könyvemet lapozgatva találok rá a kiadó Codex-el kapcsolatos tervei közül az „őszre” tervezett ATLASZ kiadvány hirdetésére, ami színes térképeket, novellaszerű hangulatkeltőket és újabb Max illusztrációkat ígér. Nem részletezném, hogy mit érzek ilyenkor. Kerülöm ugyebár azt a témát is, hogy pontosan melyik esztendőben is jelent meg a regény (az az év amiről nem beszélünk …). Szeretném azt hinni, hogy valahol máshogy alakult: sikeres lett a könyv és megjelent az ATLASZ, az álmok és remények nem enyésztek el a nyár végével.

A Codex számára azonban sohasem jött el az az „ősz”. A rajongóknak nem kell részleteznem. Mostanra a ’Ha megszakad a napvilág’ egy értékes és ritka könyv lett. Az utolsó vadonatúj példányt (amiről tudok) ajánlásomra vette meg egy kedves barátom. Minden évben előveszem és amikor úgy alakul, sikerül is újra befejeznem. Fantasztikus regény. A kedvenc fantasztikus regényem. Legkedvesebb emlékeimet őrzi. Ajánlom mindenkinek és hozzá azt, hogy nyitott elmével vágjon bele.