Az előző részben Axel Ragaen és csapata látogatást tett a Tengeri Kígyó Barlangjában, hogy követként eljárjanak a bajba jutott boszorkányváros, Alidax ügyében. Alkut kötöttek Armaggon kánnal, hogy segítségéért cserébe visszaszerzik a barbár nép egy elveszett ereklyéjét. Az idei nyereményjátékunkhoz kapcsolódó történet azon fejezetéhez érkeztünk, ahol emelkednek a tétek, egyre több derül ki a hősök hátteréről és személyiségéről, illetve ómenként lebeg felettük a halál minden pillanatban. Ezután még mindig lehet érvényes tippet adni arra, hogy az ötből kik lépnek át a Kárpiton, a „megfejtést” a következő fejezet tartalmazza majd.
***
4
„… és kitölti a gyűlölet.”
Hajnal előtt az Unikornis már vízen volt, de a fedélzetén csak egyvalaki állt várva az indulást. Egylövés Ragor korábban maga mögött hagyta az ünneplés szilaj hangjait és visszavonult inkább a hajó palánkjai mögé. Látszólag egykedvűen méricskélte a Tengeri Kígyó Barlangjának partján álló barbárok tántorgását, akik sorra tértek vissza illuminált állapotban megpihenni csónakjaikba és zsákmányolt vitorlásaikra. Ki egymagában, ki párosával … állapotától és kedvétől függően.
Világosbarna félhosszú haját a tenger ígéreteként borzolta végig egy sós fuvallatt, ami utat talált a barlang száján át magányos alakjához, de nem törődött vele. Olykor megnyugtató bizonyságot keresett a lába mellé támasztott leajzott íj, tegeze és leoldott fegyveröve látványában. Olykor elképzelte, hogy nem is az övé ez a halálosztó gyűjtemény. Olykor elfelejtette, hogy miért is ölti fel minden alkalommal és nem gondolt magára ilanori Vágtatóként.
Elmosolyodott, a békés gondolatok talán a korral járnak, amivel a felelőssége is. Mélyebb sóhajjal, mint amivel a szél ostromolta a lassan himbálózó hajót egymás után magára csatolta előbb az övét, karcsú kardjával és vadászkésével, könnyű bőrvértjét előbb végigsimította a lovas jelképek mentén, csak aztán fűzte magát vele össze. A tegez már sokkal ismerősebb súlyt jelentett szorosan a hátához simulva és mikor lehajolt bíztatóan zörögtek össze a nyílvesszők.
Kezébe vette az íjat, könnyű ujjakkal futott végig a rovásokon mielőtt keményen megmarkolta a gerincet. Nem is vette észre, hogy már nem mosolyog. Mert már Vágtató volt, Ilanor, Szépmező szülötte, aki harcnak él és nincs más dolga a világon, csak kötelességét teljesítenie. Tekintete zordan vonult végig a parton fetrengő barbárok tömegén és mivel be nem vallhatta, hogy irigyli őket ezért inkább megvetette. Tekintetében jégvirágok nyíltak …
… és olvadtak el, amikor Axel Ragaen alakját látta meg közeledni a barlang mélye felől. Tudta, hogy ő is korábban hagyta el a vigasságot és feltűnt neki, hogy valaki követte. Korábban csak hallott a toroni gladiátor viselt dolgairól, de az isteneknek hála sohasem kellett szembekerülnie vele. Azok a történetek amiket hallott azonban … tiszteletet ébresztettek benne még hazája ősi ellenségének szülöttjével szemben is.
– Kipihentnek tűnsz, Axel Ragaen. Nem vetted ki a részedet a vad mulatozásból, de mégsem úgy nézel ki, mint az a csődör, amelyik örömét töltötte ki az őrizetlenül hagyott istállóban – fogadta biccentéssel amikor a másik a fedélzetre lépett.
– Valóban nem, könnyű és békés alvást választottam inkább. Ezeken a partokon … van ami képes rá, hogy ne gondoljak arra ami előttem és mögöttem tátong. – válaszolt tettetett zordsággal, de tekintete szokatlan élénkségről árulkodott.
– Találtál egy két lábon járó álomfogót talán … hmm, a népemnek van egy kifejezése arra, hogyha valaki képes erre azokért, akik egyik háborúból a másikba vonulnak csak.
– Éspedig? – vonta fel a szemöldökét Axel ilanori bölcselkedést gyanítva Ragor szavai mögött.
– Enyim – nevetett fel a Vágtató és kedélyesen kardmarkolatára csapott. Axel Ragaen is csak egy pillanatig nézett még gyanakvóan mielőtt csatlakozott a másik kedvéhez és harsogva kacagtak. A csónakok közül egy értetlen barbár lány kócos feje emelkedett fel a hangra, de egy erős kar visszahúzta.
– Na és a többiek? – kérdezte Axel Ragaen, miután kitörölte szeméből az éjszaka maradékát is.
– A gróf a kabinjának ki tudja hová vezető ajtajában tűnt el nem sokkal éjközép után. A Hegy és az aszisz még nem jöttek vissza … furcsa szerzet. Úgy viselkedik, mint aki régóta ismer, de … én nem emlékszem rá. Bár igaz, a Városok Városában töltött éveimből nem sok maradt meg.
– Miért? – kérdezte Ragaen és az ilanori mellé ereszkedett a palánkot támasztani, nem látta értelmét egyedül visszatérni a szállására.
– Akkoriban … – nézett félre Egylövés Ragor – … igencsak elveszett életet éltem. Hetekre és hónapokra hagytam, hogy a Jégvirág nevezetű kábítószer elvarázsoljon. Csak annyi időre józanodtam ki, hogy képességeimmel pénzt keressek és újabb messzire repítő anyagot vehessek. Ezért mondom, hogy sokminden kimaradt. A Manifesztációs Háború után voltunk … és kellett valami, elfelejteti velem azt a forró poklot ott abban a sivatagban.
– Nem voltam ott a háborúban, de sokat hallottam róla … a túlélőktől.
– A teljes igazat csak a halottak tudják róla … én is majdnem közéjük tartoztam. De megmentett … a feleségem. Rám talált Erionban és hazavezetett. Pedig nem voltam rá méltó. Értelmet és célt adott az életemnek, amikor én már nem kerestem többé. Életem szerelme, utolsó lehelletével pedig életet adott új célomnak és küldetésemnek: a lányunknak.
– Akinek a taníttatását fedezed majd a küldetésünk fizetségéből. – gondolta végig Axel Ragaen – Jó ember vagy, Egylövés Ragor.
– Ő azt hitte – simított végig fegyverövén az ilanori – én pedig minden nap próbálok rászolgálni hitére.
– Sokféle magyarázatot hallottam már rá, de … miért hívnak téged így? – kérdezte a gladiátor.
– Egylövésnek? – mosolyodott el a Vágtató – Elég egyszerű oka és rövid története van, de elmondhatom. Mielőtt ez történt még nem így hívtak …
– Jó reggelt bús képű vitézek! Ahogy látom ti nem használtátok ki az éjszakát arra az egy dologra, amire az istenek teremtették – kiáltott fel Cloud Boohen, amikor meglátta a hajón álldogáló két társát. A mólón lépkedett egyenetlenül, pedig mindkét oldalról támogatta egy-egy illuminált, aznapos barbár lány is, akik öltözetük hiányosságai okán az aszisz költő testének melegét keresték kezükkel és bőrükkel. Mögöttük Inmettiel, a „Hegy” lépkedett eredeti alakjában, láthatóan inkább az itallal közösködött az éjjel, s csak távolról figyelte most is a bajvívó sikertörténetét.
