Virágkapuk ostroma – V. fejezet – Rossz hold kelt fel (M.A.G.U.S. novella)

Az előző rész tartalmából: miután meghatározták egy elveszett barbár ereklye feltételezett helyét hőseink elindultak, hogy szembeszálljanak a Hiwith szekta boszorkányaival. Tervük a meglepetésen alapult, amit azonban érkezésük pillanatában elveszítettek, csak nem tudtak róla. Cloud Boohen váratlan … húzásával azonban nyertek annyi időt, hogy az események sodrában maradjanak, de ennek ára volt: Alucardo Ront’e Rone grófot elrabolták és akik senkinek sem hiányoznak úgy döntöttek, hogy nélküle nem távoznak sem a vidékről, sem pedig az élők közül.

Akik az évek során figyelemmel kísérték Axel Ragaen történeteit, azok könnyebben érthetik majd viszonyát Orwella híveivel kapcsolatban, melyről részletesebben a Toroni ábrándok című novellában esett szó. Ezzel az epizóddal lezárul az idei nyereményjátékunk, a novella ennek ellenére természetesen folytatódik majd tovább a „túlélők” főszereplésével. Sikertelen találat esetén is lehet reménykedni, mert ha nem érkezett helyes megfejtés akkor a felajánlott Amundok Könyve kisorsolásra kerül a tippelők között.

*****

5
Rossz hold kelt fel

Észak-Ynev, Quiron tenger, Szindvil-szigetek, Karyyal északi partvidéke. Akik senkinek sem hiányoznak … megfogyva bár, de kiszálltak a csónakról és a keskeny fövenyre húzták. Az Unikornis a távolban hánykolódott a nyílt vízen, mert a zátonyok miett nem horgonyozhatták le közelebb. Szó nélkül tették a dolgukat, pontosan értették a helyzetet és érezték a küldetésük súlyát a vállukon. A Hiwith boszorkányok fészkében történtek után elrabolták tőlük a grófot.

Inmettiel, a „Hegy” mágiája révén meg tudták határozni, hogy szerencséjükre nem vitték messzebb a szigettől, annak egy északi részén fekvő barlangrendszerben van és ami fontosabb: életben. Mindannyian szerencsés fickók voltak. A part némtelennek tűnt, de pontosan tudták, hogy a postás banyák és pribékjeik számítanak érkezésükre. Ahogy az is nyílvánvaló volt, hogy az Üvegpalota pusztulását sem fogják megtorlatlanul hagyni.

Akár elmentek volna, akár maradnak harcolniuk kellett volna és így csak egyetlen lehetséges választásuk maradt: megpróbálni megmenteni elveszett társukat és együtt megvetni a lábukat a boszorkányok bosszújával szemben. Valahol felemelő érzés kerítette őket hatalmába, hogyha már ilyen közel liheg nyakukban a halál, legalább megválaszthatják a módját és így, akár, elébe is mehetnek végzetüknek.

Látták a barlang száját, ami kivilágítva hívogatta őket. Akik senkinek sem hiányoznak megigézve közeledtek a mélybe vezető üreghez, ami valóban vonzotta őket … mint lepkét a láng. Felettük az ég sötétbe borult és a Vörös Hold is az utolsókat pislákolta a távoli horizonton. Axel Ragaen visszafordult a part felé, tekintete a lenyugvó égi jelenést kutatta az Unikornis körvonalai mögött és azon merengett, hogy látja e még viszont ezt a látványt. Cloud Boohen lépett mellé a homokra és a vállára tette a kezét.

– Egy bolond esti szél // elvette a szerelmem // egy bolond esti szél // elüldözött otthonról – hangja mélyről jövően zengett, nyoma sem volt benne a korábbi fölényességnek, de oldalról Ragaen látni vélte a szemében gyűlő érzéseket és lerázta válláról a másik kezét.

– Indulunk! – dühös mozdulattal csapta ki maga mellett a mechanikus csatacsillagot.

Alászálltak a mélybe, egymás után haladtak a sötét járatban, amit csak tízlépésenként világított meg egy-egy magányos fáklya. Axel Ragaen és Egylövés Ragor haladtak előre, egyikük az új számszeríjával pásztázott, másik az íját tartotta a készenlétben. Mögöttük a Hegy Inmettiel morogta a varázslatai előkészítéséhez szükséges szavakat, a sort pedig Cloud Boohen zárta, kivont karddal, megigazította övében a dobótőrök mellé aggatott gyógyitalos üvegcséit.

Axelt a barlangjárat egy másik ilyen helyre emlékeztette, az évekkel korábbi orkvadászatokon, még az Északi Városállamokban … még egy másik kalandozó csapattal. Próbált nem emlékezni annak a kalandnak a kimenetelére és következményeire, de a válla fölött hátrasandított a füstüveg okulárét viselő asziszra. Azért a győzelemért álmaival és hitével fizetett meg … s majdnem életével is. Próbált nem arra gondolni, hogy vereségük itt milyen áldozatot követel majd meg tőle.

A járat egyre szűkült és hamarosan elágazáshoz is értek, több kisebb mélyedés volt korábban amit vagy kezek vagy a magasabb vízállás vájtak a kőbe, a hiwithek láthatóan igencsak belakták ezt a helyet. Az oldaljáratokból dühödten csaptak rájuk a Karyyal címeres katonák rövid pengékkel, amivel szabadabban mozoghattak és ölhettek a barlangban. Első rohamukat azonban a kalandozók nyílzáporral fogadták és többen buktak le élettelenül a lábaik előtt, mielőtt társaik a testeken átmászva közelharcba kerülhettek volna … de abban sem volt köszönet.

Axel Ragaen egy oroszlán üvöltésével préselte a kőhöz egyik ellenfelét, Ragor visszakezes fogásba kapva a vadászkését belezett ki alattomosan egy közel kerülőt oldalról. A hangokból ítélve hátul a költő tőrkardja is találkozott más fémjével. A fények panaszosan vándoroltak egyik acélról a másikra, de a csapat eltéríthetetlenül haladt tovább a mélység felé. Előttük egy nagyobb üreg következett, ahol egy boszorkány és szeretői vetették meg lábukat eltökélve, hogy a kalandozók útját állják.

Mágikus tűz lobbant és a fiatal boszorkány testéből egy alakját mímelő láng alak vált el, majd a félreálló férfiak között vágtatva a szűk járat felé rohant. Axel Ragaen felhördült, ahogy felismerte a varázslatot … látta eleget Alidaxban. Vállával taszította félre Ragort a járatban, hogy teljes testtel fogadhassa a Tűzalakot. Lehunyta a szemét.

