A dohányfüst furcsa formákat öltve kavargott a söntés felett, át a hatalmas belső tér látszólagos összevisszaságán, és a míves korlátok övezte körfolyosók rendületlen során, egészen a homályba vesző mennyezetig. Végigkúszott a kupák, korsók, és az azokat markoló megviselt kezek között, körbeölelte az arcokat, az arcokat, melyek Ynev távolabbnál-távolabbi szegleteiben láttak napvilágot, az arcokat, amelyek közül az egyik talán egy kicsit kilógott a sorból. A vidám, avagy éppen marcona, no és persze az alkoholtól mámoros tekintetek között volt egy, amelyre ezek közül egyik sem volt igaz. Nem, az övé más volt. Borúsan és elcsigázottan révedt hol maga elé, hol a fakupája tartalmára, imígyen nem lehetett eldönteni, hogy épp múltjában kutakodik -e, avagy csak az alkohol hatására fogalmaz magában kétes értékű, ám mégis nagy erejű gondolatokat. Egy olyan ember tekintete ez, aki lassan kifakul ebből a világból… elmúlik, mert nincs már mi itt tartsa, nincs már ki ismeri, ki szeresse, és nem is fog hiányozni senkinek. Fáradtan emelte korsóját nyúzott, borostás arcához, félresöpörte vállig érő csapzott fekete haját, és nagyokat kortyolt a habos serből. Körülötte jó hangulat uralkodott, de őt ez kicsit sem érdekelte, továbbra is fásultan, merengve bámult át egy másik világba, merthogy szelleme máshol kalandozott éppen, az szinte bizonyos. Elütött a többitől, még egy ily vegyes társaságot befogadni képes helyen is mint Torozon híres – hírhedt tavernája. Mert hisz leélt, életunt, és kiábrándult arcokat Erion bármely szegletében találunk, talán többet is mint kellene, addig az ő fajtája még eme hatalmas falak között sem mondható túl gyakorinak. Tipikusan az, aki körül még a levegő is megváltozik, mintha nemcsak a lelke, hanem teste is más magasságokban járna, mint aki menten átlép egy másik térbe, s talán időbe, anélkül hogy az bárkinek szemet szúrna. A fajtáját körüllengi a magasztosság és a kudarc igen fura keverékének aurája.

Pedig ahogy egyre előrébb haladtak az éjszakában úgy fokozódott a hangulat, egyre több ember jött be az utcáról, lassan telítődött a helység, elfogytak a helyek a kisebb-nagyobb asztalok tengerében, mely elárasztotta a nagyterem javát, az emelvény pedig, ahol a magukat különösképp kitüntetett vendégek foglaltak helyet, már rég megtelt. Jó nevű fogadó volt hiszen, egyesek szerint tán a legjobb, és ahogy egy ilyenhez illik, egy jó nevű kobzos és társulata garantálták a hangulatot. Egyre több ember ropta a valójában egészen felemelő és kellemes zenére. De ő nem… már nem. Pedig régen, amikor még forrt a vér az ereiben, hogy megtáncoltatott néhány könnyű, és még annál is könnyebb vérű nőcskét. Régvolt emlékeiből származó, és sörhabból formálódó, arcok mosolyogtak vissza rá a korsóból, ám kicsivel később az az alig észrevehető mosoly is eltűnt az arcáról, amit csak pár pillanatra öltött magára, mintha sosem lett volna. Helyén csak egy keserű gondolat maradt: Szar az élet… De legalább rövid. Kért még egy korsóval, hogy újra lemondóan kortyolhasson néhányat, és tekintetét körbehordozta a termen… talán kis időre visszatért a jelenbe.

Ekkor lépett a nő a robosztus fémajtón keresztül a terembe. Egy nő kinek hullámos fekete haja finoman omlott vállaira, és formás melleire. Kinek arca nem tükrözött érzelmeket, de így is tökéletes volt. Ámbátor nem is eme tulajdonságaitól vált gyönyörűvé, hiszen szép arca bárkinek lehet, neki volt egy kisugárzása, amit nyomban észrevett, aki kicsit jobban megnézte. Noés a szeme, a gyönyörű halovány zöld szemében furcsa tűz lobogott. Nem látni ám mindenfelé ilyet, egészen különleges, és borzongató. Néhol bizony elképzelhetetlen mennyiségű aranyat megadnak az efféle szépségért. Ő csak állt ott a bordó, testhezálló nadrágjában, lovaglócsizmájában, és feszes fehér ingjében, és a tömeget fürkészte.

Én pedig rájöttem, hogy bámulom ezért újra megmarkoltam a korsómat, és próbáltam máshová nézni. De elkéstem, mert ekkor rám nézett, és én már egyáltalán nem akartam félre nézni. Nem sokáig állhattam a tekintetét, mert úgy éreztem kezdek elveszni benne, mégis félre kellett hogy nézzek, így rázva le magamról a béklyót. Erre csak egy halovány mosollyal válaszolt és elindult felém. Felém, vajon mit akarhat? Furcsa érzések kavarognak bennem. Egyáltalán miért foglalkoztat, miért nézem ennyire? Mindegy, várjuk ki hogy mi lesz, ha akar valamit, úgyis idejön.