– Jó reggelt, Boohen. – kiáltott vissza Egylövés Ragor – Csak nem új harcostársakat toboroztál magunk mellé?
– Ugyan, ők majd itt maradnak hűségesen, ameddig mi odavagyunk – vigyorgott a zilált fehér öltözetű Cloud – Ő itt a balomon Vad Erdőség, jobbomon pedig Szűz Hó … köszönjetek szépen. Bár szerintem időszerű lesz egy újabb Névadó szertartás az utóbbinak…
– Ha már így összejöttünk – jelent meg Alucardo Ront’e Rone gróf szinte a semmiből az ilanori és a toroni között – akkor talán elmondanám, hogy én mivel töltöttem az éjszakát és az alapján mi lesz a következő lépésünk.
– Átkozott szépmezei szélhámos, sejtettem, hogy sántikálsz valamiben. Este hamar eltűntél – kacagott az aszisz és elhessegette a lányokat, akik már alig várták, hogy valami vízszintes felületre jussanak az éjszaka után a bajvívó nélkül – Menjetek csak civilizálatlan virágszálak, a fiúknak meg kell beszélniük a játék folytatását …
– Tehát – vette vissza a szót a gróf – ha kérhetem az urak figyelmét: felvettem a kapcsolatot támogatonkkal, a „Vitéz Szabólegénnyel”, aki valóban kiterjedt hálózattal bír a Quiron-tenger térségében. Pár óra alatt kiderítette nekünk az egyik barbár ereklye feltételezett helyét, név szerint Tomatis üllőjéről szerzett releváns információkat. Ezek alapján az ősi varázstárgy a Szindvil-szigeteken lehet, a Hiwith boszorkányok egy helyi szektájának lakkozott karmai között.
– Az elég közel van Toron partjaihoz … sőt, az már az ő ellenőrzésük alá is tartozik és a tengeri flottájuk védi – vonta fel a szemöldökét Axel Ragaen. Hogyan volt képes ilyen közel férkőzni ez a boszorkányszekta a császár vizein eddig feltűnés nélkül?
– Elég … ügyesen fedik el tevékenységük valódi természetét – fogalmazott Alucardo kitérően – a részleteket majd megbeszéljük az úton. Ideje vitorlát bontani, uraim! Mi olyan nevetséges, Boohen?
– Csak az, hogyha Axel azzal kezdi nekem, mikor Ifinben erre az útra hívott, hogy boszorkányok kedvéért fogunk boszorkányokat ölni, akkor ingyen is elvállalom a küldetést – zord mosolyt küldött Ragaen felé – Sohasem kell csalódnom a szórakozásban, amit biztosítasz gazdátlan nemes gyilkos, barátom.
Az Unikornis előbb eresztette le a vitorlákat, mielőtt a szél megerősödhetett volna. A barlang rejtett kürtőit záró hatalmas rézlapokat másféltucat izmos barbár görgette félre, hogy a titkos járatokon az óceán felől a falat ostromló szelet befogva visszafordítsák a kijárat felé, hogyha egy hajó távozik. Az árbócos teljes vitorlázattal suhant ki a Tengeri Kígyó Barlangjának védett kikötőjéből a veszedelmes zátonyok közé és a távoli kaland felé azokkal, „akik senkinek sem hiányoznak”.
A parton többen is kívántak a maguk nyelvén jó szelet a távozóknak és a két barbár lány is újult erővel kurjongatott az aszisz és társai után abban a reményben, hogy amikor visszatérnek ott folytatják a hajnaltalan éjszakát, ahol félbehagyták. Miután eltűnt a hajó a barlang kijáratánál mindannyian a következő portya előtti pihenőre tértek, hiszen a tenger martalócainak minden nap újabb küzdelem az életben maradásért.
Az Unikornis ellavírozott a zátonyok között a gróf iránymutatása szerint és a kisebb kísérőhajók tanácsai alapján. Szorosan a sziklatüskés fal mentén haladtak el vissza, nyugat felé. Egylövés Ragor és Axel Ragaen vastag köteleteket csomóztak ki és feszítettek az árbócok között, amikor a toroni egy pillanatra megállt. Ösztönösen felnézett a komor sziklafalra, de nem találta a különös érzés forrását. Egy magas teraszon azonban valaki egészen addig követte a hajó korai távolodását ameddig el nem veszett a láthatáron … és talán egy kicsit tovább is.
***
Quiron-tenger, Szindvil-szigetek, Karyyal, Toron fennhatóságának vizein. A Közép-északi Császár-szigettől alig pár tengeri mérföldre siklott az Unikorni teljes vitorlázattal. A sziget neve Karyyal volt és ebben a különös időszakban, amikor az esküvel és vérrel szerzett hűbéresei felett a toroni császár szokatlan türelemmel uralkodott még békés helynek is volt mondható.Talán a szigetcsoport legkisebb tagja volt, dél felé félhold alakban fordította öblét a számos hajónak, ami kikötőjéből a világ majd minden pontjával összeköttetésben állt.
Különös tevékenységet folytattak a helyiek, hogyha Yneven nem is egyedülálló módon és éppen talán nem is elsőként. Zászlajuk alatt hajózó semleges vitorlások rajzották be a Quiron-tengert sértetlenül évtizedek óta. Szolgálatukat mindenki számára felajánlották és azok éltek is vele, mert tudták, hogy a Karyyal színeit több ország és nemzet flottája védelmezi vagy torolja meg adott esetben Paktumok, nyílt és kevésbé nyílt szövetségek által. Tengeri futárok voltak, csomagszállítók és kézbesítők.
Szervezettségük magasan az átlagos küldöncök hatákonysága fölé helyezte őket, még a Szövetség is gyakran vette igénybe őket súlyos pénzekért a maguk partjainál. Kirendeltségeik és klánházaik a Riegoy-öböltől Tiadlanig egyet jelentettek a megbízhatósággal, a türelmet próbáló papírmunkával és a gyorsasággal. Módszereik kifinomultságát mindig a körülmények határozták meg. Tengeri ösvényeik mellett több szárazföldi útjuk is volt, s mágikus praktikák bevetésétől sem idegenkedtek.
Központjuk talán pontosan Észak-Ynev középpontjában helyezkedett el, itt a Karyyal szigeten. Innen irányították a hatalmas hálózatot papírral és lúdtollal, szorgalommal és ádáz hatékonysággal. A „Vitéz Szabólegény” értesülései szerint pedig ez adott menedéket a hiwith boszorkányok egy szektájának is, ami feltételezte, hogy a hagyományos postai módszereken felül ármánnyal, csalárdsággal, tőrrel és méreggel is egyengették a küldemények célbaérésen útját … a mágiájuk mellett természetesen.