A lángokból fogant asszony alak egy rohanó lő sebességével taszította mellbe és karjaival körbefolyta mint eleven tűz, csak ezután robbant fel a toroni karjaiban. A detonáció hátralökte őt és ő a társait is, a szűk járatban pedig úgy visszhangzott, mintha csak egy mennydörgés lett volna. Axel Ragaen érezte az izzó fájdalmat, a megperzselt húst, a füstölgő bőrt és szőrt, de ugyanakkor azt is, hogy végtagjai még engedelmeskednek neki.

Felölt előbb és csak aztán nyitotta ki a szemét. Maga előtt látta az üreget és ahogyan társai halált megvető bátorsággal törnek előre benne. Ragor két nyílvesszőt is útjára küldött, mielőtt késre kapva folytatta volna véres munkáját. Cloud Boohen rohanvás közben hárított és szúrt és csobbant dobótőre egy távolabb álló fegyveres torkába. Kacagott amikor hónaljba szúrta a magatehetetlen boszorkányt, akinek testőrei elfogytával nem maradt elég varázshatalma ilyen heves ellentámadás ellen.

Axel az arca elé tartotta kezét és látta, hogy valami kékes hártya futja be ujjait, amik körbe-körbe follyák a megkormolódott ruháját és sérült testrészeit. Inmettiel bátorítólag nyújtotta felé a kezét és biccentett. Másik kezében még vibrált az elemi víz, amiből védelmező aurát vont a gladiátorra mielőtt a tűzalak teljesen kifejthette volna a hatását és az erejét vele szemben. A terv szerint cselekedett és hatalmát inkább a csapat megvédelmezésére használta fel, minthogy a harcba vesse be.

Ragaen elfogadta a kinyújtott kart és még így is füstölögve feltápászkodott, pár lépés után pedig a hevenyészett vízaura is elmúlt róla. Csatlakoztak társaikhoz, akik az üregben egymásnak vetett háttal méregették a hat továbbvezető út sötétségét. Nem kételkedett hogy valahol előttük még várnak rájuk a banyák több és más védelmi vonallal, de remélte, hogy nekik sincs annyi erőforrásuk, hogy minden lehetséges útvonalat bebiztosítsanak.

Felhúzta a számszeríjat és lövedéket helyezett a vájatba, majd a célgömbön keresztül vette szemügyre a félhomályos utakat. „Hol lehetsz, gróf?” A sötétség ezalkalommal nem válaszolt neki, de ő mégis határozottan jelzett a többieknek, hogy a bal oldali járaton induljanak el. A többiek követték, Boohen összeszedte a tőröket és még utoljára lehajolt a kivérzett boszorkány mellé és mosolyogva lecsukta szemeit kesztyűs kezével, majd társai után indult jókedvűen.

„egy bolond esti szél
megváltoztatta az életem
egy bolond esti szél
pedig csak fújni tud”

Több járaton keresztül verekedték magukat irány és tájolás nélkül, mindig a legnagyobb ellenállás irányába, amerre a szekta fészkét és így a foglyukat sejtették. Testük láthatatlanságból kirobbanó pengeművésznők vágásaitól sajgott, Egylövés Ragor tegeze vészesen apadt, Axel Ragaen felváltva csépelt a csatacsillaggal és a folyton kiürült számszeríjjal. Inmettiel a második sérülése előtt már rászolgált nevére és dühödt ordítással formázta magán a húst áthatolhatatlan izomköteggé és lett a HEGY.

Boohen megfáradva a mészárlásba támaszkodott a falnak, söpörte ki homlokából a véres hajtincseket és a társai felé emelte gyógyító italát, mielőtt meghúzta volna és sebei látványosan begyógyultak a szétvágott ing és ujjasa alatt. Áthaladtak egy mélységi híd felett, ami kora ellenére masszívabbnak látszott, mint a barlang sziklája maga. A túloldalon két katona igyekezett fejszékkel eloldalni a köteleket, hogy a kalandozók a mélybe zuhanjanak, de Cloud dobótőre és Ragor vesszeje mindkettőt eltérítette szándékától és a további élettől.

A sötétben lobbant fénybogarak csaptak feléjük, hogy húsukba marjanak, ruhájukat felgyújtsák és majdan kikezdjék az elettük feszülő híd köteleit, hogyha már a fejszék nem tudták. Inmettiel azonban, mint megelevenedett kőszobor csapta agyon a lebegő lángocskákat és nem engedte őket kárt tenni társaiban vagy a környezetükben. Axel Ragaen utolsó lövedékét küldte a sötétbe és amikor az arany fátyolt viselő női alak kiborult rejtekéből a mélybe elégedetten vágta fegyverét csákány gyanánt az egyik agonizáló katonába a híd tövénél és ott is hagyta a gyomrában.

A következő járatban sem lelték nyugtukat és idejük sem volt lélegzethez jutni. Az Üvegpalotából ismert pengeművészek estek nekik elkeseredetten, hogy valódi belharcot kellett folytatniuk velük vállt-vállnak vetve. A Hegy Inmettiel bőrén is utat találó különlegesen képzett kardokkal szemben Axel csak vadul csapkodott, Ragor minden sikeres találatért két sebbel fizetett meg, Boohen pedig hiába tört bele egyik dobótőrét dühödten egy nő szemébe, a jól képzett gyilkos még így végigvágott rajta búcsúzóul.

Végül mégis lehanyatlott az utolsó bőrszíjas vértet viselő szuka is a lábaikhoz élettelenül, ők pedig félig ellenségeik, félig saját vérükben tántorogva gázolhattak tovább. Boohen Inmettielre támaszkodott, miközben Ragor és Axel próbálták felmérni, hogy milyen nehézség várja őket a legközelebbi sarok mögött. A járat lejtett és a lefolyó vérrel együtt ők is lassan csúsztak egyre mélyebbre. Egy nagyobb csarnokba jutottak, melyet oszlopok támasztottak ki és magán kyr kori építészet vonásait viselte.

Axel Ragaen arra gondolt, ahol ebben a pillanatban a legszívesebben lenne, ahogy végighaladtak az őseire emlékeztető néma építményen. Valahol Tongoria hideg fenyvesei fölött magasodó hegyre, a hideg hó ropogására a csizmája alatt. Megmarkolta a csatacsillagot, mintha helyette fejszét érintene és a vállán nem a csapások okozta seb súlya sajogna, hanem tüzifa nyomná. Egy kétszárnyú kapu felé tartottak, amelyen túlvilági borzalmak dombor képmásai acsarogtak az érkezők felé, Tharrnak, a Káosz istenének tetsző módon … mint odaha Toronban sokfelé.