Visszafordultam hát a söntéshez, és ittam a sörömből. Ő is ott állt meg, egészen közel hozzám, annyira hogy egy pillanatra már-már a keze is hozzám simult… vagy csak nekem tűnt úgy? Mindenesetre veszélyes nő, annyi bizonyos, tudja mit csinál. Ebből a szögből furcsán ismerősnek is tűnik, mintha már láttam volna… mintha régről ismerném?! De mit akarhat tőlem? Hiszen rám már senki sem emlékszik. Tudtommal rosszakaróim sincsenek, vagyis vannak de ők már a kárpit túloldalán. Vagy kihagytam volna valakit a számításból… nem hinném. Saját gondolataim visszhangoztak bennem. Most már bizonyos, hogy ez a nő tud valamit, nem ma volt utoljára, mikor valaki vagy valami így felkeltette az érdeklődésemet. A kérdés csak az, hogy miért, avagy kiért jött ide? A szemem sarkából figyelem csak, miközben a korsót emelem a számhoz. A szikár, jó kiállású kocsmáros odasiet hozzá és mosolyogva üdvözli, mire ő közelebb inti magához és a hosszan a fülébe suttog. Még váltanak egy pár szót, amiből a kobzos játéka miatt semmit sem hallok, majd egy kisebb erszényt csúztat oda neki, mire a fickó elvonul és hoz neki egy kupa vörösbort.

Kavargó gondolataimmal vagyok elfoglalva. Másképp szemlélem ezt a nőt, annyi bizonyos, ez pedig kevés olyan szerzetről mondható el, aki még ugyanazt a földet tapossa mint én. Lerakom a korsómat a pultra, ő pedig mintha csak erre várt volna, felém fordul és fejét félrebillentve, szemem közé vágja éles tekintetét, majd legalább olyan határozott hangon szólít meg, mint amennyire ez engem váratlanul érint.

– Kedves uram, zavarhatom egy kicsit?

Felé fordulok és érdeklődve, de mégis hűvösen a szemébe nézek. Árnyalatnyi mosoly ül az arcán. Nem szólok semmit, csak nézem. Még mindig a szemébe nézek, és ő is az enyémbe. Pár pillanat múlva elkapja a tekintetét, és újra megszólít.

– Szükségem lenne egy ilyen elszánt emberre mint maga.

A mosoly az arcán szélesebbre húzódik… csábító.

– Elszánt emberre, hüm. És ugyan mire kell az magának?

Pár pillanatnyi szünet. Közömbös arccal nézzem, ő pedig még mindig mosolyog.

– Vettem ki egy szobát, ha érdekli a dolog, akkor kövessen, mert ebben a zajban még a saját hangom sem hallom. Ezzel feláll és elindul a lépcső felé. Hátulról is formás, és tudja hogy járjon úgy, hogy egy férfi tekintetét magára vonzza. Én még gondolataim szemetében turkálok, mikor tagjaim már-már maguktól mozdulnak… egye fene, engedek nekik, váratlan helyzet elé úgysem tud állítani, elszámoltam már amivel elkellett. Még felhajtom a megmaradt sörömet, és utána indulok. A második emeletre megy és balról az első szoba ajtajában vár, tudta hogy követem… magabiztos. Mikor odaértem, előre engedett és bementünk a szobába, ami meg kell hagyni igen kellemesnek ígérkezett, volt minden benne, mire egy fáradt utazónak szüksége lehet, a méretei is megfelelőek, és az ágy is kényelmes, s hívogató. Hüm… de vajon miért zárta kulcsra az ajtót?

Kardomat magam mellé dobva, az ágyra huppanok, ő pedig lassan az asztalhoz lép amin egy üveg bor van, és tölt. Míg háttal áll alaposan végigmérem, úgy látom ő is tart egy tőrt a csizmaszárába rejtve. Tudom, hogy ebből semmi jó nem sülhet ki, furcsállom is kissé de magával ragadott. Talán egy szellem a múltból… a saját múltam jött el értem? Egy ideje környékez már a végzet, talán most elém jött hogy a szemembe nézzen, nekem már úgyis mindegy. Egy rég hallott szomorú dal kezd motoszkálni a fejemben, amikor is két kupával, és diadalittas fénnyel a szemében fordul meg, s az egyiket nekem nyújtja.

– Tetszel nekem, hagyjuk az üzletet kicsit későbbre.