Hiwith Boszorkányrend, főleg mágikus tárgyakkal kereskedik. A rend javarészt a színfalak mögött tevékenykedett, és alig néhány emberöltőnyi múltja során kitűnően képzett mágiával, mérgezett tőrrel, asszonyi praktikával egyaránt mesterien bánó nővérekkel befolyásolt több sorsfordító történést. Számos hatalom igyekezett a maga oldalán tudni őket – és csak a maguk, mivel a boszorkányok praktikái gyakran mindkét vetélkedő fél soraiban jelentős pusztulást hoztak.
A Hiwithek pedig tort ültek a kivérzett tetemek fölött. A rend tagjai mindig a győztes oldalon álltak, hogy valóban ennyire veszélyesek lettek volna, vagy csupán a jövőbe láttak, arról mai napig vitáznak a hozzáértők. Számos varázstárgyra, ősi titokra és rejtett feljegyzések százaira tettek szert, melyek zömén jelentős haszonnal adtak túl – mindig az erősebbnek adva el azt. Az Unikornis az ő fészkükbe tartott fedélzetén a kalandozókkal.
Álcájuk legalább annyira volt egyszerű, mint amennyire szükségtelen: Karyyal kikötőjében a tengerek megannyi nációja fordult meg kéretlenül és vegyült zavartalanul. Csak a távolban jó idő esetén szabad szemmel is látható Császár-sziget komor vonulata emlékeztetett rá, hogy Toron fennhatósága alatt járnak, de az öbölben elnyújtózó városban csak annyira érződött a jelenlét, hogy két Tharr-templom határolta a települést keletről és nyugatról. A kettő között mindenki szabadon hitt a kisebb hatalmú hekkákban.
Akadálytalanul soroltak be a mólók tengerébe több más veszélytelennek látszó vitorlással. A partra már mindannyian ünnepi díszben léptek, hiszen az év végi ünnepség sorozat tetőpontjára, a Rusenor éjszakájának helyi megfelelőjére mindannyian meghívóval rendelkező vendégek voltak a „Vitéz Szabólegénynek” és kiterjedt házi kémhálózatának köszönhetően. Szorosan összetartva és vigyázva a környezetükre vonultak végig a kikötőn, elől az aszisz szalagdíszes ruhát viselő bajvívó, oldalán a pietor gúnyában feszítő Axel Ragaen.
Mögöttük egy grófi ruhát öltött fekete toroni kalapot viselő lantos, majd két szolgájuk, egy bárgyú tiadlani porondmester széles gallérral és egy ilanori hordár, aki erre az alkalomra nem felejtett el illő arcfestést felrakni toroni szokás szerint. Csomagjuk kevés volt, az is inkább két nagyobb szőnyeget tett ki és egy kisebb ládát, hogy bárhol is érje őket az éjszaka ne hiányolhassák szerepükben a megszokott és nekik kijáró kényelmet. Fegyverzetük egy részét így is magukon viselték, hiszen az előjoguk volt.
A megbeszéltek szerint nappal csak felmérik a terepet, a várost, s a majdani ünnepség helyszínét, amit a Hiwith fészeknek reméltek. Tervük az volt, hogyha megtalálják, meglátják vagy legalább a közelébe jutnak Tomatis üllőjének a gróf misztikus képességeivel azonosítja majd és módjuk lesz kimódoltabb tervvel bejutni érte az éjszaka folyamán, kihasználva az ünnepség forgatagát. Addig pedig jó vendégek módján elvegyülhetnek és Axel Ragaen külön kérésére nem hívják fel magukra a figyelmet.
A kikötő után egy hatalmas piactér következett ahonnan beláthatták a sziget egyetlen városának nagyobb részét. Bonyolult és szűk lépcsős utcák kanyarogtak felfelé a domboldalon, amin már a tengerről is látható üveg és fém palotának is beillő erődítmény állt a legmagasabb ponton. Kikötői védműnek túl védtelen, rejtekhelynek túl harsány, világítótoronynak túl vaskos, de magamutogatásnak és bálozásnak … tökéletes.
– Soha nem láttam még ekkora és ilyen csicsás … hogyan is fogalmazott a kán …. megvan … szajháriumot. – jegyezte meg Cloud Boohen, mikor a toronivel közelebb sodorte őket egymáshoz a tömeg.
– Na igen, ránézésre is tudhatod, hogy bárki lakik, él vagy dolgozik ilyen helyen nem lehet egyetlen tisztességes gondolata és érzése sem.
– Te csak tudod – mosolyodott el a költő gonoszul – hiszen tulajdonképpen itthon vagy.
– Ragor és Boohen, ti menjetek fel a várba. Inmettiel, kövesd őket, de hogyha valami mágikus akadályt találsz ne kockáztass és gyere vissza. Lemaradva én is követlek majd titeket. – rendelkezett a gróf és figyelmét inkább az egyre izgatottabbnak látszó Axel felé fordította. – Ha elértétek a pozíciót jelezzetek és akkor mind találkozunk odafent. Csak semmi hősködés és egyéni akció – kezét a gladiátor vállára helyezte nyugtatólag – Ellenséges területen járunk.
Miután mindhárom társuk elhaladt magukra maradtak ketten a piacon félezer zsibongó árussal. Axel Ragaen egy fegyverkészítő portékáit méricskélte és különösen szemezett egy mívesen faragott számszeríjjal. Tenger motívumok futották végig a tust és a vájat mentén cápák rajzották körbe a lövedék majdani útját. Akármilyen jelentést hordozott is ez a szimbólum a számára, nem tudta levenni róla a tekintetét … vagy talán csak a grófét kerülte.
– A múltkori esetre gondolsz. Arra, ahogyan legutóbb zárult számodra Rusenor éjszakája.
– Arra gondolok, hogy rémálmaim ezúttal tényleg megelevenednek. A Tengeri Kígyó Barlangja óta nem tértek vissza … de tudom, hogy ez nem tart örökké … és most …
– Most arra gondolsz, hogy mindannyian meghalhatunk odafent az éjszaka.
– Egy napon mind meghalunk, Alucardo Ront’e Rone gróf – simított végig a számszeríj fáján ami lelógott az árus bódéjáról – csak azt nem tudom ez lesz e az a nap.
– Igaz, de egy dolgot ne felejts el, Axel Ragaen – a bárd-pap egészen közel vonta magáhot az emlékei rémálmaiba feledkező gladiátort – Ha egy napon meg is halunk, az összes többi napon viszont nem.
– Azt mondtad, hogy ez a küldetés a te legénybúcsúd. Nem kérdeztem és te nem mondtad, de miféle nászra készülsz gróf? Ki kötné össze sorsát egy magunkfajta szerencsevadásszal? Ha jól értettem, akkor Marac il’Tenebresse con Corde az apja … aki egy rettegett kalóz. Csak azért álltál rá, hogy engem kiszabadíts?
– Az anyja pedig egy tüzes gorviki fejvadásznő volt – helyeselt Ront’e Rone – de ne félts engem Axel. Annál több eszem van, hogy csak a két szép kyr szemedért vállaljam a házassággal járó életet. Tudod, a fajtámnak sólyomszíve van – mosolyodott el – még sohasem léptem olyan ösvényre, amiről tudtam, hogy hová vezet. Most sem tudom. De tudnom kell és éreznem, hogy álmaim nem csalnak meg. Neked talán nem tűnik soknak, de nekem ez elég, ez kell, ahhoz, hogy valóban új életet kezdhessek.