Ő mégis egy kis kunyhó felé lépdelt képzeletben, ahonnan fény pislákolt ki az élettelen tájra és közelebb érve előbb a lelkét melengette fel a hazatérés tudata, majd az egyszerű faajtó kitárulása után arcát melegítette fel az otthon tűzhelye. Kis szobát látott és gondjait, mint terhet ledobva tárta szét a karját a felé rohanó fehér üstökű gyermekek láttán, de közben a társainak intette a valóságban, hogy az ajtó mindkét oldalát tárják ki előtte. Apró rés nyílt a kapun …

… ahogy a gyermekek között meglátta a hintaszékben űlő kedvesét a kandallóval szemben, neki háttal ülve. Mindennél jobban örült a lányának és fiának, de szíve mégis ugyanolyan hevesen dobbant, amikor meglátta a lángok fényét szikrázva tükröző hajzuhatag lobbanását. Kedves lassan, nagyon lassan fordult felé és ölébe ejtett egy könyvet, félbehagyva, hogy ő, akit megannyi név súlya húzta hazatért hozzá.

Az arc felé fordult és Axel Ragaen vonásai megkeményedtek a látványra. A kapun túli terem szűkebb volt, mint a csarnok, de azt is legalább négy, talán a kyreknél is ősibb oszlop tartotta. Hátsó fala abnormális vésetekkel meggyötört mágiától verejtékező sziklafal, előterében egy éjsötét oltárkő és fölötte egy aszott testú, meztelen vénasszony villás végű áldozótőrrel. A kövön pedig Alucardo Ront’e Rone kiterített teste hevert eszméletlenül több sebből vérezve.

A tongoriai táj hűs hidegét mintha egy kék gyertyalángként oltotta volna ki a lobbanás és helyét …

– Üdvözöllek Axel Ragaen és azok, akik senkinek sem hiányoznak – szegte fel fejét a banya és rekedt hangon kárált a belépőkre, mintha cseppet sem zavarnő önnön visszataszító pőresége.

– Engedd el a társunkat és talán gyors halálod lesz vénasszony! – üvöltött rá a gladiátor.

– Valóban legyűrtétek tanítványaimat, megöltétek testőreimet és komoly károkat okoztatok a szervezetünknek is – csettintet nyelvével száraz ajkain a matróna – s talán én sem érem meg a hajnalt, de eleget láttam már. Azért, amit tettetek viszont saját kezűleg akartam bosszút állni rajtatok. Soha senki nem okozott még nekem ennyi fájdalmat és bosszúságot hosszú életem során.

– Nem figyelmeztetlek mégegyszer – emelte fel fenyegetően a csatacsillagot Axel.

– Ne is – -rikoltott fel a vénség és mint karvaly csapott le az előtte fekvő alak szívére a tőrrel – ezen a helyen nem te parancsolsz száműzött toroni! Hanem Arrimen, a Vérrel Éltető Anya!

Az áldozótőr akadálytalanul csobbant az ilanori férfi mellkasába és a fájdalomtól megrándult még ebben az állapotában is. Végtagjai megcsavarodtak, haja iszonytató módon felágaskodott a halál lehelletétől és a teste megvonaglott. Mindez pár szívdobbanásig tartott és amikor a banya megforgatta a rituális fegyvert az arel pap – bárdban az egy utolsó sóhajtásra kitátotta a száját és szemei fennakadtak, ahogy egy érthetetlen szó hagyta el ajkait. Talán egy női név?

Akik senkinek sem hiányoznak döbbenten figyelték a jelenést, mozdulni és beszélni sem tudtak a megrökönyödéstől. Azonban a hiwith szekta rangidős matrónája is láthatóan értetlenül és elégedetlenül állt az áldozata fölött. Hogy lehet, hogy nem tűnt el a test? Arrimen nem fogadta volna el az áldozatot? Képtelenség, a szentségtelen oltárkőnek úgy kellene befogadnia az idegen testét és lelkét mint szivacs a vízet, ahogy tette azt már számtalanszor.

A támadóira sandított és döbbenten eszmélt rá, hogyha az áldozat nem működött akkor nagyon hamar és nagyon más megoldást kell találnia ellenük. Ráér később töprengeni a szertartás sikertelenségén … ha lesz egyáltalán számára később. Cselekednie kellett! Mágikus energiáit némán parancsolta maga köré, hogy a következő pillanatban lesújthasson vele áldozataira. Nem volt kétsége afelől, hogy képes lesz eltörölni őket a föld felszínéről, ha sikerül nyernie egy kis időt. De előbb …

– Úgy látszik a drágalátos orwellánus barátod megint beleköpött a levesembe – hátrált a megrontott falig a nő.

– Orwellánus, a Gyűlölet Asszonyának a híve? – fájdalmas emlékek tolultak Axel Ragaen tudatába, ahogy legutóbbi hazatérésére gondolt Toronba – Kiről beszélsz te szuka?

– Cloud Boohen … akit sok néven ismernek északon és délen … a Kitaszított szolgája … és ma éjjel másodszor cselekszik a démoni asszony nevében. – mosolyodott el ádázul a matróna, ahogyan tenyerével titkos pecséteket tapogatott ki a falban.

– Azt hiszem nem kellene hagynunk tovább beszélni a boszorkányt – vetette közbe Inmettiel.

– Kussolj, Hegy! Választ akarok, aszisz – a toroni gladiátort elfutotta a méreg – Orwella hívei taszították nemlétbe legrégebbi barátomat … egy vérszívő szörnyeteggé alázva testét!

– Nem hazugság amit a banya állít – ingatta a fejét Cloud Boohen – de nem is teljesen igaz. Valóban Orwella híve vagyok, de a gróf meggyilkolásához és az itt történtekhez annyi közöm van, hogy veled érkeztem … mert te magad invitáltál erre az útra … hogyha még emlékszel.

– Megígértem, hogyha bárkit elveszítünk miatta KÖLTŐ akkor magam végzek veled! – rivallt rá Axel Ragaen és fenyegetően felé fordult.

– Nocsak – vonta fel a szemöldökét az okuláré mögött Cloud és maga is szembefordult a toronival – ezt vehetem akár … KIHÍVÁSNAK is? Te sodortad veszélybe a küldetést a folytonos nyavalygásoddal és mert állandóan bíztál a gróf eszement terveiben! Most pont úgy, ahogyan akkor Erigowban. Lásd, hogy hová vezette ez őt és nézz magadra mivé lettél a helyes döntések által: egy ösztöneire hallgató szörnyeteg, aki mégis megtagadja magától az érzéseit!

– Pusztulj, HAZUG MŰVÉSZ!
– Védd magad, te OKTALAN ÁLLAT!