Ezzel felhatja a kupa tartalmát, és a földre hajítja azt, majd odalép hozzám és megáll velem szemben. Megvárja amíg én is megiszom, követem hát példáját. Közel hajol, beletúr a hajamba, forró leheletét érzem a homlokomon, érzem az illatát. Ó igen az illata, mint a vadrózsáé. De nem is csak az illata, az egész lénye, ha meg akarod érinteni, megszúr és a végén neked jobban fog fájni mint neki. De nem baj, innen nincs visszaút, csakis egyenesen előre. Megint lüktet a vérem mint régen, tudtam hogy tett valamit a borba. Sebaj, jól bírom a mérgeket, volt már szerencsém egy párhoz az idők során, és mégis itt vagyok. Különben meg lehet hogy csak valami bódító hatású szer. Most már biztos, hogy a végzetemmel játszom. Magamhoz húzom, lehelete és forró ajkai a nyakamon… bódító. A haját érinteném de nem engedi, arrébb dobja, láthatóvá téve ezzel kívánatos nyakát. Ennek a nőnek mindene kívánatos, megcsókolom hát a nyakának bőrét. Igen most már szinte biztos, hogy valami bódító szer volt a borban, de kit érdekel. Ez a nő más, felébreszt bennem valamit, amiről már azt hittem, hogy rég halott. A kardom már nincs mellettem… táncolok hát vele ha a végzet küldte is.

Kérlek szeress

mondja a hárpia

Mit tehetek?

Szeretem”

Átölelem, a mellei hozzám nyomódnak, érzem teste melegét, forró ajkai még mindig a nyakam és az arcom érintik, behunyom a szemem. Egyik kezével alig észrevehetően a csizmájához nyúl… ó igen őt a végzet küldte. De ekkor megcsókol, én pedig elfelejtkezek mindenről, meghalok a csókjában, az ajkait ízlelem, és becsukott szemmel várom őt… a végzetem, a halálom. Észre sem veszem, hogy kicsit eltávolodik testemtől, de aztán hírtelen fájdalom hasít a mellkasomba. Jól láttam ez tényleg egy tőr. Újra magához szorít, hogy mozdulni se tudjak, a tőr pedig markolatig hatol, szép szúrás, nem élek már sokáig.

Én is lenyúlok a csizmám szárába rejtett tőrhöz, közben lassulok, érzem a végem, érzem a vér ízét a számban. Kihúzom, majd lassan felemelem. Mikor észreveszi hírtelen hátrébb ugrik, feláll, és rám néz. Én csak ülök, kezemben a tőr, és ködösödő tekintettel a szemébe nézek. A pillanatnyi rémület helyére most csodálkozás költözik. Nem érti… nem érti miért nem tettem meg. Igazából én sem értem, csak nézem amíg még tudom, nézem az arcát, a szemét, miként változnak az érzései. Mindjárt vége. A tőr kicsúszik a kezemből, és csengve a földre hull. Már nem bírom a szemem nyitva tartani, de mielőtt végleg lecsukódna még látok valamit a szemében. Talán sajnálatot? Hanyatt dőlök az ágyon. Érzem mintha valami lecsorogna az arcomon, talán egy könnycsepp? Nem igazán érzékelem már a külvilágot, csak a gondolataim szárnyalnak. Látom magam fiatalon, látom ki voltam, és ki lehettem volna… utoljára egy régi barátom bölcsessége jut az eszembe:

Mind sziklák vagyunk egy viharos tengeren. Magányosan állunk miközben a tenger hullámai ostromolnak. De néha előfordul, hogy egy madár költőhelyet keres, és kiszemeli magának az egyik sziklát. Leszáll reá, és a sziklának ez  jó érzés, ettől azt hiszi más lehet, megváltozhat. De a madár nem nézi a sziklát, ő csak költőhelyet keresett. És végül a madár elszáll, a szikla pedig csak egy szikla marad.

(A most következő novella a Világ Közepe kötet erioni pályázatára készült, azonban nem került be az írások közé. Szabó Tamás ritkán fog tollat, azonban amikor teszi mélyebb nyomokat képes hagyni az olvasóban mint egy kétkezes szekerce. A fentebbi versidézet pedig származik: Jim „Mr Mojo Risin” Morrison tollából.Címe: Kérlek Szeress. Fordította: Földes „Hobo” László)

Szabó “Phinix” Tamás: Csak egy szikla

8 thoughts on “Szabó “Phinix” Tamás: Csak egy szikla

  • Személyesen már mondtam, hogy nekem is nagyon tetszik ez az írás (na jah). Az erioni kötetbe került írások nagyon jók lettek, ellenben az elmúlt évek pályázatos kiadványaival. Olvasnék valami “frissebbet” is tőled lassan. Hátha már másképpen állsz a nő(k)höz.

  • Amikor ez nagyon friss volt, akkor volt szerencsém hozzá. Sajátos a hangulata. Imádom.

  • Az első változatban még nem volt Mr Mojo -tól idézet, meg egy – két helyen finomodott , de most már így marad míg világ a világ 8)

  • Huhh ez tök jó lett
    tetszik, hogy egy kalandozónak nem a fénykorát ragadja meg, meg az hogy tudja a fickó h emg fog hallni és végig “elemzi” az eseményeket.
    Grat hozzá

  • Szép történet… 😉 Tetszik, hogy már nem szúra le a kisasszonyt… 😉

Vélemény, hozzászólás?