– Akkor hát ez az utolsó közös kalandunk?
– Így vagy úgy – csapott a hátára az ilanori gróf és kacsintott– egy legutolsó küldetés.
Elindult a többiek után a költő által csak „szajháriumnak” nevezett épület felé magára hagyta a gladiátort gondolataival és a cápamintás számszeríjjal. Az még tett egy kört a piacon mert így tanulta nagyapjától és csak akkor tett ajánlatot rá, amikor léptei visszavezették az árúshoz. Féláron kapta meg és tucatnyi acélhegyes lövedékkel. Párszor a vállához próbálta, majd miután beállította a szíjat átvetette a mellkasán leajzva és nekivágott a gróf után, hogy bevégezzék utolsó közös küldetésüket.
Még csak nem is sóhajtott előtte.
***
Cloud Boohen eltévedt, nem először életében. Vagy csak úgy látszott. Külön-külön indultak az épületóriás felderítésére és ő nem tartozott azok közé, akik mágikus hagyománya révén felfedezhette az elrejtett ereklyét, Tomatis üllőjét. Nem is különösebben izgatta a dolog. A Hegy ment Axellel, Ragor pedig a gróffal tűnt el a pósta rettentő erődrendszerében. Nem volt kétsége afelől, hogyha bármelyikük bajba kerül azt időben észreveszi majd a helyiek megváltozott viselkedésén.
Mindenki nagyon rendezetten és szakszerűen sürgölődött körülötte a folyosókon, papírokkal rohangáltak és felelősségtudatos képpel vonult. Ő maga a pökhendi lenézéssel szemlélte a dolgozó parányokat, amit még az udvarban tanítottak neki annak idején. Álcája bevált, mindenki valamiféle nemesnek nézte vagy feljebbvalónak, az oldalán lógó tőrkard pedig az alulfegyverezett őrök tiszteletteljes főhajtását vonta maga után. Egy működő rendszer … és ő undorodott tőle.
Egyre mélyebbre jutott, kanyargós lépcsőkön ereszkedett lejjebb és bár kalandozó ösztönei azt súgták keresse meg a kijáratot vagy a többieket, ő valami egészen más iránymutatásnak engedelmeskedett. Mikor egy fordulóban végre magára maradt levette füstüveg okuláréját és megdörzsölte hiányzó szemét. Hátát a falnak vetette és megszokásból dohányt kapart elő az iszákjából, zsebéből pedig gyűrött papírt. Kezdődő légszomj kínozta, hamis fények játéka csalták meg a falon.
– Itt nem lehet rágyújtani – inkább volt megállapítás mint rendreutasítás, s csak a félig kész cigarettából felnézve látta egyetlen ép szemével, hogy a forrás sem olyan, amilyenre ilyen helyen számíthatott volna. El is felejtette kidugott nyelvét behúzni egy pillanatra.
– Elnézést, még nem vezettek rendesen körbe engem – vágta zsebre a dohányt úgy ahogy volt. Elfeledkezve hiányosságáról szamad szemmel mérte végig az előtte álló fiatal lányt.
Hullámos mogyoróbarna haj, gondosan a vállig érve. Szolgálóruhánál csak egy hajtással feszesebb öltözet, szoknyája a lépcsőt súrolja, tekintete frissen és ártatlanul csillan a hamis fényben. Egy kosár burgonyát cipelt éppen, de megállt a forduló előtt és állta az aszisz félig halott pillantását. Egy szívdobbanásnál tovább álltak így, mint amit az etika megengedett volna, majd a költő magára eszmélve visszavette a tükrös szemlencséket és elnéző mosollyal vette át a lány terhét.
Ekkor többen jöttek felfelé a lépcsőn és valaki más lefelé, de csak egy az ünnepséget megelőző megannyi életkép egyikét láthatták a jelenésben: egy segítőkész őrt, amint egy feltűnően csinos és fiatal szolgálólánynak segédkezik. A folytatás is eképpen alakult és nemsokára együtt léptek be a mélyebben fekvő konyha díszletei közé, ahol már sokan a Rusenor estélyének előkészítésével foglalatoskodtak.
Cloud Boohen ismerte jól ezt a színjátékot és kiválóan játszotta a szerepét. Felszabadultan társalgott és nyűgözött le más költőket idézve vagy sajátjaival dúsítva fel a beszédét. A lány elragadtatva hallgatta, jól szórakozott a láthatóan világlátott harcos társaságában, aki feldobta a konyhai munka monotinását. Több más szolgálólány is sürgölődött körülöttük és az aszisz nem volt rest alkalmanként őket is bevonni a csábítás egyes fejezeteibe a látszólagos féltékenység eléréséért.
A mogyoróbarna hajú lány pedig úgy vette a lépcsőfokokat ahogyan azt kellett neki. Olykor ugyan a magasabb rangú szakácsnő, aki furcsa mód maga is szemrevaló nőszemély volt, inkább az aszisz korabeli, ugyan tett néhány megjegyzést és küldött pár feddő pillantást, de a végeredményen mit sem változtatott. Látszólag az ünnepi hangulatba feledkezett bímbózó kapcsolat páros táncát járták életlen krumplihámozókkal és félig vízzel telt edényekkel. Hétköznapi idill, egy boszorkányfészekben.
S mert Clouf Boohen legalább annyira élvezte ezeket az ismerős lépéseket, mint amennyire járatos volt benne alig fogta fel, hogyan szaladt el az idő. Elméjében zendült csak Hegy Inmettiel figyelmeztető üzenete, hogy már fertályórája várnak rá az épület előtt ő pedig még feltűrt ingujjal könyékig az edényben volt a lánnyal egyetemben. Összenevettek, s ő elnézően kimentette magát, hiszen mégsem ez volt a dolga. Mogyoróbarna villanás adott engedélyt a távozásra, azzal a néma üzenettel, hogy vágyja a viszintlátást.
Búcsúzóul apró semmiség, a krumplihámozót kegyesen a költő tenyerébe zárta, s elhaló hangon, szinte pihegve kötötte a lelkére, hogy hozza majd vissza az este folyamán. Egy nemes ember tartja a szavát és így Cloud Boohen is teljes őszinteséggel vallotta, hogy visszatér. Mosolya csak akkor hervadt le amikor behúzta maga mögött a nehéz konyhaajtót. Elindult felfelé a lépcsőn és a krumplihámozót a dobótőrei mellé szúrta a rejtett tokba. Őszinte lelkesedéssel nézett az este elé …
***
– Tomatis üllője nincsen az Üvegpalotában – jelentette ki Alucardo Ront’e Rone.
– Vagy csak nagyon ügyesen leplezik – toldotta meg az észrevételt Inmettiel.
– Az nem elképzelhető, hogy tényleg nincsen náluk és téves volt a füles? – kérdezte Egylövés Ragor, aki nagyon örült, hogy kijöhetett onnan.
– A „Vitéz Szabólegény” értesülése szerint póstán adták fel párszáz évvel ezelőtt egy toroni nemesnek a Sinemosi Szövetségből, de az iratok szerint soha nem érkezett meg és az ellenértékét a Karyyal klán kifizette a feladónak – dünnyögte Axel Ragaen – ez az eljárás hasonló esetben és erről találtunk bizonyítékot is az irattárban.