A két férfi egyszerre robbant egymás felé, Axel széles ívben lendítette a csatacsillagot és szemében dühödt tűz lobbant és vicsorogva ugrott. Az aszisz köpenye fehéren lebbent mögé de ő alulról indított alattomos egyenes döfést a másik hasfala felé vigyorogva. Egylövés Ragor oltalmazóan lendült közéjük, de túl későn és esélye sem volt elérni bármelyiküket is. Inmettiel pedig még mindig kicsit lemaradva továbbra is elgondolkodva a boszorkányt figyelte. A pillanat megfagyott az időben.

„egy bolond esti szél
elvette mindenem
egy bolond esti szél
megsúgta ki vagyok”

A matróna szembefordult a sziklafallal és így már sokkal hatásosabban tudta megtörni az azt tartó pecséteket. Puszta kézzel esett a kőnek, de a végső jelet a véres áldozótőrrel vágta át. Mögötte féme csattanások és kiáltások jelezték a párbaj elmérgesedését. Ádáz elégtétellel gondolt rá, hogy minden egyes arany befektetése megérte, hogy a szigetre lépő kalandozók viselt dolgairól időben informálódhatott. A hírük és hírhedtségük ezeknek a világjáró csavargóknak éppolyan gyengéjük, mint a tömény italok és a könnyű asszonyk. Kiszámíthatóak, gyengék … tehát csak férfiak.

A sziklafal repedezni kezdett, ahogy egyszerre löktetett és hólyagosodott. A meztelen vénasszony a hideg földre zuhant,az Alucard vérével beterített oltárkő mellé. A Hegy amorf testével elindult feléjük, mire felfogta min ügyködött eddig a banya, de vészjósló kiáltását elnyomta egy másik, sokkal mélyebb és távolibb bömbölés. Axel Ragaen és Cloud Boohen megmerevedett egymással szemben összeölelkezve belharcuk közben, pedig a bajvívó tűre már a toroni ágyékába csapott volna, miközben a testéhez préselt csatacsillag tüskéje az ép szemét készült átdöfni.

Ragor elengedte őket, hiszen eddig is hiába cibálta szét és a falból kiemelkedő négykarú förmedvény útjába állt. Három láb magas, kétlábú, farkasfejű lény lépett át a világokat elválasztó megnyitott résen. Üvéltése egyszerre volt az átkelés préselős fájdalmáé és a ragadozók éhes, prédára leső hangja. Átküzdötte magát a leomló sziklák között és kitátotta agyarakkal teli szőrös pofáját. Vörös szemeivel máris ellenséget, eleséget és opponenst keresett … és talált is.

– Ez egy Sytix, egy Pusztító! – fejezte be végre kiáltását Inmettiel, a Hegy – Démon!

– Miféle síkra nyitott kaput kétségbeesésében ez a kurva? – üvöltött Ragor elgyengülve a látványtól.

– Ez a dög nekem valahonnan ismerős … öltem már ilyet – vakargatta szakállát elgondolkodva az aszisz – azt hiszem Erionban …

– Mindenki, figyelem! – bődült el Axel Ragaen túlharsogva a mellső lábaira ereszkedő lényt – Inmettiel foglalkozz a banyával, Ragor próbálj meg közel kerülni a grófhoz, Cloud és én végzünk a döggel.

A sytix hat végtagon vágtatott rohamra ellenük, de a az eddig egymással marakodó páros élő pajzsként ugrott elé, hogy társaikat védelmezzék. A terem egy pillanat alatt újra megelevenedett. A banya feltápászkodott az oltár mellől és bal kezével a felé közeledő kalandozókra mutatott. A szikla meglágyult alattuk és a következő pillanatban tűzgejzír csapott … volna ki, hogyha a Hegy egy gyors ellenvarázslattal nem teremt egy vízszőnyeget a talpuk alá, ami alól csak ártalmatlan gőzként csapott fel az egyébként halálos forróság.

Egylövés Ragor elérte az oltáron fekvő alakot és kisimította homlokából a barna tincseket. Szembenézett az élettelen gróffal és nagyot nyelt. Alucardo Ront’e Rone grófja … a legenda, a Zászlóháború veteránja, az Északi Szövetség legtapasztaltabb és legkiszámíthatatlanabb ügynöke … halott volt. A testéből kifolyt vér obszcén ellentétje volt sápadt bőrének és hideg húsának. Ragort egy pillanatra hatalmába kerítette a veszteség érzése … megint. Összeszorította a fogait és erővel vette rá magát, hogy ne nézzen a holttestre.

Miközben körülötte folytatódott az élethalálharc, halotta amint a boszorkány és a varázsló mágikus párbaja embernyi darabokat tép ki a sziklafalból és a mennyezetből, a démon felváltva üvölt fel a gladiátorral és a költő egyre nyúzottabban kacag fel csengve, megpillantott valamit az oltár vérrel áztatott kövében, amit először nem is tudott értelmezni. A gróf testnedvei ősi rajzolatok és írásjelek véseteibe folytak bele, amik a barbár motívumok mellett egy hatalmas ’T’ betűt formáltak.

Elhűlve állt fel az oltárkő … pontosabban az üllő mellett és a rajta fekvő honfitársára nézett. Az igazi kalandozó holtában is kalandozó marad … megtalálta nekik Tomatis üllőjét, amit a hiwith boszorkányok oltárkőnek használtak ki tudja milyen régóta és ki tudja milyen sokszor. Alucardo Ront’e Rone bárd volt a javából … a halálban. Egylövés Ragor egy rövid fohászt küldött Kayssah, a Szűz Vadász felé és zekéjét megtépve a démon felé fordult.

Cloud Boohen nyekkenve csapódott egy oszlopnak, hogy rögtön elvette kedvét a nevetéstől. Szúr fájdalmat és nedvességet érzett, aggódva tapintotta ki oldalét és húzta félre megtápázott köppenyét. Nem tudta eldönteni mennyire jó hír, de csak utolsó gyógyitalos flaskája tört el és annak tartalma folyt ki, illetve anak darabjai sértették fel a bőrét. Megkönnyebbülve fordult vissza a csata felé, de a látvány nem bíztatta sok jóval.

A boszorkány által nyitott véres hasadékból félig kilátszó Inmettiel egy mágikus erejét visszaadó üvegcsét felhajtó meztelen vénasszony előtt állt. Nem jó jel. Axel Ragaen viharkabátját teljesen lehasogatta róla a sytix és csak az inge alól foltokban kilátszó brigantinnak köszönhette, hogy még egyáltalán talpon van, arca sebektől és vérben ázott, de állt és üvöltött … ahogy szokott. A démon viszont, mintha megunta volna prédája állhatatosságát másik célpont felé fordult.

Az oltárkő előtt fedetlen mellkassal álló ilanori a gróf hullája előtt éppen vadászkésével ejtett egy mély metszést saját mellkasán. Cloud Boohen már látott egyszer ilyet, egy másik életben, mintha csak egy álomra emlékezne. Már tátotta a száját és kezével a jelenés felé nyúlt tiltakozóan, amikor a Pusztító rohamra indult. Az íjász azonban évek alatt begyakorolt mozdulattal ejtette el a kést és kapott a felajzott íjára, hogy a tegezéből előhúzza utolsó vesszőjét.

„Egylövés Ragor történetét ismeritek?”

Az aszisz féltérdre emelkedett … a toroni a démon után vetődött fújtatva … a Hegy kimászott a mágikus csapdából … a boszorkány ádáz vicsorral emelte rá bal kezét, hogy egy pusztító varázslattal taszítsa túl a Kárpiton. Az utolsó vessző pendülve szaladt ki az íjból a felé rohamozó többszáz fontnyi gyilkos súly felé. Az ilanori elégedett mosollyal engedte teste mellé fegyverét. Nem is védekezett.

„Mielőtt ez történt … még nem így hívták.”

A nyílvessző átrobbant a sytix koponyáján és mereven állt meg az egyik oszlopban miután abból is egy öklömnyi darabot tépett le. A holt súly azonban a lendülettől tovább sodródott és teljes erejével lökte a Vágtatót keresztül az oltár fölött és csobbant vele együtt a szembe lévő falra. A sziklához érve látták ahogy Egylövés Ragor feje egyszerűen kipukkan az ütközéstől és a Pusztító teste maga alá temeti haláltusájában.

Megrökönyödni sem maradt idejük, mert a varázslót egy, a boszorkány irányából érkező erő vetette hátra és csapta egy oszlop tövébe. Ez már sok volt, a toroni megállíthatatlanul rohant tovább új célpontja felé és csatacsillagja tüskéjét tövig állította a boszorkány fejébe, hogy az állkapcsát átszúrva tört ki belőle. Cloud eközben Inmettielhez hajolt és életre pofozta, miközben a gladiátor kitépte fegyverét az agonizáló testből … némelyik csontjával együtt.

– Azt mondtad, hogy te már öltél ilyet! – ripakodott a költőre döngő léptekkel közeledve.

– Persze, ez is az én hibám. Az egy kicsit más volt … kőből volt egy nemesi udvarban – nyalábolta fel társát az aszisz nem nézve a toronira – előbb segítek az utolsó élő társunknak és folytathatjuk a PÁRBAJT hős lovag…

– Egylövés Ragor is meghalt … Alucardo Ront’e Rone is … – dünnyögött Axel Ragaen.

– Az utóbbiban nem volnék olyan biztos – hümmögött a bajvívó – hogyha hajnal előtt szabad levegőre juttatjuk, akkor van még remény … neki van egy trükkje az ilyesmi túlélésére.

– Hogyan? – kapta fel a fejét a gladiátor – de hiszen halott! Vége, kivérzett, fekszik, MEGHALT!

– Ő Arel istennő angyala … – suttogta határozottan az aszisz – … lehet hogy a legkülöncebb és legszerencsétlenebbje, de így van. A háború előtt kiérdemelte papként a viharúrnőtől az örök életet … ha nem is olyan formában, ahogyan azt más kiválasztottak.

– Azt hiszem ezt az izét is vinni kellene vele – gondolkozott el a Inmettiel az oltár mellé állva – az írásjelek szerint ez a keleti barbárok egyik istenének szentelt tárgy … valami Tomatisé lehet.

– Tomatis üllője? – kérdezte elképedve egyszerre Cloud és Axel is a varázsló felé fordulva.

– Az lesz az – csettintett a még mindig csupa izom tiadlani – Miért? Az fontos nekünk valamiért?

– Te tényleg Ifar cirn Inmettiel fia vagy – állapította meg Axel Ragaen és az oltárkő-üllő túlfelére lépett – Elbírod?

– Hívjatok a Hegynek! – mosolyodott el a varázslő és közös erővel kitépték a súlyos varázstárgyat évtizedes foglalatából, rajta a gróf holttestével – De miért mondja folyton mindenki, hogy apám fia vagyok? Mondjuk tényleg …

– Uraim, ha szabad egy kérdést – guggolt elgondolkozva Egylövés Ragor fejetlen holtteste mellé az aszisz – ennek a kapunak nem kellett volna bezárulnia a démon halála után?

Igaza volt, a mágiával meggyötört sziklafal ugyan vesztett valamennyi erejéből, de továbbra is szakadtak le róla darabok és a mélyén örvénylő túlvilági mágikus anyag folyamatosan örvénylett. A Hegy csak egy pillantást vetett rá majd folytatta a nehéz kő cipelését Axellel, aki majd beleszakadt a súlyba.

– Ez egy instabil hasadék a mi Elsődleges Anyagi Síkunk között, amit egykor a boszorkányok kontár módon félig nyitott állapotban pecsételtek le, s most, hogy senki sincs, hogy az elszabaduló energiákat kordában tartsa hamarosan nagyobb földterületet fog magába nyelni, hogy kitöltse a két világ között tátongó rést.

– ÉS EZT CSAK MOST MONDOD? – kérdezte Ragaen megszakadva a kő túlfelén.

– Senki sem kérdezte eddig – vette zokon a varázsló – különben az sem tett neki jót, hogy most ezt az erős mágikus fókuszt eltávolítjuk a közeléből, ettől aztán felgyorsul a folyamat és igen hamar elpusztít minden anyagot majd maga körül …

– Ez teljesen hülye … – állapította meg Cloud Boohen és kardját a hüvelybe lökve nekiveselkedett, hogy segítsen társainak kicipelni az oltárkövet. Fújtattak és küzdöttek vele amint átemelték a kétszárnyú kapun, de az alagút remegését már csak a felfelé vezető járatban érezték meg először. A Hegy jól bírta az iramot, mágikusan felerősített teste sokkal nagyobb terhelést is kibírt volna.

***

A démoni síkra vezető kapu mindkét oldalon egyformán vajúdott. Egyik oldalról a másikra hordta túlvilági salakját, hogy minél előbb helyre álljon az egyensúly. Az egyik ilyen öklendező plazmanyúlvánnyal együtt azonban egy különös alak lépett át rajta. Az egyik pillanatban még nem, de a másikban már ott görnyedt a szekta barlangjának a padlóján. Hosszú fekete haja beborította az arcát és vállait, csak akkor omlottak szét a hátán, amiko felegyenesedett és megcsördültek oldalán az enyhén ívelt kardok a hüvelyükben.