– Ugyan mennyire lehet megbízni egy ilyen szervezet hitelességében? – vetette fel Cloud Boohen – ha valaha itt is volt vagy náluk is volt az Üllő, akkor is mi a garancia rá, hogy hiwith boszorkányai nem vitték tovább magukkal, hiszen ők ilyenekre fenekednek.
– Az értesülésünk biztos – szögezte le a gróf – a szekta rátette a kezét, de mivel ez nem kapcsolódott közvetlenül ahhoz a hatalomhoz, amit ők szolgálnak nem lett volna okuk továbszállítani. Bíznunk és hinnünk kell abban, hogy az Üllő itt van valahol.
– A remény az első lépés … – kezdett bele a Hegy, de Axel Ragaen letorkolta.
– Kuss. Ha itt van az Üllő meg fogjuk találni és ha nincsen, akkor arról fogunk bizonyítékot szerezni. – túl rossz emlékei voltak az Inmettiel által felidézett mondásról – Armaggon nem fogja beérni a fejünkkel kevesebbel és ne higgyétek, hogy Dorothea ne nyúlna utánunk, hogyha üres kézzel próbálnánk kihúzni magunkat vállalt küldetés alól. Lehet, hogy Alidax szorongatott helyzetben van, de … – valahol a mellkasa mélyén egy izzó fehér fájdalom emlékeztette szavai igazára – megvannak a módszereik arra, hogy emlékeztessenek a feladatunkra.
– Ragaennek igaza van, nem volna érdemes még egy boszorkányszektát magunkra ugrasztani, hogyha már eldöntöttük, hogy egyiknek a fészkét megpiszkáljuk – bólintott Alucardo – Valahogy be kellene épülnünk … valahogy ki kellene ugrasztanunk a banyákat a biztonságérzetükből, hogy felfedjék a lapjaikat …
– Amit meg lehet vásárolni, azt nem érdemes megtartani – Cloud Boohen titkon végigsimított a dobótőrös tokján a fehér köpenye alatt – úgy hiszem, hogyha elég hathatós csapást mérünk elég mélyre a hierarchiájukba, akkor kénytelen lesznek bevetni az ereklyéiket is ellenünk.
– Mégis, hogyan képzeled ezt el anélkül, hogy idő előtt felfedezzenek minket és a hajóig üldözzenek, ha egyáltalán eljutunk addig? – kérdezte Egylövés Ragor – Az alapján amit odabent láttunk elég jól fel vannak rá készülve, hogy valaki erővel tegyen szert bármilyen előnyre is velük szemben. Mi pedig nem vagyunk éppen túlerőben, hogyha nem vetted volna észre.
– Ugyan, forrófejű szépmezei barátom – mosolyodott el a költő – majd szólok neked, hogyha szükség lesz az íjad erejére … egészen másfajta módszerre gondoltam – szavait immáron az egész csapathoz címezte – A boszorkányok dölyfösek, hisznek a varázshatalmukban és biztonságukban. A legöregebb és legveszedelmesebbet kell előcsalni és lenyakazni, anélkül csupán fejetlen csirkékként rohangásznak majd. Az erőnk az egységben rejlik és, hogy ők nem tudják miért jöttünk ide. Azt javaslom, hogy térjünk vissza az Üvegpalotába, vegyünk részt az estélyen és amikor eljön a pillanat külön-külön, de egyszerre okozzunk akkora kárt a kurváknak, amilyenre legrosszabb rémálmukban sem gondolhattak volna.
– Hogyan képzeled ezt el? – kérdezte Axel.
– Legyünk kivételesen … kreatívak. Hagyjuk, hogy az este hangulata elragadjon minket és folyjunk bele üzelmeikbe olyan mélyen – önkéntelenül megváltozott a hangja – és olyan ártatlanul, hogy ne legyen más lehetőségük, mint kinézni minket maguknak … áldozatként kell viselkednünk, hogyha ragadozóra vadászunk a fészkében. Ezek csak nők, keltetők és táplálékok … cápaeledel. Csak nem tudnak róla.
– Minden rendben? – kérdezte a gróf. Cloud Boohen egy pillanatra visszanyerte önuralmát bólintott. A többiek úgy tettek, mintha nem vették volna észre megingását az általában fennkölt társuknak. Megegyeztek, hogy este visszatérnekaz Üvegpalotába, addig pedig, mindenki visszatért a szállására.
Axel Ragaen és Hegy Inmettiel együtt ereszkedtek le az Unikornis gyomrába. A varázsló zavartan lépkedett a gladiátor mellett, látszott, hogy valami nagyon furdalja az oldalát. Ismerve sérült szociális képességeit, a toroni előzékenyen hallgatott mellette, hátha előbb vagy utóbb elmondja, hogy mi bántja ennyire. Mindketten tudták, hogy a terv hagy maga után némi kívánnivalót, de eddig beváltak a gróf félkész ötletei. Eddig szerencséjük volt. A meglepetés ereje pedig valóban az övék …
– Van egy ősi tiadlani tanmese … amit még Doranban is tanítanak az asztrális mágia tanszéken, de sohasem értettem meg teljesen, hogy miért – kezdett bele Inmettiel – úgy szól, hogy az emberi élet csupán egy ösvény, ami minden halandó számára egyfelé vezet el … a majdani halálba. Ezen sem erővel, sem becsülettel, sem furfanggal nem lehet változtatni. Az életünk, tehát az ösvényen járásunk célja pedig, minden megszerzett tudásunkkal és képeségünkkel az, hogy az út mellett nyíló virágok közül egyet … egyetlen egyet leszakítsunk és azzal együtt járjuk be az ösvényt.Mert csak egyetlen tökéletes van a számunkra … egyetlen egy. Amit, hogyha nem veszünk észre, amit hogyha értékelünk a megfelelő pillanatban, akkor … egyedül leszünk az út végén és utána is … örökre. Minden félelmünk táptalaja pedig csupán az lehet, hogy nem vesszük észre a jeleket, ami ezen az egyenes úton a megfelelő pillanatban figyelmeztethet a tökéletes virágra.
– Ha jól értem szavaidat, akkor attól tartasz, hogy este folyamán úgy éred el az ösvény végét, hogy nem volt módod megtalálni a tökéletes virágot.
– Igen … azt hiszem … ez a félelmem csupán. – nézett félre a tiadlani varázsló – Te is érezted azt a különös változást az aszisz aurájában Axel Ragaen? Mégis mi baja lehet?
– Igen, én is észrevettem – bólintott a gladiátor – Régebb óta ismerem, de nem úgy, ahogyan a gróf. Azt hiszem … talán csak túl régóta józan – azt nem merte hozzátenni, hogy reméli is csak ennyi volt a viselkedése megváltozása mögött.
– Talán igazad van – hagyta ennyiben Inmettiel – Atyám, Ifar szellemét követve tartottam veletek és bízom benne, hogy nem csalnak meg ősöm tanácsai. Elvégre a gróf apjával jóban voltak … közeli barátságban.