Évezredek óta nem járt már az Elsődleges Anyagi Síkon, de ennek talán tudatában sem volt. 180 cm magas, teljesen emberi külsejű alak volt, jó megjelenésű férfi benyomását keltette … pedig démon volt. Végighordozta tekintetét a termen és a lassan összeomló ideáti valóságon. A harc volt a lételeme és az egyetlen dolog, amire valaha képezte magát. Beleszimatolt a vérterhes levegőbe és mire kifújta számára jelentéktelen levegőt már tudta …

… elméjében tökéletesen rekonstruálta az itt történteket. Szinte látta a behatolókat, a hiányzó oltárkő maradványait és a vérfoltokat, oldalán az egymás ölelésébe veszett sytx és az ilanori maradványait fürkészte végig, talán némi elismerés is csillant a ragyogó kék szemeiben. Majd észrevette a félig bezáródott hasadék mellett heverő megcsonkított és meggyalázott női testet. Még így is … ennyi időt után …

… felismerte a vonásait. Látta benne azt a fiatal lányt, aki egykor eljött hozzájuk a démoni síkra hatalomért és ezért mindent képes volt megtenni és feláldozni. Lehajolt hozzá és végigsimította a meggyötört aszott arcból, ami megmaradt, de érzelmek nélkül hidegen, ahogy az halott szeretőknek kijárt. Mennyi idő telt el? Gondolt bele először mióte átlépett ide. Visszatekintett a lassan pusztító örvénnyé formálódó kapura és aztán a kétszárnyú ajtóra, amin keresztül a nagyhatalmú harcosok távozhattak zsákmányukkal. Hét szívdobbanás.

Döntött.

***

A mélység fölött átívelő hídon jártak, amikor megjelent mögöttük az alak. Moccanatlanul állt, ahogy nézte, hogy a kis csapat félúton jár a nehéz súly cipelésével. Körülöttük a magasból hatalmas sziklák zuhantak le valahonnan a magasból, hogy elvesszenek az alant tátongó szakadékban. Inmettiel és Axel hirtelen arra lettek figyelmesek, hogy megnő a terhük, amikor Cloud Boohen elengedi az oltárkövet.

– Ez egy Xing, a Halálhozó. Veszedelmes démon, aki a keleti harcművészek erejéjel és tudásával bír – csuklott el Inmettiel hangja – csak sokkal, de sokkal többel.

– Köszönöm az információt – sóhajtott cloud Boohen amint lecsatolta megtépett köpenyét és a mélybe hajította – Azt hiszem a párbajunkat még egy kicsit el kell halasztanunk, Axel.

– Elbírsz vele? – kérdezte megszakadva a toroni – A kijáratnál fogok várni és nem felejtem, hogy elrendezetlen ügyünk van még …

– Nem is ajánlom, barátom – mosolygott bíztatóan a bajvívó – egy sytix után ez sem lehet komolyabb …

– Sok sikert! – közölte Inmettiel és mindent megtett, hogy erejével a híd túlsó felére tornássza a súlyt, akár a gladiátorral együtt is.

A Xing lassú léptekkel közeledni kezdett és haját már a két világot összeroppantani készülő mágikus energiák dagálya fodrozta. Kivonta félhold alakú kardjait és egyre gyorsulva közeledett, látszólag ősi, ezredévek alatt tökélyre csiszolt formagyakorlatok villogó mozdulataival. A bajvívó oldalra köpött, amiben legalább annyi vér volt, mint nyál és lecsatolta a kiürült dobótőrös övét is, hogy ne akadályozza majd a mozgásban.

– Látom nem vagy az a beszédes fajta – kivonta tőrkardját és rituálisan végighúzta kezét a pengéje fölött a rohamozó acélvihar háttere előtt – de nem baj. Tudtam, hogy ennyi szajha után előkerül majd egy igazi STRICI is …!

***

Már látták a barlang kijáratát, még kékes félhomályba burkolózott minden, ahogy a második hold nyugta előtt ilyenkor szokás. Egy utolsó nekirugaszkodással Axel Ragaen fújtatva ugyan, de kijutott az oltárkővel és a nem kívánatos áldozattal. A Heggyel együtt lépett a homokos fövényre, nem is törődve a távoli fényekkel, amit a fájdalom és a fáradtság jeleinek vélt egyszerűen lerogyott. A Hegy egy szusszanás nélkül tartotta meg nehéz súlyukat és a távolba kémlelt a hajójukat keresve.

Axel homokos arccal tápászkodott fel és nehezen lélegezve. Arra nem volt ereje, hogy a halott társával teli kőre támaszkodjon így saját erőből állt talpra és kisöpörte arcából a vért, verejtéket és a homokszemeket is. A víz partjára lépdelt és ebben a pillanatban az sem érdekelte, hogyha egy ott rejtőző orgyilkos hátba szúrja. Hideg vízzel mosta ki az arcát és úgy tekintett vissza a barlangra és megmaradt társaira. Egy újabb győzelem … egy újabb vereség.

– Ajánlom, hogy az aszisz az igazat mondta a gróffal kapcsolatban – hörögte a Hegynek.

– Nem rossz ember … csak kicsit öntörvényű – állapította meg a varázsló keresztbefont karokkal, mintha az elmúlt órák eseményei nem is igen érintették volna.

– Nem rossz ember … – visszhangozta Axel Ragaen és arra gondolt, hogy a dorani kondícionálással nevelt tiadlani vajon ugyanezt mondaná e, hogyha ő maradt volna hátra.

– Azok a hajók ismerősek – jegyezte meg Inmettiel – azok a másikak viszont nem.

Hajnal. A horizont szinte felrobbant, mikor a nap első sugarai végigvágtak a látóhatáron. Egyszerre a távoli apró fények játékai értelmet nyertek a toroni gladiátor előtt, mintha csak egy függönyt húznának el a szeme előtt. A parttól alig párszáz lábnyira féltucat hajó ringott és manőverezett egymással, naftavetőkkel gyújtották fel egymást, ballisztákkal szórták meg a másik fedélzetét és nehéz köveket repítettek egymásra.

A Karyyal szigetek hadihajói halálos küzdelemben voltak a karcsúbb, de fürgébb gorviki tengerjárókkal, amik egy ezeken a tengereken idegen, fekete tigrises lobogó alatt hajóztak. A csata kimenetele döntetlen volt, s annak ellenére, hogy mindkét oldalnak megvoltak a maga erősségei és gyengéi, illetve legalább olyan ádázul küzdöttek végeredményben kiegyenlített volt a harc. Axel Ragaen felismerte az idegen hajókat.

Marac il Tenebresse con Corde, a tengerek legveszettebb gorviki kalóza küzdött a Karyyal sziget védőivel. Olyan közel voltak a toroni partokhoz, hogyha egy Hatalmas kihajolna a Boszorkányerődből talán még látja is az őrült tengeri medve szakállát. Axel Ragaen próbált nem arra gondolni, hogy a tenger farkasa nem az ő kedvéért és két szép szeméért kockáztatta emberei életét, hanem vejéért, aki mellettük feküdt kivérezve egy oltárkövön a parton.

Mindennél jobban kívánta, hogy a költő legalább egyszer az életben az igazat mondja …

***

A xing támadásai közül csak minden ötödik talált és ez felettéb bőszítette. Halandó emberek nem szokták ilyen sokáig és ilyen jókedvűen állni a csapásait. Az előtte álló alak viszont, bár több sebből vérzett már, még mindig ádázul vigyorgott és kardjával, ami különös módon állta a démoni fém csokjait, számára is sokszor követhetetlen mozdulatokkal hárította csapásait még azza legyütt is, hogy folyton hátrált két szúrás között.

Körülöttük a barlang egyre jobban roskadozott, már régen elhagyták a hidat, már abban a teremben tusakodtak, ahol a fiatal boszorkány és szeretői-testőrei tetemei hevertek. A xing elunta a várakozást, főleg, amikor egy nálánál kétszer nagyobb szikla robbant arra a helyre, ahol az előbb még ő maga állt. Mindennek van határa, a fehér ruhás ember pofátlanságának is. Egy váratlan és valamennyire unrtodox csellel a kardja markolatával csapott.

A bajvívót meglepte ez az aljas húzás és védtelenül nézte, ahogy a súlyos ököl és a markolatgomb az arca felé zuhan. Érezte, hogy foga megroppan és ami még rosszabb volt, füstüveg okuláréja reccsenve tört el, darabjai pedig a földre estek feltárva ellenfele előtt hiányosságát és így egyik fél szemét. Eddig is tudta, hogy csak az az egy esélye, hogyha kivárja a küzdelemben azt a pillanatot, amikor egyetlen biztos támadással áthatolhat ellenfele védelmén, de tudta, hogy az idő ellene dolgozik.

– Ez a szemüveg öt aranyba került! – jegyezte meg zordan az állát markolászva szabad kezével.

A xing érezte, hogy megváltozik valami a másik aurájában. Átrendeződik az asztrális teste és valami olyasminak enged utat, ami az ő fogalmai szerint nem volna szabad, hogy meglegyen egy ilyen rövid életű emberben. Tanítványok százait képezte ki élete során és amikor eljött értük, hogy életüket vegye, soha sem találta meg bennük azt a sötétséget és így erőt, amivel képesek lettek volna szembeszállni vele.

Ez a féreg pedig, bár közelről sem ismerte és használta a megfelelő mozdulatokat valami olyasmit készült rászabadítani, amit csak akkor látott, amikor síkjának démonhercegei vívtak egymással párviadalt többtízezer évente hogyha talán egyszer. Valahol a lelke helyének a mélyén feltámadt benne a félsz, de azonnal átalakította magában reménnyé, hogy egy olyan méltó ellenfélre akadt, akiből kevés van. Akitől tanulhat valamit, hogyha legyőzi majd …

„egy bolond esti szél
felragadott az egekbe”

A rikoltás, amivel Cloud Boohen támadása kirobbant szinte nem is emberi volt. Egy karvaly sírása a távoli sinemos hullámai fölött. Semmi szándék nem volt benne, hogy kardját védekezésre fordítsa, csak a pusztító vágy, hogy minden szellemi energiáját egyetlen megsemmisítő támadásba sűrítse bele. Megszaggatott ingujja szárnyakként csapott fel körülötte, haja szétterülve bomlott ki az ezüst csat szorításából és és élettelen szeme egyszerre villant az egyetlen éppel. Teste megfeszült a megerőltetéstől, szája kinyílt és mint lecsapó kígyó emelkedett ellenfele fölé.

„egy bolond esti szél
tudom, mert az vagyok”

A Halálhozó értetlenül állt ellenfele kiszolgáltatott támadása előtt, de nem volt rest reagálni. Kardjait összekapcsolva egy egész holdat képzett a teste előtt és mélyen behajolva a másik szúrása alá végigvágott rajta. Elégedetten lépett túl az ellépő szúrás elől és diadalittasan egyenesedett fel pengéit szertartásosan kicsapva maga mellett. Érezte, hogy a harc befejeződött … és győzött. Ezért sem tudta mire vélni, amikor a mellkasából kirobbant az abbit tőrkard hegye.

Ennyire nem lehetett gyors … vágott végig a tudatán … az egész harc alatt nem volt egyetlen ilyen gyors és pontos támadása sem. Mégis érezte ahogy az ember átkarolja hátulról a vállát és forró lehellettel a füle mellett kuncog, ahogy lenyomja lassan a földre a testében lévő pengével. Nem lehetséges … ehhez … az egész harc alatt titkolnia kellett valódi képességeit, számtalan mély sebet szándékosan befogadnia.

– Egyetlen dolgot árulj el, te ember – hörögte a Xing, miközben a démoni síkhoz tartózó testének anyaga foszlani kezdett erről a világról – mit győlölsz ennyire, hogy képes voltál legyőzni még engem is?

– Magamat! – hörögte Cloud Boohen és dühödten áttolta a díszes keresztvasat is a halálhozó gyorsan dezintegrálódó túlvilági testén.

Miközben szertartásosan lerázta ellenfele megmaradt pernyéit is a kardjáról kezdte átlátni a környezete gyászos állapotát és egy mély lélegzetvétel után a kijárat felé indult. Egy bajvívónak minden száz szúrásból legalább egynek halálosnak kell lennie, de neki annyira nem volt szüksége. Ádázul elmosolyodott a gondolatra, hogy a démon a pszi tudásával azt hihette, hogy minden erejét abba az egy támadásra tartogatja, de az igazi az a visszaforduló csapás volt, amit mesterétől tanult …

… mielőtt őt is megölte. Mosolya mégsem volt őszinte, mert valahogy sokkal lomhábbnak érezte magát, betudta ezt a vérveszteségnek és a tudatnak, hogy elvesztette az okuláréját. Fel sem fogta de egyik faltól a másikig botladozott kardja hegyét szikrázva végighúzva a kövön, ahogy a lezúduló sziklákat kellett kerülgetnie. A friss tengeri illatot követte inkább, mint tudatosan a bejárt utat. Remélte, hogy a víz látványa majd kitisztítja érzékeit valamelyest … hiszen még vár rá egy párbaj.

***

A tengeri csata holtpontra jutott és Axel Ragaen visszaindult a barlang felé. Alucard Ront’e Rone teste a hajnali fény ellenére is élettelenül hevert az oltárkövön. Inmettiel lassan visszaalakult megszokott vékony emberi formájára és az erőlködéstől megviselve ült le meditálni a homokba. Gyászosan festettek és tudta, hogyha nem a gorviki kalózok, vagy a hiwithek szolgái vagy a kán barbárai, akkor majd alidax boszorkányai fogják vérüket venni az ő kudarcáért … igaza volt Ragornak és rossz hold kelt fel.