Axel nem akarta megosztani kételyeit Alucardo kilétével kapcsolatban a Heggyel. Jómaga régóta sejtette, hogy sokkal hosszabb ideje járja már a kalandozóknak rendelt ösvényeket, mint a csapatukból bárki más. Jól tudta, hogy Isidor de Sedierta oldalán harcolt már a XIV. Zászlóháború előtt … amikor Axel Ragaen még csak meg sem született. Annyi bizonyos, hogy az ördöngős ilanorinak van valami módszere rá, hogy ijátsza a halált, ami mesterségük elválaszthatlan része.
Elköszönt a tiadlanitól és saját kabinjába visszavonulva jó pár pillanatig tanácstalanul állt. Próbált erőt meríteni a hajó ingadozásából, a szűk ablakon keresztül vizsgálta az öblöt és az ott álló hajókat. Lheveredett az ágyra és próbaképpen kicsapta maga előtt a Dorotheától kapott fekete mechanikus csatacsillagot. Nem mert álomba merülni, napok óta nem. Tudta, hogyha egyszer rászánja magát keserűen megfizet a pihenéssel töltött pillanatokért. Igyekezett hát addig elodázni, ameddig tehette.
A lányra gondolt, aki messze volt tőle … a Tengeri Kígyó Barlangjában. Körülvéve az izmos és fiatal barbárokkal és a rengeteg cápával. Tövig ütötta a csatacsillagot a falba. Az évekkel ezelőtti eseményekre gondolt … amiről senkinek sem beszélt, amikről senkinek sem beszélhetett … az esküjére, ami üresen kongott benne mióta visszatért a Keleti Barbárok földjére. Az aszisz szavaira gondolt mindent kitöltő gyűlöletről és a magunknak teremtett rémálmokról. Nem aludhatott el.
… nem akart többé cápa lenni …
… a lánynak nincs szüksége még egy cápára …
… egy kiüresedett öreg cápa szürke másának érezte magát …
Elaludt … és ami az álmai mélyén várta …
rosszabb volt a halálnál … mert igaz volt
… a saját üvöltésére ébredt fel
… megint.
„SZÜRKE MÁS”
***
Alkonyat. Akik senkinek sem hiányoznak a megbeszélt álcával közeledtek az Üvegpalota felé. Alakjuk idővel összemosódott a hasonlóan a fellegvárba igyekvők tömegébe. Valóban szinte észrevétlenül sodródtak be az épületbe, ahol megerősített őrség fogadta a Rusenor éjszakáját toroni hagyomány szerint megünnepelni szándékozó tömeget. Az itteni szokás alapjaiban eltért attól, ahogyan északon, a Szövetségben viszonyulnak az eseményhez. Axel Ragaen pontosan ismerte ezt.
Dwellyn Adaynna. Szó szerint “vérnász”. A famor kasztúak kedvelt szórakozási formája, mely íratlan szabályok alapján zajlik a birodalom legnagyobb báljain és estélyein, jobbára a nemesurak és hölgyeik, véresebb változataiban akár azonos nemûek között is. Szokásos rendje szerint gáláns széptevõk fonnak koszorúba néhány kiválasztott hölgyet, sima beszédükkel megkísérlik õket sarokba szorítani. A pattogó ritmusú kérdezz-felelek játék mindig az egyik fél vereségével végzõdik.
A hölgyeknek azonban lehetõségük van arra is, hogy – amennyiben szavukat vesztenék, vagy túlságosan belebonyolódnának a ravasz logikai csapdákkal hurkolt udvarlási kelepcébe – egyetlen mozdulattal kivághassák magukat. Ha nem sikerül elsõ próbálkozásra halálos (vagy legalábbis súlyos) sebet ejteniük a tolakodón, abban az esetben kénytelenek a kedvére tenni, a szép számú közönség nagy örömére. A nézõsereg azonban akkor sem csalódhat, ha a bájolgó nemesúr marad hoppon.
Az így szerzett hegek a csaták forradásaival ellentétben inkább szégyenbélyegek, semmint viselõjük dicsõségét hirdetõ fegyvernyomok. A hölgyek leggyakrabban tõrlegyezõket és kontysuly mokat használnak, bár vannak olyan estélyek is, ahol komolyabb fegyverek is megengedettek. Megjegyzendõ azonban, hogy az ügyesebb kezû dámák ezekkel a báli fegyverekkel is tévedhetetlen biztonsággal ölnek.
Axel Ragaen nem egy ilyen alkalmon vett részt hazájában és a quironeia más országaiban, főleg Alidaxban. Ahogy elnézte a körülöttük örvénylő vendégseregletet azok pont olyan lelkesedéssel igyekeztek végcéljukhoz, mintha csak egy aréna gladiátorviadalára mennének. Igazuk volt, nem kevésbé nyújt majd látványos szórakozást, ami odabent várt rájuk. Társai közül inkább csak a bajvívon látszott, hogy tisztában van bele mi lesz ez.
Nem kételkedett, hogy asziszként maga is több vérnászon fordult meg. Cloud észrevette, hogy a toroni figyeli és bátorító mosolyt küldött felé. Igen, pontosan tudta, hogy mire számíthatnak. A csapat élén haladt egészen a bejáratig a lépcsők tetején aztán mindannyian néma jelzésekkel egymás tudtára adva, hogy elkezdik a maguk kreatív akcióját szétváltak. Boohen azonban csak egyetlen pillantást vetett a csarnok tömegére és céltudatosan a lépcsők felé indult. Mert az ígéret … fontos egy nemesnek.
Minden lépést jól ismert, ami a mélybe húzta. Talán mosolygott is, amikor odafent rákezdte a zenekar. Szinte látta maga előtt az egymással szemben felállók sorát. Olyan sokszor látta már. Villanó mosolyok, csillogó ruhadíszek. Az érintés ígéretétől megrészegült olajozott bőr fényei. Lassú taktusok, Fenevadak közeledésének aláfestései. Közeledő lépcsőforduló, tompán lüktetett az épület léptei alatt, ahogy az üvegfalak elsodorták hozzá az ütemet.
Mint távoli partot ostromló hullámverés.
A konyha ajtaja előtt állva megállt. Rendbe szedte ruházatát és haját is, megigazította füstüveg okuláréját. Homlokát az ajtó fájának támasztotta, ahogy kezével eltakarta arcát, ameddig felölthette mosolyát. Két szívdobbanás, egy lélegzetvétel. Képek mosódtak össze élő és holt szemei előtt. A gorviki föveny felett köröző hollóké, Axel Ragaen arca, amikor egy éve visszaperelték a haláltól. Holttestek között csúszkáló kígyók neszezése a szenvtelen ég alatt ..
.
… és ahogyan megérintette a korall nyaklánca mellett rejtett szimbólumot úgy érezte, hogy kézzel ki tudja tapintani azt a hideg ürességet, ami a lelkében tátongott. Azt a helyet, amit a hazugságokkal elrejthetett, de a legendák olyan szépen és kifejezően tartanak róla. Az oldalán élettelen fém, a szemében hamis csillogás, amit elrejt a tükörszerű füstüveg. Tompán idézte fel saját költeményeit …
… és érezte a befejezetlen csók keserű ízét az ajkán.
Nyikorogva nyílt ki az üres konyha ajtaja. Az ételek már régen elkészültek és kis híján minden szolga odefent tüsténkedett, hogy a vérnászban kifáradó vagy vesztes feleknek megadják, amivel újra erőre kaphatnak. Kis híján … de ott volt a lány. Egyedül, egyetlen gyertya lángjával megvilágítva. Ahogy az éjszaka folytatása a nappalnak, tekintetében úgy lobogott ugyanaz a fény, amivel eleresztette a bajvívót. Odafent tombolt a vérnász.
– Be kell vallanom neked valamit – kezdte a lány miután az aszisz lerakta a kardját, fehér köpenyét és kalapját az asztalra és közelebb lépett hozzá – az úrnő tudja, hogy miért jöttetek.
– Valóban? – kérdezte a költő, ahogyan a lány elé térdelt gáláns lovag gyanánt.
– Igen, de nem itt találjátok meg, amiért jöttetek – mosolya nem fölényes volt mégsem – rád és a barátaidra halál vár csak Karyyal szigetén.
– Igazán? – simította végig kezével a lány szoknyáját az aszisz, s másik tenyerével már a bokáját érintette.
– Miután itt jártál az én feladatom lenne, hogy végezzek veled … ez volna a beavatási próbám.
– Csakugyan … ez igazán – a keskeny deréknál megállva alig észlelhető mozdulattal oldotta meg a fűző szálait – érdekes. Te mégsem teszed …
– Összeköttetésben állok az úrnővel ebben a pillanatban is … rajtam keresztül érez … de nem lát és nem hall.
– Sejtettem – sóhajtott elmálázva az aszisz és hagyta hogy a lány levegye szeméről az okulárét, hiszen már tudta mi van alatta. A férfi gyengéden felemelte és az asztalra ültette a lányt és úgy ölelte át, hogy forró lehellete elérje a tarkóját, a mogyoróbarna zuhatag hullámokat vetett.
– Még … érintetlen vagyok … miután együtt hálok veled kell bevégeznem a feladatot, de … – sötét tekintetét a gyertyaláng felé fordította – nem akarom ezt. Veletek akarok menni. Nektek megvan hozzá a hatalmatok, hogy megmentsetek és együtt elmehessünk.
– Együtt … – visszhangozta a bajvívó bátorító mosollyal – … hová mehetnénk?
– Bárhová, mindenhová – lehellte a lány és olyan közel kerültek az ajkaik, hogy szinte összeértek – vigyél el magaddal az útjaidra. Nem akarok becstelensgében élni, kalandozó akarok lenni!
– Nehéz élet volna ez … még az oldalunkon is talán – dünnyögte a férfi ahogy eligazgatta a lány haját.
– Te mégsem rettensz meg, pedig tudod, hogy halálos veszedelemben vagy velem. Miért? – kérdezte a lány.
– Tudom, hogy milyen egy démont szolgálni … és tudom, hogy ti is csupán kényszerből vagytok azok … akik. – egy mozdulattal kibontotta az ingét és feltárult alatta a kontinens szerte üldözött szekta szimbóluma a rejtett láncon.
– Kígyószív – nyíltak ki a lány szép szemei – a Rettenet Asszonyának híve vagy … akkor tudod.
– Tudom, de sokféleképpen lehet Orwella kedvére tenni … sokfélék vagyunk … akik megízlelték a kígyó mérgét. Látod, nekem is van úrnőm …
– A Gyűlölet Úrnője – sóhajtott a lány, ahogy engedte, hogy a férfi fogával bontsa ki keblén a ruhát – Akkor hát magaddal viszel? – furcs érzés vett rajta erőt, a tagjain külön zsibbadás.
– Igen, magammal viszlek … ahogy a többieket is – nyalta végig a lány nyakát Cloud Boohen és halott szemével feltekintett – de nekem is be kell vallanom valamit …
– Igazán, micsodát? – mélyült benne a kényelmetlen érzés, a bokáját és a csuklóját, mintha nem tudta volna mozgatni.
– Visszahoztam … a zálogodat – lehellte a férfi olyan közelről, hogy szinte perzselte a lány bőrét. A gyertyaláng fénye megcsillant a tompa krumplihámozó vason. A lány ijedten vonaglani kezdett, amikor megértette, hogy valóban vékony gúzsok kötik össze végtagjait és meglátta, hogy a férfi mindkét szeme fénytelenül ragyog rá. De azt csak ő tudta, csak ő érezte a benne tátongó ürességet …
… és azt ahogyan hirtelen kitölti a gyűlölet.
***
Valahol az Üvegpalota mélyén egy biztonságos lakosztály kényelmes ágyában feküdt az ősöreg matróna, a Karyyal szigeten rejtőzködő Hiwith boszorkány szektájának úrnője. Nem volt rá szüksége, hogy részt vegyen a szolgáival a vérnászon, hiszen érzéseiket láthatatlan csatornákon keresztül fogadta magába. Együtt hált egyszerre félszáz férfival ilyen módon és érezte leányainak kielégülését is, hogyha azok megfelelő partnert választottak az ünnepségen.
Teste nem volt fiatal, de ez sem volt mérhető lelke korhadtáságához. A maga idején gyönyörű és kívánatos nő volt, de idejét sem tudta őszinte és saját érzésnek. Így volt ez rendjén. Az a szerveződés, aminek álcájában a szekta működött megkívánta ezt a fajta szenvtelenséget tőle és ő hálásan fizette meg az árat a hatalomért. Figyelmét, alig-alig szentelte a fiatal szolgálólánynak, aki a ebavatási szertartása keretében kellett, hogy udvarlóját testestül és lelkestül feláldozza a démonnak, akinek tiszteletére mindannyian az életüket tették föl.
Szinte untatta az az ifjonti körülményesség, amivel a külországi kalandozó környékezte meg a tapasztalatlan lányt és csak legyintve hagyta, hogy tegye a dolgát. Készen állt rá, hogyha esetleg botor módon valóban elcsábul, akkor másfajta kiképzésben részesült szolgálólányait küldje az aktus után hozzájuk és nem kételkedett a sikerükben. Jó kiképzést kaptak. Arra azonban, ami ezután történt nem számíthatott … a fájdalomra, az égető gyűlöletre, a kétségbeesésre … a halálra.
A mogyoróbarna hajú lány sikolyait ugyan elnyomták a konyha vastag falai, de az öregasszonyból felszakadó hörgés hullámokat vetett az asztrális síkon és minden más vele összeköttetésben lévő boszorkányt egyszerre csapott meg a fájdalom érzése. A bálteremben tánc és aktus közben csavarodtak természetellenes pozitúrákba, ezzel partnereiknek földöntúli fájdalmat okozva, hogyha azok éppen bennük voltak.
A vérnász felfoghatatlan káosszá vadult, senki sem tudott többé különbséget tenni a fájdalom és a kéj hangjai között. Egy pillanatra csendbe fulladt minden, ahogy a megterhelestől hirtelen hideg verejtékben úszó testek agóniája a tetőponton merevedett meg. Majd elernyedtek, de csak hogy utat engedjenek annak, ami dühöngő darázsfészekké változtatta az ünnepség helyszínét : az öldöklő bosszúvágynak.
Az öregasszony fel sem foghatta, hogy mit okozott híveinek ezzel, csak arra tudott gondolni, hogy mielőbb enyhítse a testébe robbant fájdalmat. Lihegve karmolta a díszes ágy támláját és a falnál sorfalat álló rezzenéstelen arcó nőkhöz intézte elhaló szavait:
– ÖLJÉTEK MEG AZ ASZISZT! MINDET MEGÖLNI! HALJNALRA A KIVÉRZETT TESTÜKET AKAROM LÁTNI AZ OLTÁR KÖVÉN!