– Azt hiszem, hogy még egy kicsit kitolnám a közelgő párviadalunk folytatásának időpontját.

– Cloud Boohen! Te anyaszomorító! – még sohasem örült ennyire az aszisznak Axel, mint amikor megpillantotta kibukkanni a barlangból.

A bajvívó is elég rossz állapotban volt. Kidülüngélt a mögötte lassan teljesen beomló járatból és rongyos báli öltözetében, ahogy volt nekisétált a tengernek. Amikor a toroni meglátta, hogy társa milyen sok sebből vérzik és hogy egy nagyobb sötét foltot szabad kezével szorongat mellé lépett és a vízpartig kísérte. Ott gyengéden leültette, de az aszisznak annyi ereje sem maradt, hogy megtartsa magát. Félig a vízbe zuhant és csak a gladiátor tartotta meg felsőtestét.

– Szeretnék kérni tőled valamit, Axel Ragaen – lehellte Cloud Boohen belekarolva társába.
– Mi volna az, barátom? – a hóhajú toroni döbbenve látta meg a fehér szakadásban kitüremkedő beleket, amiket most már nem tartott semmi sem.

– Ne hallgass rám, mert rossz tanácsot adtam – Cloud behunyta a szemét és mélyen nyeldekelte a levegőt, hogy leküzdje a rátörő hányingert – kérlek, soha ne hagyd, hogy az ürességet, amit más hagyott ott kitöltse a gyűlölet.

– Nem értem …

– Dehogynem érted – köhögött fel némi vért az aszisz, de csak legyintett, nem tudta már letörölni – A gyűlőlet útja sötét és magányos út … ha egyszer rálépsz soha sem leszel képes visszatérni onnan … senkiért sem és senki sem hozhat vissza onnan. Ne engedj a kísértésnek, Axel! Soha ne engedj a gyűlöletnek.

– Te miért tetted? – kérdezte Ragaen – Mit tettél ott Gorvikban?

– Nem tudtam megvédeni – hörögte Cloud Boohen, mint akit hirtelen nagy fájdalom rohant meg – nem tudtam megvédeni a szerelmemet … magamtól … és saját magától … magunktól. Mindent megtettem volna érte … de … elvesztettem. NEM TUDTAM MEGMENTENI AXEL!

– Nyugodj meg, talán a varázsló …

– Meghaltam volna érte … bármit megtettem volna … hogy megvédjem attól az élettől … ami ránk várt … Naima, elvesztettelek! Látod őt Axel? Látod a gyönyörű arcát ahogy én?

– Igen, barátom – hazudta Axel, ahogy érezte, hogy Cloud előbb erős szorítása lassan gyengül.

– Én mindig csak azt látom – sóhajott Bohhen lehunyt szemmel és így mindkét szeme épnek tűnt – Most egy kicsit elfáradtam, azt hiszem … lepihennék. De ha felébredek, majd akkor megvívunk Axel. Rendben?

– Persze, Cloud Boohen. Rendben – félig a vízben, félig a karjaiban tartotta a bajvívó testét.
Akkor is, amikor az meghalt. A távolban megélénkült a csata. Axel Ragaen lassan a vízbe engedte a bajvívó élettelen testét, de a korallnyaklánca nem merült el vele. Helyette, amikor a vízhez érte hirtelen forrni kezdett a víz és körülöttük felragyogott a part. Cloud Boohen teste lebegni látszott a fényben, majd lassan … nagyon lassan sodródni kezdett. A toroni mellé a tiadlani lépett csodálkozva.

A távolban küzdő hajók egyszerre megmerevedtek, ahogy közöttük a vízből egy különös földdarab kezdett el kiemelkedni. Mozgó korallzátonynak tűnt a távolból, rajta sok apró lény mászkált és ahogyan az egész jelenés a part felé közeledebb méltóságteljes lassúsággal a hajnali szél magas hangon énekelt siratódalt sodort feléjük. A mozgó sziget egészen a lassan úszó Boohen testéig haladt.

Az apró kék lények körbevették a vízben állva és együttes erővel húzták maguk közé a korallok közé. formára ilyen távolságból úgy tűnt, hogy humanoid szerű vízicsikók lehetnek, elálló nagy fülekkel, kis ormányokkal. Az egész olyan valószerűtlen volt, hogy a hajókon küzdő tőlélők együtt nézték végig, ahogyan a Cloud Boohen, más néven a VI. Ottlokir ravatalja elhalad közöttük. A siratódal akkor sem csendesült, amikor eltávolodtak a parttól nehéz terhükkel.

– Azt hiszem ezek a mítoszokban szereplő jangwir nevű lények, amik … – kezdett volna bele a Hegy, de a tekintet, amivel Axel Ragaen megajándékozta egy csapásra elhallgattatta.

– Nincs ösvény! Mélység s halotti csönd van csak –
így akartad! Az ösvényt el te hagytad!
Rajta, vándor! Nézz tisztán s hidegen!
Elveszejt, vélnéd – a veszedelem.

– szavalta a gróf.

A toroni és tiadlani egyszerre fordultak hátra, ahogyan közéjük lépett Alucardo Ront’e Rone grófja. Arcába visszatért a szín, testébe az élet és leszámítva, hogy a nemesi öltözete őrizte még a halálos sebek nyomait, alatta a bőre sértetlen volt, még csak egy vérfolt sem maradt. Fekete kalapját a kezében tartotta, ahogyan temetéseken szokás. Visszafordultak és együtt nézték, ahogyan a távolódó jangwir sziget nyomában a gorviki kalózok lerohanják a karyyal sziget utolsó tengeri katonáit.

Amikor Marac il Tenebresse con Corde egy csónakkal értük jött hármukat találta csak a fövenyen, amint egy ősi barbár ereklyére támaszkodva élvezték a reggeli nap melegét. Mindannyiukkal kezet rázott majd megtekintette a hiwith boszorkányszekta rejtekhelyének beomlott romjait. Egymás után ők is csónakba szálltak, utoljára Axel Ragaen maradt, aki még egy utolsó pillantást vetett arra a helyre ahol Cloud Boohen utoljára kért tőle valamit. Majd beugrott a többiek után mert még be kellett fejezniük a küldetésüket.

(A Sytix, Pusztító képe a Kétmágus kártyajátékának illusztrációja. A gróf által idézett vers pedig Friedrich Nietzsche alkotása, aki többet tudott életről és halálról, mielőtt az utóbbit megtapasztalhatta volna.)