***
Egylövés Ragor rohant. Két irányból rontottak rá az Üvegpalota őrei, de ő egyiket vadászkésével szúrta májon, a másiknak a torkát metszette el hüvelyéből kirántott kardjával. Átvetette magát a lépcsőforduló korlátján, ezzel is időt és távolságot nyert üldözőitől. Az a megelevenedett pokoli kép, amit a bálteremben hagyott maga mögött nem tudott eltűnni a tudatából. Az agónia, a fájdalom, az őrület képei …
Axel Ragaen oszlánhoz hasonló bődülése és parancsa, amivel a bajvívó keresésére küldte józanította ki csak annyira, hogy a vendégek között véres rendet vágva jutott el a kijáratig. Még látta ahogy a gróf meghajlítja ma körül a fényt és egymaga veszi fel a harcot féltucat őrrel, majd hallotta, hogy Inmettiel valamelyik varázslata becsapódik valahol és csörömpölve pusztítja a palotát maga körül. Bármi is történt, bármit is csinált a költő, azzal könnyen mindannyiuk vesztét okozhatta …
A konyháig rohanva hosszabbik pengéjét egy óvatlanul elé lépő szolga testében hagyta, de nem engedhette meg, hogy veszítsen a lendületéből. A szekta központja rázkódott körülötte az alapjaiig vagy talán Axel Ragaen bontotta rettenetes fegyverével a tartóooszlopokat egymás után … nem tudta … elképzelni sem. Egylövés Ragor rohant … a bajvívóért, az életükért és saját magáért.
Berúgta a konyha ajtaját és csak azt észlelte, hogy a félhomályban több alak kergetőzik egy asztal körül, amin egy felborult és kihunyt gyertye hever. Fémen súrlódó fém szikráiból tudta, hogy ez nem játék, hogy élet-halál harc folyik odabent. Nem volt ideje gondolkodni, nem is arról volt híres. Vadászkését az ajtókeretbe csapta és amilyen gyorsan csak tudta felajzotta az íját. Sötétben emelte célra a küzdő alakok felé és csak egy rövid imádságot küldött a Kayisha, a szűz vadász számára.
Pendülve szállt bele a nyíl a sötétségbe, de a lucskos hangból ítélve nem tévesztett célt. Két küzdő alak maradt csupán állva, de a hamarosan következő gurgulázó hangokból ítélve ez sem tartott már sokáig és valóban. Újabb vesszőt helyezett az ínra és a sötétségből közeledő alakra célzott, remélte hamarabb kiderül róla, hogy barát vagy ellenség mielőtt az kárt tehetne benne. Szerencséje volt …
– Igazán örülök, hogy végül nem vártad meg, amíg szólok, hogy használhatod az íjadat, ilanori – csendült Cloud Boohen győzedelmes hangja és a fehérbe öltözött bajvívó lassan kilépett a beszőrödő gyér fény körébe. Nyakában Ragor ijedten vette észre Orwella, a Rettenet Asszonyának talizmánját.
– Mi a poklot tettél? Az egész szekta a nyakunkba szakadt odafent!
– Csupán … teljesítettem egy kérést – zord mosollyal tolta helyére füstüveg okuláréját és tolta gyengéden hátrébb Ragort a konyhán kívülre – óvatosan lépj bátor szépmezei, ne piszkold össze a csizmád.
Egylövés Ragor ekkor döbbent rá, hogy a konyha padlója vérben ázik és lassan, ahogy a szeme hozzászokott a félhomályhoz egyre több részlet bontakozott ki előtte a teremből. A bajvívó válla fölött megpillantotta az eldőlt gyertya mellett fekvő testet … és annak állapotát. A manifesztációs háború veteránja, későbbi kábítószerfüggő és felesége szülésekor megözvegyült sokat tapasztalt kalandozóként sem tudta visszatartani a rátörő hányingert.
– Ki az ördög vagy … – szakadt ki belőle első indulatként a gyomra tartalma után.
– Olykor csak a hangja – kacagott jó ízűen Cloud Boohen és a lépcsőre lépve véres lábnyomot hagyott – olykor pedig talán ő maga.
***
Vesszőfutásuk az Unikornisig tartott. Az Üvegpalotában fogant őrület átterjedt a városra is, ahogyan a menekülők maguk mögött hagyták a lassan romba dőlő épületet. Az őrök alig-alig tudták üldözni őket, csak a boszorkányszekta túlképzett pengeművésznői követték őket a tetőkön, hogy egy-egy sarkon eléjük vágva a vérüket a vérüket vegyék … nem sok sikerrel. Cloud Boohen dobótőrei halálos pontossággal találták meg az íves pengéjű kardok között a rést és Egylövés Ragor is vadul döfte a széles kését a bőrpántokból álló vértet viselő nők testébe.
Ketten szokatlanul összehangolt módon harcoltak és Ragor már-már kezdett hinni abban, hogy valaha az aszisszal közösen kalandozhatott, ha ő maga is nem tudott róla. Mikor feltűnt előttük az Unikornis akkor már úgy hihették, hogy lerázták az üldözőiket. Felrohantak a hajóra és a kabin ajtaját nyitották volna ki, de az nem engedett. Káromkodásukra a fedélközből emelkedett ki Inmettiel feje és mikor meglátta, hogy ők azok leszólt Axel Ragaennek is, aki dühödten iramodott neki a költőnek.
– Nem erről volt szó! Mit műveltél te átkozott bolond?
– Miért mindig én vagyok végül a gonosz? Tartottam magamat a tervhez! Ott találtuk el őket, ahol a legjobban fájt. Ez volt a terv, nem? Hol van a gróf?
– Nem ért még vissza – válaszolt a toroni helyett a tiadlani – ami azonban aggasztóbb, hogy nem érzékelem a szigeten. Az Üvegpalotában még ott volt, de …
– Elkapták – szögezte le Axel – láttam, ahogyan két olyan szemnél is gyorsabb kardművésznő lerántja és elhurcolja egy folyosón. Enoszuke óta nem láttam ilyen gyilkosokat!
– Akkor nyílvánvalóan a rejtekhelyükre viszik és ezzel nekünk is megmztatják, hogy hol van – nyerte vissza hangját Boohen – Nincs más módunk, mint követni és megtalálni. Hegy, képes vagy rá?
– Azt hiszem …. igen …. szimpatikus mágiával – gondolkodott hangosan Inmettiel.
– Csináld! – bődült rá Axel Ragaen majd visszafordult a költőhöz – ha csak egyvalakit is elveszítünk miattad Boohen személyesen én téplek szét, nem más!
– Úúúú, reszketek a félelemtől, nagy fehér toroni famor – nevetett Cloud Boohen és a távolban összedőlő Üvegpalota fényeit nézte – mire várunk még uraim? Induljunk megmenteni a grófot! Azt hiszem ez alkalommal ráfér.
– Rossz hold kelt felt … – dünnyögte Egylövés Ragor, ahogy újabb vesszőt húzott el tegezéből.
(A Szindvil-szigetek térképéért hálás köszönet Magyar Gergelynek)